Nemo kapitány · Második rész

XIV.

A DÉLI-SARK

This chapter’s setting in the Map Room: Landing

Felrohantam a tetőre. Igen! A szabad tenger! Itt-ott néhány jégtábla s egy-egy úszó jéghegy, a levegőben rengeteg madár, a vízben millió meg millió hal, s amott messze a végtelen tenger, amely hol sötétkék, hol olajzöld színben játszik, aszerint, hogy milyen lent a tengerfenék. A hőmérő három fok Celsiust mutat fagypont felett. Mintha az északi látóhatárra rajzolódó távoli jégtorlasz mögött már tavasz volna.

– A sarkon vagyunk? - kérdeztem szívdobogva a kapitánytól.

– Nem tudom - felelte ez. - Délben elvégezzük a mérést.

– De kisüt-e vajon a nap a köd mögül? - kérdeztem, a szürke égre tekintve.

– Elég, ha csak egy pillanatra kibújik - felelte a kapitány.

A *Nautilus*tól tízmérföldnyire, déli irányban, magános sziget emelkedett ki kétszáz méter magasra a tengerből. A sziget irányába tartottunk, de csak óvatosan haladtunk előre, mert a tenger tele lehet itt zátonnyal.

Egy óra múlva már a kis sziget elé értünk. Két óra alatt körülhajóztuk. Kerülete négy-öt mérföld volt, s keskeny csatorna választotta el egy nagy szárazföldtől - egy egész földrész talán -, amelynek határai a messzeségbe vesztek. A szárazföld jelenléte igazolni látszott Maury feltevéseit. A zseniális amerikai tudós észrevette, hogy a Déli-sark és a hatvanadik szélességi fok között a tenger óriási méretű úszó jéghegyekkel van borítva; ilyen jéghegyeket az Atlanti-óceán északi részén sosem látni. Ebből a tényből Maury arra következtetett, hogy a déli sarkkörön túl jelentős szárazföldnek kell lennie, minthogy jéghegyek a nyílt tengeren nem keletkezhetnek, hanem csupán partok mentén. Számításai szerint a Déli-sarkot borító jégtömeg nem más, mint egy óriási jégtakaró, amelynek négyezer kilométer lehet a szélessége.

A Nautilus azonban, attól tartván, hogy zátonyra fut, háromcsomónyi távolságban megállt a fövenyes part előtt, amely felett fenséges sziklák tornyosultak. Lebocsátották a csónakot a tengerre. A kapitány, két matróz, aki a műszereket hozta, Conseil meg én beszálltunk. Délelőtt tíz óra volt. Ned Landet ma még nem láttam. A kanadai bizonyára nem akart szégyenben maradni - ha jóslatai ellenére mégiscsak a Déli-sarkra érkeztünk volna.

Néhány evezőcsapással már a partra értünk. Csónakunk ráfutott a fövényre. Conseil ki akart ugrani a partra, de én visszatartottam.

– Uram - fordultam a kapitányhoz -, önt illeti a dicsőség, hogy elsőnek tegye lábát e földre.

– Igen, uram - felelte a kapitány. - Habozás nélkül szállok ki a Déli-sark földjére, mert a mai napig ember ezt a földet még nem tapodta.

E szavak elhangzása után Nemo kapitány könnyedén kiugrott a homokra. Izgatottan vert a szíve, nagyon meg volt indulva. Felmászott egy sziklára, amely egy kis földnyelv csúcsán a tenger fölé hajolt. Fent, a szikla tetején megállt, karját összefonta mellén, lángoló szemmel, némán, mozdulatlanul tekintett a messzeségbe, mintha birtokba venné ezt a sarki tájat. Öt percig állt így, szótlan elragadtatásban, majd a csónak felé fordult.

– Ha úgy tetszik, szálljon ki, professzor úr - kiáltotta le hozzám.

Kiszálltam Conseiljel a csónakból. A két matróz az evezőknél maradt.

A talaj hosszú darabon vöröses színű tufából állt, mintha téglatörmelékkel volna kirakva. Salak, lávaömledék, habkő borította a földet. Vulkáni eredete azonnal felismerhető volt. A könnyű vulkáni kigőzölgés helyenként kénes szagot árasztott, s arra vallott, hogy a föld belsejében a tűznek még feszítő ereje van. Felmásztam egy magas, meredek kapaszkodón, s körülnéztem, de tűzhányót több mérföldnyi körzetben sem láttam. Ismeretes, hogy a déli-sarkköri tájon James Ross a szélesség 167°-án és a hosszúság 77° 32’-én két teljes működésben levő tűzhányóra talált: az Erebusra és a Terrorra.

