A Nap hamarosan ismét fölkelt, és ragyogásában elhalványult a csillagok fénye. További megfigyelésekre nem volt lehetőség, majd éjszaka kell folytatni, ha az égbolt akkor is tiszta lesz.

Servadac kapitány hiába kereste azt a korongot, melynek fénye átszűrődött a fellegeken. Eltűnt, talán mert eltávolodott, vagy talán azért, mert pályája olyan ívben kanyarodott, hogy kikerült a látómezőből.

Az idő határozottan pompás volt. A szél, miután a hajdani nyugati irányba fordult, most csaknem teljesen elült. A Nap most is új helyén kelt föl, és pontosan ezzel az új hellyel szemben nyugodott le. A nappalok és az éjszakák pontosan hat-hat óráig tartottak, amiből arra kellett következtetni, hogy a Nap nem távolodott el az új egyenlítőtől, melynek vonala a Gurbi-szigeten át húzódott.

A hőmérséklet közben állandóan és egyenletesen emelkedett. Servadac kapitány naponta többször is megnézte a szobája falán lógó hőmérőt, s január 15-én megállapította, hogy ötven fokot mutat árnyékban.

Talán fölösleges is mondani, hogy miután a gurbi nem támadt föl romjaiból, Servadac kapitány és Ben-Zuf kényelmesen berendezkedett az őrállás legnagyobb szobájában. Előbb a zuhogó eső elől, most a heves napsütés elől védték őket a kőfalak. A hőség már kezdett elviselhetetlenné válni, és sem Szenegálban, sem Afrika egyenlítői részein nem volt még soha ilyen tűző verőfény és forróság. Ha tovább tart a tikkasztó meleg, a sziget növényzete óhatatlanul kiég.

Ben-Zuf hű maradt elveihez, egy szóval sem panaszkodott az iszonyatos meleg miatt, ám beszélt helyette az arcán csörgő verejték. De akárhogy szenvedett is, és akárhogy kérlelte a kapitánya, nem volt hajlandó elhagyni a szirtfalon levő őrhelyét. Lelkiismeretesen sült-főtt a tűző napon, miközben figyelte a Földközi-tengert, mely most olyan csöndes volt, mint egy nyugodt tó, és örökösen kihalt. Talán bélelve volt Ben-Zuf bőre, a koponyáját meg valami páncélzat védhette, hogy semmi baja sem esett akkor sem, mikor függőlegesen érték a delelő Nap sugarai.

Egyik nap a kapitány tréfásan megkérdezte:

– Te talán Gabonban születtél?

– Nem, kapitány uram, a Montmartre-on, de az éppilyen meleg!

Ha egyszer a derék Ben-Zuf azt állította, hogy Párizs városának 18. kerülete éppen olyan meleg, mint a trópusok vidéke, akkor vitának nem lehetett helye.

A kánikulai hőség hatását természetesen a Gurbi-sziget növényzete is megérezte. A fák néhány nap alatt kirügyeztek, majd virágba borultak, levelet bontottak, gyümölcsöt hoztak, így volt a gabonaféleségekkel is. A kalászok és a kukoricacsövek szemlátomást nőttek, és a réteken dús fű zöldellt. Egyszerre jött el a kaszálás, az aratás és a gyümölcs betakarításának ideje: nyár és ősz egy évszakban olvadt össze.

Milyen kár, hogy Servadac kapitány nem értett a csillagászathoz. Ha értett volna, a következőket állapíthatta volna meg:

„Ha a Föld tengelyének hajlásszöge megváltozott - mint ahogy minden jel erre mutat -, úgy most egyenes szöget alkot az ekliptikával, s minden úgy történik, mint a Jupiteren. A földtekén nem lesznek többé évszakok, csak változatlan égövek, melyeken örökös a tél, a tavasz, a nyár vagy az ősz.”

És talán még hozzátette volna:

„De hát ezer ördög és pokol! Mi idézte elő ezt a változást?”

A meggyorsult évszak persze komoly gondot okozott a kapitánynak és Ben-Zufnak. Nincs elég dolgos kéz, mely elvégezhetné a sok munkát; még ha a sziget egész lakosságát munkába állítják, akkor sem boldogulnak vele! A roppant hőség amúgy is lehetetlenné teszi, hogy az ember egyvégtében dolgozzék. Mindenesetre egyelőre nem fenyeget veszély, hiszen bőséges készleteik vannak, és minthogy a tenger most csöndes, az idő pompás, joggal bizakodhatnak abban, hogy hamarosan hajó közeleg majd a sziget felé. Hiszen a Földközi-tengernek ez a része meglehetősen forgalmas, itt járnak az állami utasszállító hajók meg a különböző nemzetiségű kereskedelmi hajók is, melyek a part legkevésbé jelentős pontjain is kikötnek.

