Minden szombaton, úgy este nyolc óra tájt a kurta pipáját szortyogtató Antifer mestert a kékguta kezdi környékezni, s midőn már a haja tövéig kivörösödött a dühtől, miután szomszédja és barátja, Gildas Trégomain hajótulajdonos rovására alaposan kitombolta magát, egy jó óra múlva megnyugszik. No de honnan ez a düh? Onnan, hogy az ócska atlaszon, amelynek egyik térképét a Mercator-féle planiszférikus vetületben rajzolták, nem találta meg, amit keresett.

– Az ég szakadjon erre a szélességre! - kiáltott ilyenkor. - Ebadta szélessége! Még ha Belzebub poklán vezet is keresztül, akkor is követnem kell elejétől végig!

Addig is, amíg végrehajthatta eme tervét, Antifer mester a körmével kapirgálta a mondott szélességi fokot, mert a kérdéses térkép úgy tele volt ceruza- meg körzőlyukkal, mint valami kávészűrő.

A szélességi fok, amelyet Antifer mester ama heves kifakadásai illettek, imigyen volt feltüntetve a pergamendarabkán, amely olyan sárga volt, hogy szinte vetekedhetett volna egy avítt spanyol lobogó színével:¹

Északi szélesség huszonnegyedik fok, ötvenkilencedik perc.

A pergamen egyik sarkába a fenti sor alá odaírták piros tintával:

A lelkedre kötöm, kölyök: sose felejtsd el!

És Antifer mester így kiáltott fel:

– Legyél nyugodt, édes egy apám, nem felejtettem én el... és sose fogom elfelejteni ezt a te szélességi fokodat! De három keresztelő szentem áldjon meg, ha tudom, mi az ördögnek kell ez nekem!

És ezen az estén, vagyis 1862. február 23-án Antifer mester megint csak belelovalta magát a szokásos dühöngésbe. Irtózatos vihar dúlta keblét, s úgy káromkodott, mint a matróz, akinek a kezéből kicsúszik a hajókötél. A kovakövet csikorgatta a foga közt, szidta a hússzor is kialvó pipát, amit gyufájával újra meg újra meggyújtott, az egyik sarokba hajította az atlaszt, a másikba a széket, összetörte a kandallót díszítő kagylót, úgy toporzékolt, hogy a mennyezet gerendái is remegtek, és viharban megedzett hangjával dörögte:

– Nanon! Énogate!

Kemény papírból hangtölcsért sodort, és abba kiabált.

Énogate és Nanon, akik a konyhában a tűzhely mellett kötöttek, illetve vasaltak, elérkezettnek látták az időt, hogy megálljt kiáltsanak az elemek eme elszabadult házi tombolásában.

Saint Malo egyik jó öreg gránitkő házában vagyunk, homlokzata az Hautes-Salles utcára néz. A ház kétemeletes, a földszinten és minden emeleten két-két szoba van, a második emelet a bástyasétány körtornáca felett magasodik. A nyájas olvasó bizonyára látja lelki szemeivel ezeket a régi idők ágyúgolyóinak ellenálló, vastag gránitfalakat, a vasrácsos szűk ablakokat, a nehéz tölgyfa kaput a vaspántokkal és a koppantóval, amelynek hangja Saint Servanig is elhallatszik, ha maga Antifer mester kondítja meg, az ablakokkal csipkézett palatetőt, ahonnan valamelyik ablakon olykor ki-kinyúlik a nyugalomba vonult tengerész távcsöve. Ebből a várbörtönnek, illetve városerődnek is beillő házból, amely a várost körülölelő bástyasétány egyik sarka mellett áll, pompás kilátás nyílik; jobbra a Grand Bé, Cézembre egyik része, a Décollé-csúcs és a Fréhel-fok, balra a kőgát és a móló, a Rance torkolata, a Prieuré-part Dinard mellett, de még a Saint Servan-i templom szürkés kupolája is odalátszik.