E puszta szárazföld növényzete rendkívül szegényesnek tűnt. Néhány, az unsnea melanoxantha fajtájához tartozó zuzmó mutatkozott a fekete sziklákon. Pár mikroszkopikusan kicsiny növény, kezdetleges korallmoszatok, két kvarcos teknő között elhelyezkedő sejtek, kis úszóhólyagjukon lebegő, hosszú, bíborszínű meg karmazsinvörös hólyagmoszatok, melyeket a hullámtörés vetett a partra - ennyiből áll csak e táj szegényes flórája.

A parton rengeteg puhány volt, kis fekete kagylók, csészecsigák, sima szívkagylók s főleg hosszúkás testű, hártyás cliók,1 amelyek feje két kerek lebeny. Millió meg millió, három centiméter hosszú északi cliót is láttam; a bálna ezeket tömegestől kebelezi be egyetlen falásra. E kecses szárnylábúak, mint megannyi tengeri pillangó játszadoztak a partszéli vízen.

A virágállatok közül a tengerfenéken korallbokrokat láttam, abból a fajtából, melyek a déli-sarki tengerben James Ross szerint még ezer méter mélységben is találhatók: láttam még apró tollkorallokat is, a procellaria pelagica fajtából: a föld rengeteg, e tájra jellegzetes tengeri csillaggal volt teleszórva.

A levegőben volt leggazdagabb az élet. Fülsiketítő lármát csapva ezerszámra cikáztak, repdestek a legkülönbözőbb fajtájú madarak. Más madarak megültek a sziklákon, s félelem nélkül nézték, amint elmentünk mellettük, s barátságosan nyomunkba szegődtek. Pingvineket láttam, amelyek a vízben oly fürgék és ügyesek, hogy néha a gyors tonhalakkal tévesztették össze őket; ezek a földön szintén ügyetlenek s nehézkesek. Furcsán rikoltoztak, s nagy csapatban verődtek össze; ez a madár nem valami virgonc, de annál hangosabb.

Láttam a gázlók családjához tartozó, tokos csőrű madarat is; akkora, mint a galamb, tolla fehér, csőre kurta, kúp alakú, szeme vörössel van körülkarikázva. Conseil el is ejtett néhányat, mert a húsa, megfelelően elkészítve, ízletes étel.

A tenger felett koromfekete albatroszok szálltak; kiterjesztett szárnyuk négy méter széles volt. Joggal nevezik őket az óceán keselyűinek. Óriási viharmadarakat is láttam, ívelt szárnyú *quebrante hues*okat, amelyek fókahússal táplálkoznak. Láttam kis kacsához hasonló, fehér-fekete hátú galambhojszát is s mindenféle viharmadarat: egyesek tolla fehér, szárnyuk barnával szegélyezett, mások kék színűek - ezek csak a délsarki tengeren élnek. A viharmadár tolla annyira olajos - mondtam Conseilnek -, hogy a Farö-sziget2 lakói kanócot kötnek hozzá, s máris ég.

– Csekély változtatással tökéletes lámpává lehetne őket átalakítani - felelte Conseil. - Igazán túlzás volna azt kívánni, hogy a természet kanóccal is ellássa őket!

Fél mérfölddel távolabb a talajban pingvinfészkek sorakoztak. Ezek a költés idegére készült odúk voltak; seregestől lepték el a madarak. Nemo kapitány később összefogatott pár százat, mert fekete húsuk igen ízletes. Hangjuk olyan, mint a szamárordítás. Akkorák, mint a liba; testük palaszürke, hasuk fehér, begyük citromsárgával van szegélyezve. Kővel ütötték agyon őket - és még csak menekülni sem próbáltak a vadászok elől.

Az Antarktisz madarai
Az Antarktisz madarai In the Gallery →

A köd még nem szállt fel, s délelőtt tizenegy órakor még nem tűnt elő a nap. S ez nagyon nyugtalanított engem. Ha a nap nem bújik elő, nem végezhetünk méréseket. Hogyan határozzuk meg akkor, hogy valóban elértük-e a Déli-sarkot?

