JELADÁSOK, AMELYEKRE NEM JÖN VÁLASZ

Egy héttel a thazoszi csata után a Szyphanta, átkutatva az ozmán part minden beszögellését a Kavalától az Orfanáig, átkelt a Contessa-öblön, aztán Monte-Santo és a Kasszandra-öböl nyílása előtt a Deprano-foktól a Paliuri-fokig haladt, s végül április 15-én már kezdte szem elől veszteni az Athosz-hegy ormait is, melynek végső nyúlványa csaknem kétezer méternyire emelkedik a tenger szintje fölé.

E hajózás folyamán egyetlen gyanús alkotmányt sem vettek észre. Több ízben bukkantak fel török hajórajok, azonban a korfui lobogó alatt hajózó Szyphanta nem tartotta szükségesnek, hogy érintkezésbe lépjen velük, mert parancsnoka inkább ágyúzengetéssel, mint kalaplengetéssel fogadta volna őket. Másként állt a dolog egyes görög parti hajósokkal; ezektől bőven kaptak olyan útbaigazítást, ami hasznára vált a korvett küldetésének.

Ilyen körülmények közt értesült Henry d’Albaret április 26-án egy fontos tényről. A szövetséges hatalmak úgy döntöttek, hogy az Ibrahim csapatnak szánt minden megerősítést fel kell tartóztatni. Sőt, mi több, Oroszország annak rendje és módja szerint háborút üzent a szultánnak. Görögország helyzete tehát kezdett javulni, s bár még sok huzavonát kellett eltűrnie, biztosan haladt előre függetlenségének kivívásában.

Április 30-án a korvett elérte a Szaloniki-öböl szélső hajlatát, azt a pontot, melyet cirkálása során a Szigettenger északnyugati részén el kellett érnie. Itt még alkalma volt üldözőbe venni néhány kisebb vitorlást, melyek csak úgy szabadulhattak tőle, hogy a partra húzódtak. Ezeket a hajókat, ha legénységük nem veszett is el utolsó szálig, legalább nagyrészt hasznavehetetlenné tették.

A Szyphanta ekkor ismét dél-keletnek fordult, hogy lelkiismeretesen szemügyre vegye a Szaloniki-öböl déli partjait. De a kalózok nyilván előre figyelmeztetést kaptak, mert egyetlenegy sem mutatkozott, akivel elbánhattak volna.

Ekkor nagyon különös, sőt érthetetlen dolog történt a korvett fedélzetén.

Május 10-én, este hét óra tájban, mikor Henry d’Albaret visszament a hajószalonba, mely a Szyphanta egész hátsó részét elfoglalta, levelet talált az asztalon. Felvette, az ide-oda himbálózó függőlámpáshoz tartotta s elolvasta a címzést, mely így szólt:

„Henry d’Albaret kapitánynak, a Szyphanta korvett parancsnokának a tengeren.”

Mindjárt ismerősnek tűnt fel előtte az írás. Nagyon hasonlított annak a Kioszban kapott levélnek kézvonásához, melyben értesítették, hogy a korvett fedélzetén hely van üresedésben. Az ugyancsak különös módon, ezúttal nem postán érkezett levélben ez állott:

„Ha d’Albaret parancsnok úgy szándékozik beosztani portyázó útját a Szigettengeren, hogy szeptember első hetében Szkarpanto sziget vizein lesz, mindenek javára s a rábízott nagy célok üdvére fog cselekedni.”

Semmi keltezés, semmi aláírás, akárcsak a Kioszba érkezett levélen. Henry d’Albaret összehasonlította őket, mindjárt látta, hogy mindkettő ugyanattól a kéztől való.

Mire magyarázza ezt? Az első levél postán jött, de ezt csak valaki a fedélzetről tehette az asztalra. Vagy az lehetett hát, hogy ez a valaki már a hadjárat kezdetétől birtokában volt a levélnek, vagy pedig a Szyphanta egyik veszteglése alkalmával jutott hozzá. Sőt mi több, a levél egy órával előbb még nem volt itt, mikor a parancsnok távozott a szalonból a fedélzetre, hogy az éjszakára vonatkozó rendelkezéseit megtegye. Tehát alig egy órája tehették a szalon asztalára.

Henry d’Albaret csengetett.

Az egyik alkormányos jött be.

– Ki járt itt, amíg én a fedélzeten voltam?

– Senki, parancsnok úr - felelte a matróz.

– Senki?... De bejöhetett ide valaki anélkül, hogy láttad volna?

– Nem, parancsnok úr, mivel egy pillanatra sem mozdultam el az ajtótól.

– Rendben van.

Az alkormányos távozott, lapos baszk sapkájához emelve a kezét.

– Csakugyan lehetetlennek találom - mormolta magában Henry d’Albaret -, hogy valaki a személyzetből észrevétlenül betehesse ide a lábát. De vajon napnyugtakor nem lopózhattak-e be a kiugró erkélyig, nem mászhattak-e be a szalon egyik ablakán?

Henry d’Albaret kiment megvizsgálni a lőrésszerű ablakokat, melyek a hajó hátulján a névtábla körül nyíltak. De ezek az ablakok, akárcsak a szobájának ablakai, belülről be voltak zárva. Kétségkívül lehetetlen volt tehát, hogy valaki kívülről valamelyik nyíláson bejöhetett volna.