Helyesen okoskodtak, ez tagadhatatlan, ám a tengeren mégsem tűnt fel hajó, hiába sült-főtt Ben-Zuf a szirtfalon, a nagy várakozás közben talán meg is sült volna, ha nem védekezik valami napernyőfélével.

Servadac kapitány közben hiába erőlködött, hogy fölmelegítse iskoláskori emlékeit. Vadul számolt, hogy valami fényt derítsen a földgolyó új helyzetére, de nem ment sokra. Pedig mégiscsak eszébe juthatott volna, hogy amennyiben a Föld tengely körüli rotációs forgása megváltozott, úgy nyilván megváltozott a Nap körül haladó mozgása is, így az év hosszának is meg kellett változnia.

A Föld ugyanis nyilvánvalóan közeledett a Naphoz. Pályája határozottan eltolódott, és ezt az eltolódást a hőmérséklet fokozatos emelkedése is bizonyította, de Servadac kapitány még más egyéb jelenségek megfigyelése után is megállapíthatta volna, hogy a Föld egyre közelebb kerül a Nap vonzásközpontjához.

A napkorong átmérője most kétszer akkorának látszott, mint egyébként. Korábban csak, mondjuk, a Vénuszon álló megfigyelő - vagyis 25 millió mérföldes átlagtávolságban álló megfigyelő - láthatta volna ilyen nagynak a Napot. Ebből viszont az következik, hogy a Föld most nem 38 millió mérföldnyire, hanem csak 25 millió mérföldnyire van a Naptól. Most még csak azt kellene tudni, vajon ez a távolság tovább csökken-e, mely esetben az a félelmetes lehetőség is elképzelhető, hogy az egyensúly megtörik, és a földgolyó a Nap felszínéhez csapódik. Ez a Föld teljes megsemmisülését jelentené.

A szép, derűs napok lehetővé tették, hogy Servadac kapitány könnyen megfigyelje az eget, éjszakánként pedig az egész káprázatos csillagvilágot. Mint roppant ábécé betűi, villogtak szeme előtt a csillagok és a bolygók, s ő egyre csak dühöngött, hogy nem tudja elolvasni ezt az írást. A csillagok, míg figyelte őket, sem méretüket, sem a Földtől való távolságukat nem változtatták. Tudjuk ugyanis, hogy a Nap, mely 60 millió mérföldes évi sebességgel tart a Herkules csillagkép felé, helyzetét mindeddig még nem változtatta szemmel mérhetően, olyan nagy a távolság az égitestek között. Ugyanez áll az Arcturusra is, mely 22 millió mérföldes sebességgel, vagyis a Földnél háromszorta gyorsabban mozog a csillagvilágban.

Ha azonban a csillagok nem is világosítanak föl bennünket, a bolygók - legalábbis azok, melyeknek pályája a Föld vonzáskörén belül esik - megtaníthatnak bennünket egyre-másra.

Két ilyen bolygó van, az egyik a Vénusz, a másik a Merkúr. A Vénusz a Naptól 27 millió mérföldnyi átlagtávolságban kering, a Merkúr pedig 15 millió mérföldes átlagtávolságban. A Vénusz pályája tehát befogja a Merkúr pályáját, és mind a kettő a Föld pályáján belül kering. Servadac kapitány hosszú és elmélyedt elmélkedések után rájött, hogy a Föld jelenleg körülbelül olyan mennyiségű hőt és fényt kap a Naptól, mint amennyit a Vénusz kap, vagyis a dupláját annak, amit a kataklizma előtt kapott. Ha már előbb arra a következtetésre jutott, hogy a Föld közelebb került a Naphoz, úgy most, hogy a Vénuszt, ezt a szépséges csillagot figyelte, még inkább meggyőződött a következtetés helyességéről.