Valaha Saint Malo sziget volt, és Antifer mester talán sajnálta, hogy ma már nem tekintheti magát szigetlakónak. Ám az ókori Aaronból félsziget lett, és bizony ebbe bele kellett nyugodnia. Különben is jogosan büszke lehet az ember Armorika² eme régi városára, mely olyan sok nagy embert adott a hazának - nevezetesen Duguay-Trouint, akinek a szobra előtt a mi derék tengerészünk tisztelgett is, valahányszor átment a téren, továbbá Lamennais-t, noha ez az író semmilyen vonatkozásban sem keltette fel érdeklődését, no meg Chateaubriand-t, akinek csak utolsó munkáját ismerte. Ezzel arra a szerény, de kevély síremlékre célozunk, amely a Grand Bé szigetecskén emelkedik, és amely a híres szerző nevét viseli.

Antifer mester (Pierre-Servan-Malo) ekkor negyvenhat éves volt. Másfél éve, hogy nyugalomba vonult, eléggé jómódú volt, s így rendesen el tudta látni saját magát és övéit. Néhány ezer frank évjáradékot élvezett, ennyit hozott neki két-három hajón teljesített szolgálata, melyeket ő vezényelt, és amelyeknek mindig Saint Malo volt az illetőségi kikötője. Ezek a hajók a Le Baillif és Tsai cég tulajdonában voltak, és a part menti forgalomban vettek részt a La Manche csatornán, az Északi-tengeren, a Balti-tengeren, sőt a Földközi-tengeren is. Mielőtt e magas állásba jutott volna, Antifer mester széltében-hosszában bejárta a világot, amíg a haditengerészetnél szolgált. Jó tengerész volt, nagyon vállalkozó kedvű, igényes maga és mások iránt, sehol sem kímélte magát, bátorsága minden próbát kiállt, vérbeli, bretonosan³ konok kitartása nem riadt vissza semmilyen nehézségtől. Sajnálta otthagyni a tengert? Nem, lévén, hogy ereje teljében vonult nyugalomba. Talán egészségi okok késztették erre az elhatározásra? Semmi esetre sem, hiszen igazi armorikai gránitból volt faragva.

Elég volt csak ránézni, meghallgatni őt, megfogni vaskos kezét, melyet oly szívesen nyújtott az ember felé. Képzeljünk el egy zömök, középtermetű, vastag nyakú embert. De íme, részletes személyleírása: kelta koponya, sündisznó módra meredő sűrű sörény, a tengervízben ezerszer megmártott és az alacsony szélességi fokokon barnára sült, cserzett bőrű arc, sziklamoszat sűrűségű körszakáll, amelynek deres szálai a hajzattal elegyednek el; eleven, valóságos karbunkulusszem a szemöldökív mélyén, koromfekete szivárványhártyával és párducszikrákat vető szembogárral, elvastagodó orr, amely elég hosszú volt, hogy rá lehessen aggatni a közkedvelt, mulatságos drogjáték orrcsíptetőjét⁴, az orrtő két oldalán egy-egy bemélyedés a szem mellett, akár egy vén ló homlokürege. Egyetlen foga sem hiányzott, valamennyi szilárd és ép volt, s csak úgy csikorgott, amikor görcsösen összeszorította az állkapcsát, annál is inkább, mert tulajdonosának mindig kavics volt a szájában. Szőrös, tölcsér alakú, lelógó cimpájú fül, jobb fülében horgonydíszes fülbevalóval, végül keszeg mellkas és széles talapzatú, olyan szögben nyíló, izmos lábak, amelyek nem dülöngélnek, bármennyire is himbálódzik vagy hánykolódik a hajó. Egész alkata ritka erőt sejtet, amelyet a római lictorok vesszőnyalábjához hasonló izmainak köszönhet; afféle bőtorkú, nagyétkű ember volt, aki még sokáig büszkélkedhet töretlen egészségével. Igen ám, de mekkora ingerlékenységet, milyen idegességet, milyen heves vérmérsékletet zár magába ez a test-lélek ötvözet, amelyet negyvenhat esztendővel ezelőtt a jellemző Pierre-Servan-Malo Antifer névvel jegyeztek be parókiája anyakönyvébe?

