HADJÁRAT A SZIGETTENGEREN

A Szyphanta másodosztályú korvett volt, s fedélközi fegyverzete huszonkét darab 24 fontos ágyúból, fedélzeti ütege pedig - ami akkoriban ritka volt az ilyen hajóknál - hat darab 12 fontos karronádból¹ állott. Karcsú orrtőkéjével, keskeny hátsó részével, arányos felépítésével bátran versenyezhetett a kor legjobb hajóival. Szegecsei nem lazultak meg, bármilyen sebességgel is haladt, a keresztben jövő hullámoknak könnyen engedett, közvetlenül szél irányában gyönyörűen futott, akár a legjobb vitorlások, s könnyen csökkentette vitorlázatát fel egészen a felsudárvitorláig szelesebb időben is. Parancsnoka, ha bátor tengerész volt, teljes vitorlázattal is bízvást közlekedhetett a tengereken. A Szyphanta éppoly nehezen borult fel, akár egy fregatta, s árboczata előbb tört volna össze, minthogy vitorlái alatt a hajó elmerüljön. Ezért foghatták szédületes sebességre háborgó tengeren is. Ezért vállalkozhatott oly kedvező esélyekkel arra a kalandos cirkálásra, melyre a szigettenger kalózai ellen szövetkezett tulajdonosai szánták.

Bár nem volt a szó szoros értelmében hadihajó, mert nem valamely állam, hanem magánszemélyek tulajdona volt, katonai fegyelem alatt állott. Tisztjei, legénysége becsületére váltak volna Franciaország vagy az Egyesült Királyság legderekabb korvettjének is. Nyílt tengeren vagy veszteglés alatt rajta is éppoly gonddal hajtották végre a szükséges műveleteket, s ugyanolyan fegyelem uralkodott. A Szyphanta fedélzetén rend volt, nem úgy, mint egyes kalózhajókon, ahol a matrózok, bármilyen vakmerőek, nincsenek úgy kordában tartva, ahogy azt egy hadihajó parancsnoka megkövetelné.

A Szyphanta személyzeti listája kétszázötven főnyi legénységet tartott számon; ennek több mint a fele francia, az atlanti partokról való, vagy provanszi, a többi angol, görög és korfui. Nagyon ügyes fickók voltak a manőverezésben, kitartók a csatározásban, szívvel-lélekkel tengerészek, s mindenképpen számítani lehetett rájuk, aminek nem egy tanújelét adták már. Legénység és tisztek közt hivatásukhoz méltó tizedesek, másod- és első-hajómesterek tartották fenn a kapcsolatot. A tisztikar négy hadnagyból és nyolc zászlósból állott, akik ugyancsak korfui, angol, vagy francia nemzetiségűek voltak, valamint a másodkapitányból. Ez az utóbbi, Todrosz kapitány, a Szigettenger vén rókája, igen járatos volt ezeken a vizeken, hol most a legtávolabbi partvidékeket is be kellett járnia a korvettnek. Nem volt sziget, melynek öbleit, járatait, halászkikötőit ne ismerte volna, zátony vagy föld, melynek fekvését már előző hadjáratai során fel nem derítette volna. A partmenti vizek mélysége is olyan pontosan megvolt a fejében, akár a térképein.

Ez az ötven körüli, hydrai származású görög tiszt már szolgált Kanarisz és Tomasisz parancsnoksága alatt, s most hasznos segítőtársául ígérkezett a Szyphanta parancsnokának.

A korvett kezdetben Stradena kapitány alatt cirkált a Szigettengeren. A hajózás első hetei, mint említettük már, elég szerencsével jártak. Elpusztított hajók, értékes fogások - kezdetnek nem csekély eredmény volt ez. De mind a legénység sorait, mind a tisztikart érzékeny veszteségek is érték. Jó ideig azért nem jött hír a Szyphantá*ról,* mert február 27-én Lemnosz alatt nyílt tengeren, egy kis kalóz hajórajjal kellett csatároznia.

Ez a harc nemcsak hogy negyven emberébe került a hajónak halottakban és sebesültekben, még magát Stradena kapitányt is halálos ágyúgolyó érte szolgálati helyén.