Csatlakoztam Nemo kapitányhoz. Egy sziklára könyökölt; némán figyelte az eget. Türelmetlennek, bosszúsnak látszott. De hát mit lehessen tenni? Ez a merész, hatalmas férfi a napnak nem parancsolhat úgy, mint a tengernek.

Dél lett, de a nap egy pillanatra sem mutatkozott. Még az sem derült ki, hogy a ködfüggöny mögött merrefelé lehet. S a ködfelhőből csakhamar megindult a havazás.

– Majd holnap - szólt hozzám nyugodtan a kapitány.

Kavargó hóviharban tértünk vissza a *Nautilus*ra.

Miközben a szigeten jártunk, a legénység kivetette a hálókat. Nagy érdeklődéssel tanulmányoztam a hajóra felvontatott halakat. A melegebb égövek viharai elől rengeteg vándorhal menekül a délsarki tengerbe; itt aztán a barna delfinek és a fókák martalékává lesznek. Megfigyeltem néhány tíz centiméter hosszú, fehér színű úszótüskékkel felfegyverzett déltengeri skorpióhalat, továbbá déltengeri kimérákat; ezek a halak három láb hosszúak, testük keskeny, bőrük ezüstösfehér és sima; fejük kerek, három hátuszonyuk van, pofájuk a szájuk felé visszagörbülő szívókában végződik. Megkóstoltam húsukat, de ízetlennek találtam: Conseil azonban jóízűen falatozott belőle.

Dühöngött a hóvihar. Lehetetlen volt megmaradni fent a tetőn.

A szalonban ültem, s feljegyeztem sarkföldi kirándulásunk eseményeit. Odakint a szélvihar szárnyán keringő viharmadarak és albatroszok rikácsoltak. A Nautilus azonban nem vesztegelt egy helyben, hanem vagy tíz mérföldet tett meg a part mentén, déli irányban. A látóhatár szélén ballagó nap homályló derengésbe burkolta a tájat.

Másnapra, március 20-ára elállt a havazás. A hideg kissé csípősebb lett. A hőmérő fagypont alatt 2 fokot mutatott. A köd lassan felszállt, s már reménykedhettem, hogy a mai napon elvégezhetjük a méréseket.

Nemo kapitány még nem mutatkozott, s így őnélküle ültem be Conseiljel a csónakba, amely a szárazföldre vitt bennünket. A talaj itt is vulkáni képződmény volt. Láva és salak nyomát láttuk mindenfelé és bazaltokat, de innen sem láttam a tűzhányót, amely ezeket az anyagokat magából kivetette.

Nemcsak a szigeten, hanem a szárazföldön is millió meg millió madár zsibongott. De itt már nemcsak madarakat láttunk, hanem tengeri emlősöket is, mégpedig falkaszámra. A szelíd szemű állatok kíváncsian nézegettek bennünket. Különböző fajtájú fókák voltak; a földön heverésztek vagy az úszó jégtáblákon nyúltak el; egyesek éppen kijöttek a tengerből, mások visszamentek a vízbe. Amikor a közelükbe értünk, nem menekültek el, mert nem volt még dolguk emberrel. Annyian voltak, hogy több száz hajóra való rakományt lehetett volna belőlük összefogdosni.

– Nahát! - mondta Conseil. - Szerencse, hogy Ned Land nem jött velünk!

– Miért mondod ezt, fiam?

– Mert Ned, amilyen szenvedélyes vadász, leöldösött volna itt minden fókát.

– Mindet? Az talán kicsit sok volna, de magam is azt hiszem, aligha akadályozhattuk volna meg barátunkat, hogy meg ne szigonyozzon egynéhányat e remek úszólábú emlősökből. Márpedig akkor magunkra haragítottuk volna Nemo kapitányt! Ő nem ontja hiába az ártalmatlan állatok vérét.

– Nagyon is igaza van a kapitánynak.

– De még mennyire! Hanem mondd csak, Conseil, nem osztályoztad még ezeket a pompás tengeri állatokat?

– A tanár úr tudja, hogy nem vagyok valami erős a gyakorlati munkában. Ha a tanár úr szíves lesz megmondani nekem a nevüket.

– Ezek itt fókák meg rozmárok.

– Ez a két nem az úszólábúak családjához, a húsevők rendjéhez, az egyméhűek alosztályához, az emlősök osztályához, a gerincesek ágazatához tartozik - vágta rá gyorsan az én tudós Conseil barátom.