Ma este is csak úgy pukkadozott, s még ez a szilárd ház is úgy beleremegett, hogy szinte arra gondolt az ember, hogy a napéjegyenlőség idején ötvenlábnyira felcsapó, a fél várost habokkal borító dagály rengeti alapjait.

Nagy hangú tengerészünknek volt egy Nanon nevű nővére - özvegy Le Goât-né. Férje után, aki közönséges szárazföldi halandó volt, és a Le Baillif-cégnél dolgozott könyvelőként (korán el is halálozott); maradt egy Énogate nevű leányzó. Énogate-ot Antifer vette gondjaiba, s fegyelmezetten, lelkiismeretesen teljesítette gyámatyai kötelességét. Nanon derék asszony volt, szerette öccsét, de reszketett tőle, és viharos dühkitörései idején meglapult.

Énogate szőke hajú, kék szemű, bájos leány volt, szép bőre, okos arca, természetes kecsessége mindenkit elbűvölt. Hála határozottságának, néha szembe mert szállni rettentő gyámjával.

Ez különben imádta őt, és azt akarta, hogy ne csak Saint Malo egyik legszebb, hanem legboldogabb leánya is legyen. Azonban a boldogságot minden bizonnyal úgy fogta fel, hogy az nem nagyon tetszett unokahúgának, vagyis gyámleányának.

A két nő megjelent a szoba küszöbén, az egyiknek a hosszú kötőtű, a másiknak meg a parázsból az imént kivett vasaló volt a kezében.

– Na, mi baj? - kérdezte Nanon.

– A szélességi fokkal... az én istentelen szélességi fokommal van baj! - válaszolta Antifer mester.

És ezzel úgy kupán vágta magát, hogy hasonló csapás minden más koponyát ízzé-porrá zúzott volna, kivéve azt, amellyel őt a természet szerencsésen megáldotta.

– Bácsikám - szólt Énogate -, azért, mert ez a szélességi fok felbosszant, még nem kell ilyen rendetlenséget csinálni a szobában...

S a lány felvette az atlaszt, miközben Nanon egyenként felszedte az összetört kagylódarabokat, amelyek valamilyen robbanószer hatását idézték.

– Te törted össze, bácsikám?

– Én, kicsikém, s ha más tette volna, bizony nem szeretnék a bőrében lenni.

– Akkor hát miért vágtad földhöz?

– Mert viszketett a tenyerem!

– Testvérünk ajándéka volt ez a kagyló - mondta Nanon -, és rosszul tetted, hogy...

– Hát aztán? Még ha holnap reggelig ismételgeted is, hogy rosszul tettem, akkor sem ragasztódik össze!

– Mit szól hozzá Juhel unokabátyám? - nyugtalankodott Énogate.

– Az égvilágon semmit se szól hozzá, és semmit se tesz! - csitította Antifer mester, s közben sajnálta, hogy csak két nő van vele szemben, akiken nem tombolhatja ki magát. - Na, csakugyan, hol is van Juhel?

– Hisz tudod, bácsikám, hogy elutazott Nantes-ba - felelte a leány.

– Nantes! Még csak ez hiányzott! Minek ment oda?

– De bácsikám, hisz te magad küldted... a hosszújáratú kapitányi vizsga...

– Hosszújáratú kapitányi vizsga... hosszújáratú kapitány! - dörmögte Antifer mester. - Hát neki nem elég, mint énnekem, hogy rövidjáratú kapitány legyen?

– Testvérem - jegyezte meg félénken Napon -, hiszen te magad javasoltad... te akartad...