Ekkor Todrosz kapitány vette át a korvett parancsnokságát, s miután sikerült kivívnia a győzelmet, visszament az eginai kikötőbe, hogy a hajótesten és árboczaton a legszükségesebb tatarozást elvégezzék.

Itt, néhány nappal a Szyphanta megérkezése után, nem kis meglepetésükre megtudták, hogy a hajót, borsos áron, megvásárolta egy raguzai bankár, akinek a meghatalmazottja Eginába jött, hogy elintézze a hajó átírását. Mindezt a legkisebb huzavona nélkül ütötték nyélbe, s annak rendje és módja szerint tudomásul szolgált most már, hogy a korvett nem a régi korfui tulajdonosoké többé, akik, mellesleg szólva, busás összeget kerestek az üzleten.

De ha gazdát cserélt is a Szyphanta, rendeltetése továbbra is ugyanaz volt. S ez a feladat: megtisztítani a Szigettengert a nyugalmát örökké zavaró banditáktól; alkalomadtán visszaszállítani hazájukba azokat a foglyokat, akiket cirkálása közben megszabadít, s addig nem hagyni fel a vállalkozással, míg a legrettenetesebb haramia, Szakratif, a kalóz, rontja a levegőt ezeken a tengereken. Miután a javításokat elvégezték a hajón, a másodkapitány rendeletet kapott, hogy menjen Kiosz északi partjaihoz s ott várja meg az új kapitányt, aki most „Isten után az első”-ként fog parancsolni a fedélzeten.

Ekkor kapta Henry d’Albaret a szűkszavú levelet, melyben értesítették, hogy a Szyphanta korvett tisztikarában egy hely van üresedésben.

Mint már tudjuk, d’Albaret elfogadta az ajánlatot, nem is sejtve, hogy magának a parancsnoknak a tisztéről van szó. Ezért történt aztán, hogy mihelyt a fedélzetre lépett, a másodkapitány, a tisztek, a legénység mind ott álltak, parancsait várva, miközben az ágyúszó a korfui színeket üdvözölte.

Mindezt Todrosz kapitánnyal folytatott beszélgetése közben tudta meg Henry d’Albaret. Az az okmány, melyben rábízták a korvett parancsnokságát, minden tekintetben megfelelt a szabályoknak. A fiatal tiszt parancsnoki tekintélyét senki sem vitathatta s nem is vitatták. Egyébként is többen ismerték már a hajó tisztjei közül. Tudták róla, hogy sorhajóhadnagy, a francia tengerészek egyik legfiatalabb, egyben legkülönb tisztje. Már azzal, hogy részt vett a függetlenségi harcban, méltó hírnevet szerzett magának, így már az első parancshirdetéskor, melyet a Szyphanta fedélzetén tartott, ujjongva éltette az egész legénység.

– Tisztek és matrózok! - mondotta Henry d’Albaret röviden -, jól tudom, minő feladat jutott a *Szyphantá*nak. Mi szívvel-lélekkel be fogjuk tölteni, ha Isten is úgy akarja! Adózzunk tisztelettel Stradena, a ti volt parancsnokotok emléke előtt, aki dicső halált halt itt ezen a parancsnoki hídon. Én bízom bennetek, ti is bízzatok bennem. Oszolj!

Másnap, március 2-án, a korvett szél mentén haladva, elhagyta Kiosz partjait. A sziget fölött emelkedő Éliás-hegység orma is eltűnt a hajón tartózkodók szeme elől. A korvett a Szigettenger északi tájai felé vitorlázott.

Tengerésznek elegendő egy szempillantás meg egy félnapi út, hogy rájöjjön, hányadán van a hajójával. Elég erős északnyugati szél fújt, s mégsem kellett csökkenteni a vitorlázatot. E naptól kezdve d’Albaret parancsnok is méltányolni tudta, hogy milyen kitűnő hajót bíztak a gondjaira.

– Felvehetné ez a hajó a versenyt az egyesült flották bármelyik hajójával - mondotta neki Todrosz kapitány -, s nem göngyölítene vaderejű szélben sem!