– Nagyon helyes - feleltem -, csakhogy ez a két nem, a fóka és a rozmár, többféle fajtára oszlik, s ha nem tévedek, most alkalmunk lesz ezeket is megfigyelni. Gyerünk, fiam.

Reggel nyolc óra volt. Négy teljes óra állt még rendelkezésünkre addig az időpontig, amikor a nap állását a mérésekhez meg kell figyelnünk. Egy széles öböl felé tartottunk, amely karéjszerűen mélyedt be a part gránitfalába.

S itt, mondhatom, ameddig csak a szem körös-körül ellátott, teljesen ellepték a tengeri emlősök a földet s a jégtáblákat. A vén Proteust kereste önkéntelenül a tekintetem, a görög hitregék pásztorát, aki Neptun isten óriási nyáját legelteti. Főként fókák tanyáztak itt.

A hímek és a nőstények külön-külön csoportokba terelődtek, az apaállatok a családra vigyáztak, az anyafókák kicsinyeiket szoptatták: a nagyobbacska, fejlettebb fókák függetlenítették magukat a; családtól, s néhány lépéssel távolabb tanyáztak a többiektől. Ezek az állatok úgy változtatják helyüket, hogy testük összehúzódik, aprókat szökdelnek, s tökéletlen uszonyukkal ügyetlenkedve segítik tovább magukat. Fajrokonuknak, a lamantinnak olyan alakú az uszonya, mintha valóságos alsókar volna. A vízben azonban, amely az ő igazi elemük, ezek a mozgékony hátgerincű, keskeny medencéjű, rövid és tömött szőrű, úszóhártyás lábú állatok remekül úsznak. Pihenés közben, a földön heverve igen kecses a testtartásuk. Az ókoriak megfigyelték, milyen szelíd a nézésük; bársonyos, tiszta szemük tekintete valóban oly kifejező, mint a legszebb női tekintet, s kecsesek a mozdulataik. A régi görögök költői képzeletében emberi lénnyé változtak: a hímekből lettek a tritonok, a nőstényekből pedig a szirének.3

Elmondtam Conseilnek, hogy ezeknél az értelmes úszólábúaknál az agylebenyek igen fejlettek. Az emberen kívül egyetlen emlősnek sincs dúsabb agyállománya.

A fóka bizonyos fokig idomítható, könnyen megszelídül, s én is osztom a természettudósoknak a véleményét, akik azt állítják, hogy megfelelő nevelés után a fókát éppúgy lehetne a halászatnál használni, mint a vadászatnál a kutyát.

A sziklákon s a homokban egy sereg fóka aludt. Az igazi fókák között, amelyeknek nincs fülkagylójuk - s ebben különböznek az elálló fülű, ún. fülesfókáktól -, megfigyeltem a stenorhynchusok különböző változatait.

E három méter hosszú, fehér szőrű állatok feje olyan, mint a bulldogé. Állkapcsukban tíz-tíz fog van: lent és fent négy metszőfog és két nagy, liliom alakú szemfog. Elefántfókák mászkáltak közöttük: fajtájuk óriásai. Ezeknek a kurta, mozgékony ormányú fókáknak teste tíz méter hosszú, vastagságuk húsz láb. Meg se mozdultak a közeledtünkre.

– Veszedelmesek-e ezek az állatok? - kérdezte tőlem Conseil.

– Csak akkor, ha megtámadják őket. A fóka ádázul, dühösen védi a kicsinyeit: volt rá eset, hogy darabokra törte a halászbárkát.

– Teljes joggal védi a kicsinyeit - mondta erre Conseil.

– Kétségtelenül.

Két mérfölddel távolabb egy földnyelv emelkedett előttünk, amely mélyen benyúlt a tengerbe, s felfogta a déli szelet. A sziklafal meredeken zuhant alá, lábánál tajtékzott a hullámverés.

Hangos bőgés ütötte meg a fülünket, mintha a szikla mögött valami csorda volna.

– Ejha! Bikák ezek vagy micsodák? - kérdezte Conseil.

– Rozmárok.

– Verekszenek?

– Verekszenek vagy játszanak.

– Ha megengedi a tanár úr, nekünk ezt most meg kellene tekintenünk.

– Bizony, Conseil, ezt megnézzük.

