Nemo kapitány · Második rész

XV.

BALESET VAGY VÉLETLEN?

Másnap, március 22-én reggel hat órakor kezdtek hozzá a *Nautilus*on az indulás előkészületeihez. Az alkony utolsó sugarai szertefoszlottak az éjszakában. Csípős hideg volt. Csodálatos fényesen tündököltek a csillagok. A zeniten a gyönyörű Dél Keresztje ragyogott, a délsarki táj sarkcsillaga.

A hőmérő tizenkét fokot mutatott fagypont alatt, s a felélénkülő szél szúrta, marta arcunkat. A szabad vízen egyre több jégtábla keletkezett. Talán rövidesen körös-körül befagy a tenger. Mindenfelé feketés foltok képződtek; ezek mutatták, hol keletkezik az új jég. A délsarki tenger a tél hat hónapja alatt bizonyára befagy, s akkor teljesen lehetetlen oda elhatolni. De mi lesz vajon télen a bálnákkal? Bizonyára a jégtorlasz alá vonulnak, ahol járható a víz. A fókák és a rozmárok a leghidegebb éghajlathoz szoktak, s megmaradnak a jégmezőkön. Ösztönük arra készteti őket, hogy a jégbe lyukat ássanak, s ezeket állandóan nyitva tartsák. Amikor a madarak a hideg elől északra vándorolnak, ezek az emlősök a sarki szárazföld egyedüli gazdái.

A Nautilus tartályai megteltek, s hajónk lassan merülni kezdett. Ezer láb mélységben aztán megállt. A hajócsavar csapkodta a vizet, s a Nautilus tizenöt mérföld óránkénti sebességgel egyenesen észak felé rohant. Estefelé már az óriási jégtorlasz alatt úsztunk.

Óvatosságból becsuktuk a szalonablak redőnyeit, mert a hajó könnyen nekiütközhet valami elmerült jégtömbnek. Az egész napot feljegyzéseim másolásával töltöttem. A Déli-sark emléke kötötte le minden gondolatomat. Eljutottunk tehát a föld e megközelíthetetlen pontjára, s méghozzá minden fáradság, minden veszedelem nélkül, mintha csak vasúti sínen gördülve, kényelmes szalonkocsiban tettük volna meg az utat. S most megfordultunk: visszatérünk az ismert tengerekre.

Lesz-e még részem hasonló élményekben? Úgy gondolom, igen, hiszen a tengerfenék csodái kimeríthetetlenek. Ötödfél hónap előtt vetett bennünket a véletlen a *Nautilus*ra, s azóta az egyenlítő hosszúságánál nagyobb távolságot futottunk be, s mennyi borzalmas esemény tette változatossá utunkat; a Crespo-szigeti vadászat, megfeneklésünk a Torres-szorosban, a koralltemető, a ceyloni gyöngyhalászat, az Arab Alagút, a Szantorin-tűzhányó, a Vigói-öböl milliós kincseinek kihalászása, az Atlantis, a Déli-sark! Ezek az emlékek éledtek fel bennem, és éjjel, kusza álmaimban is kísértettek: agyam egy pillanatig sem pihent.

Hajnali három órakor hatalmas erejű lökésre ébredtem fel. Felültem ágyamban, s hallgatóztam a sötétben. Egyszerre csak a szoba közepére repültem. A Nautilus nyilván jégre futott, s erősen megdőlt.

A falnak támaszkodva a folyosón át a szalonba kúsztam. Égett bent a mennyezetvilágítás: a bútorok felborultak, de a szilárdan beépített üvegszekrényeknek szerencsére nem esett bajuk. A függőlegestől való eltérés következtében a jobb oldalon lógó festmények a falkárpithoz simultak, míg a bal oldalon függő képek alsó pereme egy lábnyi távolságra állt a faltól: a Nautilus tehát jobb oldalán feküdt - mégpedig teljesen mozdulatlanul.