Ezzel két dolgot akart mondani a derék tengerész: először, hogy gyorsaságra semmiféle vitorlás nem bírna túltenni a Szyphantá*n,* másodszor, hogy a korvett, erős árboczatával, s a tenger vizén való biztos fekvése következtében, olyan időben is fenntarthatja teljes vitorlázatát, amikor minden más hajó kénytelen csökkenteni azt, ha nem akar felfordulni.

A Szyphanta most jobbszelesen s egész szél mentén észak felé siklott tovább, hogy azután kelet felől elhagyhassa Metelint, azaz Leszboszt, a Szigettenger egyik legnagyobb szigetét.

A korvett másnap haladt el a sziget előtt, hol a görögök a háború kezdetén, 1821-ben döntő győzelmet arattak egy ozmán hajórajon.

– Én is ott voltam - mesélte Todrosz kapitány d’Albaret parancsnoknak. - Májusban történt. Mi hetven briggel üldöztünk öt török hajót, amelyet négy fregatta és négy korvett kísért. A törökök Metelin kikötőjébe menekültek. Egy hajójuk kifutott a kikötőből, hogy Konstantinápolyba vitorlázzék segítségért. De mi derekasan űzőbe vettük, no, levegőbe is röpült kilencszázötven matrózával együtt! Abbizony! Ott voltam, s én gyújtottam meg a kén- meg kátrányingeket, amiket a török hajó gerincére aggattunk! Jó ingek, jó meleget tartanak, parancsnokom, önnek is ajánlom, alkalmilag... a kalóz urak számára!

Hallani kellett volna Todrosz kapitányt, ahogy a vérbeli tengerész ízes humorával viselt dolgairól beszélt. De amiről a Szyphanta másodkapitánya mesélt, azt valóban meg is cselekedte, s jól cselekedte meg.

Mikor Henry d’Albaret átvette a korvett parancsnokságát, nem ok nélkül vitorlázott észak felé. Pár nappal azelőtt, hogy Kioszból távozott, gyanús hajókat jeleztek Lemnosz és Szamothrake felől. Az európai Törökország partvidékéhez egészen közel néhány levantei hajót kifosztottak és elsüllyesztettek. Úgy látszik, ezek a kalózok, mióta a Szyphanta olyan makacsul a nyomukban járt, alkalmasabbnak találták, hogy a Szigettenger északi partvidékéig húzódjanak vissza. S a maguk részéről ebben igazuk is volt.

Metelin vizein semmi különös esemény nem adódott, mindössze néhány kereskedelmi hajóval jutottak érintkezésbe, melyeknek emberei nagyon megnyugodtak a korvett láttán.

A Szyphanta, bár a napéjegyenlőségi rossz időjárás kemény próbára tette, két hétig lelkiismeretesen végezte küldetését. Két-három szélroham során, amelyek miatt erősen csökkenteni kellett a vitorlázatot, Henry d’Albaret nemcsak a korvett kiváló tulajdonságairól, hanem legénysége ügyességéről is meggyőződhetett. De róla is véleményt alkothattak emberei, s ő ugyancsak megfelelt a francia tengerésztisztek jó hírének: kitűnően tudott bánni a hajójával. Hogy milyen taktikai tehetség volt, azt majd látni fogjuk egy tengeri ütközetben. Harci bátorsága felől meg éppenséggel nem volt semmi kétség.

A fiatal parancsnok elméletben és gyakorlatban egyaránt kitűnt a nehéz körülmények közt. Rendíthetetlen hidegvérrel megáldott, bátor jellem volt, csupa lelkierő, nemcsak előre látta a bekövetkező eseményeket, uralkodni is tudott rajtuk. Egyszóval vérbeli tengerész volt, s ez mindent megmond.

Március második felében Lemnosz szigetével ismerkedett meg a korvett. Ennek a tizenöt mérföld hosszú, öt-hat mérföld széles, az Égei-tenger északi részén legfontosabb szigetnek, akárcsak a szomszédos Imbrónak, nem jutott ki a függetlenségi harc megpróbáltatásaiból. Azonban több ízben jártak erre kalózok, olykor egészen a kikötőig hatolva, s kereskedelmi hajókat fosztogattak. A Szyphanta utánpótlás végett lehorgonyzott a kikötőben, mely ugyancsak tömve volt. Ebben az időben ugyanis sok hajót gyártottak Lemnoszban, de félve a kalózoktól, azokat, melyek még a hajóépítő dokkokban álltak, nem fejezték be, a kész hajókat meg nem merték nyílt vízre bocsátani. Innét a nagy zsúfoltság.

