Esta publicação foi escrita em húngaro; se o seu navegador a traduzir, será uma tradução automática em bruto. Traduzir com o Google Tradutor ↗
Az író – sok más regényéhez hasonlóan – itt is arra törekszik, hogy a történet minél hihetőbb legyen, és csak annyira teszi fantasztikussá, amennyire feltétlenül szükséges. Ennek egyik eszköze, hogy valódi szereplőket és eseményeket is bevon a cselekménybe. Nem véletlen, hogy a világ a Scotia balesetére kapja fel igazán a fejét. A regény írása és cselekménye idején ugyanis a Scotia volt a leggyorsabb utasszállító, amely mind keleti, mind nyugati irányban birtokolta az Atlanti-óceán átkeléséért járó Kék Szalagot. A hajó ráadásul valóban a regényben említett Cunard Társaságé volt, amely ekkortájt az egyik leghíresebb és legbiztonságosabbnak tartott hajózási vállalatnak számított. Ezt a célt szolgálhatta a híres hajóroncsok felkeresése is, amelyek mind egy-egy kapcsolatot jelentettek a valós világgal, ahogyan az atlanti kábel megtalálása is. Ezt a kábelt az a Great Eastern fektette le, amelyen Verne maga is utazott – a regény írásának kezdeti időszakában, amikor feltehetően adatokat is gyűjtött. Mindez természetesen a szórakoztató ismeretterjesztést is szolgálta.

1866-ban az amerikai haditengerészet frissen kinevezett admirálisa David Farragut volt. Ő számított ekkor a leghíresebb amerikai tengerésznek, a történet idején a valóságban az Európai Hajóraj parancsnoka volt, zászlóshajója a USS Franklin, és már közel járt a hetvenhez. Az európai közvélemény aligha ismerte a részleteket, így az olvasók könnyen gondolhatták, hogy a történetben szereplő hadihajó kapitánya azonos vele, esetleg valamelyik leszármazottja. A regénybeli parancsnok feltehetően a jól hangzó neve miatt kapta a Farragut nevet.
S ha már a hadihajó: Verne több regényében is tiszteleg az általa nagyra tartott, 1865-ben merénylet áldozatává vált Lincoln amerikai elnök előtt – most a tengeralattjárót megtámadó hadihajót nevezte el Abraham Lincolnnak.
A másik említésre méltó dolog az angolokhoz fűződő viszonya: részben azért, mert francia volt, kifejezetten nem szerette az angolokat, ugyanakkor csodálta is őket, hiszen a Brit Birodalom éppen a fénykorát élte Viktória királynő alatt. Pár évvel korábban Verne a Brit-szigeteken járt, és elbűvölve figyelte az ottani technikai fejlődést. Mindennek nyomait a regényben is megtaláljuk: elismeri a Cunard Társaság fölényét a francia hajózással szemben, a földkerekség legügyesebb népének nevezi az angolokat, és Aronnax és Nemo szájából is megkülönböztetett tisztelettel beszél a nagy felfedezőkről, többek között James Cookról.
A regényben több alkalommal szó esik Ferdinand de Lessepsről is, aki sok más mellett a Szuezi-csatorna tervezőjeként szerepel. Verne valóban nagyra becsülte a francia diplomatát, ahogyan ez Aronnax és Nemo szavaiból is kiderül. Az elismerés kölcsönös lehetett, mert a regény megjelenése után éppen Lesseps ajánlására kapta meg Verne a Becsületrendet.
Többször is szóba kerül Matthew Fontaine Maury amerikai oceanográfus, akiről Verne minden bizonnyal tudta, hogy francia származású, és aki valóban feltérképezte a világtengereket, a szeleket és az áramlatokat, mintákat gyűjtött a mélytengerből, és sokféle kísérletet végzett.
A regény elvileg 1867 és 1868 között játszódik, de azért van némi bizonytalanság az évszámok körül.

A narrátor egy Pierre Aronnax nevű francia tudós, és tulajdonképpen az ő naplóját olvashatjuk. Ebből kiderül, hogy az események 1866. július 20-án kezdődnek a Governor Higginson esetével, de az igazi cselekmény csak 1867. július 2-án veszi kezdetét, amikor az amerikai hadihajó elindul megkeresni a titokzatos szörnyet. Aronnax, inasa, Conseil és egy kanadai szigonyos, Ned Land is csatlakozik az expedícióhoz. A kalandok sora után a napló szerint valamikor 1868 júniusában sikerül megszökniük – pontos dátumot Aronnax nem ír.
Az, hogy a Nautiluson töltött idő mindössze körülbelül nyolc hónap, miközben a professzor következetesen tíz hónapról beszél, lehet akár elírás is. De vannak komolyabb problémák is – ez azonban már egy másik poszt témája lesz…
Nemo azt is állítja, hogy nem tart kapcsolatot a külvilággal. Ezt még a gyöngyhalász megmentése után is el lehetne hinni (hiszen az nem tervezett kapcsolatfelvétel volt), de a görög szigetvilágban felbukkanó Nicolas, aki ismerősként üdvözli Nemót, és nem ijed meg a tengeralattjárótól, már kissé árnyalja a képet. Ahogyan az is, hogy hatalmas mennyiségű arannyal támogatja a szabadságharcosokat, amelyet pár nappal később a Vigói-öbölben pótol – hiszen még szüksége lesz rá, ahogyan szavaival utal is erre. Szóval mégsem annyira elzárt a világtól.
Verne szereplői a regényben kizárólag férfiak, ami más műveit nézve nem meglepő, hiszen nők csak elvétve kapnak fontos szerepet a Verne-regényekben. Mégsem maradunk azonban nők nélkül: a tengeralattjárón lévő festmények számtalan nőt ábrázolnak, a Madonnától a nimfákig. Egyértelműen Nemo kapitány felesége a legfontosabb közöttük, akinek két kisgyermekével együtt ábrázolt portréja a szabadságharcosok képei alatt függ a kapitány kabinjában.

Akárhogyan is, a regény sikere nehezen vitatható. A könyv megjelenése után pár évtizeddel még azzal is megvádolták Vernét, hogy a regény kéziratát 100 frankért vásárolta a párizsi kommün egyik nevezetes alakjától, Louise Micheltől. 🙂
O que achou desta publicação?
Ainda não há avaliações — seja o primeiro!

