A kapitány kiadta az utasításokat a kormányosnak, és behúzatta a vitorlákat, hogy ura legyen hajójának. Északkeletről gyenge reggeli szellő fújdogált. Az orrvitorla, a derékvitorla meg a farvitorla elég volt, hogy a hajót a szigethez hajtsa, a többi a bevonókötélen pihent. Ha netalán erős hullámok jönnének, a vitorlás a sziget tövében jó menedékhelyre lelhet.

Kamülk pasa a bástyafedélzet korlátjára támaszkodva figyelmesen szemlélte a műveletet: a hajó orrában álló kapitány óvatos tengerészként közelített a hajóval a szigethez, amelyet a térképek nem tüntettek fel.

Éppen ebben volt a veszély. A csendes, sima víztükörben csak nagyon nehezen lehet észrevenni a közvetlenül a tenger színe alatt rejtőző szirteket. Semmilyen jel sem igazítja útba a kormányost, aki hajózható utat keres a szigethez. A part menti vizek teljesen szirtmenteseknek látszottak. Sehol sem tűnt fel zátony. A fedélzetmester ki-kivetette a mélységmérőt, de egyszer sem ütközött hirtelen emelkedésbe a tengerfenéken.

A nap, kibontakozva hajnali ködköntöséből, kelet felől rézsút sütött a szigetre, amely ebben az órában egy mérföldnyi távolságból a következő képet mutatta:

Valóban kicsike volt, egy szigetecske, melynek birtoklására egyetlen állam sem gondolt volna, mert nem volt érdemes - persze a mohó Anglia kivételével. S azt, hogy ez a sziklahalmaz ismeretlen volt a hajósok és a vízrajzszakértők előtt, akik még a legmodernebb térképeken sem tüntették fel, éppen az a tény bizonyította a legjobban, hogy Nagy-Britannia nem csinált még belőle második Gibraltárt, ahonnan uralkodhatnék a tájék felett. Bizonyos hát, hogy a hajók útvonalán kívül esett, különben is még alig emelkedett ki a habokból.

Ami felszínét illeti, a szigetecske eléggé egyenletes síkságnak látszott, kerülete körülbelül háromszáz öl lehetett, alakja szabálytalan tojásidom volt, hossza százötven, szélessége pedig hatvan-nyolcvan öl. Nem amolyan hepehupás felszínű, egymásra hányt sziklatömeg volt, amelynek láttán az ember attól tart, hogy az egész halom felborul. Minden bizonnyal a földkéreg nyugodt és fokozatos feltüremléséből keletkezett. Eredete nem valamilyen hirtelen feltolulásban keresendő, hanem lassan merülhetett fel a tenger mélyéből. Partvonalát nem szakították meg kisebb-nagyobb öblök, kerülete egyenletes volt. Vannak tengeri kagylók, amelyek szélét a természet szeszélyesen kicsipkézte. Ez a sziget egyáltalán nem emlékeztetett ezekre a kagylókra, hanem inkább az osztriga felső héjának vagy még inkább a teknősbéka páncéljának szabályosságát idézte. Ez a „teknőchéj” is a középpontja irányában egyre emelkedett, s legmagasabb pontja körülbelül százötven lábnyira hágott a tengerszint fölé.

Volt-e rajta fa? Egyetlenegy sem. Valamilyen nyoma a növényzetnek? Semmilyen. S annak, hogy valaha is jártak rajta emberek? Sehol. Ez a sziget sohasem volt lakott - ehhez nem fért kétség -, és nem is lakható. Minthogy helyét a térképen még sohasem jelölték meg, s hogy olyan csupasz volt, mint a márvány, Kamülk pasa nem találhatott volna nála alkalmasabb helyet a föld mélyébe rejtendő kincs biztonságát és titokban maradását illetően.

„Szinte azt hinné az ember, hogy a természet egyenesen nekünk teremtette!” - gondolta Zo kapitány.