– Na és ha én akartam? Ez is indok? Talán ha nem akartam volna, nem ment volna el mégis Nantes-ba? Különben is elhasal...

– Dehogyis, bácsikám.

– De igenis, húgom; és ha csakugyan elvágják... én olyan délnyugati széllel fogadom, hogy attól koldul!

Hát szót lehet érteni ilyen emberrel? Egyrészt nem akarta, hogy Juhel letegye a hosszújáratú kapitányi vizsgát, másrészt meg, ha elbukik, leszedi róla a keresztvizet, és mindennek elmondja azokat a „vizsgáztató szamarakat” és „vízrajzi kalmárokat”.

Ám Énogate-nak bizonyára olyan előérzete volt, hogy Juhel nem bukik meg, először is, mert az unokabátyja, másodszor, mert okos és szorgalmas fiú, végül pedig, mert szeretik egymást, és mert úgy volt, hogy összeházasodnak. Tessék ezeknél jobb három indokot kitalálni!

Hozzá kell tennünk, hogy Juhel Antifer mester unokaöccse és egészen nagykorúságáig gyámfia volt. Édesanyja, egy morlaix-i asszony, a fia születésekor életét vesztette, s néhány évvel anyja halála után elhunyt apja, a sorhajóhadnagy is, és Juhel egészen árva lett. Így tehát még zsenge gyermekkorában nagybátyja vette gondjaiba. Csoda-e, hogy odafenn meg volt írva: tengerész lesz ő is. Egyébiránt Énogate-nak igaza volt, amikor úgy gondolta: könnyen megszerzi a hosszújáratú kapitányi oklevelet. Nagybátyja sem vonta ezt kétségbe; de túlságosan is rossz kedve volt, semhogy elismerje.

A kapitányi vizsga annál is fontosabb volt a fiatal malói leánynak, mert a kettejük közt már régen megbeszélt házasságkötésnek nem sokkal az említett oklevél elnyerése után be kellett következnie. A két fiatal azzal az őszinte és tiszta szerelemmel szerette egymást, amely elegendő két ember boldogságához. Nanon örömmel gondolt a napra, mikor majd az egész család által hőn óhajtott esküvőt tartják. Miféle nehézség támadhatott volna, hiszen a mindenható családfő, aki egyszerre volt nagybácsi és gyámapa, maga is beleegyezett? Legalábbis fenntartotta magának a jogot, hogy hozzájárulását adja, ha majd a vőlegényből kapitány lesz. Természetesen Juhel mestersége minden csínját-bínját a Le Baillif-cég hajóin sajátította el mint hajósinas és újonc, majd pedig mint a haditengerészet matróza, végül pedig mint hadnagy három éven át egy kereskedelmi hajón. Megvolt hát a gyakorlata is, meg az elméleti képzettsége is. Valójában Antifer mester igencsak büszke volt unokaöccsére. De meglehet, arról álmodozott, hogy gazdagabb házasság vár reá, hiszen kiváló tehetségű ifjú volt, s talán unokahúgának is módosabb partit remélt, hiszen a fél vármegyében nem volt vonzóbb leány nála.

– Sőt még Ille-et-Vilaine megyében sem! - mondogatta szemöldökét ráncolva, készen arra, hogy állítását az egész Bretagne tartományra kiterjessze.

S ha netalán egy milliócska ütötte volna markát - neki, aki olyan boldog volt az ötezer frankos évjáradékkal is -, nem lehetetlen, hogy elvesztette volna a fejét, s valamilyen esztelen vállalkozásba kezdett volna.

Közben Énogate és Nanon némi rendet teremtett ennek a furcsa, ha nem is eszeveszett, de legalábbis félelmetes embernek a szobájában. Pedig főleg a fejében kellett volna rendet teremteni, sikálni, porolni, már csak azért is, hogy kiűzzék onnan a sok tücsköt-bogarat.

