Nemo kapitány · Második rész
XVI.
NINCS LEVEGŐNK
This chapter’s setting in the Map Room: Trapped under the ice
A Nautilus körül tehát, és fölötte és alatta áthatolhatatlan jégfal meredezett. A jégtorlasz foglyai voltunk! A kanadai hatalmas öklével az asztalra csapott. Conseil hallgatott. Én a kapitányra néztem. Arca ismét olyan nyugodt volt, mint máskor. Összekulcsolta mellén a karját. Gondolkozott. A Nautilus mozdulatlanul állt.
Nemo kapitány aztán végre megszólalt:
– Uraim - mondotta nyugodtan -, ebben a mi mostani helyzetünkben kétféleképpen lehet meghalni.
Érthetetlen férfiú! Úgy beszél, mint valami matematikatanár, aki egy egyenletet vezet le a tanítványai előtt.
– Az egyik lehetőség az, hogy a jéghegyek összeroppantanak bennünket. A másik lehetőség: hogy megfulladunk. Az éhhalálról nem beszélek, mert a Nautilus levegője minden bizonnyal hamarább fogy el, mint az élelmiszerkészlete. Foglalkozzunk tehát csupán ezzel a két lehetőséggel: összeroppantás vagy fulladás.
– Megfulladástól, kapitány úr, nem kell tartanunk - mondtam. - Hiszen tele vannak a tartályaink.
– A tartályok valóban tele vannak - felelte a kapitány. - De csupán két napra elegendő levegőt szolgáltatnak. Nos, mi pedig már harminchat órája szorultunk a víz alá. A Nautilus fülledt levegőjét máris fel kellene frissíteni. Negyvennyolc óra múlva teljesen kimerül a tartalék oxigén.
– Nos, kapitány úr, akkor negyvennyolc órán belül ki kell jutnunk innen!
– Ezt mindenesetre megkíséreljük. Át kell törnünk a bennünket körülvevő jégfalat.
– Melyik oldalon? - kérdeztem.
– Azt a mélységmérő fogja megmutatni. Ráfutok a *Nautilus*szal az alsó jéghegyre, az embereim búvárruhába öltöznek, s megrohamozzák azon a részén, ahol a legkevésbé vastag.
– Ki lehet nyitni a szalonablak redőnyeit?
– Nincs semmi akadálya. Megálltunk.
Nemo kapitány erre kiment a szalonból. Csakhamar sustorgó, zubogó hangot hallottam: tehát a tartályokat megtelítik vízzel. A Nautilus lassan alámerült, és háromszázötven méter mélységben megállapodott az alsó jégpadon.
– Barátaim - mondtam -, a helyzet igen komoly. De számítok bátorságukra és tettrekészségükre.
– Tanár úr - felelte a kanadai -, nem akarom magát most szemrehányásokkal bosszantani. Megmenekülésünk érdekében kész vagyok megtenni mindent.
– Rendben van, Ned - mondtam, s kezet nyújtottam a kanadainak.
– Még csak azt teszem hozzá, hogy a csákánnyal éppoly jól bánok, mint a szigonnyal. Ha a kapitány hasznomat veheti, rendelkezésére állok.
– Nem fogja elutasítani a segítségét, Ned. Jöjjön velem.
Elvezettem a kanadait abba a szobába, ahol a Nautilus legénysége búvárruhába öltözött. Tolmácsoltam a kapitánynak Ned ajánlkozását, amit az el is fogadott. A kanadai belebújt a búvárruhába, a többiekkel együtt ő is hamarosan elkészült. Mindenki légzőkészüléket vitt a hátán, a tartályokból bőségesen adagolt levegővel.
A készülékek megtöltése erősen igénybe vette a Nautilus oxigéntartalékát, de erre most szükség volt. A lámpák azonban fölöslegesek voltak a ragyogóan átvilágított vízben.
Amikor Ned már búvárruhában volt, visszatértem a szalonba. Az ablakredőnyöket kinyitották; leültem Conseil mellé, s vizsgálgattam a *Nautilus*t körülvevő jégréteget.
Pár perccel később tizenkét ember szállt ki a jégre. Ned Landet szálas termetéről a búvárruhában is azonnal felismertem. Nemo kapitány is a legénységgel tartott.