Mi mindennek nem nevezték már ezt a gyönyörű csillagot, mely az egyébként közönyös szemlélőben is csodálatot kelt! Phosphorus és Lucifer, Heszperosz vagy Vesper - így nevezték a régiek. Esthajnalcsillag, hajnali csillag, pásztorcsillag - így nevezzük mi, és a Holdat kivéve, egyetlen csillagzat sem kapott annyi nevet, mint a szépséges Vénusz, mely most aránylag hatalmas korongként ragyogott Servadac kapitány szeme előtt. Olyan volt, akár a telihold, és változásait szabad szemmel is világosan lehetett látni, akár teljes egészében fénylett, akár négyszögfénye világított, minden része tisztán látható volt. Mikor kifli alakban fénylett, a légkörében megtörő napsugarak olyan részeibe hatoltak el, melyek számára a Nap már lenyugodott. Ez azt bizonyította, hogy a Vénusznak saját atmoszférája van, minthogy a fénytörés jelensége a csillag felszínén ment végbe. A felületén túl fénylő pontok mind óriási hegycsúcsok, melyekről Schroeter csillagász joggal mondotta, hogy tízszer olyan magasak lehetnek, mint a Mont Blanc, vagyis magasságuk egyenlő a bolygó rádiuszának száznegyvennegyed részével, míg a Föld legmagasabb hegyeinek magassága csak a rádiusz hétszáznegyvened részét teszi ki.

Servadac kapitány ekkor úgy vélte, joggal mondhatja, hogy a Vénusz most legföljebb kétmillió mérföldnyire van a Földtől, és észrevételét közölte is Ben-Zuffal.

– Hát, kapitány uram - mondta a tisztiszolga -, azért mégse kicsiség, ha kétmillió mérföld van közöttünk!

– Nem kicsiség, ha két szemben álló hadsereg között van a kétmillió mérföld, de két bolygó között ez semmi!

– És most mire számíthatunk?

– A kutyafáját! Hát arra, hogy ráesünk a Vénuszra!

– Hát istenem... És mondja, kapitány uram, van ott levegő?

– Igen.

– És víz?

– Alighanem az is van.

– Akkor meg rendben van! Gyerünk, nézzük meg a Vénuszt!

– Iszonyatos lenne az összeütközés, mert a két bolygó most alighanem ellentétes irányba mozog, és minthogy súlyuk körülbelül azonos, az összeütközés iszonyatos lenne mindegyik csillagzat számára!

– Két vonat, ugye, két vonat, mikor összeütközik! - mondta Ben-Zuf olyan nyugodtan, hogy a kapitány majdhogy magánkívül volt a hangjától.

– Persze, két vonat, te mafla! - tört ki Hector Servadac. - De két olyan vonat, amelyik ezerszer gyorsabban vágtat a leggyorsabb expressznél is. Az összeütközés következtében biztosan darabokra esne az egyik bolygó, de az is lehet, hogy mind a kettő, és akkor majd megnézhetnéd, mi maradt abból a földgöröngyből, abból a Montmartre-ból!

Ez Ben-Zuf elevenébe talált, a fogát összepréselte, kezét ökölbe szorította, de fékezte magát, és néhány pillanat múlva, mikor már nagy nehezen lenyelte a „földgöröngyöt”, megszólalt:

– Kapitány uram, itt vagyok!... Parancsoljon!... Ha csak egy mód is van arra, hogy megakadályozzuk ezt az összeütközést...

– Erre nincs mód, te esztelen, és különben is menj a pokolba!

E válasz hallatán az elcsüggedt Ben-Zuf odébbállt, többé egy szót sem szólt.

A következő napokon a két égitestet elválasztó távolság tovább csökkent, és nyilvánvaló volt, hogy az új pályáján mozgó Föld át fog haladni a Vénusz pályáján. Ugyanakkor nagyon közel került a Merkúrhoz is. Ez a szabad szemmel ritkán látható csillag most egész szépségében megmutatkozott. Látszottak a Hold változásaival azonos változásai; látszott, miként veri vissza a Nap sugarait, mely hétszerte több meleggel és fénnyel árasztotta el a Merkúrt, mint a Földet; látszottak hideg és forró égövei, melyek rotációs tengelye jelentős hajlásának köszönhetően csaknem teljesen összeolvadtak; látszottak egyenlítői vonalai, 19 kilométer magas hegységei, egyszóval mindaz, amiért érdemes volt tüzetesebben megvizsgálni e csillagot, melynek a régiek a Szikrázó nevet adták.