A hajó belsejéből járás-kelés, zavaros hangok zaja hatolt hozzám. De Nemo kapitány nem mutatkozott. Távozni akartam éppen a szalonból, s ekkor Ned Land és Conseil lépett be az ajtón.

– Mi történt? - kérdeztem.

– Ezt akartam éppen a tanár úrtól megtudni - felelte Conseil.

– Az ördög vigye el! - kiáltotta a kanadai. - Én nagyon jól tudom, hogy mi történt! A Nautilus megfeneklett, s a helyzete után ítélve, nem hiszem, hogy most is elszabadul, mint akkor, első ízben, a Torres-szorosban.

– De feljöttünk-e már legalább a felszínre? - kérdeztem.

– Nem tudom - felelte Conseil.

– Ezt könnyű megállapítanunk - feleltem.

Megnéztem a feszmérőt. Megdöbbenve láttam, hogy háromszázhatvan méter mélységet jelez.

– Hát ez mit jelent? - kiáltottam.

– Meg kell kérdeznünk Nemo kapitányt - mondta Conseil.

– Hol találjuk meg? - kérdezte Ned Land.

– Jöjjenek velem - mondtam társaimnak.

Kimentünk a szalonból. A könyvtárban senki. A középső lépcsőnél, a legénység szállásán senki. Arra gondoltam, hogy Nemo kapitány talán a kormányfülkébe ment. Várjunk hát, ez a legokosabb, amit most tehetünk. Mindhárman visszatértünk a szalonba.

Szótlanul hallgattam végig a kanadai szemrehányásait. Megvolt most a jó ürügye, hogy indulatoskodjék. Hagytam, hadd tombolja ki magát, nem vitatkoztam most vele.

Húsz perce várakoztunk már, s hallgatóztunk, nem üti-e meg fülünket valami zaj a hajó belsejéből, amikor Nemo kapitány belépett a szalonba. Észre sem vett bennünket. Máskor oly nyugodt arcán némi aggodalom tükröződött. Némán vizsgálta az iránytűt és a feszmérőt, és ujját a térképre nyomta, arra a részre, amely a déli tengereket tünteti fel.

Nem akartam kérdezősködéssel megzavarni. Néhány perc múlva, amikor felém fordult, nekiszegeztem azt a szót, amelyet ő használt a Torres-szorosban:

– Véletlen akadály, kapitány úr?

– Nem, professzor úr - felelte. - Ezúttal valóban baleset ért.

– Komoly baleset történt?

– Lehetséges.

– Közvetlen veszélyben vagyunk?

– Nem.

– A Nautilus megfeneklett?

– Igen.

– S ez hogyan történt?...

– A természet szeszélye idézte elő a balesetet, nem az emberek járatlansága. A hajó egyetlen hibás mozdulatot sem tett. De a természetben uralkodó egyensúlyi törvény hatását nem akadályozhatjuk meg! Az emberalkotta törvényekkel szembe lehet szállni, de a természeti törvényekkel nem ellenkezhetünk.

Különös pillanatot választott Nemo kapitány a filozófiai elmélkedésre. Válaszából éppenséggel semmit sem tudtam meg.

– Megtudhatnám-e, kapitány úr, hogy mi idézte elő a balesetet? - kérdeztem.

– Egy óriási jégtömb, egy egész jéghegy megfordult a vízben - felelte. - Ha a jéghegyek alapját kikezdi a melegebb hőmérsékletű víz vagy a gyakori összeütközések repesztő, súroló hatása, magasabbra helyeződik át a súlypontjuk. Ilyenkor teljesen megfordulnak, bukfenceznek egyet a vízben. Most is ez történt. Egy ilyen bukfencező jégtömb nekiütközött a víz alatt úszó *Nautilus*nak, majd a hajótest alá csúszott, hatalmas erővel felemelte, úgyhogy most ritkább rétegbe kerültünk, s oldalra dőltünk.

