Tíz perccel később a főkormányzó és a lakosság mélyen aludt az őrállás egyik szobájában, minthogy a gurbi nem támadt fel romjaiból. A kapitány álmát azonban némileg zavarta az a gondolat, hogy noha annyi meg annyi új okozatot állapíthatott meg, az alapvető okokat még mindig nem ismerte. Nem értett ugyan különösebben a csillagászathoz, de mikor kicsit erőltetni kezdte az emlékezőképességét, eszébe jutott néhány alaptörvény, melyről azt hitte, hogy már végképp el is felejtette őket. Ezután azon töprengett, vajon nem az okozta-e ezeket a jelenségeket, hogy a földgolyó tengelye valami okból most más szögben hajlik az ekliptikára, vagyis a Napnak a Föld körüli pályájára.

Ez a változás, noha megmagyarázhatná a tengerek és talán a fővilágtájak helyváltoztatását is, de nem lenne magyarázat sem arra, hogy miért rövidültek meg a napok, sem arra, hogy miért csökkent a Föld vonzási ereje. Hector Servadac hamarosan kénytelen volt lemondani erről a feltevésről, s ez ugyancsak bántotta, mert most már végképp nem tudta, mire gondoljon. Ám a furcsaságok sora még nyilván nem ért véget, és lehetséges, hogy valami újabb különleges változás megmutatja neki az összes eddiginek az okát. A kapitány legalábbis ebben bizakodott.

Másnap Ben-Zuf első gondja az volt, hogy kiadós ebédet készítsen. Elvégre valamitől mégiscsak erőre kell kapniuk! Ő legalábbis olyan éhes volt, mint hárommillió beduin együttvéve. Most vagy soha, föl fog falni egy tucat tojást, amit a világot összetörő kataklizma épségben hagyott. A tojás meg hozzá egy jó tányér kuszkusz - a tisztiszolga remekül értett a kitűnő arab étel készítéséhez -, ez ám az igazi!

A tűzhely ugyanis ott volt az őrállás épületében, a vörösréz fazék fénylett, mintha most került volna ki a rézműves kezéből, a nagy, párás falú hűtőkorsókban elegendő friss vizük volt.

Ben-Zuf tüzet rakott, mindent előkészített a főzéshez, s közben szokása szerint egy katonadalt énekelt:

Kerül majd a csajkádba
Egy-két jó falat,
Gyere idébb, pajtásom,
Még hús is akad!

Servadac kapitány közben jött-ment, figyelte a főzés előkészületeit. Egyre azt leste, nem történik-e valami újabb furcsaság, ami nyomra vezetné, hogy végre megtudhatná, voltaképpen mi is történt. Vajon a tűzhely úgy fog-e működni, mint eddig? Vajon a megritkult levegőből az égés kaphat-e elég oxigént?

Igen, a tűz könnyen meggyulladt, s mikor Ben-Zuf ráfújt, szép világos lángok csaptak föl a gallyakkal kevert szén közül. Egyszóval semmi különös: a tűz éppúgy ég, mint máskor.

Ben-Zuf a tűzhelyre tette a vízzel megtöltött fazekat, várta, hogy fölforrjon, s ő belerakhassa a tojásokat, melyeknek súlyát alig érezte a kezében. Úgy tűnt, mintha valamennyi üres lett volna.

Két perc sem telt el, a víz forrni kezdett.

– Az ördögbe is! Hogy most milyen gyorsan melegít a tűz! - rikkantotta Ben-Zuf.

– Nem a tűz melegít gyorsabban, hanem a víz forr föl hamarabb - jegyezte meg Servadac kapitány némi gondolkodás után.

Ezzel fogta a falon függő Celsius hőmérőt, és vízbe merítette. A hőmérő mindössze hetven fokot mutatott.

– Tessék! - kiáltotta a kapitány. - Lám, a víz nem száz, hanem hetven foknál forr föl!

– És ez mit jelentsen, kapitány uram?

– Ez azt jelenti, Ben-Zuf, hogy a tojást ne három percig, hanem jó negyedóráig hagyd a vízben, ha tisztességes lágy tojást akarsz.

– De hiszen akkor kemény lesz!

– Dehogy lesz kemény! Éppen elég lágy lesz ahhoz, hogy szépen ráönthesd a kuszkuszra!

