Ned Land vagyok, kanadai, szigonyos. Ha valaki azt kérdezi, mi történt, elmondom: a professzor úr narválról beszélt, én szigonyt hoztam, a fregatt ágyút. Este a tüzér lőtt, a golyó lepattant róla. Aztán közel mentünk, és én eldobtam a szigonyomat. Nem fúródott bele. Csengett, mint egy üst. Utána valami nekiment a hajónak, és én a tengerben kötöttem ki.
Ezt még megbocsátanám. A hideg, a sötétség, a sós víz. Dolgoztam már rosszabb körülmények között.
Azt viszont nem, ami ezután jött. Mert átúsztam valamihez, ami nagy volt és kemény, és felmásztam rá.
És ez nem szörny. Ez nem hal, nem bálna, nem narvál. Nem puha, nem csúszós, nincs rajta pikkely. Vas. Lemezek, szegecsek, varratok. Egy szigonyos, aki két évtizedig nézett állatokat, most egy gépen áll.
Dühös vagyok. Kétezer dollárt ígértek annak, aki először meglátja a szörnyet, és nem jár semmi annak, aki felmászik egy hajó hátára. Csalódott is vagyok: ezt a szigonyt nem lehet beledobni semmibe, ami nem él. Ma este ki is próbáltam.
Közben azt is látom, hogy ez a gép mozog, akkor is, ha nem segít neki hullám. És hogy van benne valami, ami világít. És hogy valaki építette. Valaki, aki nem akarja, hogy tudjanak róla.
Szóval, ha azt kérdezik, hogyan értékelem: egy szigony a csalódásra. Egy a haragra. A harmadik, hogy tudni akarom, ki van bent. Ezt a professzornak ne mondják el.
Ned Land
a szigonyosok királya
Kelt valahol a Csendes-óceánon, egy acélszörny hátán, 1867. november 6-án.
Hogy tetszett ez a bejegyzés?
Még nincs értékelés – légy te az első!