– Nem lehetne-e kiüríteni a tartályokat, s így egyensúlyi helyzetbe hozni ismét a *Nautilus*t?

– Azt csináljuk éppen most, professzor úr. Hallgassa csak, már dolgoznak a szivattyúk. Nézze a feszmérő mutatóját... jelzi, hogy a Nautilus emelkedik. Csakhogy a jégtömb vele együtt emelkedik, s amíg felfelé való mozgásában valamilyen akadály meg nem állítja, a mi helyzetünk sem változik.

A Nautilus csakugyan változatlanul jobb oldalára dőlt. Ha a jégtömb megáll, hajónk bizonyára felegyenesedik. De ki tudja, nem ütközünk-e akkor neki a jégtorlasz felső részének? Nem szorulunk-e akkor két irtózatos jégfelület közé?

Végiggondoltam a helyzet minden lehetséges következményét. A kapitány szeme állandóan a feszmérőn volt. Attól fogva, hogy a jéghegy felborult, a Nautilus körülbelül százötven lábnyit emelkedett, de a dőlés szöge még mindig ugyanaz.

A hajótesten egyszerre valami könnyű mozgás vált érezhetővé. A Nautilus bizonnyal kissé felegyenesedett. Észrevettük, hogy a szalonban elhelyezett tárgyak visszatérnek természetes helyzetükbe. A falak iránya közeledett a függőlegeshez. Senki sem beszélt. Szorongó szívvel figyeltünk; éreztük, hogy felegyenesedünk. Lábunk alatt a padló vízszintessé vált. Tíz perc telt el így.

– Végre valahára! Egyenesen állunk! - kiáltottam.

– Igen - mondta a kapitány, s a szalon ajtajához ment.

– De úszunk is majd? - kérdeztem tőle.

– Minden bizonnyal - felelte a kapitány. - A tartályok még nem ürültek ki teljesen, s ha ez megtörtént, a *Nautilus*nak fel kell emelkednie a tenger felszínére.

A kapitány kiment a szalonból, s nemsokára észrevettem, hogy parancsára megállították a Nautilus emelkedő mozgását. Ha még tovább emelkedik, nyilván nekiütközik a jégtorlasz aljának; még mindig jobb tehát, ha a víz mélyén marad.

– Hajszálon múlt, de szerencsésen megúsztuk - szólalt meg most Conseil.

– Bizony. A jégtömbök pozdorjává törhettek volna bennünket - s ha ez nem következik be, legalábbis teljesen körülzárhattak volna. S akkor nem frissíthettük volna fel a levegőt és... Bizony hajszálon múlt, hogy megmenekültünk.

– Az még nem biztos! - dörmögte Ned Land.

Nem akartam a kanadaival teljesen céltalan vitába bocsátkozni, s ezért nem is válaszoltam. E pillanatban megnyíltak a szalon ablakai előtt a redőnyök, s az üvegen át behatolt hozzánk a külső világítás.

Mint ahogyan mondottam: bent voltunk a víz kellős közepén, de a Nautilus*t minden oldalról, tízméternyi távolságban tündöklő jégfalak vették körül. Előttünk is, alattunk is jégfal volt. A felettünk levő falat a jégtorlasz óriási, boltozatosan fölénk hajló alsó felülete alkotta. Az alsó fal úgy jött létre, hogy a felbukfencező jégtömb két támasztópontot nyert az oldalfalakon, s most ezek egyensúlyi helyzetben tartották. A *Nautilus valósággal beleszorult ebbe a jégből való alagútba; körülbelül húsz méter széles börtönét csendes víz töltötte meg. De az alagútból könnyen kijuthat, ha megindul akár előre, akár hátrafelé, s pár száz méterrel mélyebben a jégtorlasz alatt levő szabad átjáróba tér.