Azok a hírek, melyeket Henry d’Albaret parancsnok ezeken a szigeteken hallott, csak arra ösztönözhették, hogy a Szigettenger északi része felé folytassa útját. A Szakratif nevet sokszor emlegették előtte s tisztjei előtt.

– Ejha! - kiáltott fel Todrosz kapitány -, százért nem adnám, ha egyszer már szemtől szembe láthatnám ezt a csirkefogót, hiszen már szinte legendás alakot csináltak belőle! Így legalább meggyőződhetnék róla, hogy valóban él.

– Hát ön kételkedik a létezésében? - kérdezte Henry d’Albaret.

– Szavamra, parancsnok úr - válaszolt Todrosz -, ha már érdekli a véleményem, én bizony csöppet sem hiszek ennek a Szakratifnak a létezésében s kétlem, hogy valaki is azzal dicsekedhetnék, hogy valaha is látta volna őt. Talán afféle háborús név ez, amit felváltva vesznek fel a kalózvezérek. Véleményem szerint ezen a néven már nem egy himbálózott az evezővitorlarúdon. Egyébként mindegy! Fő, hogy felkössék a bitangokat, mint ahogy fel is kötöttek már jó néhányat.

– Hát, hiszen lehetséges, amit mond, Todrosz kapitány - válaszolt Henry d’Albaret -, s ez megmagyarázná a mindenütt-jelenvalóság adományát, mellyel ez a Szakratif, úgy látszik, fel van ruházva.

– Igaza van, parancsnok úr - tette hozzá egy francia tiszt. - Ha Szakratifet, mint rebesgetik, egyugyanazon a napon több helyen is látták, ez csak úgy lehetséges, hogy egyidejűleg több kalózfőnök viseli ezt a nevet.

– És ha viselik, hát csak azért, hogy kelepcébe csalják a rájuk vadászó becsületes embereket! - válaszolt Todrosz kapitány. - De megint csak amondó vagyok, van rá megbízható módszer, hogy eltűnjék ez a név a forgalomból: megfogni és felkötni mindet, ahány csak viseli... sőt még azokat is, akik nem viselik! Így aztán, ha csakugyan létezik, az igazi Szakratif sem kerüli el a kötelet, amit testvérek közt is megérdemel!

Todrosz kapitány fején találta a szeget, de azért mégiscsak az volt a legégetőbb kérdés, hogy találkozzanak már egyszer ezekkel az elfoghatatlan gonosztevőkkel.

– Todrosz kapitány - kérdezte ekkor Henry d’Albaret -, a Szyphanta első hadjárata közben, vagy éppen az ön előző cirkálásai alkalmával nem látott egy körülbelül száz tonnás, Karyszta nevű szakolevát?

– Soha én - válaszolt a másodkapitány.

– Önök se, uraim? - tette hozzá a parancsnok, tisztjeihez fordulva.

Egyikük sem hallott a szakoleváról. Pedig legtöbben már a függetlenségi harc kitörése óta járták a Szigettenger vizeit.

– S Nikolasz Sztarkoszról, ennek a *Karysztá*nak kapitányáról sem hallott önök közül senki? - kérdezte Henry d’Albaret, nem tágítva.

Ez a név teljesen ismeretlen volt a korvett tisztjei előtt. Egyébként nem volt ebben semmi meglepő, mivel csak egy egyszerű kereskedelmi hajó gazdájáról volt szó, amilyen százával akad a Levante rakodópartjain.

Todrosz fejében azonban mégiscsak ködlött valamelyest ez a név. Mintha hallotta volna egyszer, mikor hajójuk Messzéniában, Árkádia kikötőjében vesztegelt. Biztosan ama csempészhajók egyikének lehetett a kapitánya, melyek az ozmán hatóságok által eladott foglyokat a berber partokra szállították.

– Na jó! De ez nem lehet a szóban forgó Sztarkosz - tette hozzá. - Ez ön szerint egy szakoleva gazdája, márpedig egy szakoleva nem alkalmas arra, hogy ilyen ügyleteket lebonyolítson.

– Csakugyan - válaszolt Henry d’Albaret s nem fűzte tovább a szót.

Nikolasz Sztarkosz azért jutott mindig eszébe, mert állandóan törte a fejét Hadzsine Elizundo és Andronika kettős eltűnésének megfejthetetlen titkán. Ez a két név ezentúl mindig együtt merült fel emlékezetében.

Március 25-e táján a Szyphanta Szamothrake szigete előtt járt, Kiosz északi partjaitól hatvan mérföldnyire. Ha számba vesszük, mennyi időbe telt az eddig megfutott út, világosan kitetszik belőle, hogy apróra felkutattak minden búvóhelyet. Valóban, amit a korvett sekélyes vizeken nem tudott elvégezni, csónakjai megtették helyette. De mind ez ideig a kutatásnak nem volt semmi eredménye.

Szamothrake szigetét szörnyen feldúlta a háború, s még mindig a törökök voltak itt az urak. Föltehető volt hát, hogy a tenger fosztogatói valódi kikötők híján eldugott partbeszögellésekben találtak biztos menedéket. A Szaosz-hegy öt-hatezer lábnyira emelkedik a sziget fölé, az őrök ilyen magasról könnyen észrevehetnek és jelezhetnek minden gyanúsnak tűnő közeledő hajót. Az időben figyelmeztetett kalózoknak így bő alkalmuk van a menekülésre, mielőtt útjukat elzárnák. Csakugyan így eshetett, mert a Szyphanta egyetlenegy kalózhajóval sem találkozott a csaknem kihalt vizeken.

Henry d’Albaret ekkor észak-nyugatnak haladt, hogy a Szamothrakétől valami húsz mérföldre levő Thazosz szigetet átkutassák. Mivel ellenkező s méghozzá igen erős szél fújt, a korvett kénytelen volt kerülni-fordulni, de csakhamar védelmet találtak a szárazföld felől s következésképpen nyugodtabb tengert, ami megkönnyítette a hajózást.

Milyen különös sors jutott a Szigettenger e különböző szigeteinek! Amíg Kiosz és Szamothrake a törökök miatt annyit szenvedett, addig Thazosz meg Imbo meg sem érezték a háború csapásait, Thazosz egész lakossága görög, szokásaik még egészen kezdetlegesek; férfiak és nők, külsőre, ruházatra, hajviseletre megőrizték az antik művészet minden báját. Az ozmán hatóságok, melyek már a XV. század óta megszállva tartották ezt a szigetet, kedvükre fosztogathatták volna, mégpedig a legkisebb ellenállás nélkül. De valami érthetetlen kiváltság révén eddig még minden bajtól megmenekült, bár lakosainak gazdagsága egykönnyen felszíthatta volna a gátlástalan barbárok kapzsiságát.

Egyébként valószínű, hogyha a Szyphanta meg nem érkezik, Thazosz hamar megismeri a fosztogatás borzalmait.

Valóban, április 2-án komoly kalózbetörés fenyegette a sziget északi oldalán fekvő kikötőt, melyet ma Pyrge kikötőnek neveznek. Öt-hat hajójuk tűnt fel a város előtt, misztikek, dzsermek, vagyis kisebb vitorlások egy kísérő brigantin kíséretében, mely tizenkét ágyúval volt ellátva. E banditák partraszállása végzetes csapás lehetett volna a harcokhoz nem szokott lakosság számára, mivel a szigeten nem volt semmiféle fegyveres erő, amit a banditákkal szembeállíthattak volna.

Hanem a korvett most megjelent az öbölnél, s mihelyt a brigantin nagy árbocára felvont lobogó jelezte megjelenését a többieknek, valamennyi hajó csatasorba állt, ami részükről különös vakmerőségnek tetszett.

– Hát támadni akarnak? - kiáltott fel Todrosz kapitány a parancsnoki hídon, a parancsnok mellett.

– Támadni... vagy védekezni? - vetette közbe Henry d’Albaret, eléggé meglepődve a kalózok magatartásán.

– Az ördögbe! Inkább azt vártam volna, hogy ezek a gézengúzok menten elszelelnek, mégpedig teljes vitorlázattal!

– Ellenkezőleg! Hadd maradjanak csak, Todrosz kapitány! Sőt támadjanak! Ha megfutamodnának, egyeseknek még sikerülne meglógni előlünk. Fújasson hát riadót!

Azonnal végrehajtották a parancsnok rendelkezését. A fedélközökben megtöltötték az ágyúkat, készenlétbe helyezték a lőporos hordókat és a lövedékeket. A fedélzeten előkészítették a karronádokat, kiosztották a fegyvereket, muskétákat, pisztolyokat, kardokat, csáklyákat. Az árbocőrök készen álltak a vitorlázat kezelésére, akár közelharcra kerül a sor, akár menekülők üldözésére. Mindez olyan előírásos rendben és gyorsan történt, mintha a Szyphanta szabályos hadihajó lett volna.

Közben a korvett közeledett a kis hajórajhoz, készen akár támadni, akár visszaverni minden támadást. A parancsnok úgy tervezte, hogy előbb nekirontanak a brigantinnak, s olyan ágyútűzzel köszöntik, ami harcképtelenné teszi majd, aztán melléférkőznek s a legénység megcsáklyázza a hajót.

De valószínű volt, hogy a kalózok, miközben harcra készülődtek, voltaképpen azon jártatták az eszüket, miként szökjenek meg. S ezt csak azért nem tették hamarább, mert a Szyphanta megjelenése váratlanul érte őket s most elállta előlük az öböl kijáratát. Nem tehettek mást, minthogy ügyes mozdulatokkal kitörni próbáljanak.

A brigantin kezdte el a tüzelést. Úgy irányította az ágyúit, hogy legalább egy árbocától megfossza a korvettet. Ha ez sikerül, könnyebben el tud tűnni ellenfele üldözése elől.

A sortűz hét-nyolc lábnyira a fedélzet fölött találta a Szyphantá*t.* Elszakított néhány tartó- és vitorlakivonó kötelet, eltört néhány vitorlarudat, szilánkokká zúzta az evezők tárolóhelyének egy részét a nagy és az előárboc között, és megsebesített három-négy matrózt, de nem súlyosan. Végeredményben tehát nem okozott semmi komolyabb kárt.

Henry d’Albaret nem válaszolt azonnal. Egyenest a brigantint vette célba, s a jobboldali ágyúk össztüzét csak akkor adták le, mikor az első lövések füstje már szétoszlott.

Szerencséje volt a brigantinnak, hogy kapitánya a kedvező szélben kanyarodhatott egyet-kettőt, s így csupán két-három golyóbist kapott a derekába a vízvonal fölött. S ha néhány embere el is esett, nem lett harcképtelen.

De a korvettnek azok a lövedékei sem vesztek kárba, amelyek nem találták el a brigantint. Az a misztik, melyet a brigantin kanyargása következtében fedezetlenül hagyott, bőven kapott belőlük a baloldalába, s olyan szerencsétlenül, hogy kezdett vízzel megtelni.

– Ha nem is a brigantin, de a társa kapott néhányat abba a vén derekába - kiáltotta néhány matróz a Szyphanta elején.

– Fogadok a borporciómba, hogy öt perc alatt elmerül!

– Három perc alatt!

– Tartom a fogadást, de aztán úgy ömöljön ám le a borod a torkomon, ahogy a víz folyik be a misztik dereka résein!

– Merül!... Merül!...

– Nézd csak, már övig... ni, most meg már a feje búbjáig!...

– Ni, fejessel ugrálnak a vízbe az ördöngős fickók! Úszva menekülnek!

– Nos, ha többre becsülik a tengerbe fulladást, mint nyakuk köré a kötelet, ne zavarjuk őket!

Csakugyan a misztik lassanként elmerült, még mielőtt a víz a hajó pereméig ért volna, a legénység tengerbe vetette magát, hogy a raj valamelyik alkotmányára följusson.

De azoknak egyéb gondjuk volt, semhogy a misztik legénységének életben maradt tagjait összeszedjék. Nem akartak azok egyebet, csak menekülni, így hát valamennyi nyomorult a vízbe fúlt anélkül, hogy csak egy kötélvéget dobtak volna utánuk s fedélzetre segítették volna őket.

Egyébként a Szyphanta második sortüze az egyik harántfekvő dzsermnek szólt, azt teljesen megbénította, úgy, hogy most már nem kellett sok a megsemmisítéséhez. A dzserm hamarosan eltűnt a lángözönben, melyet féltucat vörös golyóbis okozott a fedélzete alatt.

Látva mindezeket, a másik két kis alkotmány rájött, hogy képtelen volna védekezni a korvett ágyúival szemben. De az is nyilvánvalóvá lett, hogy a megfutamodás is hasztalan, úgysem menekülhetnek egy ilyen gyorsjáratú hajó elől.

A brigantin kapitánya előtt immár csak egyetlen mód kínálkozott a legénység megmentésére. Jelt adott nekik az összpontosulásra, erre a misztikről és a dzsermről a kalózok percek alatt elmenekültek és felkapaszkodtak a brigantinra, miután a két hajót felgyújtották, úgyhogy azok kisvártatva levegőbe is repültek.

Ez most már, valami száz fővel megerősödve, mégiscsak bátrabban felvehette a harcot a csáklyázásban, már amennyiben nem sikerülne elmenekülnie.

Azonban a brigantin, ha legénysége számra egyenlő volt is a korvett legénységével, mégsem tehetett jobbat, mint futásban keresni menedéket. Habozás nélkül élt hát előnyével, a gyorsasággal, hogy biztos révbe jusson az ozmán parton. Itt olyan ravaszul meghúzódhatnék a tengerparti sziklák közt, hogy a korvett nem lelne a nyomára, s ha ez mégis megtörténnék, nem bírná követni.

Közben jóval erősebb szél kerekedett. A brigantin kétségbeesett erőfeszítéssel mindent mozgósított, az utolsó vitorlájáig, s kezdett távolodni a Szyphantá*tól.*

– Majd meglátjuk! - kiáltott fel Todrosz kapitány. - Nagyon meglepne, ha úgy tudná szedni a lábát, mint a mi korvettünk!

Azzal a parancsnokhoz fordult, rendelkezéseit várva.

De ebben a pillanatban más valami kötötte le Henry d’Albaret figyelmét. Már nem a brigantint nézte. Messzelátóját a thazoszi kikötő felé tartva, könnyű alkotmányt vett észre, mely teljes vitorlázattal iparkodott el.

Egy szakoleva volt. Pompás északnyugati széltől hajtva, úgyhogy minden vitorláját kifeszíthette, a kikötő déli csatornájába vette be magát, amit csekély merülése tett lehetővé.

Henry d’Albaret figyelmesen nézte, majd elkapta szeme elől a távcsövet s felkiáltott:

– A Karyszta!

– Mi a csuda! Csak tán nem az a szakoleva, melyről nekünk beszélt? - kérdezte Todrosz kapitány.

– Hát nem is más! Hej, ha elcsíphetném, adnék érte…

Henry d’Albaret nem fejezte be a mondatot. Kötelességtudása pillanatig sem engedte, hogy a nagy számú legénységgel rendelkező brigantin meg a Karyszta között habozzon, bár a szakoleván kétségtelenül maga Nikolasz Sztarkosz parancsnokolt. Nyilvánvaló, hogyha felhagy a brigantin üldözésével, kifeszíti vitorláit, hogy a csatorna végére jusson, útját szegi a szakolevának, elérheti, hatalmába kerítheti. De ezzel a maga érdekének áldozná fel a közérdeket. Ezt nem tehette. Pillanatig sem késlekedni, a brigantin után vetni magát, mindenáron elcsípni és megsemmisíteni - ezt kellett most tennie, s ezt is cselekedte. Még egy pillantást vetett a szabadon maradt csatornán csodálatos gyorsan eltűnő Karysztára, megparancsolta, hogy vegyék üldözőbe a kalózhajót, mely az ellenkező irányban távolodni kezdett.