Felkapaszkodtunk tehát a fekete sziklára. Lábunk alatt váratlanul megindult a föld, a fagyos sziklák nagyon síkosak voltak. Jónéhányszor megcsúsztam, egy darabon legurultam, s alaposan megütöttem magam a vesém tájékán. Conseil óvatosabb volt, vagy pedig biztosabban állt a két lábán, mert még csak meg sem botlott. Segített feltápászkodnom, s azt mondta:

– Ha a tanár úr volna olyan szíves és szétterpesztené a lábát, sokkal jobban egyensúlyozna.

Fent, a földnyelv gerincén nagy, fehér síkság tárult elém. A síkságot ellepték a rozmárok. Az állatok játszadoztak egymással, s jókedvükben üvöltöttek - nem voltak ezek dühösek.

A rozmár alakja, tagjainak elrendezése hasonlít a fókáéhoz. Alsó állkapcsában azonban nincsenek szemfogak és metszőfogak; felső szemfogai nyolcvan centiméter hosszúra nőtt agyarak; agyaruk tövének kerülete harminchárom centiméter. Az agyar anyaga tömör, egészen sima, s az elefánt agyaránál is keményebb, kevésbé sárgul meg, s ezért igen keresett cikk. A rozmárt kíméletlenül vadásszák, úgyhogy nemsokára az utolsó példányig ki fog pusztulni; a vadászok a fiat hordó nőstényeket is meggondolatlanul leöldösik; több mint négyezer rozmárt pusztítanak el így évente.

Kedvem szerint megfigyelhettem az érdekes állatokat, mert nem riadtak fel, amikor a közelükbe mentünk. Bőrük vastag, rücskös, színük rőtes árnyalatú vörös, szőrük kurta, nem tömött. Négy méter hosszú példányokat is láttam itt. Nem olyan félénkek, s nyugodtabbak, mint északi fajrokonaik; nem állítanak őröket, mint azok, hogy a fókatábor szélén jelezzék a közeledő ellenséget.

Miután a fókavárost jól megnéztem, gondoltam, ideje visszafordulnunk. Tizenegy óra volt, és ha kedvezőek a légköri viszonyok, Nemo kapitány méréseket fog végezni: ennél jómagam is jelen akartam lenni, ámbár nem nagyon bíztam benne, hogy a nap ma kibukkan. A látóhatár szélén elterpeszkedő felhők eltakarták szemünk elől az égitestet Makacsul bujkált előlünk a nap, pedig mennyire vártuk már, hogy megtudjuk: elérkeztünk-e valóban a Déli-sarkra, ahol teremtett ember nem járt mostanáig?

Mégiscsak visszafordultam Conseiljel. A Nautilus felé igyekeztünk. A sziklafal gerincéről keskeny, meredek kapaszkodón ereszkedtünk alá, s fél tizenkettőkor a partra értünk, oda, ahonnan elindultunk. A kapitány már előbb partra szállt. Egy bazalttömb tetején állt, mellette voltak a műszerek. Tekintetét az északi látóhatárra szegezte; a nap ugyanis most az égbolt északi részén írja le lapos pályáját.

Letelepedtem a kapitány mellé, és némán vártam. Dél lett, de csakúgy, mint az előző nap, égitestünk most sem mutatkozott. Micsoda balszerencse! Most sem végezhettünk méréseket. Ha holnap sem sikerül megmérnünk a napmagasságot, úgy végleg le kell mondanunk arról, hogy földrajzi helyzetünket megállapítsuk. Ugyanis március 20-a van. Holnap, 21-én napéjegyenlőség, s a fénytörést nem számítva, a nap teljes hat hónapra eltűnik a látóhatár mögött, s megkezdődik a hosszú, sarki éjszaka. A szeptemberi napéjegyenlőség napján ismét felbukkan az északi látóhatáron, s egyre hosszabb pályát ír le, egész december 21-ig. December 21-én, amely itt a napfordulat ideje, kezd megint alászállni. Március 21-én, tehát holnap, utolsó sugarát küldi a sarki tájra.

Közöltem Nemo kapitánnyal megfontolásaimat s hogy milyen aggodalmam támadt.

– Igaza van, Aronnax úr - mondta a kapitány. - Ha holnap nem tudom megmérni a napmagasságot, hat hónap múlva kísérelhetem meg ismét a mérést. De a dolognak van egy másik oldala is. Éppen mivel véletlenül március 21-én jutottam el a sarki tengerre, könnyű lesz elvégeznem a mérést, ha délben a nap akár csak pár pillanatra is mutatkozik.

