A fiatal indiánus.

– Vigyázzunk!... Lövés hallatszott! - kiáltá Helloch.

– Alig háromszáz lépésnyire tőlünk - viszonzá Valdez.

– Talán csak nem Martialnak jutott eszébe, hogy vadászni menjen!

– Alig hinném.

– Vagy talán az az indiánus, a kinek mi a kunyhójában vagyunk, Valdez.

– Előbb hadd nézzünk körül, vajjon lakik-e benne valaki - mondá a «Gallinetta» kormányosa.

Körülnéztek a kunyhóban.

A kunyhó belül is olyan nyomorúságos volt, mint kivül. Butorról természetesen szó sem lehetett. Az egyik szögletben szénából készített alom; amott a földön nehány üres lopó-tök, egy rakás gavilla-dió, tűzhely, melyen még egy-két leégett galy vége csillámlott.

– Úgy látom - jegyzé meg Valdez, - hogy e kunyhónak a gazdája, kevéssel az előtt, hogy mi ide érkeztünk, még itthon volt.

– Alighanem itt van a közelben, mert bizonyosan ő lőtt az imént.

Valdez tagadólag rázta a fejét.

– Ezeknek az indiánusoknak nincsen puskájuk sem pisztolyuk; nyil a fegyverük csupán.

– Nézzünk egy kissé körül - indítványozá Helloch, kit némileg nyugtalanított az a gondolat, hogy esetleg a quivos-banda lappang az erdőben.

Helloch és Valdez kijöttek a kunyhóból s abba az irányba indultak, honnan a puskalövés hallatszott az imént.

Lassan, óvatosan s minden irányban kémlelve haladtak előre. Csak a madarak éneke, rikácsolása s egy-egy száraz ág zöreje szakította meg az erdő csendjét.

Mintegy húsz perczig mehettek folyton előre, s már-már vissza akartak térni, midőn a bokrok mögül halk zokogás ütötte meg a fülöket.

Valdez intett Hellochnak, hogy guggoljon le s hallgatózzék. A közelükben egy kis tisztás volt, onnan hallatszott a zokogás. Midőn Valdez az ágakat széthajtotta, így szólott halkan társához:

– Nézz oda!

A tisztáson egy pálmafa tövében két embert pillantottak meg. Az egyik mozdulatlanul feküdt a földön, a másik mellette térdelt, s aggódva emelte fel a fejét, hallgatózott.

Mindkettő indiánus volt, semmi fegyver nem lévén náluk, bizonyára nem tartoztak a rablókhoz. Banivos-indiánusoknak ismerte fel őket Valdez, ezeknek a fajából való volt ő maga is.

A földön fekvő, nyilván haldokló, mintegy ötven éves lehetett, a mellette térdeplő alig több tizenhárom évesnél, tehát még gyermek.

Helloch és Valdez megkerülték a bokrot, s mintegy tiz lépésnyire az indiánusoktól megállottak.

A mint az indiánus ifjú megpillantotta őket, rögtön felugrott, arczán visszatükröződött a rémület, mely szívét megszállotta. Egy pillanatig azon tünődött, hogy mitevő legyen, aztán hiába integetett Valdez, elrohant.

Helloch és Valdez odasiettek a földön heverő indiánushoz, vizsgálták, a szíve dobogását hallgatták.

Szíve már nem dobogott; vérehagyott ajkai között a lélekzet teljesen megszünt.

Az indiánus meghalt, ... alig egy negyed órával ezelőtt halhatott meg. Teste még nem hült ki egészen, nem is volt még megmerevedve. A mellén látszott a halálos seb. Golyó fúrta át a tüdejét.

Valdez a vérrel befecskendezett fűben megtalálta a gyilkos golyót is.

Hetedfél milliméteres kaliberü revolvernek a golyója.

– Ugyanilyen kaliberűek a «Gallinetta» fedélzetén levő revolverek is, mert a «Moriche»-on levőknek nyolcz milliméteres a kalibere, - mondá Helloch. - Sajátságos dolog?

Nyomban Jorres jutott az eszébe.

– Okvetetlenül kézre kell kerítenünk az indiánus fiút, - tünődék magában félhangosan - csak ő adhat a történtekről felvilágosítást nekünk. Esetleg azt is meg tudja mondani, hogy ki volt a gyilkos.

– Igaz, elő kell bárhonnan teremtenünk a fiút - jegyzé meg Valdez, - csak az a kérdés: hol keressük?

– Hátha visszatért a kunyhóba?

– Alig hinném.

Az indiánus fiú mintegy száz lépésnyire távozott csak a tisztástól, s ott egy fa mögé húzódva figyelemmel kisérte a két idegent. A mint látta, hogy miként viselkednek a halottal szemben, kissé felbátorodott, előjött a rejtekhelyéből s nehány lépésnyire közeledett.