A veszélyt azonban nem a Merkúr jelentette, a Földnek a Vénusszal való összeütközése volt a valószínű. Január 18-án a két égitest közötti távolság mintegy egymillió mérföldre csökkent. A Vénuszról a Földre áradó erős fényben megnőtt és erősebben rajzolódott ki a Földön levő dolgok árnyéka. Látni lehetett, hogy huszonhárom óra és huszonegy perc alatt fordult meg önmaga körül, ami azt bizonyította, hogy a Vénuszon nem változott a napok hossza. Látni lehetett a felhőket is, melyekkel örökké páratelt atmoszférája csíkozta a Vénusz korongját. Látni lehetett a hét foltot is, melyek, mint Bianchini csillagász állította, egymással összeköttetésben levő, igazi tengerek. Végül napfényben is látható volt a csodálatos bolygó, Servadac kapitány azonban korántsem örvendezett e ténynek annyira, mint annak idején Bonaparte örvendezett, mikor a Direktórium idején egyszer délidőben meglátta a Vénuszt, s ettől kezdve olyan szívesen mondogatta, hogy ez az ő csillaga.

Január 20-án tovább csökkent a két égitest között az égi mechanizmusban szabályosnak vélt távolság.

„Micsoda rettegésben élhetnek Afrikában tartózkodó bajtársaink meg franciaországi barátaink meg a két kontinens valamennyi lakója! - töprengett Servadac kapitány. - Micsoda cikkek jelenhetnek meg a két világrész újságjaiban! Micsoda tömegek imádkozhatnak a templomokban! Nyilván azt hiszik, közeleg a világ vége! Magam is azt képzelem, még sohasem voltunk hozzá ilyen közel! És én még képes vagyok azon csodálkozni, hogy nem közeleg hajó a sziget felé, hogy nem jönnek értünk! Hát lehet ideje a főkormányzónak vagy a hadügyminiszternek arra, hogy velünk törődjék? Két nap sem telik bele, a Föld ezernyi darabra hullik szét, és darabjai majd szeszélyesen keringenek a világűrben!”

De mégsem így történt.

Éppen ellenkezőleg: e naptól kezdve a két egymást fenyegető égitest mintha lassan távolodott volna egymástól. A Vénusz és a Föld körpályája szerencsére nem esett egybe, így nem következett be az iszonyatos összeütközés.

Ben-Zuf bizakodón felsóhajtott, mikor kapitánya közölte vele a jó hírt. Január 25-én a távolság már elég nagy volt ahhoz, hogy a félelem oka teljesen megszűnjék.

– Tudod, Ben-Zuf - mondta Servadac kapitány -, a Vénusznak ez a közelsége arra mindenesetre jó volt, hogy ezentúl már biztosan állíthassuk: a Vénusznak nincs holdja.

Dominique Cassini, Short, Montaigne de Limoges, Montbarron és más csillagászok ugyanis egész komolyan hittek abban, hogy a Vénusznak van mellékbolygója.

– És kár, hogy nincs neki - tette hozzá Hector Servadac -, mert ha sikerült volna elemelni tőle, akkor most két hold állna a szolgálatunkban. De a kutyafáját, csak nem tudom még most sem, mi a magyarázata annak, hogy megbokrosodott az egész naprendszer!

– Kapitány uram!

– Mit akarsz, Ben-Zuf?

– Ugye, van Párizsban a Luxembourg-kert végében egy ház, aminek olyan nagy papsapka van a fején?

– A csillagvizsgálóra gondolsz?

– Bizony arra. És mondja, kapitány uram, nem azoknak az uraknak a dolga, akik ez alatt a papsapka alatt laknak, hogy megmagyarázzanak nekünk mindent?

– De igen, az ő dolguk.

– Akkor várjuk meg türelmesen a magyarázatukat, kapitány uram, és addig is legyünk filozófusok.

– Aztán mondd, Ben-Zuf, legalább tudod, hogy mi az, filozófusnak lenni?

– Hogyne tudnám, hiszen katona vagyok!

– Hát akkor magyarázd meg!

– Filozófusnak lenni annyit jelent, hogy az ember törődjék bele a megváltoztathatatlanba, vagyis abba, amibe mi most belekerültünk, kapitány uram.

Hector Servadac nem válaszolt a tisztiszolgájának, alighanem pillanatnyilag lemondott arról, hogy megmagyarázza azt, ami eddig megmagyarázhatatlan volt a számára.

Különben még egy teljesen váratlan esemény következett be, olyan esemény, mely rendkívül fontos következményekkel járhat.

Január 27-én reggel kilenc óra tájt Ben-Zuf szép tempósan besétált a kapitány szobájába.

– Kapitány uram! - szólalt meg végtelen nyugalommal.

– Mit akarsz? - kérdezte Servadac kapitány.

– Hajó a láthatáron!

– Ó, te mafla, hát csak így mondod ezt, ilyen nyugodtan, mintha azt jelentenéd be, hogy a vacsora az asztalon van?!

– Hát ha egyszer filozófusok vagyunk! - mondta változatlan nyugalommal Ben-Zuf.