Erre a Szyphanta teljes vitorlázattal a brigantin nyomába szegődött. Ugyanekkor ágyúit lőállásba helyezték, s mivel a két hajó már csak fél mérföldnyire volt egymástól, a korvett hallatni kezdte szavát.

S amit mondott, kétségkívül nem volt a brigantin ínyére. Ez a szélhez igazodva azon iparkodott, hogy váltott menettel minél távolabb kerüljön ellenfelétől. De ebből nem lett semmi.

A Szyphanta kormányosa kissé szél alá fogta a kormányt, s a korvett maga is szélbe fordult.

Így folyt az üldözés egy álló óráig. A kalózok irama szemlátomást csökkent, s úgy látszott, hogy az éj beálltáig utolérhetik őket. Hanem a két hajó harca másként fejeződött be.

A Szyphanta egyik ágyúgolyója szerencsés találattal szétlőtte a brigantin előárbocát. Így a hajó veszített sebességéből, s a korvettnek nem volt más dolga, minthogy negyedóra alatt haránt, kényelmesen a közelébe férkőzzék.

Ekkor iszonyú dörrenés hallatszott. Ugyanis a Szyphanta alig fél kötélhossznyira teljes sortűzzel árasztotta el a brigantint. Ezt szinte ellepte a vaszuhatag, de csak a hajó holt részét érte találat és így nem süllyedt el.

Mindazonáltal a kapitány, kinek legénységét ez az utolsó sortűz megtizedelte, átlátta, hogy a hajó nem bír tovább ellenállni, s bevonta lobogóját.

A korvett csónakjai rövidesen a brigantin mellett termettek s felvették a kevés életben maradt matrózt. A lángok martalékává lett hajó addig égett, míg a tűz vízvonalig nem ért. Ekkor elmerült a hullámokban.

A Szyphanta jó és hasznos munkát végzett. Hogy ki volt a kis hajóraj parancsnoka, hogy hívták, honnét való, mi volt az előélete - mindez örök titok maradt, mert az makacsul megtagadott minden választ az erre vonatkozó kérdésekre. Társai is hallgattak, mint a sír, s talán azért is, mert, amint ez néha megesett, fogalmuk sem volt a parancsnokuk múltjáról. De annyi bizonyos, hogy kalózok voltak, s így azonnal ki is végezték őket.

Azonban a szakoleva fel- és eltűnése még mindig foglalkoztatta Henry d’Albaret-t. Már az gyanús volt, hogy olyan különös körülmények közt hagyta el Thazoszt. Talán ki akarta használni a harcot, melybe a korvett a kis hajórajjal keveredett, hogy annál biztosabban kereket oldhasson? Nagyon félt hát szembekerülni a Szyphantá*val,* melyet esetleg felismert? Jóravaló hajó békésen az öbölben maradt volna, mivel a kalózok már menekültek, ahogy csak tudtak. Viszont a Karyszta még azt is kockáztatva, hogy kalózok kezébe kerül, sietve felszedelőzködött s nekivágott a tengernek. Nagyon, de nagyon gyanús volt ez a részéről, s joggal vetődhetett fel az a kérdés, hogy vajon nem egy követ fúj-e velük. Valóban Henry d’Albaret kapitányt egyáltalán nem lepte volna meg, ha Nikolasz Sztarkosz történetesen a kalózok közül való. De sajnos, most már nem számíthatott rá többé, hacsak véletlenségből nem, hogy nyomára akadjon. Mindjárt itt volt az éj, s a Szyphantá*nak,* újra dél felé haladva, semmi eshetősége sem lehetett rá, hogy a szakolevával találkozzék. Így hát bármennyire sajnálnia kellett is Henry d’Albaret-nak, hogy elmulasztotta horogra keríteni Nikolasz Sztarkoszt, bele kellett nyugodnia, hiszen ő a kötelességét teljesítette. A thazoszi ütközetben végeredményben öt kalózhajót semmisítettek meg, s a korvett legénységét semmi komolyabb kár nem érte. Talán ennek tulajdonítható, hogy a Szigettenger északi partvidékein, legalább egyelőre, bátorságos lett a forgalom.