Mielőtt a jégfalak átfúrását megkezdték, Nemo kapitány próbafúrásokat végeztetett, hogy megvizsgálja, milyen irányban haladjon a munka. Az oldalfalakba hosszú talajfúrók hatoltak be, de ezek még tizenöt méteren túl is vastag falba ütköztek. Hasztalan próbálkozás lett volna a felső boltozatot megrohamozni, mert az maga a négyszáz méternél is magasabb jégtorlasz volt. Nemo kapitány ekkor az alsó réteget fúratta meg. Itt csak egy tízméteres fal választott el bennünket a víztől. Ennyi volt a jégmező vastagsága. Most már az volt a feladat, hogy az alsó rétegből akkora darabot vágjanak ki, mint amekkora a Nautilus merülési felülete. S ez azt jelenti, hogy körülbelül hatezerötszáz köbméter jeget kell kibontani egy akkora lék kiásásához, amelyen keresztül le tudunk merülni a jégmező alá.
Azonnal megkezdték a munkát. Fáradhatatlanul, makacsul, szívósan dolgozott mindenki. Nagy nehézségekkel járt volna, ha mindjárt a Nautilus körül kezdték volna el az ásást; Nemo kapitány tehát a hajótest bal oldalától nyolc méter távolságban jelöltette ki a hatalmas árok vonalát. Emberei ezután az árok kerületének több pontján egyszerre kezdték meg a fúrást. A csákányok erőteljes csapásokkal bontogatták csakhamar a kemény jeget, nagy tömböket szaggattak ki belőle.

A fajsúly hatásának különös jelensége mutatkozott meg ennél a munkánál: a kibontott jégtömbök könnyebbek voltak a víznél, s így - hogy úgy mondjam - felbillentek az alagút boltozatára. Az alagút teteje tehát annyival vastagabb lett, amennyivel az alja megvékonyodott. Ennek nem volt semmi jelentősége, minthogy az alsó fal egyre vékonyabb lett.
Kétórai megfeszített munka után Ned Land kimerülten visszatért a hajóra. Az első csapatot új munkásosztag váltotta fel, amelyhez Conseiljel együtt én is csatlakoztam. Csapatunkat a Nautilus másodkapitánya vezette.
A vizet eleinte nagyon hidegnek éreztem, de csákányozás közben csakhamar kimelegedtem. Harminc atmoszféra nyomás nehezedett rám, mégis egész könnyen mozogtam.
Kétórai munka után én is visszatértem a hajóra, hogy egyek valamit és kissé lepihenjek. Ekkor vettem csak észre, mekkora különbség van a légzőkészülék által adott levegő és a *Nautilus*nak már szénsavval telített levegője közt. Ezt negyvennyolc óra óta nem frissítették fel, éltető eleme már lényegesen csökkent. Pedig tizenkét órai munkával csak egy méter vastagságú jégréteget emeltünk ki a kijelölt felületen, vagyis körülbelül hatszáz köbmétert. Ha számításba vesszük, hogy tizenkét óra alatt végeztük el ezt a munkát, akkor öt éjszakára és négy nappalra lesz szükségünk, hogy véghez vigyük a vállalkozást.
– Öt éjszaka és négy nappal! - mondtam a társaimnak. - És csak két napra van levegő a tartályokban.
– Pedig ha kijutunk ebből az átkozott börtönből, akkor a jégtorlasz még mindig elzár bennünket a felszíntől. S még mindig nem jutunk levegőhöz!
Ned Landnek igaza volt. Ki láthatja előre, hogy mennyi idő alatt szabadulunk ki a jégtorlasz alól? Nem fulladunk-e meg, még mielőtt a Nautilus felszállhat a felszínre? Nem lesz-e pusztulás a sorsa mindnyájunknak? Nem temet-e el bennünket örökre a jég? Rettentő helyzet! De szembe nézünk vele valamennyien! El vagyunk szánva mindnyájan, hogy a végsőkig teljesítjük kötelességünket!
S valóban úgy történt, mint azt előre láttam: az éjszaka folyamán ismét egy méternyi tömböt vágtak ki az óriási árokból. Másnap reggel, amikor búvárruhába öltözve a fagypont alatt hat-hét fok hőmérsékletű vízben jártam, észrevettem, hogy az oldalfalak lassanként közeledni kezdenek a hajóhoz. Az ároktól távol eső vízrétegek, amelyek az emberek munkájában, a szerszámok csapásai alatt nem melegedtek fel, fagyásnak indultak. Új, fenyegető veszély előtt álltunk: milyen reményünk lehet most már a menekülésre? Hogyan akadályozhatjuk meg a víz befagyását? A jég úgy összeroppantja a Nautilus falait, mint az üveget.