A kétárbocos csendesen közeledett a szigethez, s közben lassan bevonták a még duzzadó vitorlákat is. Amidőn már csak kötélhossznyira¹ voltak a parttól, felhangzott a parancs: „Horgonyt le!” A vasmacska azonnal aláfordult a daruról, a hasadékon át magával ragadta a láncot, és huszonnyolc fonal mélységben beleharapott a tengerfenékbe.

Amint látható, e sziklahalom víz alatti lejtője nagyon is meredek volt, legalábbis ezen az oldalon. A hajó sokkal jobban megközelíthette volna a partot, talán egészen hozzá is simulhatott volna, ütközés veszélye nélkül. Mégis jobbnak látszott ilyen távolságban maradni tőle.

Amikor a kétárbocos teljesen lehorgonyzott, a fedélzetmester bevonatta az utolsó vitorlát is, és Zo kapitány felment a bástyafedélzetre.

– Leengedjem a nagy csónakot, kegyelmes úr? - kérdezte.

– Nem, elég lesz a sajka. Helyesebbnek tartom, ha csak mi ketten szállunk partra.

Egy pillanat múlva a kapitány már ott ült a sajka orrában, kezében két könnyű evezővel. Kamülk pasa hátra ült. Néhány pillanat múlva a könnyű csónak már partot is ért egy kiszögellésnél, ahol könnyűszerrel partra lehetett szállni. A csáklyát jó erősen belevágták egy sziklarepedésbe, és a kegyelmes úr birtokába vette a szigetet.

De se zászlót nem bontottak, se ágyút nem sütöttek el ebből az alkalomból. Nem valamilyen állam tette rá a szigetre a kezét mint első megszálló: csak egy magánszemély szállt partra azzal, hogy három-négy óra múlva már el is távozik.

Kamülk pasa és Zo kapitány először is azt állapította meg, hogy a szigetecske parti szirtjei nem homokalapon nyugodnak, és hogy ötven-hatvan fokos szögben emelkednek ki a tengerből. Így hát semmi kétség sem fért hozzá, hogy a sziget a tengerfenék feltüremlésének köszönheti létét.

Felfedező útjukat azzal kezdték, hogy körüljárták a szigetet. Lábuk minden nyomtól érintetlen kristálykvarcon taposott. A partot sehol sem vájta ki a sós hullámok ostroma. A szigeten nem láttak más folyadékot, mint a legutóbbi esőzések nyomán keletkezett tócsák maradék vizét. A növényvilágnak még azok a zuzmó, tengeri moszat, tengeri kömény vagy egyéb hírnökei sem mutatkoztak, amelyek pedig olyan igénytelenek, hogy szél hordta magvaik megfogannak még a kopár sziklafalakon is: De nem volt ott még kagyló sem, se elevenen, se holtan - s ez már valóban megmagyarázhatatlan rendellenességnek tetszett. Itt-ott madárganajra akadtak (néhány dolmányos sirály vagy csérpár piszkított oda), s ez volt ezen a tájon minden, ami az állatvilágra emlékeztetett.

Mihelyt Kamülk pasa meg a kapitány körüljárta a kis szigetet, a közepén domborodó halom felé vette útját. A földduzzanat körül sem vallott semmilyen jel arra, hogy régebben vagy újabban látogatók jártak volna itt. Oldalán a sziklák mindenütt egyformán tiszták, hogy úgy mondjam, kristálytiszták voltak. Sehol semmilyen piszok, semmilyen szennyeződés.

Amikor mindketten megmászták a „teknőchéj” közepén emelkedő halmot, körülbelül százötven láb magasan voltak az óceán szintje felett. Egymás mellett ülve, kíváncsian szegezték szemüket az elébük táruló látványra.