Ennek a jelenségnek az oka nyilvánvalóan a légrétegek magasságának, vagyis nyomásának a csökkenése volt, mely egybevágott a levegő sűrűségének már előbb megfigyelt csökkenésével. Servadac kapitány nem tévedett. A földgolyó körül a levegő nyomása mintegy egyharmadával csökkent, és a kisebb légnyomás alá került víz száz fok helyett hetven foknál forrt föl. Hasonló jelenséget figyelhettek volna meg egy tizenegyezer méter magas hegycsúcson is; és ha Servadac kapitánynak lett volna barométere, már megállapíthatta volna az atmoszféra nyomáscsökkenését. Egyébként ez volt az oka annak is, hogy Servadac kapitány és Ben-Zuf hangereje csökkent, hogy gyorsabban lélegzettek, és a véredények működése is megváltozott.

– Pedig sehogy sem tudom elhinni, hogy a táborhelyünk ilyen magasságba került volna, hiszen lám, itt a tenger, mely most is a szirtfalak tövét nyaldossa!

Ha Hector Servadac ezúttal helyes következtetésekre jut, még akkor sem tudja megmondani, voltaképpen mi volt az ok, mely ezeket a furcsa jelenségeket kiváltotta.

Közben a tojás is meg a kuszkusz is elkészült, és Ben-Zuf megállapította, hogy a jövőben egy órával korábban kell kezdenie a főzést; majd föltálalta az ebédet a kapitányának.

Miközben Hector Servadac, noha különféle gondok nyugtalanították, jó étvággyal evett, Ben-Zuf megszólalt:

– Hát akkor, kapitány uram? - Ben-Zuf mindig ezzel a kis kérdő mondattal kezdte a beszélgetést.

– Hát akkor, Ben-Zuf? - hangzott a szokásos kérdésre a szokásos válasz.

– Most mitévők leszünk, kapitány uram?

– Várunk, Ben-Zuf.

– Mire várunk?...

– Hogy értünk jöjjenek.

– A tengeren?

– Persze hogy a tengeren, minthogy szigeten vagyunk.

– Akkor hát, kapitány uram, úgy gondolja, hogy a bajtársak...

– Azt gondolom, vagy legalábbis azt remélem, hogy a katasztrófa csak az algériai part néhány pontját sújtotta, és így bajtársaink épségben, egészségben megmaradtak.

– Igen, kapitány uram, bízzunk ebben.

– Egészen világos, hogy a főkormányzó pontosan akarja tudni, hogy mi történt. Algírból nyilván hajókat küldött a partvidék földerítésére, és abban bízom, hogy minket sem felejtett el. Figyeld hát a tengert, Ben-Zuf, és mihelyt hajó tűnik fel, jelzéseket adunk le neki.

– És ha nem jön hajó?

– Akkor majd mi építünk egyet, s mi indulunk azokhoz, akik nem jöttek hozzánk.

– Helyes. Kapitány uram hát ért a hajózáshoz?

– Az ember mindig ért a hajózáshoz, ha hajóznia kell! - válaszolt rendíthetetlen nyugalommal a kapitány.

Ben-Zuf ezentúl szüntelenül a horizontot kémlelte egy messzelátó segítségével. A tengeren azonban nem tűnt fel vitorla.

– Ezer ördög! - tört ki Ben-Zuf. - A főkormányzó úr őexcellenciája mintha némileg elhanyagolna bennünket.

Január 6-án a két szigetlakó helyzete még mit sem változott. A valóságos január 6-áról van szó, vagyis annak a naptárnak a január 6-ájáról, mely akkor készült, mikor egy nap még huszonnégy órából állt, és nem tizenkettőből. Servadac kapitány, hogy a napok múlásán könnyebben kiigazodjanak, ragaszkodott a régi naptárhoz, így, noha a Nap tizenkétszer kelt föl és nyugodott le a sziget horizontján, a polgári év kezdetét jelző január 1-e óta még csak hat nap telt el. A zsebóráján mindig figyelemmel kísérte az idő múlását. Világos, hogy a jelen körülmények között egy ingaóra - minthogy a nehézkedési erő csökkent - nem a valóságos időt mutatta volna, míg a rugóval működő zsebóra járása nem volt alávetve a nehézkedési erőnek, és amennyiben Servadac kapitány órája jó volt, bármi történt is, a helyes időt mutatta. És ez az óra pontosan járt.

– A rézangyalát - mondta ekkor Ben-Zuf, aki némileg járatos volt az irodalomban -, úgy látom, hogy Robinson lesz a kapitányomból, belőlem meg valami Péntek-féle! Vajon néger volnék már?...

