Pihenő a Maunoir-hegyfoknál.

A Maunoir-hegyfok ezerötszáz méterrel magasabb, mint a Savannák. A vele összefüggésben levő hegyláncz messzire elnyúlik délkelet felé.

Mintegy huszonnégy kilométernyire innen van a Lesseps Ferdinánd-hegyfok, a mint Chaffanjon nevezte el az általa készített térképen. Itt kezdődik Venezuelának a hegyvidéke. Szanaszét hegylánczok és hegyhátak húzódnak minden irányban. A hatás, melylyel a szemlélőre vannak, meglepő. Itt látszik a Sierra Parima, melynek tövében az Orinoco fakad, amott a «Vörös-hegy», melynek ormára felhők szállanak megpihenni; oldalából számtalan hegyi patak ered; a távolban pedig, mint egy óriási határkő, a Peraima a három ország mesgyéjén.

Ha lehetséges lett volna, Helloch és úti társai egészen a Parima tövéig hatoltak volna, az Orinoco bölcsőjéig. Erre természetesen a körülmények miatt nem is gondolhattak.

Aznap reggel Helloch, Paterne, Martial, Jean és a két kormányos összeültek és tanakodtak, hogy mitevők legyenek. Az erdő szélén telepedtek le. Ezt a helyet aztán elnevezték a «Maunoir-hegyfoki tábor»-nak, habár a hegyfok maga a folyónak tulsó partján volt. Közelükben az emberek foglalatoskodtak a zátonyra jutott falcákkal.

Derült idő volt, friss szellő lengedezett, a szemben levő hegyfok napfényben úszott. Sem a távolban, sem a közelben nem mutatkozott egyetlen benszülött sem, sehol semmi nyoma kunyhónak vagy egyéb emberi hajléknak. Teljesen elhagyatott hely volt ez; ültetvényesek sem telepedtek meg e tájékon, mert a közlekedés innen nagyon meg volt nehezítve.

Helloch Jakab kezdé meg a tanácskozást:

– Valdez, nem járt ön még soha ennél feljebb az Orinoco felső vidékén?

– Soha - felelé a «Gallinetta» kormányosa.

– Ön sem, Parschal?

– Én sem - viszonzá Parschal.

– Embereik közül sincs senki, a ki kalauzunk lehetne?

– Bizony olyan emberünk nincsen - felelék mind a ketten.

– Jorres lett volna az egyedüli - szólott közbe Paterne, - de ő hűtlenül megszökött tőlünk. Bizonyára járt már ezen a vidéken, habár makacsul tagadta.

– Hova is mehetett az az ember? - kérdé Martial.

– Oda, a hol őt bizonyára már várták - felelé Helloch Jakab.

– Várták??

– Úgy van, őrmester úr; már régóta gyanakodva kisértem figyelemmel azt az embert.

– Hiszen San-Fernandóban azt mondta, hogy Santa-Juanába igyekszik - jegyzé meg Jeanne.

– Alighanem ismeri is személyesen Esperante atyát - mondá Paterne Germain.

– Éppen azért furcsa, hogy most ugrott meg, a mikor nehány napi út választ minket csak el a misszió-teleptől.

Helloch volt az egyetlen, a ki már régebb idő óta leszámolt azzal a gondolattal, hogy Jorres nem forgat jót az elméjében. Szóvá is csak azért nem tette, hogy társainak a nyugalmát meg ne zavarja. Nyilván azért szökött el, hogy régóta érlelt tervét megvalósítsa.

A következmények bebizonyították, hogy Helloch nem rosszúl sejtett. A gaz Jorres azzal az ürügygyel állott a Valdez szolgálatába, hogy okvetetlenül Santa-Juanába akar jutni, sőt, ha Esperante atya elfogadja az ajánlatát, ott is marad örökre. S ime éppen akkor hagyta cserbe gazdáját, mikor már közeledett a czéljához. Természetes dolog, hogy a misszióba való jutás nem volt igazi czélja.