Itt pillantotta meg őt Valdez. Intett, hogy közeledjék, de a fiú megint el akart futni, miglen Valdez a maga nyelvén szólította meg, biztatta és hivogatta. Biztatta őt, hogy nincs mitől félnie, segíteni fognak neki, hogy a halottat a kunyhóba vigyék.

A fiú lassan, gyanakodva közeledett az idegenekhez, s a mint oda érkezett a holttesthez, zokogva borult reá. Az egyébként izmos fiú nagyon le volt soványodva, mellén egy kisded keresztet vett észre Helloch. Megszólította őt spanyolul Helloch, s csodálkozva hallotta, hogy a fiú ért ezen a nyelven is.

Egyet-mást kérdezett tőle:

– Mi a neved?

– Gomo.

– Ki ez itt, a kit megöltek.

– Apám.

– Szegény fiú!... Az apját vesztette el.

A fiú erősen zokogott. Helloch megfogta a kezét, szeretettel megsimogatta az arczát és vigasztalta.

Valdez kérdé a fiútól:

– Ki ölte meg apádat?

– Egy idegen. Éjjel rontott be a kunyhónkba.

– Honnan jött az az idegen?

– Nem tudom.

– Indiánus volt ő is?

– Nem; spanyol volt.

– Spanyol! - kiáltott fel Helloch.

– Az, mindjárt reá ismertünk a beszédjéről.

– Mit kivánt tőletek?

– Kérdezte, hogy megérkeztek-e a quivasok az erdőnkbe.

– Micsoda quivasok? - kérdé megütődve Valdez.

– Hát azok a rabló quivasok, a kiknek Alfoniz a vezérök.

– A megszökött gonosztevőnek a bandája!

Helloch rögtön hozzá tevé:

– Itt vannak a környéken?

– Nem tudom - felelé a fiú.

– Nem is hallottad, hogy a környéken csatangolnak?

– Nem.

– De láttad már őket, úgy-e?

A fiú arcza most is roppant aggodalmat és félelmet árult el, a szeme pedig megtelt könynyel.

Valdez további puhatolózására elmesélte, hogy szüleivel együtt San-Salvador községben lakott, s egyszer a gaz quivasok betörtek a faluba, a lakosokat lemészárolták, a kunyhókat felgyújtották. Szegény anyját is megölték, ő meg az atyja csak nehezen tudtak elmenekülni. Úgy húzták meg magukat ebben az elhagyatott erdőben, s mintegy tiz hónapja, hogy itt éltek.

Arról Gomo nem tudott semmit, hogy a quivas-ok a közelben vannak-e. Sem ő, sem az apja nem találkozott velök.

– Nemde, az a spanyol, a ki kunyhótokba betört, a quivasokról szeretett volna valamit megtudni?

– Úgy van, ... s merthogy nem tudtunk neki semmit mondani, szörnyű dühös lett.

– Nálatok maradt aztán?

– Akkor éjjel nálunk maradt.

– Hát aztán?

– Reggel reá parancsolt apámra, hogy vezesse őt ki az erdőből a Sierra felé.

– Megtette atyád?

– Nem akarta őt kalauzolni.

– Miért nem?

– Mert attól félt, hogy a quivasokkal találkoznak.

– S a spanyol?

– Egyedül indult el.

– Aztán újra visszajött hozzátok, úgy-e?

– Vissza, ... mintegy négy óra mulva.

– Négy óra mulva csak?... Miért?

– Eltévedt az erdőben. Most már elővette a revolverét és azzal fenyegetett minket, hogy megöl, ha nem mutatjuk meg neki az utat.

– Atyád természetesen engedett?

– Igen, ... ó apám, ... szegény jó apám! - zokogott a fiú, s kimondhatatlan szeretettel nézett a halottra... - A spanyol megragadta a karjánál fogva, s magával hurczolta. Én reszketve mentem a nyomukba. Körülbelül egy óra hosszáig mehettünk. Apám semmi áron sem akart annak az embernek útmutatója lenni. Kerülő utakon vitte, de úgy, hogy mindig a kunyhó közelében maradtunk. A spanyol észrevette. Reátámadt atyámra és szidta, csúfolta. Ekkor atyám reávetette magát, egy ideig birkóztak - aztán lövést hallottam. Atyám szegény ott vérzett el a földön, a spanyol elmenekült.

A fiút újra megrohanta a fájdalom, leroskadt apja holttestére és alig tudták megvigasztalni.

Helloch megértette vele, hogy azzal a spanyollal még fog találkozni, s majd lesz módja arra, hogy apja haláláért boszút vegyen.

Gomo, a mint e szavakat hallotta, fölemelte a fejét, s könyjein keresztül tört a boszú lángja.

Helloch folytatta a puhatolózást:

– Úgy-e bár, jól megnézted azt az embert?

– Jól megnéztem; sohasem fogom elfelejteni az arczát.