Nem közöltem társaimmal, hogy újabb veszély fenyeget bennünket. Mire jó ez? Nem szabad letörnöm a kimerítő, nehéz mentési munkálatok erőteljes lendületét! De amikor visszatértem a hajóra, figyelmeztettem Nemo kapitányt e súlyos bonyodalomra.
– Tudok róla - mondta nyugodtan a kapitány. A legrettentőbb helyzet sem hozta ki a sodrából ezt az embert. - Eggyel több veszéllyel állunk szemben, de semmiképpen sem segíthetek rajta. Csak úgy menekülhetünk meg, ha gyorsabban dolgozunk, mint a fagy. Versenyfutás ez a ránk törő hideggel. Nekünk kell előbb célhoz érnünk. Ezen múlik minden!
– Nekünk kell előbb célhoz érnünk! - mondja a kapitány. Nos, igazán megszokhattam volna már furcsa beszédmódját!
Órák hosszat, makacsul csákányoztam egész nap. A munka lelket öntött belém. S különben is, aki dolgozott, az eltávozott a Nautilus oxigénszegény, romlott levegőjéből, és a készülék friss levegőjét szívhatta.
Estére az árok ismét egy méterrel mélyebb lett. A hajóra visszatérve fulladoztam már a széndioxiddal telített levegőben. Milyen kár, hogy nincsenek vegyszereink, amelyek elnyelik a gyilkos gázt! Oxigénben nincs hiány. A víz nagy mennyiségű oxigént tartalmaz, s ha a vizet hatalmas elektromos telepeinkkel felbontanánk, pótolhatnánk az életet adó elemet. Gondoltam is erre, de mi haszna, mikor az általunk kilélegzett széndioxid már a hajó minden részébe behatolt! A széndioxid semlegesítéséhez kálilúggal kellene nagy kádakat megtölteni, és állandóan kavargatni a vegyszert. A hajón azonban nincs kálilúg, s ezt az anyagot semmi mással nem lehet helyettesíteni.1
Nemo kapitány kénytelen volt este kinyitni a tartályok csapját, s némi friss levegőt bocsátani a Nautilus belsejébe. Ha ezt elmulasztja, másnap reggel már nem ébredtünk volna fel.
Másnap, március 26-án ismét csákányt fogtam, s belevágtam az ötödik méterbe. Az oldalfalak és a jégtorlasz alsó felülete szemlátomást vastagodott. Nyilvánvalóvá lett, hogy még mielőtt sikerülhetne a *Nautilus*t kiszabadítani, a falak összefagynak. Egy pillanatig erőt vett rajtam a kétségbeesés. Kis híja, hogy kezemből ki nem hullott a csákány. Mi értelme van tovább ásni, ha úgyis megfulladok, ha összeroppant a kőkeménnyé fagyott víz - ha kínok-kínjával meghalok?... Az volt az érzésem, hogy egy szörny óriási állkapcsai között vergődöm, s az mindjárt összeroppant.
Nemo kapitány vezette a munkát, s ő maga is dolgozott. Épp akkor ment el mellettem, s én megérintettem a karját, s jégbörtönünk egyre összébb szűkülő külső falaira mutattam. A jobb oldali fal alig négyméternyire volt már a *Nautilus*tól.
A kapitány megértett, s intett, hogy kövessem. Visszamentem a hajóra. Levettem a búvárruhát, s követtem őt a szalonba.
– Aronnax úr - mondta a kapitány -, hősiesen meg kell kísérelnünk a kitörést, vagy úgy belefagyunk itt a jégbe, mint a cementbe.
– Igen - mondtam -, de mit tehetünk?
– Ó, ha az én *Nautilus*om elég erős volna, s kibírná a roppant nyomást, anélkül, hogy darabokra törne! - kiáltott fel a kapitány.
– Nos? - kérdeztem, mert nem tudtam, mire gondolhat.