Mindez végül is nem olyasmi volt, ami Henry d’Albaret-nak a legkisebb nyugtalanságot okozhatta volna, legfeljebb meglepte, talán a kielégületlen kíváncsiság érzete is elfogta, mint amikor valamit nehezen ért meg az ember. Annyi bizonyos, hogy a névtelen levél, már akármilyen módon is, az ő címére érkezett, s hogy a címzett nem más, mint a Szyphanta parancsnoka. Rövid tűnődés után elhatározta hát, hogy senkinek sem szól a dologról, még a korvett másodkapitányának sem. Miért is kellett volna beszélni róla? Titokzatos levelezője, bárki legyen is az, bizonyára nem fedné fel magát.

De vajon tartsa-e most már magát a parancsnok a levélben foglaltakhoz?

– Természetesen! - mondotta magában. - Aki először írt nekem Kioszba, nem csapott be, mikor azt állította, hogy a Szyphanta tisztikarában hely van üresedésben. Miért csapna be másodízben, mikor arra szólít fel, hogy szeptember első hetében Szkarpanto szigetéhez menjek? Ha ezt akarja, nyilván magának a rámbízott küldetésnek érdekében akarja. Igen! Módosítani fogom hát az útitervemet, s a jelzett időpontban ott leszek, ahol szerinte lennem kell!

Henry d’Albaret gondosan elzárta a levelet, mely újabb utasításokkal látta el, majd elővette a térképeit s más, új portyázási tervet dolgozott ki, hogy beossza azt a négy hónapot, amit augusztus végéig még tengeren kell töltenie.

Szkarpanto sziget dél-keleten fekszik, a Szigettenger másik végén, vagyis légvonalban mintegy száz mérföldnyire. Volt hát elég idő rá, hogy a korvett szemügyre vegye Morea partjait, ahol a kalózok oly könnyen megbújhattak, valamint az Eginai-öböl nyílásától Kréta szigetéig szétszórt Kykládok egész csoportját.

Egy szó, mint száz, az a kötelezettség, hogy a jelzett időben Szkarpanto alatt legyen, nagyon keveset változtatott d’Albaret parancsnoknak már megállapított útirányán. Amit el akart végezni, el is fogja végezni, s nem hagy ki semmit a programjából.

Így hát május 20-án, miután Negrapontusz északi részén bejárta a kis Pelerissza, Peperi, Szarakine és Szkantura szigeteket, Szkyroszt készült átkutatni.

Szkyrosz egyik legfontosabb szigete annak a kilenc szigetből álló csoportnak, melyből az ókor akár a kilenc múzsa otthonát alkothatta volna. A biztos, tágas, horgonyvetésre alkalmas Szent György-öbölben a korvett legénysége könnyen elláthatta magát megint friss élelemmel, birkával, fogollyal, gabonával, árpakásával, valamint felséges borral, e vidék egyik legnagyobb kincsével. Ez a sziget, mely annyira összefonódott a Lykomedész, Achillesz és Ulysszesz nevei révén oly híressé vált trójai háború félig mitológiai eseményeivel, Euboea közigazgatási kerületéhez csatoltatva, nemsokára visszaszármazott az új görög királyságra.

Mivel Szkyrosz partvidékeit rengeteg kisöböl, beszögellés csipkézi, hol a kalózok könnyen menedéket találhatnak, Henry d’Albaret lelkiismeretesen felkutatta valamennyit. Mialatt a korvett néhány kötélhossznyira vesztegelt, csónakjai egyetlen zugot sem hagytak felderítetlenül.

Sajnos, a tüzetes kutatás teljesen eredménytelen maradt. D’Albaret parancsnok mindössze annyi felvilágosítást kapott a szigeti hatóságoktól, hogy egy hónappal előbb ugyanezeken a parti vizeken egy kalózlobogó alatt hajózó alkotmány több kereskedelmi hajót megtámadott, kifosztott, majd elpusztított, s hogy ezt a kalózkodást a hírhedt Szakratifnak tulajdonítják. De hogy min alapszik ez a hiedelem, senki sem tudta megmondani, annyira sötétben tapogatóztak az emberek ennek a személynek még a létezését illetően is.

A korvett öt-hat napi veszteglés után elhagyta Szkyroszt. Május vége felé a nagy Euboea, másként Negroponte szigethez közeledett, melynek partvonalát több mint negyven mérföldnyi hosszúságban gondosan átkutatták.

Tudnivaló, hogy ez a sziget a legelsők közt zendült fel 1821-ben, a háború elején. Azonban a törökök, Negroponte fellegvárába húzódva, makacs ellenállást tanúsítottak, s ugyanakkor Karyszton fellegvárába is bevették magukat. Majd Juszuf pasa csapataival megerősödve, elözönlötték a szigetet s a szokásos öldöklésbe fogtak, amíg egy görög vezérnek, Diamantisznak sikerült őket 1823 szeptemberében feltartóztatni. Az ozmán katonákra meglepetésszerűen rajtaütve, legtöbbjét levágta, a megfutamodókat meg kényszerítette, hogy a szorosokon át Thesszáliába meneküljenek.

De végeredményben mégis a törökök maradtak felül, mert számbeli fölényben voltak. 1826-ban Fabvier ezredes és Regnaud de Saint-Jean d’Angély lovassági őrnagy hasztalan kísérlete után végleg a sziget urai maradtak.

Ott voltak akkor is, mikor a Szyphanta végigkutatta a negropontei partokat. Henry d’Albaret a fedélzetről most újra láthatta annak a véres ütközetnek színterét, melyben maga is részt vett. Ekkor már nem harcoltak tovább, s úgy volt, hogy az új királyság elismerése után Euboea szigete, hatvanezer lakosával, Görögország egyik közigazgatási kerületét fogja alkotni.

Bármilyen veszélyes volt is a rendet fenntartani ezeken a tengereken, csaknem a török ágyúk torkában, a korvett változatlanul folytatta cirkálását, s még valami húsz kalózhajót süllyesztett el, melyek egészen a Kykládok csoportjáig merészkedtek.

Ez az expedíció június legnagyobb részét lefoglalta. Aztán dél-kelet felé haladt a Szyphanta. A hónap utolsó napjaiban Androsznál járt már, a Kykládok csoportjának első szigeténél. Az Euboea végéhez csatlakozó sziget hazafias lakossága a pszaraiakkal egy időben lázadt fel az ozmán uralom ellen.

Itt Henry d’Albaret idejénvalónak találta irányt váltani, hogy a peloponnezoszi partokhoz közelebb jusson s nekivágott dél-nyugatnak. Július 2-án Zéa szigete került sorra, a hajdani Caos vagy Cos, mely fölött az Éliás-hegy magas csúcsa emelkedik.

Zéa kikötőjében, e partvidékek egyik legjobb kikötőjében néhány napig vesztegelt a Szyphanta. Henry d’Albaret és tisztjei itt is sok bátor zelotával találkoztak, akik a háború első éveiben fegyvertársaik voltak, most a lehető legszívélyesebben fogadták a korvettet. De mivel egyetlen kalóznak sem jutott eszébe, hogy a sziget öblöcskéiben húzza meg magát, a Szyphanta július 5-én az Attika délkeleti csúcsán fekvő Colonna hegyfokot megkerülve, hamarosan folytatta portyázását.

A hét végén, a görög földbe egészen a korinthuszi földnyelvig mélyen beszögellő Eginai-öböl szájánál szél híján csak lassabban haladt a hajó. A lehető legnagyobb éberségre volt szükség. A Szyphanta, többnyire veszteglésre kárhoztatva, sehogysem bírt előre jutni. Valóban, ha ezeken a kevéssé látogatott tengereken egy sereg csónak férkőzik a korvetthez, az bajosan tudna védekezni. Talpon is volt a legénység, hogy minden esetleges támadást visszaverjen, s ezt bizony jól cselekedte.

Csakugyan több csónakot láttak közeledni, melyeknek szándéka nem lehetett kétséges; de egészen közelről mégsem mertek dacolni a korvett ágyúival és muskétáival.

Július 10-én északi szél kezdett fújni - kedvező körülmény a Szyphantá*nak,* mely csaknem a kis Damala-sziget partja mellett haladt el, s gyorsan megkerülte a Naupliai-öböl bejáratánál fekvő Szkyli hegyfokot.

11-én Hydránál járt, s harmadnapra már Spetszáénál. Felesleges részleteznünk, mennyire kivette részét e két sziget lakossága a függetlenségi harcban. Hydra és Spetszáé lakosai s szomszédjaik, az ipszaraiak több mint száz kereskedelmi hajóval rendelkeztek. Hadihajókká átalakítva, nem minden siker nélkül vetették be őket az ozmán flották ellen. Itt ringatták a bölcsőjét a Konduriotisz, Tombaszisz, Miaulisz, Orlandosz és sok más előkelő származású családnak, melyek kezdetben vagyonukkal, később vérükkel rótták le tartozásukat a hazának. Innét keltek útra a gyújtogató hajók félelmetes vezetői, akik csakhamar rémei lettek a törököknek. Nem is szennyezte be zsarnokok lába ezt a két szigetet soha, bár a belső villongások őket sem kímélték meg.

Amikor Henry d’Albaret náluk járt, éppen kezdtek felhagyni egy küzdelemmel, mely már mindkét részről nagyon ellanyhult. Már nem volt messze az az idő, mikor Korinthusz és Argosz megye egy-egy közigazgatási kerületet alkotva az új királysággal egyesülnek.

Július 20-án a korvett Hermopolisz kikötőjében kötött ki Szyrosz szigetén, a hűséges Eumaiosz szülőföldjén, melyet olyan költői szárnyalással énekelt meg Homérosz. Jelenleg még menedékül szolgált mindazoknak, akiket a törökök kivertek a szárazföldről. Szyrosz, melynek katolikus püspöke most is Franciaország védelme alatt áll, minden tekintetben segítségére volt Henry d’Albaret-nak. A fiatal parancsnok hazája egyik kikötőjében sem részesülhetett volna szívesebb, sem atyafiságosabb fogadtatásban.

E szíves látás felett érzett örömét csak az keserítette, hogy nem három nappal hamarébb érkeztek.

Ugyanis a francia konzullal beszélgetve, azt hallotta tőle, hogy hatvan órával ezelőtt egy Karyszta nevű, görög lobogó alatt járó szakoleva hagyta el a kikötőt. Ebből arra következtethettek, hogy a Karyszta a korvett és a kalózok közt folyó harc közben Thazosz szigetéről menekülve a Szigettenger déli tájai felé haladt.

– De talán tudják, hogy merre ment? - kérdezte Henry d’Albaret élénk érdeklődéssel.

– Az után ítélve, amit hallottam - válaszolt a konzul -, a délkeleti szigetek felé mehetett, ha ugyan nem éppenséggel Kréta egyik kikötőjébe igyekezett.

– Nem volt önnek valami dolga a kapitánnyal? - kérdezte d’Albaret.

– Semmi az égvilágon, parancsnok.

– S nem tudja-e ön, hogy Nikolasz Sztarkosznak hívják a kapitányt?

– Nem tudom.

– És semmi sem keltett gyanút, hogy ez a szakoleva ahhoz a kis kalóz hajórajhoz tartozik, mely a Szigettengernek ezt a részét háborgatja?

– Semmi. De ha így áll a dolog - válaszolt a konzul -, nem lenne meglepő, ha Krétába vitorlázott volna, melynek némely kikötője mindig tárva-nyitva van ezeknek a rablóknak.

Ez a hír ugyancsak felzaklatta Henry d’Albaret-t, mint mindaz, ami Hadzsine Elizundo eltűnésével közvetve vagy közvetlenül összefüggésben volt. Bizony, nagy szerencsétlenség volt számukra, hogy az orruk elől szaladt el a szakoleva. De mivel az délnek tartott, hátha utolérheti még a korvett, melynek szintén ez az útiránya? Így hát Henry d’Albaret, aki már égett a vágytól, hogy végre szembekerüljön Nikolasz Sztarkosszal, jól felkészülve, enyhe széllel, mely a barométer szerint csak erősbödhetett, még július 21-én este elhagyta Szyroszt.

Mondanunk sem kell, hogy Henry d’Albaret parancsnok két hétig épp olyan szenvedélyesen nyomozta a Karysztát, mint a kalózokat. Mert az már nyilvánvaló, hogy a Karysztát és a kalózokat egy kalap alá kell vennie, mégpedig egyugyanazon okból. Adandó alkalommal aztán majd eldől, mitévő legyen.

De minden keresés hasztalan volt, a korvett nem bírt a szakoleva nyomára jutni. Naxoszban, ahol minden kikötőt végigjártak, meg sem pihent a Karyszta. A szigetecskék meg a sziklaszirtek tömkelegében, melyek ezt a szigetet környékezték, szintén kerülte őket a szerencse. Mintha a tenger nyelte volna el a rablókat, s hozzá még olyan vizeken, melyeket egyébként kedvükre látogattak. Ezek között a gazdag Kykládok között ugyanis élénk a kereskedelmi forgalom, a fosztogatásra kínálkozó kedvező alkalom tehát bízvást odacsalogathatta volna őket.

Így jártak Pároszban is, melyet mindössze hét mérföld széles csatorna választ el Naxosztól. Nikolasz Sztarkosz Parkia, Naussa, Santa Maria, Agula, Diko öbleit sem méltatta látogatására. Kétségtelen tehát, hogy a szakolevának - amint a szyroszi konzul mondta -, a krétai partvidék valamelyik pontja felé kellett haladnia.

Augusztus 9-én Milo kikötőjében vetett horgonyt a Szyphanta. Ezt a XVIII. század közepéig gazdag szigetet, mely vulkanikus kitörések következtében szegényedett el, jelenleg kártékony talajgáz mérgezi, s a lakosság száma egyre csökkenőben van.

Sajnos, itt is bottal üthették a kalózok nyomát. Nemcsak hogy a Karyszta nem mutatkozott, de még egy fia kalózra sem vadászhattak azok közül, akik rendszeresen fosztogattak a Kykládok tengerén. Valóban azt kérdezhették magukban, vajon nem azért menekültek-e el idejében, mert jó előre jelezték nekik a Szyphanta érkezését? A korvett éppen elég bajt okozott a Szigettenger északi részén garázdálkodóknak, így hát a déliek tanácsosnak láthatták, hogy kerüljék a vele való találkozást. Elég az hozzá, hogy ezek a déli vizek ezért-e vagy azért, de még sohasem voltak ennyire bátorságosak. Úgy látszott, hogy a kereskedelmi hajók ezentúl már teljes biztonságban közlekedhetnek itt. Tudakozódtak ugyan egyik-másik nagy partihajó vagy kisebb vitorlás gazdájánál, kapitányánál, akikkel útközben találkoztak, de mindattól, amit ezek válaszoltak, d’Albaret kapitány nem lett okosabb.

Közben augusztus 14-e is rájuk virradt. Szeptember első napjaiig tehát már csak két hetük volt, hogy Szkarpanto szigetét elérjék. A Kykládok csoportját elhagyva a *Szyphantá*nak most már csak egyenest délnek kellett haladnia, még hetven-nyolcvan mérföldön át. Ezt a tengert Kréta hosszú földnyelve zárja le; a sziget örök hóval fedett legmagasabb csúcsai már feltünedeztek a szemhatáron.

Henry d’Albaret parancsnok ebben az irányban szándékozott haladni. Mihelyt aztán Kréta alá érnek, már csak kelet felé kell fordulniuk, hogy Szkarpantóba jussanak.

De a Szyphanta, Milót elhagyva, még délkelet felé tört, egészen Szantorin szigetéig, s felkutatta sötétes sziklapartjainak minden zugát. Veszélyes partvidékek, honnan minden pillanatban újabb meg újabb vulkanikus tüzektől feldobott szirt emelkedhetik ki a tengerből. A korvett aztán a Kréta fölött több mint hétezer lábnyira magasló Ida ősrégi hegye, a mai Psilanti irányában futott egyenest, kedvező nyugati-északnyugati széllel, mely lehetővé tette, hogy kibontsa minden vitorláját.

Két napra rá, augusztus 15-én, a Szigettenger e legnagyobb szigetének magaslatai, a Szpatha- és a Sztavrosz-fok között, festői csipkézetükkel már feltűntek a derűs szemhatáron. A part hirtelen kanyarulata még eltakarta a hajlatot, melynek mélyén Kandia főváros fekszik.

– Gondolja parancsnokom - kérdezte Todrosz kapitány -, hogy a sziget valamelyik öblében pihenőt tartsunk?

– Kréta még mindig török kézen van - felelte Henry d’Albaret -, s azt hiszem, semmi dolgunk itt. A Szyroszban kapott értesüléseim alapján nyilvánvaló, hogy Musztafa katonái, Retiomo elfoglalása után, a sphakióták vitézsége ellenére urai lettek az egész tartománynak.

Vakmerő hegyilakók ezek a sphakióták - szólt Todrosz kapitány -, a háború kitörése óta méltán szereztek maguknak nagy hírnevet a bátorságukkal…

– Igen, a bátorságukkal… meg a kapzsiságukkal, Todrosz - válaszolt Henry d’Albaret. - Alig két hónapja, hogy még kezükben tartották Kréta sorsát. Úgy volt, hogy Musztafát és seregét, mikor rajtuk ütöttek, kiirtják egy szálig; de a katonák Musztafa parancsára elhányták minden ékszerüket, cicomájukat, drága fegyverüket, s mialatt a sphakióták szétszaladtak, felkapkodni a kincseket, a törökök elillanhattak a szorosokon át, ahol különben halál várt volna rájuk.

– Biz az nagyon szomorú, parancsnok úr, de végre is a krétaiak nem ízig-vérig görögök.

Ne csodálkozzunk rajta, ha a Szyphanta másodkapitánya, aki tőrülmetszett görög volt, ilyen hangon beszélt. A krétaiak, bármint álltak is hazafiasság dolgában, nemcsak az ő szemében nem voltak görögök, hanem az új görög királyság végleges megalakulásakor sem csatolták őket Görögországhoz. Úgyhogy Kréta, akárcsak Számosz, továbbra is ozmán fennhatóság alatt maradt, legalábbis 1832-ig, amikor a szultán kénytelen volt Mehemed Ali javára minden, a szigetre való jogáról lemondani.

Így állván a dolgok, d’Albaret parancsnoknak semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a különböző krétai kikötőkkel érintkezésbe lépjen. Kandia legfőbb fegyvertára lett az egyiptomiaknak, s a pasa innen zúdította rá Görögországra vad katonáit. Ami meg Kaneát illeti, annak lakossága, az ozmán hatóság bujtogatására, bizonyára gonosz fogadtatásban részesítette volna a Szyphanta ágvitorlarúdján repdeső korfui lobogót. Különben is Henry d’Albaret sem Gira Petrában, sem Szudában, sem Szizamoszban nem kapott volna olyan felvilágosítást, aminek révén néhány jelentékeny sikerrel koronázhatta volna meg portyázó útját.

– Nem - mondta Todrosz kapitánynak -, nézetem szerint felesleges az északi partot felkutatnunk, ellenben fordulhatnánk egyet a sziget körül északnyugatra, megkerülhetnők a Spatha hegyfokot, s egy-két napig nyílt tengeren cirkálhatnánk Grabuza előtt.

Nyilván ez volt a legjobb, amit tehettek. A Szyphanta több mint egy havi sikertelenség után talán a rosszhírű grabuzai vizeken találhatna alkalmat, hogy néhány sortüzet zúdítson a Szigettenger kalózaira.

Egyébként is, amennyiben a szakoleva, mint gondolni lehetett, Krétába vitorlázott, nem lehetetlen, hogy Grabuzában tartott pihenőt. Egy okkal több arra, hogy d’Albaret parancsnok szemügyre vegye ennek a kikötőnek a környékét.

Grabuza valóban rablófészek volt még ekkoriban. Alig hét hónappal ezelőtt egy egész angol-francia flottára és egy rendes görög különítményre volt szükség, Mavrokordatosz parancsnoksága alatt, hogy ráncbaszedjék ezeket a bitangokat. S ami a legkülönösebb, maguk a krétai hatóságok tagadták meg valami tizenkét kalóz kiszolgáltatását, amit az angol hadihajóraj parancsnoka követelt. Ez tehát kénytelen volt tűz alá venni a fellegvárat, több hajót elégetni s katonaságot küldeni a partra, hogy elégtételt kapjon.

Kézenfekvő volt hát a feltevés, hogy a kalózok az egyesült hadihajóraj távozása után szívesebben húzták meg magukat Grabuzában, mivel ott ilyen váratlan segítőtársakra találtak. Henry d’Albaret el is határozta, hogy Kréta déli partja mentén, Grabuzát érintve megy Szkarpantóba. Rendelkezett hát, s Todrosz kapitány mindjárt végre is hajtatta a parancsait.

Nem lehetett volna jobb időt kívánni. Egyébként ez alatt a kellemes éghajlat alatt decemberben kezdődik a tél, s januárban már vége. Szerencsés sziget ez a Kréta, Minosz király és a mérnök Dédalusz hazája. S Görögországot bejárva, miközben a gyógyítás művészetét tanította, nem ide küldte-e Hippokrátesz is gazdag betegeit?

A Szyphanta, erősen szél mentén haladva, úgy térült, fordult, hogy megkerülje a Spatha hegyfokot, mely a kaneai és a kiszamói öböl közt húzódó földnyelv végén emelkedik. A hegyfokot alkonyatkor hagyták el. Az éj folyamán - egyike volt az annyira világos keleti éjszakáknak - a korvett megkerülte a sziget északnyugati csücskét. Egy fordulat elég volt, hogy újra délnek haladjon, s reggelre már, csökkentett vitorlázattal, kis nekifutásokkal, Grabuza bejárata előtt járt.

Henry d’Albaret hat álló napon át megfigyelés alatt tartotta a szigetnek ezt az egész nyugati partját, Grabuza és Kiszamo között. Több hajó hagyta el a kikötőt, kisebb kereskedelmi vitorlások. A Szyphanta „értekezett” velük, de a válaszokban semmi gyanúsat nem talált. Egyébként, mikor azok felől a kalózok felől faggatták őket, akiknek Grabuza esetleg menedéket adott, igen tartózkodóan viselkedtek. Szemlátomást attól féltek, hogy bajba keverednek. Henry d’Albaret valóban még azt sem tudhatta meg, hogy e pillanatban nincs-e a Karyszta a kikötőben.

A korvett ekkor nagyobb területen kezdett kutatni. Végigjárta a Grabuza és a Krio hegyfok közti partvonalat. Majd 22-én, kedvező széllel, mely nappal erősbödött, éjszaka csendesedett, megkerülte a hegyfokot, s amilyen közel csak lehetett, igyekezett a libiai tenger felé eső partvidék mentén haladni, melyet nem tettek annyira szaggatottá s leptek el annyira a hegyláncok és csúcsok, mint Kréta felső partjait. Az északi szemhatáron az aszprovunai hegyláncok bontakoztak ki, keleten a föléjük magasodó költői Ida-hegységgel, melynek havát sohasem olvasztja fel a Szigettenger napja.

A korvett, anélkül, hogy e partvidék bármely kis kikötőjében pihenőt tartott volna, többször megállapodott Rumelitől, Anopolitól, Szphakiától fél mérföldnyire, de a hajóőrök egyetlen kalózhajót sem jeleztek.

Augusztus 27-én a Szyphanta, a messarai nagy öböl partszegélye mentén haladva, megkerülte a Matala-fokot, Kréta legdélibb pontját, ott, ahol a sziget szélessége eléri a tíz-tizenegy mérföldet. Úgy látszott, hogy ez a felderítő út a legkisebb eredménnyel sem fog járni. Csakugyan, e szélességi fokon kevés hajó szokott átkelni a libiai tengeren; inkább vagy északabbra haladnak a Szigettengeren át, vagy délebbre, az egyiptomi partokhoz közel. Csak halászhajókat láthattak erre, melyek szirtek közelében horgonyoztak, s időnkint egy-egy hosszú bárkát, megrakva csigával s más igen keresett puhányfélével, amikből ezekről a szigetekről rengeteget szállítanak.

Mivel a korvett hasztalan kutatta a Matala-fokig húzódó partszegélyt, hol a számos kis sziget közt oly sok hajó húzódhatott meg, nem látszott valószínűnek, hogy a déli part másik felén több szerencsével járhatna. Henry d’Albaret tehát úgy határozott, hogy egyenest Szkarpantóba megy s így legfeljebb valamivel hamarébb ér oda, mint ahogy a titokzatos levél megszabta. De ekkor, augusztus 29-én este egy váratlan esemény tervének megváltoztatására késztette.

Hat óra volt. A parancsnok, a másodkapitány s néhány tiszt a hajóbástyán állva szemlélték Matala hegyfokát. Ekkor az egyik árbocőr, ki az elősudárvitorla rúdjain teljesített szolgálatot, elkiáltotta magát:

– Hajó, balra, elöl!

A hosszú távcsövek egyszeribe a megjelölt pontra szegeződtek, néhány mérföldre a korvett előtt.

– Csakugyan - szólt d’Albaret parancsnok - valami hajó vitorlázik a part mentén...

– De ismerheti is jól, ha olyan közel jár hozzá - toldotta meg Todrosz kapitány.

– Kitűzte a lobogóját?

– Nem, parancsnok úr - válaszolt az egyik tiszt.

– Kérdezzék meg az őrszemeket, kivehető-e, hogy miféle nemzetiségű hajó?

A rendelkezést azonnal végrehajtották. Pár pillanat múlva az volt a válasz, hogy semmiféle lobogó nem repked a hajó ágvitorlarúdján, sőt az árboc csúcsán sem.

De még elég világos volt ahhoz, hogy ha a nemzetiségét nem is, legalább a teherbírását megállapítsák.

Egy kétárbocos brigg volt, melynek nagy árboca észrevehetően hátrafelé dőlt. Rendkívül hosszú hajó volt, takaros alkatú, a lehető legnagyobb mértékben árbocolva, széles kötélzettel, s amennyire ilyen távolról kivehették, valami hét-nyolcszáz tonnás lehetett, s bármilyen módon haladt is, roppant gyorsjáratú. De hadihajó volt-e? Volt-e tüzérség a fedélzetén, vagy nem? Voltak-e sáncán lőrések, melyeknek deszkatábláit esetleg leereszthetik? Bizony, ezekre a kérdésekre a hajó legjobb távcsövei sem tudtak választ adni.

A brigg ugyanis még legalább négy mérföldnyire lehetett a korvettől. Egyébként is az aszprovunai magaslatok mögött az imént tűnt el a nap; kezdett alkonyodni, s a part alja már mélységes sötétségbe burkolózott.

– Különös alkotmány! - jegyezte meg Todrosz kapitány.

– Azt hihetné az ember, hogy át akar kelni Piatana szigete és a part között - tette hozzá az egyik tiszt.

– Igen, mint egy olyan hajó, mely bánja, hogy észrevették, s mindenáron el akar rejtőzni - jegyezte meg a másodkapitány.

Henry d’Albaret nem felelt, de nyilván egy véleményen volt tisztjeivel. E pillanatban nagyon gyanúsnak tűnt fel neki a brigg manőverezése.

– Todrosz kapitány - mondotta -, nem szabad nyomát vesztenünk ennek a hajónak. Úgy kell manővereznünk, hogy napkeltéig közel maradjunk hozzá. De nehogy szemmel tartson bennünket, oltasson ki a fedélzeten minden világot.

A másodkapitány nyomban kiadta a rendelkezést. Tovább vizsgálgatták a brigget, amennyire csak látható volt a magas part alatt, melyhez odalapult. Az éj beálltával egészen eltűnt, és semmiféle fény nem árulta el hollétét.

Másnap, a hajnal első sugarainál Henry d’Albaret már a Szyphanta orrán állt, várva, hogy a tenger tükrén szétoszoljon a köd.

Hét óra tájban végre szétfoszlott a pára, s minden távcső kelet felé irányult.

A brigg még mindig a part mentén volt, Alikaporitha hegyfokával szemben, körülbelül hat mérföldnyire a korvett előtt. Tehát az éj folyamán szemlátomást még jobban előnyhöz jutott, mégpedig anélkül, hogy előző esti vitorlázatát, mely az elővitorlából, a nagy- és kis derékvitorlából s az elősudárvitorlából állott, a legcsekélyebb mértékben is növelte volna.

– Nem úgy fest ez a hajó, mintha menekülni akarna - jegyezte meg a másodkapitány.

– Mellékes! - válaszolt a parancsnok. - Lássuk csak közelebbről! Neki a briggnek, Todrosz kapitány!

Az altiszt füttyjelére azonnal kieresztették a nagy vitorlákat, mire a korvett sebessége egyszeriben megnőtt.

Azonban a brigg kétségtelenül meg akarta tartani az eddigi távolságot, mert megeresztette far- és fősudárvitorláját - semmi többet. Ha nem akarta is közel ereszteni a Szyphantát, nagyon valószínű, hogy nem is akarta elhagyni maga mögött. Mindazonáltal a part mentén haladt, már amilyen közel csak lehetséges volt.

Délelőtt tíz óra tájban a korvett, akár azért, mert jobban kedvezett neki a szél, akár mert az ismeretlen hajó lassította futását, négy mérfölddel közelebb jutott hozzá.

Most már egészen jól szemügyre vehették. Valami húsz karronáddal volt felszerelve, s fedélköze is lehetett, bár elég alacsonyan feküdt a vizen.

– Kitűzni a lobogót! - szólt Henry d’Albaret.

A lobogót kitűzték a farvitorla rúdjára s leadták a jelző ágyúlövést. Ez azt jelentette, hogy a korvett tudni akarja, miféle nemzetiségű hajóval van dolga. De a jeladásra nem jött semmi válasz. A brigg nem változtatott irányt, gyorsabban sem haladt, csak kanyarodott egyet, hogy Keraton öbleit megkerülje.

– Faragatlan cimbora! - dohogták a matrózok.

– De óvatos, talán!... - szólt egy öreg elővitorlaőr. - Ahogy a nagy árbocát megdönti, olyan, mintha fülére húzná a tökfedőjét, és semmi kedve üdvözölni az embert!

Még egy lövést adott le a korvett vadászágyújából, hasztalan. A brigg nem lassított, nyugodtan folytatta útját s fittyet hányt a korvett erélyes felhívására, mintha a másik hajó a világon se lett volna.

Most valóságos gyorsasági verseny kezdődött a két hajó között. A Szyphanta fedélzetén felhúzták az egész vitorlázatot, toldalékvitorlákat, galambszárnyakat, a felsudárvitorlákig mindent. De a brigg sem kímélte a vásznat s állhatatosan tartotta a távolságot.

– Valami ördöngös masina lehet a hasában - kiáltott fel az öreg vitorlaőr.