Ami viszont Antifer mestert illeti, ő le s fel járkált, szeme még mindig villámokat szórt - ami azt bizonyította, hogy még koránt sincs vége a viharnak, és hogy a mennykő még egyik pillanatról a másikra megint lecsaphat. Amikor meg a falra akasztott barométert megnézte, úgy tetszett, újfent dühbe gurul, mert a pontos és hű szerszám még mindig tartós, szép időt mutatott.

– Szóval, Juhel még nem jött vissza? - kérdezte Énogate felé fordulva.

– Még nem, bácsikám.

– Pedig már tíz óra van!

– Nem, bácsikám.

– Meglátod, hogy lekési a vonatot!

– Nem, bácsikám.

– Nahát! Meddig fogsz még ellenkezni velem?

– Még sokáig, bácsikám.

Nanon kétségbeesett integetése ellenére a fiatal breton lány nagyon is eltökélten vette védelmébe unokatestvérét, bárdolatlan nagybátyja igazságtalan vádaskodásával szemben.

Na, úgy látszik, a villám és a mennykő már nem várat sokáig magára. De hát nincsen valamilyen villámhárító, mely levezethetné az Antifer mester tartályaiban felhalmozott villamosságot?

Talán mégis van. Nanon és leánya éppen ezért igyekezett parancsát teljesíteni, amikor stentori hangon felkiáltott:

– Hívjátok ide azonnal Trégomaint!

A két nő elhagyta a szobát, kinyitotta a kaput, s szaladt Trégomainért.

– Istenkém, csak otthon legyen! - sóhajtották mindketten.

Otthon is volt, s öt perc múlva megjelent Antifer mesternél.

Gildas Trégomain ötvenegy éves. A következőkben hasonlít szomszédjára: ő is agglegény, ő is sokat hajózott, most már ő sem hajózik, ő is nyugalomba vonult, no meg ő is malói. De csak ennyiben hasonlít rá. Mert az igazság az, hogy amilyen nyughatatlan Antifer mester, Gildas Trégomain éppannyira nyugodt, amilyen meggondolatlan ő, amaz éppolyan higgadt, amilyen zsémbes Antifer mester, ő éppolyan nyájas. Ennyit az erkölcsiekről. Ami a fizikumot illeti, a két koma, ha lehet, még ennél is sokkal jobban elüt egymástól. Nagyon jól megértik egymást, s barátságukat, ami Pierre Antifert illeti, indokoltnak is lehet tartani, de hogy Gildas Trégomain is jóban van ezzel az emberrel, az már kevésbé érthető, hiszen vele jóban lenni nem gyerekjáték.

Azt épp az imént mondottuk, hogy Gildas sokat hajózott. Azonban hajózás és hajózás között nagy a különbség. Amíg Antifer mester mint haditengerész vagy mint kereskedelmi tengerésztiszt - mielőtt a parti forgalomban hajót bíztak volna rá - csakugyan bejárta a legfőbb tengereket, szomszédjáról már nem mondhatjuk el mindezt. Gildas Trégomaint mint özvegyasszony egyetlen fiát, felmentették a katonai szolgálat alól, s így soha nem járt tengeren.

Nem bizony, soha! Igaz, látta a La Manche csatornát a cancale-i sziklákról, sőt még a Fréhel-fokról is, de soha nem kalandozott el odáig. Egy folyami vitorlás szépen kipingált fülkéjében született, s egész élete a folyami hajón telt el. Előbb édesvízi hajókon szolgált, majd az Aranyos Amália gazdája lett, s fel és alá hajókázott a Rance folyón, Dinard-tól Dinanig, Dinantól Plumangat-ig, hajója deszkát, bort, szenet szállított a rendelések szerint. Ille-et-Vilaine és Côtes-du-Nord megye folyóin kívül alig ismert más folyót. Szelíd vizek szelíd hajósa volt, semmi más, ezzel szemben Antifer mester a sós vizek nagyon is paprikás tengerésze. Gildas csak egyszerű folyami hajós a parti forgalomban megőszült mester mellett. Nem csoda hát, hogy szerényen meghúzta magát szomszédja és barátja jelenlétében, aki a kettejük közötti távolságot tüntetően kinyilvánította.