– Nem érti ön, hogy a víz befagyása most segítségünkre lehetne? - folytatta a kapitány. - Nem látja ön, hogy a keményre fagyott víz szétvetheti a bennünket körülzáró jégmezőket? Mint ahogyan a legkeményebb követ is szétfeszíti! Nem érti meg ön, hogy a víz éppen a mi menekülésünket segíthetné elő, nem pedig a pusztulásunkat?
– Meglehet, kapitány úr. A *Nautilus*nak a nyomással szemben nagy az ellenállóereje, de azt a szörnyű nyomást, amelyre ön gondol, mégsem bírná ki. Úgy összelapulna a jég között, mint valami bádoglemez.
– Tudom, professzor úr. A természet segítségére tehát nem számíthatunk. Önmagunkban bízhatunk csupán. Útját kell állnunk a fagynak. Meg kell állítanunk. Nemcsak az oldalfalak szűkülnek össze körülöttünk, hanem elöl-hátul, a Nautilus orránál és tatjánál is alig maradt már tízlábnyi szabad terület. Minden oldalról a befagyás veszélye fenyeget bennünket.
– Mennyi ideig futja még a légzésre a tartályok levegőjéből? - kérdeztem.
– A tartályok holnapután kiürülnek!
Hideg verejték verte ki testemet. Pedig semmi meglepő nem volt a kapitány feleletében... A Nautilus március 22-én merült el a Déli-sark szabad vizén. Ma pedig 26-a van. Öt napja élünk a hajó oxigén-készletéből! A friss levegőt a munkások számára kell tartalékolnunk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, annyira eleven még bennem az emlék, hogy szinte fojtogat a rémület, és mohón kapkodok levegő után!
Nemo kapitány némán, mozdulatlanul ült s gondolkodott. Szemmel láthatóan valami új ötlete támadt, de mintha elhessegetné azt a gondolatot.... Mintha nemmel felelne saját magának. Végül mégis kiszaladt a száján néhány szó:
– Hát akkor forró vízzel! - mormolta.
– Forró vízzel? - kiáltottam meglepetten.
– Azzal, professzor úr. Mi itt viszonylag igen szűk térségbe vagyunk bezárva. Kérdés, hogyha a Nautilus szivattyúi állandóan forró vízsugarakat fecskendeznének körös-körül, nem emelkedne-e itt a hőmérséklet, s nem lehetne-e késleltetni a befagyást?
– Meg kell próbálni! - mondtam elszántan.
– Úgy van. Próbáljuk meg, professzor úr.
A hőmérő odakint ekkor hét fok hideget mutatott. Nemo kapitány a konyhába vezetett, ahol a nagy párolókészülékek működtek, amelyek elgőzölés útján szolgáltatták az ivóvizet. A készülékeket megtöltötték vízzel, minden meleget, amelyet az elektromos telepek fejlesztettek, a párolókészülékek csőrendszerébe vezettek. A víz néhány perc alatt forráspontig melegedett. A forró vizet elvezették a szivattyúkhoz, helyét fokozatosan friss víz foglalta el. A telepek akkora hőséget fejlesztettek, hogy a tengerből merített hideg víz már azalatt, míg a készülékeken átfutott, fel is melegedett, s forrón érkezett a szivattyútesthez.
Megkezdődött a fecskendezés, és három órával később a hőmérő odakint fagypont alatt hat fokot mutatott. Egy fok nyereség! Két órával később már csak négy fokot mutatott a hőmérő.
– Sikerülni fog! - mondtam a kapitánynak, miután pontos megfigyelésekkel ellenőriztem a munka menetét.
– Magam is azt hiszem - felelte a kapitány. - A jégfalak nem fognak összeroppantani bennünket. Most már csak a fulladástól kell tartanunk.
Az éjszaka folyamán a víz hőmérséklete fagypont alatti egy fokig emelkedett. A fecskendezés nem bírta feljebb emelni a hőmérsékletet. De minthogy a tengervíz csak két foknál fagy meg, afelől végre megnyugodtam, hogy befagyás veszélye nem fenyeget.
Másnap, március 27-én, hat méter hosszú jégtömb volt már kibontva az árokból. Négy méter hiányzott még. Ez negyvennyolc óra munkát jelent. A Nautilus belsejében nem lehetett már felfrissíteni a levegőt. S amint telt a nap, a helyzet egyre rosszabbodott.