A szalon mennyezetvilágítása kialudt, de a terem most is ragyogó fényárban úszott. A jégfalak roppant élesen, vakítóan verték vissza a Nautilus ívlámpájának fénykévéit. Képtelen vagyok papírra vetni a szeszélyes alakú, nagy jégtömbökre sugárzó ívfény hatását: minden szögletük, minden élük, minden lapjuk más-más színű fényt vert vissza, aszerint, hogy milyen erek futottak a jég belsejében. Tündöklő drágakőbánya volt a jég: zafírkék sugarak kereszteződtek smaragdzöld szikrázással. Imitt-amott végtelenül finom opálos árnyalatok futkostak a gyémánt izzó fehér tüze között. A ragyogás elvakította a szemem. Az ívfény ereje megszázszorozódott, mint a lámpáé, amelyet egy hatalmas erejű világítótorony lencséi közé helyeznek.

– Milyen gyönyörű! Ó, milyen gyönyörű! - kiáltotta Conseil.

– Gyönyörű! - mondtam. - Csodaszép látvány! Ugye, Ned?

– Az ördög vigye el! Persze hogy gyönyörű! - mondta Ned. - Fenséges! Dühös vagyok, de ezt kénytelen vagyok elismerni! Életemben nem láttam ehhez foghatót! Csakhogy nagyon drágán megfizethetünk ezért a gyönyörűségért! S ha már erről beszélünk, hát kimondom, hogy mi itt olyan dolgokat látunk, amiket isten el akart rejteni az ember szeme elől!

Ami igaz, az igaz. Micsoda páratlanul szép látvány! S ekkor Conseil hirtelen felordított. Odafordultam:

– Mi bajod? - kérdeztem.

– Szíveskedjék behunyni a szemét, tanár úr! Ne nézzen oda, tanár úr! - s azzal hirtelen eltakarta kezével a szemét.

– Mi bajod, édes fiam?

– Káprázik a szemem! Megvakultam!

Önkéntelenül az ablakra néztem, de én sem bírtam elviselni ezt a tündöklő szikrázást.

Megértettem, mi történt. A Nautilus nagy sebességgel megindult. A jégfalak mozdulatlan szikrázásából tündöklő fényfolyamok lettek. A milliónyi sok-sok gyémánt ragyogása összefolyt. Villámmal bélelt alagútban száguldottunk.

A szalon ablakredőnyei ekkor bezárultak. Kezünkkel eltakartuk a szemünket, de lehunyt szemhéjunk mögött fénykarikák cikáztak, mint amikor a vakító napfény hirtelen éri recehártyánkat. Időbe került, míg a látási zavar alábbhagyott.

Aztán levettük kezünket a szemünkről.

– Nahát, ezt igazán nem hittem volna - mondta Conseil.

– Én még most sem hiszem el! - vágott vissza a kanadai.

– A természet annyi sok csodáját ismertük meg ezen az úton - folytatta Conseil. - Mit gondoljunk a szánalmas szárazföldről s az emberi kéz alkotta hitvány kis művekről, ha majd visszatérünk ismét az emberek közé? Nem, az emberlakta világ már nem lehet méltó hozzánk!

A halvérű flamand gyerek merőben szokatlan áradozása azt mutatta, hogy forrásponton lobogott bennünk a lelkesedés. Ám a kanadai máris lehűtött bennünket:

– Az emberlakta világ? - dörmögte fejcsóválva. - Nyugodt lehetsz, édes öcsém, hogy mi oda többé nem térünk vissza!

Reggel öt óra volt, amikor a kanadai e szavakat kimondta. E pillanatban a Nautilus orra beleütközött valamibe. Rögtön tisztában voltam vele, hogy hajónk vágósarkantyúja belefúródott egy jégtömbbe. Bizonyára hibás mozdulatot végzett; a tenger alatti alagútban, a jégtömbök torlaszai között valóban nem lehet könnyű hajózni. Azt gondoltam, Nemo kapitány most irányt változtat, megkerüli az akadályokat, vagy az alagút kacskaringós menetét követi. Az előre vezető út semmiképp sem lehet teljesen eltorlaszolva. De várakozásom ellenére a Nautilus határozottan visszafelé haladó mozgást végzett.

– Hátrafelé megyünk? - kérdezte Conseil.

– Igen - feleltem. - Úgy látszik, az alagútnak elöl nincs kijárata.

– Hát akkor?...

– Akkor a mozdulatok igen egyszerűek - mondtam. - Visszamegyünk oda, ahonnan jöttünk, és a déli bejáraton fogunk kimenni. Ennyi az egész.

Könnyed hangon beszéltem, nem akartam mutatni nyugtalanságomat. A Nautilus hátrafelé haladó mozgása azonban egyre gyorsult, s a visszafelé forgó csavar nagy sebességgel repített most bennünket az ellenkező irányba.

– Késésünk lesz - mondta Ned.

– Baj is az? Egy-két órával tovább tart az út, fő az, hogy kikerüljünk innen.

– Úgy van - ismételte Ned. - Csak aztán kerüljünk is ki innen!

Pár percig a szalon és a könyvtár közt járkáltam. Társaim némán ültek a helyükön. Aztán én is leheveredtem egy pamlagra. Kihúztam a polcról egy könyvet, s gépiesen lapozgatni kezdtem benne.

Negyedórával később Conseil odalépett hozzám, s azt kérdezte:

– Érdekes könyvet olvas a tanár úr?

– Nagyon érdekeset - feleltem.

– Meghiszem. A tanár úr tudniillik a tanár úr könyvét olvassa.

– A saját könyvemet?

Valóban: „A legmélyebb tengerfenék titkai”-t tartottam a kezemben - s fogalmam sem volt róla, hogy a saját művemet forgatom. Becsuktam a könyvet, s megint sétálgatni kezdtem. Ned és Conseil felállt; vissza akartak térni a kabinjukba.

– Maradjanak itt, barátaim - tartottam vissza őket. - Maradjunk együtt, amíg ki nem jutottunk ebből a zsákutcából.

– Ahogy a tanár úr parancsolja - felelte Conseil.

Órák teltek el így. Sűrűn nézegettem a falon függő műszereket. A feszmérő azt jelezte, hogy a Nautilus állandóan háromszáz méter mélységben halad; az iránytű azt mutatta, hogy folyvást délnek tart, a sebességmérő húsz mérföld óránkénti sebességet jelzett - ami ilyen szűk térségben rendkívül nagy gyorsaságnak számít. Nemo kapitány jól tudta, hogy sietnie kell - s ilyenkor évszázadokkal ér fel minden perc.

Nyolc óra huszonöt perckor ismét nekirohantunk valaminek. Ezúttal far felől. Elsápadtam. Társaim odaléptek mellém. Megragadtam Conseil kezét. Kérdő pillantást vetettünk egymásra, s tekintetünk a szavaknál is világosabban fejezte ki gondolatunkat.

Ekkor kinyílt az ajtó, s a kapitány belépett a szalonba. Odasiettem hozzá.

– A kijárat délen is el van torlaszolva? - kérdeztem.

– Igen, professzor úr. A felborult jéghegy elzárt minden kijáratot.

– Körül vagyunk teljesen zárva?

– Igen.

Were you paying attention?

  1. Mi okozza a balesetet a jég alatt?

  2. Mit kérdez Conseil Aronnaxtól a balesetet követő feszült percekben?

  3. Mit kérdez Aronnax Nemótól a torres-szorosi szavaival?

  4. Milyen széles a jégalagút, amelybe a Nautilus beszorul?

Who is your favourite character?

Twenty Thousand Leagues Under the Seas – from the main characters

Telegram

Origin office: the World Wide Web · Destination: aboard the Nautilus

0 words · charge: 0 kreuzers (periods become STOP)