– Miért lesz könnyű éppen ma, kapitány úr?

– Amikor a nap ilyen lapos pályát ír le, nehéz pontosan megmérni, hogy milyen magasan áll a látóhatár felett; ilyenkor a műszerek használatánál nagy a hibalehetőség.

– Hogyan fog tehát eljárni?

– Csak kronométert használok - felelte a kapitány. - Ha holnap, március 21-én délben a napkorongot - a fénytörés tekintetbevételével - pontosan az északi látóhatár szeli át, ez azt jelenti, hogy a Déli-sarkon vagyunk.

– Valóban - mondtam. - De az ön állítása matematikailag nem egészen pontos, mert a napéjegyenlőség nem esik okvetlenül déli tizenkét órára.

– Úgy van, uram, de a hiba még száz métert sem tesz ki, s ennek a száz méternek számunkra most nincsen semmi jelentősége. Tehát a holnapi viszontlátásra.

Nemo kapitány visszatért a *Nautilus*ra. Én Conseiljel délután öt óráig maradtam a parton. Sétálgattunk, megfigyeléseket tettünk, tanulmányoztuk a környezetet. Érdekes tárgyakat nem találtam, csak egy rendkívüli nagyságú pingvintojást: ezer frankot minden gyűjtő szívesen megadott volna érte. Világos kávészíne volt, minták ékesítették, mintha hieroglifákkal4 volna teleírva. Csodálatos, gyönyörű csecsebecse! Conseil kezébe tettem a tojást; a derék fiú olyan vigyázva fogta, mint valami drága kínai porcelánt, s valóban, sikerült is épségben elhoznia a *Nautilus*ra.

A ritka szép madártojást elhelyeztem a szalon egyik üvegszekrényében. Jó étvággyal költöttem el vacsorámat, egy szelet pompás fókamájat; olyasféle íze volt, mint a disznóhúsnak. Aztán nyugovóra tértem, de lefekvés előtt, a hinduk módjára, a napisten kegyeiért imádkoztam.

Másnap, március 21-én, reggel öt órakor felmentem a tetőre. Ott találtam Nemo kapitányt.

– Az idő, úgy látszik, kissé derül - fordult hozzám. - Reméljük a legjobbat. Reggeli után máris indulunk a földre; alkalmas megfigyelőhelyet kell keresnünk.

Miután ezt a kapitánnyal megbeszéltem, mentem és megkerestem Ned Landet. Magammal akartam őt vinni. De a konok szigonyos nem jött. Már régebben feltűnt nekem, hogy napról napra hallgatagabb és rosszkedvűbb. Voltaképpen nem is bántam, hogy a kanadai most megmakacsolta magát. Túl sok volt a szárazföldön a fóka, s nem is lett volna helyes ezt a szenvedélyes vadászt ekkora kísértésnek kitenni.

Reggeli után a szárazföldre vitettem magam. A Nautilus az éjszaka folyamán még néhány mérfölddel előbbre tört. A nyílt tengeren állt, öt kilométerre a parttól, amelyből egy négy-ötszáz méter magas hegycsúcs emelkedett ki. Nemo kapitány és a Nautilus két matróza is a csónakon jött; a műszereket hozták, vagyis egy kronométert, egy távcsövet és egy barométert.

A part felé közeledve, a csónakból sok bálnát láttam. Nagy falkában fickándoztak a csendes vízben. Arra a következtetésre jutottam, hogy az irgalmatlanul vadászott cetfélék manapság a déli sarktengerre vonulnak az üldözők elől.

Összetapadt puhányok: szalpák vagy más néven zsákállatok hosszú, fehér füzéreit is láttam, s nagytestű medúzák is ringatóztak a hullámokon.

Kilenc órakor értünk partot. Az ég kiderült. A felhők dél felé vonultak. A víz hideg felszínéről felszállt a köd. Nemo kapitány a hegycsúcs felé vette útját; ott szándékozik bizonyára megfigyeléseit végezni. Fáradságos kapaszkodó kezdődött most a darabos lávából, habkövekből álló talajon, a kénes kigőzölgések közepette. A kapitány teljesen elszokott attól, hogy a földön járjon, s most mégis oly ügyesen mászta meg a legmeredekebb kaptátokat is, hogy akármelyik zergevadász megirigyelhette volna. Alig bírtam őt nyomon követni.