Elviselhetetlen nyomás nehezedett rám. Délután három óra tájt félelemérzés szorította össze a torkomat. Akkorákat kellett ásítanom, hogy majd kiugrott az állkapcsom. Tüdőm lihegve kereste az égési folyamathoz szükséges oxigént. Lelkileg teljesen elernyedtem. Erőtlenül hevertem a pamlagon, alig voltam eszméletnél. Az én hűséges Conseilemnél ugyanezek a tünetek mutatkoztak, ugyanúgy szenvedett, mint én, mégsem mozdult el mellőlem. Kezemet fogta, bátorított... szinte most is hallom, amint ezt mormolja:
– Ó, bárcsak visszatarthatnám a lélegzetemet, hogy a tanár úrnak több levegő jusson!
Könnyek szöktek a szemembe, amikor Conseil így beszélt.
A hajó belsejében a helyzet valamennyiünk számára tűrhetetlenné vált. Milyen gyorsan öltöttük magunkra a búvárruhát, milyen boldogan mentünk ki dolgozni, amikor ránk került a sor! Csengett a jégen a csákány. Karunk elfáradt, kezünket feltörte a szerszám - de bántuk is mi a sebeket! Tüdőnk éltető levegőt szívott. Levegőhöz jutottunk! Levegőhöz!
De azért a kiszabott időn túl senki se folytatta a víz alatti munkát.
Dolga végeztével mindenki azonnal átadta zihálóan lélegző társának az életet jelentő légzőkészüléket. Nemo kapitány járt elöl a jó példával, elsőként vetette alá magát a szigorú fegyelemnek. Amikor jött a váltás ideje, nyugodtan, egyetlen zokszó nélkül átadta másnak a készüléket, s azonnal visszatért a Nautilus romlott levegőjébe.
Ezen a napon még keményebben folyt a munka. Már csak két méter hosszúságban kellett a kijelölt felületen eltávolítani a jeget. Már csak két méter választott el bennünket a szabad tengertől. De a tartályokból csaknem teljesen kifogyott már a levegő. Azt a keveset, ami még megmaradt, a munkások számára kellett fenntartani. A Nautilus egy atomnyit sem kaphat belőle!
Majd megfulladtam, amikor a *Nautilus*ra visszatértem. Micsoda éjszaka volt! Ezt az éjszakát én nem tudom leírni. Rettenetesen szenvedtem. Másnap már a lélegzetem is elszorult. Fejfájásomhoz még kóválygó szédülés is járult, olyan voltam, mint a részeg. Társaimnál ugyanilyen tünetek mutatkoztak. A legénység közül néhány ember hörgött már.
A hatodik napot töltöttük immár jégbörtönünkben. Nemo kapitány látta, hogy a csákánnyal és az ásóval túl lassan haladunk; ezen a napon elhatározta, hogy átszakítja a jégréteget, amely minket még a víztől elválaszt. A kapitány megőrizte hidegvérét, erélye töretlen volt. Nagy erkölcsi bátorsággal küzdötte le a testi szenvedést. Gondolkodott, tervezett, számított, cselekedett.
Parancsára most könnyítettek a hajón, vagyis súlya megváltoztatásával felemelték a jégrétegről. Amikor már lebegett, rávontatták az óriási árokra. Azután megteltek a víztartályok, a hajó süllyedni kezdett, s belefeküdt a lékbe.
Ekkor minden ember visszatért a hajóra. A kettős kijárati ajtót lezárták. A Nautilus most egy méternyi vastag jégrétegen feküdt, amelyet a talajfúrók már ezer helyen átlyuggattak.
Ekkor a tartályok valamennyi csapját teljesen kinyitották. Száz köbméter víz tódult be, s ezzel a Nautilus súlya százezer kilogrammal megnövekedett.
Vártunk, hallgatóztunk, megfeledkeztünk szenvedésünkről, s ismét reménykedtünk. Az utolsó tétre tettük fel az életünket.
Zúgott a fejem, de nemsokára hallottam, hogy a Nautilus teste alatt recseg a jég. A hajó lesüllyedt. Különös ropogást hallottam, mint mikor papiros szakad. A jégréteg megrepedt, s a Nautilus lemerült.
– Átjutunk! - súgta Conseil a fülembe.
