A Sierrán keresztül.

Délelőtt tíz órakor Helloch Jakab és társai a Manoir fok mellett ütött táborból elindultak. A legénység többi részét Parchal felügyelete alatt otthagyta a táborban. Az ott maradt legénység - tizenöt ember - el volt készülve arra az esetre, ha a benszülöttek, vagy Alfoniz a rablóvezér, megtámadnák, hogy rögtön felülnek a falcákra és San-Fernandóba veszik útjokat.

Helloch remélte, hogy Santa-Juana népsége elegendő erővel rendelkezik arra nézve, hogy bárminemű támadást visszaverjen.

Így szerbe-számba véve minden eshetőséget, Helloch örömmel vette észre, hogy a helyzet még sem kétségbeejtő. Elvégre Gomo atyja maga is azt mondotta volt Jorresnek, hogy Alfoniz bandája még nincs a környéken, így hát az alatt a két nap alatt, míg a Santa-Juana telepre jutnak, talán kikerülik a rablók támadását. A misszió mintegy ötven kilométer távolságra volt, ezt az utat két, legfeljebb harmadfél nap alatt megtehetik. Vagyis október 30-dikán elindulván, november 1-jén oda megérkezhetnek.

Az útra kelő kis társaság nyolcz emberből állott. Helloch Jakab és Valdez mentek elül, utánuk Jean és Gomo. (Az utat természetesen a fiatal indiánus mutatta.) Martial és a növénygyűjtő dobozzal felfegyverkezett Paterne mentek utánok, végül két evezőslegény vitte a szükséges holmikat és a négy napra szóló elemózsiát.

Az őserdőkben, melyeken útjok keresztül vitt, bízvást számíthattak vadra, de Helloch jó előre kijelentette, hogy puskával nem szabad lőni, hogy magukat el ne árulják. A mit nyíllal lelőhetnek, azzal meg kell elégedniök. A puskákat azonban úgy Helloch, mint Martial és Paterne természetesen magukkal vitték.

Az ég derült volt, s viharthozó felhőnek még csak nyoma sem mutatkozott az égen. A lombos fák árnyékot adtak, s a szellő is mérsékelte a nagy hőséget. A talaj fokozatosan kezdett emelkedni, s léptök alatt zörögött a haraszt. Mocsárra sem bukkantak, s így egy sebesen alárohanó hegyi patak, a Torrida kanyargó partja mentén haladva semmi nagyobb akadályra nem akadtak.

A Gomoék elhagyott szalmakunyhóját érintve észak-keletnek vették az útjokat, s ha itt-ott sűrű bozótba tévedtek, valahogy keresztültörtek rajta. Nagyon kényelmes nem volt, no de Helloch és Valdez tőlük telhetőleg egyengették az utat, hogy az utánuk következők ne érezzék az akadályokat. Azt talán mondanunk sem kell, hogy Helloch főleg Jeanra gondolt, midőn az akadályok félrehárításán buzgólkodott.

– Sietnünk kell, - mondá - de mégis vigyázzunk, hogy az út nagyon ki ne merítse Jeant.

– Helloch úr, - viszonzá a kedves leány - miattam nem kell aggódnia. Nincs már semmi bajom, s igazán győzöm az utat.

– Mégis... mégis, jó lesz, ha nem erőlteti meg magát, kedves Jean. Engedje, hadd gondoskodjam kegyedről! Gomo meglehetősen kioktatott engem, s most már sejtem, sőt bizonyosra veszem, hogy merre van a hittérítő-telep. Harmadfél napi út az egész, de az sem túlságosan kimerítő, ha ugyan valami kellemetlen akadályra nem bukkanunk. No de attól sem kell félni, mert elegen vagyunk, s gondoskodtunk mindenről.

– Köszönöm az ön jóságát, szívemből köszönöm. Valóban csak koldus szóval fejezhetem ki a hálámat azért a sok szívességért, melylyel együttutazásunk óta elhalmoz. Ha elgondolom, hogy miképpen gondoskodott eddig is rólam, be kell látnom, hogy Ön nélkül nagybátyám és én sohasem jutottunk volna czélhoz. A jó Isten küldötte Helloch urat!... Pedig tudom, hogy csak San-Fernandóig szándékozott...

– Kötelesség az egész, semmi egyéb!... A hova Kermor ezredes leánya ment, oda kellett nekem is mennem. Ez különben így volt megírva a sors könyvében, s mert ez így volt, kegyednek kötelessége szintén, hogy engedelmeskedjék nekem, még pedig föltétlenül!...

– Ó de még milyen szívesen! - felelé a fiatal leány.

Dél tájban letelepedtek a Torrido patak partjára, hogy kissé megpihenjenek. Gomo felhasználta az alkalmat, s nehány vad kacsát lőtt le nyíllal. Ezeket eltették vacsorára, s ebédre megelégedtek azokkal a hideg ételekkel, a melyeket magukkal hoztak.