Gildas Trégomain a Rue de Toulouse végén, a bástyasétány mellett, Antifer mester hajlékától mintegy száz lépésre, egy kis hetyke vonalú, vonzó külsejű házban lakott. Az egyik oldalon a Rance folyó torkolatára nézett, a másikon pedig a nyílt tengerre. A ház ura hatalmas darab ember volt, rettentő széles vállal - csaknem egy méter! -, öt láb és hat hüvelyk magas termettel, akkora mellkassal, mint egy szekrény, s mellét mindig két sor csontgombbal ékes mellény fedte, amely felett pedig mindig nagyon tiszta, a hátán és a karöltőnél nagy ráncot vető barna zubbonyt viselt. A váll olyan erős karban folytatódott, mely egy átlagembernek akár a combja is lehetne, a kar végén pedig olyan hatalmas kéz kevélykedett, hogy a régi királyi gárda gránátosai is megirigyelték volna. Érthető, hogy ilyen végtagokkal és izmokkal Gildas Trégomainnek herkulesi ereje volt. Ám ő jó Herkules volt. Sohasem élt vissza erejével, s félve, hogy összetöri csontjaidat, csak hüvelyk- és mutatóujjával fogott kezet. Ereje rejtve maradt. Nem robbant ki hirtelen, és erőfeszítés nélkül nyilatkozott meg.

Ha gépi hasonlattal élünk, nem a vasat rettentő csapással döngölő gőzkalapácshoz hasonlított, hanem inkább a legellenállóbb lemezt is hidegen sajtoló hidraulikus préshez. Ezt nagy és nemes szíve, lassú és nesztelen vérkeringése magyarázta.

Vállán széles karimájú, magas kalappal fedett nagy fej kerekedett, sima hajjal, nem túl széles oldalszakállal, amolyan sasorral, amely erőt kölcsönöz az arcélnek, mosolygó szájjal, begyűrt felső-, kiálló alsó ajakkal, ráncos tokával, szép fehér fogakkal, kivéve a hiányzó felső metszőfogat - olyan fogakkal, amelyek nem harapnak, és amelyeket sohasem szennyezett pipafüst -, a vastag, rőt szemöldök alatt csillogó jóságos szemmel, téglapiros színű arccal, amelyet a Rance folyón fújdogáló szélnek köszönhetett, és amelyet nem az óceán szélviharai szántottak heveny barnára.

Ilyen volt Gildas Trégomain, ama nyájas emberek egyike, akikről azt szokás mondani: kérjétek reggel, kérjétek este, mindig szolgálatra kész! Olyasfajta rendíthetetlen szikla volt ő, melyen még Antifer mester zúgó hullámai is megtörtek. Amikor szomszédját elővette a délnyugati szélvihar, érte mentek, és ő eljött, hogy felfogja ennek a bősz embernek a csapásait.

Nem csoda hát, ha az Aranyos Amália volt gazdáját imádták a házban - Nanon, aki bástyaként bújt mögé, csakúgy, mint Juhel, aki fiúi barátsággal viseltetett iránta, valamint Énogate, ki fesztelenül nyomott csókot pufók orcájára és homlokára, amelyen egyetlen ránc sem mutatkozott - az arcismerők szerint a nyugodt és békés természet csalhatatlan jele ez.

Így hát ezen a délutánon, úgy fél öt óra tájt a folyami hajós felment az első emeleti szobába vezető falépcsőn, melynek grádicsai ugyancsak recsegtek súlyos léptei alatt. Belökte az ajtót, s megjelent Antifer mester színe előtt.