Egy hang sem jött ki ajkamon. Megragadtam Conseil kezét, s görcsösen szorongattam a magaméban.
A *Nautilus*t az irtózatos megterhelés hirtelen lebuktatta; mint valami vasgolyó, süllyedt le a vízbe - mintha csak a semmibe zuhannánk!
Az elektromos telepek minden erejét most a szivattyúkra vezették, s azonnal megkezdődött a víz kiürítése a tartályokból.
Pár perc múlva a zuhanás megszűnt. S a feszmérő nemsokára emelkedő mozgást mutatott. A hajócsavar teljes sebességgel forgott, a hajó páncélteste minden eresztékében remegett. Észak felé rohantunk.
Mennyi ideig tart majd az út a jégtorlasz alatt? Mikor érünk ki a szabad tengerre? Egy nap múlva? Addigra én meghalok!
A könyvtárban egy pamlagon hevertem s fuldokoltam. Arcom lila volt, az ajkam kék, semmit sem érzékeltem. Nem láttam, nem hallottam. Időérzékem teljesen megszűnt. Izmaim elpetyhüdtek.

Nem tudom, hány óra telt el így. Csak azt éreztem, hogy megkezdődött a haláltusám. Tudtam: meg fogok halni...
Egyszerre csak magamhoz tértem. Pár szippantás friss levegő hatolt be a tüdőmbe. Felszálltunk volna már a felszínre? Túljutottunk végre a jégtorlaszon?
Nem! Ned és Conseil, az én derék barátaim feláldozták magukat az én megmentésemért. Az egyik légzőkészülék alján maradt valamicske levegő. Ahelyett, hogy maguk szívták volna be, megőrizték, végső szükségre, az én számomra. Ők is fulladoztak, de most cseppenként töltötték belém az életet. El akartam lökni szájamtól a készüléket. Lefogták a kezemet. S pár pillanatig kéjesen szívtam be a tiszta levegőt.
Az órára néztem. Délelőtt tizenegy óra. Ma március 28-a lehet. A Nautilus iszonyatos sebességgel rohant. Negyven mérföldet tett meg óránként. Fúrta, vágta a vizet.
Hol van Nemo kapitány? Meghalt? S a társai is meghaltak?
A feszmérő e pillanatban azt mutatta, hogy már csak húszlábnyira vagyunk a felszín alatt. Már csak egy jégmező választ el bennünket a levegőtől. Nem lehetne áttörni rajta?
Talán... Úgy látszik, a Nautilus meg fogja kísérelni az áttörést. Éreztem, hogy a hajó ferde helyzetet vesz fel, tatját leereszti, s felemeli a vágósarkantyút. Vizet eresztettek be az egyik tartályba, s ezzel a hajó egyensúlyi helyzete azonnal megváltozott. Azután a hatalmas csavar szédületes gyorsasággal forogni kezdett, s a Nautilus, mint valami óriási faltörő kos, alulról rézsútosan nekirontott a jégmezőnek. Majd hátrahúzódott, s teljes sebességgel ismét nekifutott a jégnek - a jég végül is szétvált, s a hajó hatalmas lendülettel felszökkent a jégmezőre.
A jég összeroppant a súlya alatt...
A fedélzeti csapóajtó kinyílt - mondhatnám, feltépték -, s friss levegő áramlott be a Nautilus minden zugába.
Notes
- Vernének ez a megállapítása téves: széndioxidot nem lehet kálilúg gőzével elnyeletni ↩
Were you paying attention?
Mivel próbálják megakadályozni, hogy a víz megfagyjon körülöttük?
Spot on!Not quite. In the text: „– Hát akkor forró vízzel! – mormolta.”
Hány napra elég a levegő a tartályokban?
Spot on!Not quite. In the text: „– És csak két napra van levegő a tartályokban.”
Milyen messze jelölteti ki Nemo az árkot a hajótesttől?
Spot on!Not quite. In the text: „…a hajótest bal oldalától nyolc méter távolságban jelöltette ki a hatalmas árok vonalát.”
Hányféleképpen lehet Nemo szerint meghalni ebben a helyzetben?
Spot on!Not quite. In the text: „…ebben a mi mostani helyzetünkben kétféleképpen lehet meghalni.”
Who is your favourite character?
Twenty Thousand Leagues Under the Seas – from the main characters
Your favourite: