LÁNGBAN ÁLL A SZIGETTENGER

Szkio szigete, amelyet ma már inkább Kiosznak neveznek, az Égei-tengeren fekszik, a szmirnai öböltől nyugatra, közel Kis-Ázsia partvidékéhez. Északon Leszbosszal, délen Szamosszal együtt a Szigettenger keleti részén fekvő Sporádok csoportjához tartozik. Kerülete több mint negyven mérföld. A szigeten emelkedik Pelinea, vagy mai nevén Éliász-hegy, melynek csúcsa kétezerötszáz lábnyira magaslik a tenger szintje fölé.

A sziget főbb városai közül, minő Volysso, Pitys, Delphinium, Leukonia, Kaukaza: a főváros Kiosz, a legnagyobb. 1827. október 30-án Fabvier ezredes itt kötött ki egy kis expedíciós hadtesttel, melynek létszáma hétszáz sorkatonára, kétszáz lovasra, ezerötszáz, a kiosziak szolgálatában álló önkéntesre rúgott, összesen tíz tarackkal és tíz ágyúval.

A navarini ütközet után, az európai nagyhatalmak közbelépése még nem döntötte el véglegesen a görög kérdést. Anglia, Franciaország és Oroszország csak azokat a határokat akarták megadni az új királyságnak, melyeken túl a felkelés nem terjedt soha. Természetesen ez a határozat nem felelhetett meg a görög kormánynak. Ez az egész európai Görögországon kívül még Krétát és Kiosz szigetét is követelte önkormányzatának zálogaként. Mialatt Miaulisz Krétát vette célpontul, Dukasz pedig a szárazföldet, addig Fabvier Kiosz szigetén, Mavrolimenánál kötött ki, a fent jelzett napon.

Érthető, ha a görögök el akarták ragadni a töröktől ezt a felséges szigetet, a Sporádok füzérének pompás gyöngyét. Kis-Ázsia legtisztább ege alatt csodálatos az éghajlat, sem nagyon meleg, sem túlságosan hideg. Mérsékelt szellő frissítgeti, s teszi a tenger legegészségesebb szigetévé. Homérosz, akit Kiosz szigete saját szülöttének tekint, egy neki tulajdonított himnuszban nem hiába mondja „nagyon kövér”-nek. Nyugati tájain oly felséges borok teremnek, melyek az ókor legjobb boraival felvehették a versenyt, s olyan méz, mely a hymetuszival is vetekszik. Keleten földje olyan narancsot és citromot érlel, melynek híre Nyugat-Európáig eljut. Délen különböző mastixfák borítják, melyeken értékes mézga terem, a mastixgyanta, melyet az iparban széles körben használnak, sőt orvosságnak is feldolgozzák - nagy kincséül az országnak. Végül megterem ezen az istenáldotta vidéken a füge-, datolya-, gránátalma- és az olajfa is, a dél-európai égövek minden szépséges fafajtája.

Ezt a szigetet akarta a kormány az új királyságba bekebelezni. Ezért vállalta meghódítását a bátor Fabvier, a sok bosszúság ellenére, ami éppen azok részéről érte őt, akikért vérét ontani jött.

A törökök az esztendő utolsó hónapjaiban sem hagytak fel az öldökléssel és fosztogatással a görög félszigeten, közvetlen azelőtt sem, hogy Capo d’Istria Naupliában kikötött. Ez a diplomata volt hivatva rá, hogy a görögök belső viszályainak véget vessen s egyetlen kézben összpontosítsa a kormányzást. Azonban, bár Oroszország hat hónap múlva már hadat üzent a szultánnak s az alakuló új királyság segítségére sietett, Ibrahim akkor még mindig megszállva tartotta Peloponnezosz középső részét és partmenti városait. S jóllehet nyolc hónappal később, 1828. július 6-án már elhagyni készült azt az országot, melyet annyira meggyötört, s bár ugyanez év szeptemberében egyetlen egyiptomi katona sem volt többé görög földön, a vad hordák ekkor egy ideig még tovább pusztították Moreát.

Mivel a törökök vagy szövetségeseik Peloponnezoszban, valamint Krétában megszállták a partvidék egyes városait, nem meglepő, hogy számos kalóz cirkált a szomszédos tengereken. Ha rengeteg kárt okoztak a szigetek közti kereskedelmet lebonyolító hajóknak, ez nem azért történt, mintha a kis görög hajórajok parancsnokai, a Miauliszok, Kanariszok, Tsamodoszok felhagytak volna az üldözésükkel. De a bökkenő az volt, hogy ezek a rablók sokan voltak és fáradhatatlanok, úgyhogy e partvidékeken nem lehetett többé biztonságosan hajózni. Krétától Mytilene szigetéig, Rhodosztól Negroponteig lángban állt a szigettenger.

Ezek a minden nemzetek söpredékéből alakult hordák sorra fosztogatták a sziget környékét, még Kioszt is és segítségére mentek a fellegvárban körülzárt basának. Fabvier ezredes a legkedvezőtlenebb körülmények között kezdte meg a fellegvár ostromát.

Olvasóink még emlékeznek rá, hogy az ioni szigetek kereskedői, megrettenve ettől a Levante valamennyi kikötőjét egyformán érintő helyzettől, összeálltak és felszereltek egy korvettet a kalózok üldözésére. A Szyphanta öt hete hagyta el Korfut, hogy a Szigettenger vizeire menjen. Két-három csetepaté, melyből szerencsésen kivágta magát, több, feltétlenül gyanús hajó kézrekerítése csak bátoríthatta, hogy rendületlenül folytassa munkáját. Parancsnoka, Stradena, aki gyakran felbukkant Pszara, Szkirosz, Zea, Lemnosz, Párosz, Szantorin vizein, bátran és eredményesen töltötte be feladatát. Csupán úgy látszik, még azzal az elérhetetlen Szakratiffal nem sikerült találkoznia, akinek nyomát, ahol csak feltűnt, mindenütt a legszörnyűbb csapások jelezték. Gyakran hallottak róla, de még nem látták soha.

Legfeljebb két hét múlt, hogy a Szyphantát november 13-a körül még látták Kiosz környékén. Ekkor befutott a sziget kikötőjébe egyik zsákmányolt hajója is és Fabvier azonmód kivégeztette a kalózlegénység tagjait.

De azóta semmi hír a korvettről. Senki sem tudta, hogy ez idő szerint milyen partvidéken folytat hajtóvadászatot a Szigettenger kalózai ellen. Már-már aggódni kezdtek érte. Valóban, ezeken a szigetekkel s így kikötőhelyekkel is teleszórt szűk tengeri útvonalakon eddig ritkán esett meg, hogy napokon keresztül valahol ne jelezték volna.

Így álltak a dolgok, amikor Henry d’Albaret november 27-én, nyolc napra rá, hogy elhagyta Korfut, Kioszba érkezett. Régi parancsnoka után ment, hogy tovább harcoljon a törökök ellen.

Hadzsine eltűnése szörnyen lesújtotta. Így hát a fiatal lány, mint hozzá nem méltó nyomorultat elutasította Nikolasz Sztarkoszt, de maga az elől az ifjú elől zárkózik el, mint hozzá nem méltó leány, akit nemrég jövendőbelijének tekintett. Vajon mi rejlik emögött? Hol kellene keresni a rejtély nyitját? Hadzsine csöndes, tiszta életében? Minden bizonnyal nem! Vagy az apja életében? De hát miféle közös ügye lehetett Elizundo bankárnak és Nikolasz Sztarkosznak?

Ki tudott volna ezekre a kérdésekre válaszolni? Az Elizundo-ház elhagyatottan állt. Maga Xarisz is nyilván ugyanakkor távozott belőle, amikor a fiatal leány. Henry d’Albaret csak magára számíthatott, hogy felfedje az Elizundo-család titkát.

Ekkor az a gondolata támadt, hogy átkutatja Korfu városát, majd az egész szigetet. Hátha Hadzsine valami ismeretlen helyen keresett menedéket? Csakugyan akad jónéhány falu a szigeten szétszórva, ahol az ember könnyen találhat biztos menedéket. Olyannak, aki el akar vonulni a világ elől, hogy neve feledésbe merüljön, Benizze, Santa Decca, Leucimne, s még vagy húsz ilyen fészek békés hajlékot nyújthat. Nosza Henry d’Albaret minden utat bejárt, a legkisebb tanyába is benézett, hátha valami nyomára akadna a lánynak: de hasztalan.