Egy óráig tartó pihenés után fölkerekedett a kis karaván és folytatta az útját. Most már észrevehetőleg kezdett a talaj emelkedni, az erdő pedig hova-tovább sűrűbb lett. Mindenütt a patak partján haladtak, s így számos sűrű cserjét és bozótot kikerültek, hol sokkal nehezebb lett volna az előhaladás.

Helloch biztosra vette, hogy a huszonöt kilométernyi utat, melyre számított, aznap megteszik.

Az erdő tele volt madarakkal. Sűrűn rebbentek fel az ágakról, midőn a karaván lépteinek a zaját meghallották, bohókás majmok ugráltak, kergetőztek és fülsiketítő lármával bőgtek. Minél tovább jutottak észak-kelet felé, annál mozgalmasabb volt az erdő élete, de a vizi-madarak száma megcsappant. Paterne számos, a fák ágairól lelógó fészket is látott, melyek a levegőben mint a hinta himbálóztak. Holmi éneklőmadarak fészkei voltak; a fészekben ülő madarak olyan gyönyörűen énekeltek, mint a mi fülemüléink. Paterne nem állhatta meg, hogy fel ne nyúljon az egyik fészekbe. Gomo rögtön figyelmeztette:

– Vigyázzon!... Baj lesz!

És igaza volt, mert abban a pillanatban öt-hat trupial - így hívják a benszülöttek ezt a madarat - neki esett, s kicsibe mult, hogy a merész tudósnak ki nem vájták a szemét. Gomo és Valdez elriasztották a fészkeiket hősiesen védő madarakat.

– Barátom, vigyázz, hogy a félszemedet itt ne hagyd Amerikában - figyelmezteté Helloch a barátját.

A patak partján dúsan tenyésző fűben és bokrok között millió meg millió hernyó, csúszó-mászó féreg lappangott, Ezek az állatok éppen olyan félelmesek, mint az Orinocóban tanyázó kaimanok. Orvul leskelődnek az áldozatra, s Valdez jól tette, hogy óvatosan kikémlelte az utat, melyen a kis karaván haladott.

Veszedelmesebb négylábú, ragadozó állatnak nyoma sem volt a környéken, mindazonáltal Helloch előre gondolt arra, hogy éjjelre őröket állít fel, hogy Jean nyugodtan alhassék.

Eddigelé nem volt semmi baj; sem ragadozó vad, sem a quivas-ok és Alfoniz nem mutatkoztak. Helloch gyakortább küldötte el Valdezt kémszemlére, hogy a váratlan megtámadásnak elejét vegye. E kémszemlékről Valdez megnyugtató válaszszal tért vissza, s Hellochnak elég volt egy szempillantás, melylyel Valdez őt az eredményről tudatta. A mennyire a patak mentén haladó szűk ösvényen lehetséges volt, a kis karaván a vezetőket mindenütt nyomon követte, ámde sok helyt kapaszkodniuk kellett, a patak nagyon szeszélyesen kanyarodott, s az útitársak, ha nem is nagy távolságra, de mégis elszakadtak egymástól.

Jean és Gomo szüntelenül egymás mellett maradtak s élénken beszélgettek. Miről is beszélhettek volna egyébről, mint a Santa-Juana telepről, s a buzgó Esperante atyáról, kinek az indiánusok között nagy volt a becsülete. Jean szerfölött érdeklődött e derék ember iránt.

– Ismered őt jól, úgy-e bár? - kérdé Gomótól.

– Hogyne ismerném, hiszen gyakran láttam. Apámmal egy álló esztendeig laktunk Santa-Juanában.

– Régen volt az?...

– Nem, csak a múlt esztendőben, az esős évszak előtt... A dolog úgy történt, hogy a mi falvunkat, San-Salvadort, a rabló quivasok kirabolták és elpusztították. Mi a többi indiánusokkal Esperante atya telepére menekültünk.

– Szívesen fogadott titeket?

– Ó de még milyen szívesen. Áldott jó ember az az Esperante atya. Nem is akart elereszteni, s az indiánusok közül számosan ott is maradtak...

– Hát ti miért mentetek el onnan?

– Apám akarta. Mi bonivas-indiánusok vagyunk, folyónk vidékére vágyódott vissza. Apám jó evezős volt, s arra számított, hogy valaki beszegődteti. Én is értek az evezéshez, már kis gyermek koromban kezdettem megtanulni.

Jean érdeklődéssel hallgatta az ifjú indiánus elbeszélését; elgondolta magában: vajjon mi lett volna szegényből, ha velök nem találkozik?... Aztán újra csak Santa-Juanára és Esperante atyára terelte a beszédet. Kérdezett egyet-mást Gomotól, s a fiú nagyon értelmesen megfelelt minden kérdésére. Elmondotta, hogy Esperante atya mintegy hatvan éves lehet, egészen fehér a haja és a szakála, de még most is szép, nagyon szép ember, különösen szépek tüzes, lelkes szemei.

Szakasztott úgy festette le, mint Assomption úr s a gaz Jorres. Jean már szinte látta lelki szemeivel a szelid és bölcs Esperante atyát, a mint őt nyájas szeretettel fogadja, ad neki útbaigazítást, s nyomára vezeti Kermor ezredesnek.

Este hat órakor jelt adott Helloch a megállapodásra. Számításában nem csalatkozott, éppen akkora utat tettek meg, a mekkorát ő előre meghatározott volt.

Az indiánusok éjjeli tanya készítéséhez fogtak. A patak szikla-partjának egyik részében tágas, kényelmes üreget találtak. Száraz füvet és falevelet hintettek el, azon jól fog esni a pihenés. Jean nagyon szabadkozott, hogy neki nem kell semmi külön kényelem, a minő a többinek az osztályrésze lesz, azzal megelégszik ő is, de hiába való volt minden tiltakozása. Helloch akarta, s annak úgy kellett lennie.

Valdez és Paterne vacsorát készítettek. A patakban rengeteg sok hal úszkált. Gomo az indiánusok módjára nehányat nyíllal lőtt meg, s ezeket a tűznél megsütötték. Volt canava-kenyerük, szárított hústik és a mi fődolog - pompás étvágyuk. Természetes dolog tehát, hogy a vacsora mindnyájuknak nagyszerűen ízlett.

Vacsora után Valdezen meg egy indiánuson kivül mind lefeküdtek és édesen aludtak. Valdez és a társa éjfélig őrködtek, akkor Helloch kelt fel, s a másik indiánussal őrködött reggelig. Martial is váltig ajánlkozott, hogy őrködni fog, de Helloch nem fogadta el.

– Majd holnap önre meg Paternere kerül a sor - viszonzá.

Valdez az éjszaka első felében a vadállatok éktelen ordításán s a sziklásmedrü patak harsogásán kivül nem hallott egyebet. Mind a kettőhöz hozzászokott, s így éjfélkor nyugodtan hajtotta a fejét álomra, gondolván, nem fogja semmi megzavarni a karaván álmát.

Helloch a patak partjára ült, s innen vigyázta az innenső meg a tulsó partvidéket is.

Hajnali négy óra tájban, midőn már kezdett derengeni, a tulsó parton - úgy rémlett neki - mozgást vett észre, olyan formát, mint a mikor valaki elsurran a fák között. Emberek-e vagy állatok? - tünődék magéban. Lefeküdt s elkezdett nesztelenül mászni fölfelé, hogy közelebbről megfigyelhesse. Mikor felért a part legmagasabb pontjára, merően figyelt. A mozgás még mindig hallatszott, de az okát sehogy sem tudta kifürkészni.

Az alvókat nem akarta álmukból felriasztani, de Valdezt mégis felköltötte:

– Csitt, ne szólj egy szót sem, Valdez - suttogá fülébe, - jer, nézz át a tulsó partra, s mondd meg nekem, minő mozgolódás van ott?

Valdez nehány pillanatig vizsgálódva nézett a kijelölt irányban, s aztán így szólott:

– Három-négy ember rejtezik ott a fák között.

– Mit akarhatnak?

– Nem szabad zajt ütnünk. A patak ezen a helyen nagyon mély, át nem jöhetnek, ha csak lejebb vagy feljebb gázlóra nem akadnak. Meglehet, hogy nehány bravas-indiánus lesz.

– Hm, attól tartok, hogy nyomára jöttek a mi éjszakai tanyánknak, s nézze csak, amott lejebb egy már a partról leszállott, s a vizet kémli.

– A bizony, s ha jól látom, nem is indiánus, egészen más a járása.

– Akkor nem lehet más, mint Alfoniz valamelyik czimborája... Valóban kár, hogy embereink ott maradtak a táborban, nehéz dolgunk lesz, ha a gazok megtámadnak.

E pillanatban megragadta Valdez a karját.

– Most már jobban látom, ... aligha csalódom, ... igen, igen, reá ismertem, az a czudar ott a mi megszökött spanyolunk...

– Jorres!...

– Az.

– A nyomorult megkapja mindjárt, a mit keresett - mondá Helloch, s fegyverét vállához emelve czélba vette.

– Ne!... Ne!... - inté őt Valdez. - Az ellenség száma vele csak egygyel fogyna, s lehet, hogy az erdőben száz meg száz quivas rejtőzködik. Legyünk nyugton, a patakon most nem jöhetnek át.

Helloch szót fogadott Valdeznek, mert belátta, hogy tökéletesen igaza van. Jorres pedig, - mert csakugyan ő volt - mintha sejtette volna, hogy reá ismertek, visszahuzódott s a fák sűrűjében elbújt.

Többé aztán egy lélek sem mutatkozott a tulsó parton, sem az erdő szélén.

Hellochot igen komoly aggodalom szállotta meg.

Miként folytassák az utat, tudván azt, hogy a gaz Jorres kikémlelte őket, s aligha nem tovább is a nyomukban marad. A hol pedig Jorres rejtőzködik, onnan a quivasok s a nyomorult Alfoniz sem lehet távol.