És mindig, minduntalan a spanyol Alfoniz, a quivos-banda feje jutott Hellochnak az eszébe. Jorres is spanyol, tehát nem lehetetlenség, hogy az Alfoniz-bandához tartozik, s esetleg csak azért szegődött az utasokhoz, hogy mindent alaposan kikémleljen, s aztán gaz czimboráit nyomra vezesse. Mindez most hirtelen eszébe villant Helloch Jakabnak, s belátta, hogy a veszély, melyet a jövő méhében rejt, nem is csekély jelentőségű. Mindazonáltal óvakodott attól, hogy aggodalmát elárulja. Igyekezett más fordulatot adni a beszélgetésnek.

– Ne törődjünk mi Jorresszel, - mondá - lehet, hogy visszatér hozzánk, lehet, hogy nem. Mindkét eset meglehetősen közömbös reánk nézve. Vegyük fontolóra a magunk dolgát, s azon tanakodjunk, hogy miképpen juthatnánk leghamarabb és a legbiztosabb úton czélunkhoz. Az Orinocon tovább már nem mehetünk a szerencsétlen körülmény miatt -

– Melyre úgyis el voltunk előbb-utóbb készülve - jegyzé meg Jean. - Tudtuk, hogy vizi úton nem juthatunk a misszióba, mely egy kissé félre esik az Orinocótól.

– Igaza van önnek, kedves Jean - felelé Helloch Jakab, - egy nappal előbb vagy utóbb, az már nem határoz sokat. A legjobb esetben is csak negyven kilométernyi utat tehettünk volna meg vizen, s az is tele lett volna akadálylyal. Már pedig önt minden fáradságtól meg kell kimélnünk.

– Felőlem legyen egészen nyugodt, Helloch úr, - viszonzá Jean, - én már hála Istennek elég erősnek érezem magam, s akár holnap, sőt akár ma vállalkoznám arra, hogy útunkat a misszió felé folytassuk.

– Pompás! - kiáltott fel Paterne Germain.- Ha az ember önt hallja, Jean, új bátorságot és lelkesülést merít a szavaiból. Mindazonáltal jó lesz, ha mindent előre jól megfontolunk. Jakab, nem tudnád megmondani, hogy milyen messzire vagyunk Santa-Juanától?

– A térképen pontosan számítottam ki. Ha a Sierra Parima tövéig nem hatolunk, hol az Orinoco ered, akkor egyenesen Santa-Juana felé tartva körülbelül ötven kilométernyi út vár reánk, még pedig olyan út, melyet sem csónakkal, sem lóháton, hanem gyalog kell megtennünk.

– Gyalog? - szólott közbe nagy megütközéssel Martial őrmester.

– Bizony gyalog, kedves őrmesterem - magyarázá Helloch, - mert ezen a vidéken sem falvak, sem ültetvény-telepek nincsenek, a hol hátas lovak várhatnának reánk.

– Hát a falcákkal mi történik, meg a holmijainkkal? - vágott közbe Paterne, a ki növénygyüjteménye miatt sokkal jobban aggódott, mint ruhái és fehérneműi miatt.

– Itt maradnak java-részt a falcákon. Valdez vagy Parschal, már a kettő közül az, a ki nem tart velünk, majd gondot visel rájuk. A misszió nincs olyan messze, hogy az érintkezés közöttünk megszakadna.

– E szerint a legszükségesebb holmikat, a mikre négy-öt napig tartó utunk alatt szükségünk lesz, magunkkal viszszük? - kérdé Jean.

– Úgy van, kedves Jean. Ennél, azt hiszem, okosabbat nem tehetünk. Ne feledjük el, hogy a két falca itt reánk várni fog, ha ismét San-Fernando felé akarjuk venni az utunkat.

– Az én ezredesemmel! - kiáltá Martial őrmester.

– Atyámmal! - rebegé Jean.

Helloch homloka kissé elborult. Komoly aggodalmak szállották meg, de hallgatott. Miért is kedvetlenítené el azokat, a kik tele voltak a siker reményével. Erős elhatározása volt, hogy történjék bármi, ki fog végig tartani, s mint a kis karaván feje óvatos lesz, de nem riad vissza semmiféle veszélytől.

Az elindulást másnap határozták el, s hamarosan munkához láttak, hogy mindazt magukkal vigyék, a mire előreláthatólag szükségük lesz.

Valdez maga vállalkozott arra, hogy az utasokat embereivel együtt a misszióig fogja kisérni. Parschal tehát ott marad tizenhat emberével és vigyázni fog a két falcára meg a podgyászra. Hogy mikor fognak visszatérni, azt ugyan senki sem mondhatta volna meg előre.

Az is baj volt, hogy ez a vidék teljesen lakatlan volt, bezzeg be jó lett volna, ha benszülöttekre akadnak, a kik őket az erdőségeken keresztül Santa-Juanába kalauzolja.

Valdez erre vonatkozólag megjegyzé:

– Meglehet, hogy egy-két puskalövésnyire innen egy-két indiánus-kunyhóra bukkanunk, mert, ha jól tudom, akadnak még erre felé guaharibok.

– Honnan sejti ezt, Valdez? - kérdé Helloch.

– Amott az erdő szélén tűz nyomát láttam, nem lehet kétszáz lépésnél tovább az Orinoco partjától.

– Ki volt aludva a tűz?...

– A tűz igen, de a hamú még meleg volt.

– Ha csakugyan guaharibok voltak a tűz élesztői, csodálom, hogy nem vártak be minket.

– Hja, uram, - felelé Valdez, - azok a boldogtalanok nagyon félénkek. A kunyhójuk, ha ugyan csináltak kunyhót, nem lehet távol a folyótól.

– Vegyük a nyakunkba az erdőt, Valdez, - indítványozá Helloch - hátha valamit felfedezünk, a minek később hasznát vehetjük.

– Én is szeretnék önökkel menni! - ajánlkozék Jean.

– Ohó, abból ugyan nem lesz semmi kis öcsém - vágott közbe Martial. - Elég nehéz út vár reád, tartogasd arra az erődet!

Helloch is tökéletesen helyeselte a «nagybácsi» tilalmát, s így szólott Jeanhoz:

– Kedves Jean, a nagybácsinak igaza van. Ma még pihennie kell. Valdez meg én majd elvégezzük magunk is.

Reggeli után elindult Helloch és Valdez. Helloch magával vitte puskáját, Valdez pedig baltáját. Nemsokára eltüntek az erdő sűrűjében.

Délelőtt kilencz óra lehetett. A nap égető sugarai a sűrű lombok közé is behatoltak, ámde azért a fák elég árnyékot tartottak, s a rekkenő hőséget némileg mérsékelték.

A rengeteg vadon csaknem egészen elhagyatottnak látszott; Valdez éles szeme kellett ahhoz, hogy a letaposott fűből meg egy-két letört galyból arra következtessen, hogy itt nem régen emberek jártak.

Az ember nem járta őserdőben óriási nagyságúra nőttek a fák. Minél beljebb hatoltak, Hellochot annál inkább elfogta a vadász-szenvedély. Egész rakás lajhárt, bizam-sertést, majmot és tapirt lőhetett volna, mert minduntalan felbukkant lőtávolban egyik vagy másik, de hát mit csináltak volna az elejtett zsákmánynyal? No meg az sem volt ajánlatos, hogy a puskalövéssel elriaszszák azokat, a kiknek felfedezésére indultak. Hátha valahol a rabló quivos-banda egyes tagjai rejtőzködnek. A guaharibok a puskalövés hallatára még jobban elrejtőzhettek volna.

Helloch és Valdez csendesen haladtak egymás mellett. Tulajdonképpen azt sem tudták, merre, csak mentek. Néminemű gyalogösvény nyomán törtettek előre. Bizony nem volt könnyű a haladás; Hellochnak akaratlanul is eszébe jutott, hogy az a gyalog-út, mely reájuk vár, mig Santa-Juanába jutnak, sokkal fáradságosabb lesz, mint a vizi út volt.

Mintegy órai út után Valdez hirtelen felkiáltott:

– Szalmakunyhó!

Mindketten abban a pillanatban megállottak.

Mintegy száz lépésnyire tőlük csakugyan egy nagyon nyomorúságos indiánus viskó kúpfedele látszott.

Valdez és Helloch a kunyhó felé tartottak. Odaérve beléptek a nyitott ajtón át a kunyhóba.

Üresen találták.

Ebben a pillanatban kivülről meglehetős közelben, észak felől puskaropogást hallottak.