– Meg tudnád nekünk mondani, hogy milyen volt a ruhája? Milyen a termete, hajának a szine, arczának a vonása...

– Olyan volt, mint a hajósok, az ujjasa és a nadrága is.

– Helyes.

– Kissé magasabb volt, mint maga - mondá Gomo Valdezre mutatva.

– Értem!

– Fekete volt a haja és egészen fekete a szakálla is.

– Jorres volt! - kiáltott fel Helloch Jakab.

– Bizonyosan! - tevé hozzá Valdez.

Aztán mindketten azt ajánlották Gomonak, hogy menjen velök.

– Hova? - kérdé az ifjú baniva-indiánus.

– A folyóhoz, a Torrida patak torkolatánál várnak reánk a falcáink.

– Falcák? - kérdé csodálkozva a fiú.

– Hát te meg apád nem is tudtatok arról semmit, hogy falcák érkeztek az Orinocón?

– Nem. Ha a spanyol nem rontott volna reánk, reggel bizonyosan megláttuk volna, mert oda szoktunk járni halászni.

– Nos fiam, nem volna kedved velünk tartani? - kérdé nyájasan Helloch.

– Igen, ha megigérik, hogy találkozom majd azzal az emberrel, a ki apámat megölte...

– Megigérem, hogy apád halálát meg fogjuk torolni...

– Akkor szívesen megyek!

– Siessünk tehát!

Visszafelé vették az útjokat. A meggyilkolt indiánust természetesen nem akarták az erdők vadjainak martalékul ott hagyni. Helloch elhatározta, hogy nehány emberrel vissza fog térni és tisztességesen eltemeti, mint a hogy a keresztényt megilleti a tisztességes eltakarítás.

Gomo ügyesen kalauzolta új barátait, s mintegy félóra mulva már a falcáknál voltak.

Helloch és Valdez abban állapodtak meg, hogy Alfonizról és Jorresről egy szót sem szólanak társaiknak. A helyzet nem volt megnyugtató. Az a körülmény, hogy Jorres megtudta, minő czél vezeti Kermor Jeant Santa-Juanába, s hogy ezt Alfoniznak, Kermor ezredes halálos ellenségének is el fogja mondani: roppant veszélyessé tette helyzetüket. Előre látható volt, hogy Alfoniz minden áron igyekezni fog ellenségének a gyermekét hatalmába keríteni.

Egyelőre nyugton lehetnek, mert Gomo nyilatkozata szerint a quivas-ok még nincsenek a közelben. Helloch úgy vélekedett, hogy elég lesz, ha csak úgy nagyjában mondja el a történteket, s legfeljebb csak érinti, hogy az indiánust Jorres, a szökevény spanyol gyilkolta meg, mégpedig azzal a revolverrel, melyet a «Gallinettá»-ról lopott el.

Bezzeg csodálkozott Martial őrmester, Jean és Paterne, midőn Helloch és Valdez bemutatta nekik Gomot, s elmesélte a megállapodás szerint, hogy mi történt. Az indiánus fiút mindenki szeretettel, nyájas részvéttel fogadta. Kivált Jeannenak a jó szíve esett meg a szegény árván.

Mintha maga a Gondviselés intézte volna a dolgot, hogy útjokba vetette Gomot! Jeanne kérdezte tőle, hogy járt-e már a santa-juanai telepen?

– Voltam, igen gyakran mentünk el oda atyámmal.

– Elvezetsz minket is oda?

– Nagyon szívesen... Maga jó, nem olyan gonosz, mint az a spanyol, a ki apámat megölte.

Az a nyájasság és jóakarat, melylyel fogadták, nagyon meghatotta Gomot. - A legények ezenközben serényen készülődtek a tábor elkészítésén; utasaink pedig az útra készülődtek. Jean elmondá Gomonak, hogy miért megy Esperante atyához.

A fiú arcza nagyon elszomorodott:

– Az apját akarja felkeresni, úgy-e?...

– Atyámat!...

– Meg fogja őt találni, ... de én, ... én nem látom többé az enyémet soha... soha!

Délután Helloch, Paterne, nehány matróz elindultak a temetésre. Velök ment Gomo, s hozzájuk csatlakozott Jean is. Félóra nem telt el, s már ott voltak a tisztáson, hol a pálmafa alatt a megölt indiánus holtteste feküdt.

A matrózok gödröt ástak, s belefektették a halottat. Gomo szivettépő zokogással búcsúzott el apjától. Felhantolták aztán a hevenyében ásott kisded sírt. Jean és Gomo letérdeltek a hantra - s együtt imádkoztak a halott lelki-üdvösségeért.

Ezzel vége volt a temetésnek.

Visszatértek a táborba, s a mint Martial és Helloch aggaskodva kérdezték Jeannetól: miként győzi az utat, a leány így szólott:

– Most már reménykedem újra!... Ne aggódjék miattam senki!