Felmászás a sarki hegyre
Felmászás a sarki hegyre In the Gallery →

Két óra alatt másztuk meg a részben porfír, részben bazaltképződményű csúcsot. A hegytetőről a végtelen tengerre nyílt kilátás. Az északi látóhatáron a víz vonala élesen rajzolódott rá az égre. Alattunk végtelen, tündöklő hómezők. Fejünk fölött a sápadt kék égbolton szétfoszlott a köd. Északon a látóhatár éles vonala keresztülszelte már a nap tűzvörös tányérjának a karimáját. A tengerből, mint megannyi pompás szökőkút, száz meg száz vízsugár lövellt a magasba. A távolban a Nautilus olyan volt, mint egy alvó bálna. Mögöttünk, dél és kelet felé, óriási szárazföld terült el, sziklák és jég végtelenbe nyúló, torlódó halmaza.

Amint Nemo kapitány felért a hegytetőre, légsúlymérővel gondosan megmérte a csúcs magasságát, mert a további méréseknél figyelembe kellett vennie ezt az adatot.

Háromnegyed tizenkettőkor a nap csupán a fénytörés folytán volt látható; a fényes aranykorong utolsó sugarait lövellte a lakatlan földre és a tengerre, amelyet sohasem szántott még hajó.

Nemo kapitány távcsövével, amely a fénytörés kiküszöbölésére tükörrel volt ellátva, a napot figyelte. Az égitest erősen elnyúló átlós vonalban lassan-lassan alászállt a látóhatáron. Én tartottam a kronométert. Szívem vadul dobogott. Ha a félkorong abban a pillanatban tűnik el, amikor a kronométer delet mutat, valóban a sarkon vagyunk.

– Dél van! - kiáltottam.

– A Déli-sarkon vagyunk! - mondta erre komolyan a kapitány, s átadta a távcsövet. Belenéztem. A látóhatár pontosan a közepén szelte ketté a nap korongját.

Néztem, amint a nap utolsó sugarai fénykoronát vonnak a hegycsúcs köré.

Lent a mélyben lassan sűrűsödött a sötétség.

Nemo kapitány ekkor vállamra tette kezét, s így szólt:

– Professzor úr, 1842. január 23-án az angol James Ross elérte a déli szélesség 74. fokát, az eddig elért legmagasabb pontot. Nos, én, Nemo kapitány 1868. március 21-én elértem a déli szélesség 90. fokát, a Déli-sarkot, s most birtokba veszem a föld e részét, a hatodik világrészt.

– Kinek a nevében veszi birtokába, kapitány úr?

– A magam nevében, professzor úr.

E szavakkal a kapitány kibontott egy fekete zászlót, amelynek közepébe aranyszállal nevének kezdőbetűje, egy „N” volt hímezve. Majd a nap felé fordult: az égitest utolsó sugarai a látóhatárral ölelkező tengert simogatták.

Nemo zászlója
Nemo zászlója In the Gallery →

– Isten veled, nap! - kiáltotta Nemo kapitány. - Szállj alá, ragyogó égitest! Merülj el a szabad tengerben: hadd boruljon rá most a hathónapos sötétség az én új birodalmamra!

Notes

  1. A szárnylábú csigák rendjébe tartozó állatnem. A sarki vizek legjellegzetesebb lakója ↩
  2. Kis svéd sziget a Keleti-tengeren ↩
  3. Triton: ókori tengeri istenség. Emberi törzzsel, halfarokkal ábrázolták. Szirének: a görög hitregében szereplő lények, akik a hajósokat csábító énekkel vonzzák a partra, aztán megölik őket ↩
  4. Az egyiptomiak képes írásának görög elnevezése. Átvitt értelemben a nehezen megfejthető írásokat is hieroglifáknak nevezik ↩

Were you paying attention?

  1. Melyik napon akarja Nemo megmérni a déli sark helyzetét?

  2. Milyen zászlót bont ki Nemo a sarkon?

  3. Ki érte el 1842-ben az addigi legdélebbi pontot Nemo szerint?

  4. Mit hoz épségben vissza Conseil a Nautilusra?

  5. Mit tett volna Ned a sarkvidéki parton, ha velük tart?

Who is your favourite character?

Twenty Thousand Leagues Under the Seas – from the main characters

Telegram

Origin office: the World Wide Web · Destination: aboard the Nautilus

0 words · charge: 0 kreuzers (periods become STOP)