– Nem, Ben-Zuf - válaszolt a kapitány -, egyelőre szép fehér vagy, olyan sötétes fehér...

– Fehér Péntek, hát ez nem az igazi, de azért mégis jobban szeretem, ha így van!

Január 6-án, miután nem láttak közeledni semmiféle hajót, a kapitány, mint minden Robinson-elődje, úgy gondolta, helyes, ha számba veszi a szigeten rendelkezésükre álló tartalékokat.

A Gurbi-sziget - mert így nevezték el - háromezer négyzetkilométer kiterjedésű. Meglehetősen sok ökör, tehén, kecske és juh volt a szigeten, de hogy mennyi, azt nem tudhatták pontosan. Bőségesen akadt vad is, és nem kellett attól tartaniuk, hogy ezek elmenekülnek a sziget földjéről. Gabonamagvakban sem lesz hiány, és három hónap múlva be lehet takarítani a búzát, a kukoricát és a rizst, így tehát a főkormányzó és a lakosság, no meg a két ló szükségletei bőségesen biztosítva vannak. Még akkor sem kellene szűkölködniük, ha történetesen új lakok kerülnének a szigetre, azoknak az ellátásáról is bőségesen gondoskodhatnának.

Január 6-ától 13-áig nagyon sok eső esett. Az eget állandóan vastag felhők borították, s akármennyit esett, a felhőzet csak nem vékonyodott. Többször nagy vihar is volt, ami errefelé meglehetősen ritka ebben az évszakban. Hector Servadac azonban észrevette, hogy a hőmérséklet természetellenesen emelkedik. Meglepően korai ez a nyár, hiszen még csak január elején voltak! És ami még furcsább volt, a meleg nemcsak állandósult, de egyre fokozódott is, mintha a földgolyó folyamatosan és szabályos tempóban egyre közelebb és közelebb kerülne a Naphoz.

Amilyen mértékben fokozódott a hőség, fokozódott a világosság is, és ha az égbolt meg a Föld között nem lett volna a vastag felhőtakaró, a Föld egészen különleges éles megvilágításba került volna.

Könnyen elképzelhetjük, milyen bosszús volt Hector Servadac, hogy a felhők miatt nem tudja megfigyelni sem a Napot, sem a Holdat és a csillagokat, sem az égboltnak valamelyik olyan pontját, mely választ adhatott volna kérdéseire. Ben-Zuf egyszer-kétszer megpróbálta csitítani a kapitányt, beletörődést prédikált neki, beletörődést, amit ő maga már a közönyig fejlesztett; ám prédikációi olyan fogadtatásban részesültek, hogy többször már nem merte elölről kezdeni, így aztán beérte az őrszem feladatával. Eshetett az eső, fújhatott a szél, tombolhatott a vihar, ő éjjel-nappal őrködött a sziklacsúcson, s csak néha-néha aludt egy-két órát. De tekintete hiába kémlelte a változatlanul kihalt láthatárt. Egyébként meg ugyan akadt volna-e hajó, amelyik meg tud birkózni ezekkel a viharokkal és vad szélrohamokkal? A tenger hullámai elképzelhetetlen magasságba csaptak, a szélviharok iszonyatos erővel korbácsolták a vizet. A tarajos hullámokból fölszökő ár a belső forróság következtében mint pára emelkedett a levegőbe, majd lecsapódott, vad záporként zúdult vissza.

Január 13-án azonban váratlanul elállt a zuhogó eső. Az utolsó szélrohamok a 13-áról 14-ére virradó éjszaka szétkergették a maradék felhőket is. Hector Servadac, aki már hat napja az őrállás falai között tartózkodott, mihelyt látta, hogy szűnik az eső, gyöngül a szél, kisietett a szirtfalra. Vajon mit tudhat meg a csillagokból? Vajon ismét megpillanthatja azt a fénylő korongot, melyet a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka látott? Vajon végre meg fogja tudni, mit tartogat számukra a sors?

Az égbolt tisztán fénylett. A csillagokat nem fátyolozta felhő. Mint hatalmas égi térkép tárulkozott szeme elé a firmamentum, s még néhány olyan csillag is látszott, melyet teleszkóp nélkül ezelőtt a legtapasztaltabb csillagász szeme sem pillanthatott volna meg.

A kapitány tekintete mindenekelőtt a sarkcsillagot kereste, ennek a helyében volt a legbiztosabb.

A sarkcsillagot meglátta, ám lent, az ég alján fénylett, úgyhogy többé aligha szolgálhat a csillagrendszer sarkpontjaként. Vagyis más szavakkal: a Föld képzeletben végtelen hosszúságúra húzott tengelye nem vágja át azt a fix pontot, melyet a levegőégben eddig ez a csillag foglalt el. Egy órával később ugyanis szemmel láthatóan helyet változtatott: még közelebb került a láthatárhoz, mintha valamelyik állatövi csillagképhez tartozna.

Nem maradt más hátra, meg kellett keresni azt a csillagot, mely a sarkcsillag helyébe került, vagyis meg kellett keresni azt a pontot, melyet most átvág a Föld meghosszabbított tengelye. Hector Servadac néhány órán át kizárólag ennek a pontnak a keresésével foglalkozott. Az új sarkcsillag nyilván éppúgy mozdulatlan, mint a régi volt a környező csillagok között, melyek körülötte írták le napi pályájukat.

Servadac kapitány hamarosan rájött, hogy az északi láthatárhoz nagyon közel szikrázó egyik csillag nem mozdul, vagyis állócsillag. A Vega volt ez, vagyis az a csillag, mely a napéjegyenlőségek előnyomulása miatt tizenkétezer év múlva majd a sarkcsillag helyébe lép. Minthogy azonban tizennégy nap alatt mégsem múlt el tizenkétezer esztendő, arra kellett következtetni, hogy a Föld tengelye hirtelenében megváltozott.

– És ez esetben - jegyezte meg a kapitány -, nemcsak a Föld tengelye változott meg, hanem - minthogy a horizonthoz olyan közeli pontot vág át - a Földközi-tenger alighanem az egyenlítő vonalába került.

A kapitány mélyen elgondolkodott, miközben tekintete a Göncölszekér körül járt, mely most állatövi csillagkép volt, és csak a rúdja látszott a tenger vize fölött; az ausztrál félteke új csillagai felé mutatott, melyeket a kapitány most látott meg először.

Ben-Zuf hangja szakította ki a gondolatai közül.

– A Hold! - kiáltotta a tisztiszolga.

– A Hold?

– Igen, a Hold! - mondta a tisztiszolga boldogan, hogy ismét láthatja „a földi éjszakák hűséges égi vándorát”, mint ahogy költőien mondani szokták, s ezzel egy fénylő korong felé mutatott, mely éppen felkelőben volt azzal a hellyel szemben, ahol most a Napnak kellett lennie.

Vajon valóban a Holdat látta Ben-Zuf, vagy csak valami alacsonyabb rendű bolygót, mely nagyobbnak tűnt, mert közelebb került? Servadac kapitány nehezen tudott volna válaszolni erre a kérdésre. Fogott egy meglehetősen erős messzelátót, melyet rendszerint háromszögelési munkája közben szokott használni, és az égitestre irányította.

– Ha ez a Hold - mondotta -, akkor bizony meglehetősen messze került tőlünk! Távolsága most már nem több ezer, hanem több milliónyi mérföld volna!

Tüzetesebb megfigyelés után úgy gondolta, nyugodtan kijelentheti, hogy Ben-Zuf nem a Holdat pillantotta meg. A sápadt korongon nem látta a fénynek és az árnyéknak azt a játékát, mely a Holdra néha emberarcot varázsol. Nyomát sem látta a holdbéli krátereknek és síkságoknak sem.

– Hát nem! Nem a Hold! - mondta.

– Miért ne volna a Hold? - kérdezte Ben-Zuf, aki mindenáron büszkélkedni akart azzal, hogy ő fedezte fel.

– Mert ez az égitest ott mellékbolygójával együtt fénylik, van egy kis holdja!

Valóban fénylő pont látszott az égitest közelében, egy olyasféle csillag, mint amilyenek a Jupiter körül látszanak, ha a csillagász közepes erősségű műszerrel figyeli a Jupitert.

– De ha nem a Hold, akkor vajon micsoda? - tört ki Servadac kapitány, és türelmetlenségében dobbantott. - Nem lehet a Vénusz, nem lehet a Merkúr sem, hiszen egyiknek sincs mellékbolygója! Pedig mégiscsak olyan égitestről van szó, mely a Föld vonzáskörében forog, minthogy a Nap látszólagos mozgásához igazodik! De ezer ördög! Ha se nem a Vénusz, se nem a Merkúr, akkor mégiscsak a Hold, ha pedig a Hold, akkor honnan az ördögből lopta a mellékbolygóját?!