Aztán egy jel arra mutatott, hogy Hadzsine Elizundo elhagyta Korfu szigetét. A sziget északnyugati részén fekvő kis Alipa városkában ugyanis azt hallotta, hogy egy könnyű speronare kelt tengerre nemrég, miután két utasra várakozott, akiknek titokban kibérelték.

De ez csak nagyon halvány nyom volt. Egyébként a tények és időpontok bizonyos egyezése hamarosan újabb alkalmat adott a fiatal tisztnek az aggodalomra.

Amikor ugyanis Korfuba visszaérkezett, megtudta, hogy a szakoleva is elhagyta a kikötőt. De még aggasztóbb volt, hogy ez az elutazás ugyanazon a napon történt, amikor Hadzsine eltűnt. Vajon volt-e valami összefüggés a két tény között? Hátha a fiatal leányt és Xariszt egyszerre csalták kelepcébe, s erőszakkal elrabolták? Vajon nincsenek-e most a Karyszta kapitányának hatalmában?

Ez a gondolat marcangolta Henry d’Albaret szívét. De mitévő legyen? A világ mely sarkában keresse Nikolasz Sztarkoszt?

S vajon ki volt ez a kalandor? A Karyszta, melyről nem tudni, honnét való, nem tudni, hová tart, méltán tűnhetett fel afféle gyanús alkotmánynak. Hanem a fiatal tiszt, mihelyt megint uralkodni tudott magán, kiverte fejéből ezt a gondolatot. Mivel Hadzsine hozzá méltatlannak nyilvánította magát, mivel nem akarja többé látni, lehet-e természetesebb feltevés, mint hogy önként távozott el Xarisz oltalma alatt?

Márpedig, ha így van, Henry d’Albaret előbb-utóbb majd csak rátalál. Hátha hazaszeretet hajtotta, hogy részt vegyen abban a küzdelemben, melyben hazájának sorsa dől el. Hátha a rengeteg vagyont, mely felől szabadon rendelkezett, a függetlenségi harc szolgálatába akarta állítani? Miért ne követte volna ugyanarra a hadszíntérre a Bobolinákat, Modenákat, Andronikákat s annyi mást, akiket határtalanul csodált?

Miután Henry d’Albaret megbizonyosodott afelől, hogy Hadzsine Elizundo nincs már Korfuban, arra szánta magát, hogy megint beáll a görögbarátok hadtestébe. Fabvier ekkor Kioszban volt sorkatonaságával. Elhatározta, hogy utána megy. Elhagyta az ioni szigeteket, keresztülutazott Észak-Görögországon, megjárta a patraszi és a lepantói öblöt, tengerre szállt az eginai öbölben, megmenekült, nem minden baj nélkül, néhány kalóztól, akik a cikládok tengerén garázdálkodtak, s gyors átkelés után megérkezett Kioszba.

Fabvier szíves-örömest fogadta a fiatal tisztet, látszott, hogy nagyra tartja. Ez a bátor katona nemcsak önfeláldozó fegyvertársat látott benne, hanem megbízható jóbarátot is, akivel bízvást megoszthatta minden búját-baját, márpedig abban nem volt hiány. Az expedíciós hadtest tekintélyes részét kitevő önkéntesek fegyelmezetlensége, a zsold kifizetésének akadozása vagy teljes elmaradása, amihez még a kiosziak okozta nehézségek is járultak, mindez megnehezítette, késleltette a hadműveleteket.

A kioszi fellegvár ostroma már meg is kezdődött. Henry d’Albaret azonban még idejében érkezett, hogy az ostromlánc kiépítésében részt vegyen. Az egyesült hatalmak két ízben is ráparancsoltak Fabvier ezredesre, hogy hagyjon fel előkészületeivel, de ő rá sem hederített ezekre a rendelkezésekre s rendületlenül folytatta műveleteit.

Nemsokára holmi ostromzárrá változott ez az ostrom, de annyi volt a rés, hogy az ostromlottak még mindig élelemhez és lőszerhez juthattak. De bármint állt is a dolog, Fabviernak talán sikerült volna elfoglalnia a fellegvárat, ha serege az éhségtől napról napra gyengülve, rablás és élelemszerzés végett szét nem széled a szigeten. Ilyen körülmények közt egy öt hajóból álló ozmán flotta behatolt Kiosz kikötőjébe s kétezerötszáz főnyi erősítést vitt a törököknek. Igaz ugyan, hogy kevéssel azután Miaulisz Fabvier ezredes segítségére érkezett hajórajával, de nagyon későn, s vissza kellett vonulnia.

A görög tengernaggyal együtt néhány más hajó is megérkezett a kioszi expedíciós hadtest megerősítésére szánt önkéntesek egy csoportjával.

Egy nő is volt közöttük.

Andronika, miután Peloponnezoszban végsőkig küzdött Ibrahim katonái ellen, úgy gondolta, hogyha már ott volt a háború elején, ott lesz a végén is. Ezért jött Kioszhoz, készen arra, hogy akár életét áldozza ezen a szigeten, melyet a görögök vissza akartak csatolni új királyságukhoz. Ezt mintegy kárpótlásnak szánta azért a sok szörnyűségért, amit az ő méltatlan fia az 1822. évi borzasztó öldökléskor éppen ezeken a helyeken követett el. Akkoriban a szultán ezt a rettenetes ítéletet mondta ki Kioszra: tűz, vas, rabszolgaság. Kara Ali basát bízta meg a végrehajtásával. Meg is cselekedte. Vérszomjas hordái megvetették lábukat a szigeten. A tizenkét éven felüli férfiakat, a negyvennél idősebb nőket könyörtelenül lemészárolták. A többi rabszíjra került, hogy majd Szmirna és Berberia piacaira szállítsák őket. Harmincezer török így pusztította tűzzel-vassal a szigetet. Huszonháromezer kioszit öltek meg, negyvenkétezret pedig vásárra szándékoztak vinni.

Ekkor jelent meg Nikolasz Sztarkosz a színen. Miután cinkostársaival kivette részét az öldöklésben és fosztogatásban, ő lett a fő-fő alkusza annak a becstelen üzérkedésnek, mely az embereket nyájszámra szolgáltatta ki az ozmán kapzsiságnak. Ennek a renegátnak a hajói álltak szolgálatba, hogy a szerencsétlenek ezreit Kisázsia és Afrika partjaira szállítsák. S éppen e gyűlöletes üzelmek révén lépett összeköttetésbe Nikolasz Sztarkosz Elizundo bankárral. Innét a rengeteg haszon, melynek oroszlánrésze Hadzsine apjának jutott.

Andronika nagyon is jól tudta, mi része volt Nikolasz Sztarkosznak a kioszi öldöklésben, mit vitt végbe a szörnyűséges körülmények között. Ezért akart idejönni, ahol százszor is elátkozzák, ha megtudják, hogy ő ennek a nyomorultnak az anyja. Úgy érezte, ha ezen a szigeten harcol, s vérét ontja a kiosziakért, mintegy elégtételt szolgáltat s megvezekel a fia bűneiért.

Természetesen mióta Andronika Kioszban partraszállott, bajos lett volna, hogy Henry d’Albaret-val rövidesen ne találkozzék. S csakugyan, kevéssel megérkezése után, január 15-én egyszer csak szemtől szembe állt a fiatal tiszttel, aki az életét mentette meg a khaidari csatamezőn.

Ő sietett hozzá s karját széttárva felkiáltott:

– Henry d’Albaret!

- Ön az!... Andronika... Ön!... - szólt a fiatal tiszt - Ön... itt?

– Igen - felelte az. - Hát nem ott a helyem, ahol még harcolni kell az elnyomók ellen?

– Andronika - válaszolt Henry d’Albaret -, legyen büszke a hazájára! Legyen büszke hazája gyermekeire, akik önnel együtt védelmezték! Nem telik bele sok idő, s egyetlen török katona sem lesz Görögország földjén!

– Tudom, Henry! Bárcsak életben tartana addig a jóisten!

Andronika ekkor úgy érezte, el kell mondania, mi történt vele, mióta a khaidari csata után elváltak. Elmesélte, mint utazott Maniba, szülőföldjére, melyet még egyszer látni akart, majd hogyan tért vissza a peloponnezoszi sereghez s végre hogyan jött Kioszba.

Aztán Henry d’Albaret beszélte el, milyen körülmények közt tért vissza Korfuba, miféle kapcsolatai voltak Elizundo bankárral, beszélt tervezett és elmaradt házasságáról, Hadzsine eltűnéséről, akit, mint rendületlenül hitte, meg fog még találni.

– Igen, Henry d’Albaret - válaszolt Andronika -, ha ön nem is tudja még, minő titok veszi körül e fiatal lány életét, azért ő méltó önhöz! Igen, viszont fogja őt látni, s boldogok lesznek, mert mindketten megérdemlik, hogy azok legyenek!

– De mondja csak, Andronika - kérdezte Henry d’Albaret - nem ismerte ön Elizundo bankárt?

– Nem - felelte Andronika. - Hogyan ismerhetném, és miért kérdi ezt tőlem?

– Mert többször volt alkalmam emlegetni előtte az ön nevét - felelte a fiatal tiszt - s erre a névre mindig különös módon felfigyelt. Egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy nem tudom-e, mi lett önnel elválásunk óta.

– Nem ismerem, Henry d’Albaret; még sohasem hallottam Elizundo bankár nevét.

– Akkor valami titok lappang a dologban, amit nem tudok magamnak megmagyarázni, s most már nem is járhatok a végére, mivel Elizundo meghalt.

Henry d’Albaret hallgatásba merült. Megint körülrajzották korfui emlékei. Újból átélte mindazt a szenvedést, amit Hadzsinétől való elszakadása okozott s fog még a jövőben is okozni neki. Majd ezt kérdezte Andronikától:

– S mitévő lesz, ha vége lesz a háborúnak?

– Majd csak kegyelmes lesz a jóisten, s kivesz ebből a világból; hogy itt éltem benne, elég lelkifurdalás az már nekem!

– Lelkifurdalás?

– Igen!

Azt akarta mondani a szegény anya, hogy már azzal vétek volt az élete, hogy ilyen fiút hozott a világra. De elűzte magától a gondolatot, s folytatta:

– Ön még fiatal, Henry d’Albaret, s az Isten nyújtsa hosszúra az életét! Fordítsa arra, hogy megtalálja, akit elvesztett... és aki szereti önt!

– Igen, Andronika, keresni fogom mindenütt, mint ahogy mindenütt keresni fogom azt a gyűlöletes embert is, aki közénk furakodott.

– Ki volt az? - kérdezte Andronika.

– Egy kapitány, nem tudom miféle gyanús hajó parancsnoka - válaszolt Henry d’Albaret. - Hadzsine eltűnése után azonnal elhagyta Korfut.

– S a neve?

– Nikolasz Sztarkosz.

– Ő!...

Még egy szó, s elrebben ajkáról a titka és Andronika elmondja, hogy ő az anyja Nikolasz Sztarkosznak!

Ez a név, melyet oly váratlanul említett Henry d’Albaret, iszonyattal töltötte el. Bármennyire is tudott magán uralkodni, szörnyen belesápadt, ahogy a fia nevét hallotta, így hát minden baj, ami a fiatal tisztet érte, azt, aki a tulajdon élete kockáztatásával mentette meg az életét, mind, mind tőle származott, Nikolasz Sztarkosztól!

Henry d’Albaret-nak azonban észre kellett vennie, hogy a Sztarkosz név milyen hatással volt Andronikára. Érthető, ha mindenáron tudni akarta az okát.

– Mi baja?... Mi van önnel?... - kiáltotta. - Miért ez a zavar a Karyszta kapitányának neve hallatára?... Beszéljen, kérem!... Beszéljen!... Hát ismeri?

– Nem... Henry d’Albaret, nem! - válaszolta Andronika, önkéntelenül dadogva.

– De igen!... Ön ismeri!... Andronika, könyörgök, mondja meg, ki ez az ember!... mit csinál… hol van most... hol találhatnám meg?

– Nem tudom!

– De... Ön tudja!... Ön tudja Andronika, csak nem akarja nekem megmondani… nekem... nekem!... Talán egy szavával nyomra vezethetne… talán a Hadzsine nyomára is… s ön nem akar beszélni!

– Henry d’Albaret - válaszolt Andronika ellentmondást nem tűrő határozottsággal. - Semmit sem tudok... Nem tudom, hol van ez a kapitány!... Én nem ismerem Nikolasz Sztarkoszt!

S ezzel otthagyta a fiatal tisztet, aki még mindig mélységesen fel volt indulva. De most már hasztalan próbálkozott Andronikával találkozni. Nyilván eltávozott Kioszról s visszatért a görög földre. Henry d’Albaret-nak le kellett mondania minden reményről, hogy megint ráakadjon.

Közben Fabvier ezredes hadjárata a vége felé járt már, mégpedig minden eredmény nélkül.

Bizony, az expedíciós hadtestből hamarosan szökdösni kezdtek a katonák. Hasztalan rimánkodtak a tisztjeik, elhagyták a zászlót, hajóra szálltak, távoztak a szigetről. A tüzérek, akikre különösen számított Fabvier ezredes, cserbenhagyták ágyúikat. Nem volt mit tenni ekkora csüggedés ellen, mely még a legjobbakat is elfogta.

Abba kellett tehát hagyni az ostromot s visszatérni Szyrába, ahol ezt a szerencsétlen expedíciót megszervezték. Itt Fabvier ezredes hősies vállalkozásáért a legsötétebb hálátlanság bizonyságául nem kapott egyebet szemrehányásnál.

Henry d’Albaret elhatározta, hogy parancsnokával egy időben távozik Kioszból. De vajon a Szigettengernek melyik pontja felé irányítsa kutatásait? Maga sem tudta még, amikor egy váratlan fordulat vetett véget habozásának.

Egy nappal azelőtt, hogy elhajózott volna Görögországba, levelet kapott a sziget postáján, korinthuszi bélyegzéssel, s csak ennyi állt benne:

„A korfui Szyphanta tisztikarában megüresedett egy hely. Hajlandó volna-e Henry d’Albaret kapitány e hajóra szállni, s folytatni Szakratif és a Szigettenger kalózai ellen elkezdett hadjáratot?

A Szyphanta március első napjaiban az Anapomera-hegyfok előtti vizeken lesz, a sziget északi részén; csónakját a hegyfok lábánál, az Ora kisöbölben helyezzük készenlétbe.

Henry d’Albaret tegye azt, amit hazaszeretete parancsol!”

Semmi aláírás. A kézvonás ismeretlen. Semmi nyoma, hogy kitől érkezett a levél.

Mindenesetre hír jött végre a korvettről, melyről egy idő óta mit sem hallottak. Henry d’Albaret-nak jó alkalom volt ez, hogy újra elkezdje tengerész mesterségét. Most már megvolt a lehetősége, hogy ő is üldözze Szakratifot s tán meg is szabadíthatja tőle a Szigettengert, vagy talán - s ez nem csekély mértékben befolyásolta elhatározását - szerencsés véletlen folytán Nikolasz Sztarkosszal és a szakolevával is találkozhatna ezeken a tengereken.

Henry d’Albaret azonnal döntött: elfogadja a névtelen levélben tett ajánlatot. Búcsút vett Fabvier ezredestől, éppen amikor az hajóra szállt, hogy Szyrába menjen, majd könnyű hajócskát bérelt s a sziget északi része felé indult.

Az átkelés nem tartott sokáig, kivált, hogy szárazföldi szél fújt délnyugat felől. A kis hajó elhaladt a Coloquinta-kikötő mellett, az anosszai szigetek és a Pampaka-hegyfok között. E hegyfoktól kezdve az Ora-fok felé folytatta útját, a part mentén, hogy a hasonló nevű kisöbölt elérje. Henry d’Albaret itt kötött ki március elsején délután.

A szirtek lábánál csónak várt rá. A nyílt tengeren egy korvett vesztegelt összegöngyölt vitorlákkal.

– Henry d’Albaret vagyok - mondta a fiatal tiszt a tizedesnek, aki a csónakot irányította.

– Hajóra akar szállni, kapitány úr? - kérdezte az.

– Igen, méghozzá azonnal.

A csónak ellendült a parttól. Hat evező hajtotta, gyorsan megjárta a legfeljebb mérföldnyi utat a korvettig.

Mihelyt Henry d’Albaret jobbfelől a Szyphanta hágcsójához érkezett, éles fütty hallatszott, aztán ágyúlövés dörrent, utána csakhamar még kettő. Mikor a fiatal tiszt a fedélzetre lépett, az egész legénység úgy állt sorban, mint díszszemlén szokás, és fegyverrel tisztelgett előtte. A korfui színeket felhúzták a farvitorla rúdjára.

Ekkor előlépett a korvett másodkapitánya, s érces hangon, hogy mindenki hallhassa, így szólt:

– A Szyphanta tisztjei és legénysége boldogok, hogy a hajó fedélzetén üdvözölhetik Henry d’Albaret parancsnokot!