Mi tagadás, a korvett fedélzetén már kezdtek dühbe gurulni, nemcsak a legénység, hanem a tisztek is, de legeslegjobban a türelmetlen Todrosz. Teremtő Isten! Odaadta volna a ráeső zsákmányt, csak hogy elfoghassák ezt az ellenséges brigget, bármilyen nemzetiségű is!

Volt a Szyphanta orrán egy nagyon messze hordó ágyú, mely csaknem két tengeri mérföldre vitte a harmincfontos golyót.

D’Albaret parancsnok - nyugalommal, legalábbis látszólag nyugodtan - rendelkezett, hogy adjanak le egy lövést a briggre.

A lövés elhangzott, hanem a golyó kacsázva hullott alá valami húsz ölnyire a briggtől.

Mindössze annyi volt a válasz, hogy felhúzta nagy toldatvitorláját s hamarosan még távolabb került a korvettől.

Hát csakugyan le kell mondaniok róla, hogy utolérjék, hasztalan nyüvik a vitorlát, küldözgetik a lövedékeket? Nagy megalázás ez egy olyan hajónak, mint a Szyphanta!

Közben beállt az éj. A korvett ekkor körülbelül a Peristera-hegyfok előtt járt. Jóval erősebb szél kerekedett, annyira, hogy be kellett vonni a toldalékvitorlákat s éjjelre alkalmasabb vitorlázatot húztak fel.

A parancsnok azt hitte, hogy virradatra már mit sem lát majd a másik hajóból, még az árbocai végét sem, s elfogja őket előle a keleti látóhatár, vagy egy partkanyarulat.

Tévedett.

Napfelkeltekor még mindig ott volt a brigg, ugyanolyan menettel, a köztük levő távolságot pontosan megtartva. Azt gondolhatta volna az ember, hogy a korvett szerint szabályozza a gyorsaságát.

– Még a vontatóhajónk lesz a végén! - jegyezte meg valaki a hajó orrában. - Úgy fest az egész!

Eltalálta.

Ekkor a brigg, a kuphoriszi csatornába hatolva, mely a hasonló nevű sziget és part közt fekszik, megkerülte a Kakialithi csúcsot, hogy Kréta keleti részén haladjon végig.

Talán menedéket keresett valami öbölben, vagy el akart tűnni a partvidék egyik szűk csatornájában?

Nem úgy történt. Reggel hét órakor a brigg frissen északkelet felé fordult, s nekivágott a nyílt tengernek.

– Csak nem Szkarpantóba visz az útja? - kérdezte magában Henry d’Albaret, nem minden csodálkozás nélkül.

A mind jobban erősbödő széllel, mely az árboczat egy részét is könnyen ledönthette volna, folytatta a végeláthatatlan üldözést, melyre küldetése, hajójának becsülete egyaránt a végsőkig kötelezte.

Itt, a Szigettengernek ezen a részén, mely szabadon bontakozik ki a szélrózsa minden irányában, e roppant tenger kellős közepén, melyet már nem határolnak Kréta magaslatai, a Szyphanta eleinte közelebb jutott a brigghez. Délután egy óra tájban a két hajó közti távolság három mérföldnél kevesebbre csökkent. Még néhány golyót leadtak, de nem találtak és semmi változást nem idéztek elő a brigg menetében.

A szemhatáron már feltűntek Szkarpanto ormai, a kis Kazosz sziget mögött, mely úgy csüng a végén, mint Szicília az olasz csizma alatt.

D’Albaret parancsnok, valamint tisztjei és legénysége ekkor reménykedni kezdtek, hogy végül mégiscsak megismerkedhetnek a titokzatos hajóval, mely elég udvariatlanul sem zászló jelzésekre, sem lövésekre nem válaszolt.

Estefelé azonban, öt óra tájban, mikor a szél enyhült, a brigg visszanyerte korábbi előnyét.

– Ó, a gézengúz!... Ördög cimborája!… Még meglóg előlünk!... - kiáltotta Todrosz kapitány.

Ekkor, amit tapasztalt tengerész csak megtehet, hogy fokozza a hajó gyorsaságát - megnedvesíteni a vitorlákat, hogy szövetük még jobban megfeszüljön, kifeszíteni a függőágyakat is, melyeknek ringása kedvezőbb lendületet adhat a hajó menetének -, mindent elkövettek, s nem éppen eredménytelenül. Hét óra tájt, röviddel napnyugta után már csak két mérföld választotta el egymástól a két hajót.

De ez alatt a szélességi fok alatt korán beáll az éj. Az alkonyat itt igen rövid ideig tart. Még jobban fokozni kellett volna a korvett gyorsaságát, hogy az éj beállta előtt utolérhessék a brigget.

Ez most a kis Caso-Pulo szigetek s Kazosz szigete közt haladt át. Majd az utóbbinak partkanyarulatánál, a kis szorosban, mely Szkarpantótól elválasztja, hirtelen eltűnt szem elől.

A Szyphanta fél órával később érkezett ugyanarra a helyre, folyvást part mentén haladva, hogy jól kapja a szelet. Még elég világos volt ahhoz, hogy egy ilyen nagyságú hajót több mérföldnyi körzetben fel tudjon ismerni az ember.

A briggnek nyoma veszett...