A napsugarakat visszaverő hatalmas víztükör síkján semmilyen föld nem látszott. Tehát a szigetecske nem tartozott egy korallszigetcsoporthoz, amilyenek több-kevesebb ilyen szigetből szoktak állni. A tengernek ezen a részén semmilyen kiemelkedés nem mutatkozott. Zo kapitány, távcsövét a szeméhez szorítva, hiába keresett vitorlát e mérhetetlen rónán. A jelen pillanatban a tenger teljesen puszta volt, s a kétárbocost nem fenyegette a veszély, hogy észreveszik az alatt a néhány óra alatt, amíg a meredek parttól mintegy fél kötélhossznyira lehorgonyozva áll.

– Bizonyos vagy benne, hogy helyesen állapítottad meg, hol vagyunk ma, szeptember 9-én? - kérdezte ekkor Kamülk pasa.

– Bizonyos vagyok, kegyelmes úr - felelte Zo kapitány. - Különben, hogy minden tévedést kizárjunk, megint gondosan meghatározom a hajó helyzetét.

– Ez valóban nagyon fontos. De hogyan lehet megmagyarázni, hogy a szigetecske nincs feltüntetve a térképen?

– Azért, mert szerintem nagyon friss keletű. Egyébként önnek az a fő, hogy nincs rajtuk, és hogy biztos lehessen benne: ha majd elhatározza, hogy visszatér ide, a helyén fogja találni.

– Igen, kapitány, ha majd elmúltak ezek a zavaros idők! Bánom is én, ha ez a kincs hosszú évekig itt marad a szikla alá temetve! Itt biztosabb helyen lesz, mint aleppói házamban, nem igaz? Itt ugyan nem talál rá se az alkirály, se fia, Ibrahim, sem az a gyalázatos Murad! Hogy ez a vagyon Muradé legyen? Akkor már inkább megsemmisítettem volna a tenger mélyén!

– Az bizony nagyon végletes elhatározás lett volna - felelte Zo kapitány -, mert a tenger sohasem adja vissza, amit örvénylő mélysége egyszer magába zárt. Örülhetünk hát, hogy felfedeztük ezt a szigetet. Ez legalább megőrzi kincsét, és hűségesen visszaszolgáltatja.

– Jer - szólt Kamülk pasa és felkelt. - Gyorsan kell végrehajtanunk a műveletet, nehogy észrevegyék hajónkat...

– Parancsára.

– A hajón senki sem tudja, hol vagyunk?

– Ismétlem, kegyelmes uram: senki.

– Még azt se, hogy melyik tengeren vagyunk?

– Még azt sem, hogy az Ó- vagy az Újvilág melyik tengerén. Immár tizenöt hónap óta szeljük széltében-hosszában az óceánokat, és tizenöt hónap alatt a hajó nagy távolságokat tehet meg a szárazföldek közt, anélkül, hogy tudnának róla.

Kamülk pasa és Zo kapitány lement a part kiszögelléséhez, ahol várt reájuk a sajka.

Amikor beszálltak, megszólalt a kapitány:

– És ha végrehajtottuk a műveletet, kegyelmes úr elrendeli, hogy Szíria felé vegyünk irányt?

– Nincs szándékomban. Nem térek addig vissza Aleppóba, amíg Ibrahim katonái ki nem ürítették a tartományt, s az ország ismét nyugalomra lelt Mahmud védőszárnyai alatt.

– Nem fél, hogy Szíria egyszer még az alkirály uralma alá kerülhet?

– Nem, a prófétára mondom, hogy nem! - kiáltotta Kamülk pasa, ki erre a feltevésre egészen kijött a sodrából. - Az meglehet, hogy bizonyos időre Szíriát Mehemed Ali birodalmához csatolják, mert Allah útjai kiszámíthatatlanok. De ennek, remélem, megérem a végét. Azt azonban nem hiszem, hogy véglegesen ne a szultán hatalma alá kerülne. Azt Allah nem engedné!

– Hol szándékszik kegyelmes uram menedéket keresni, ha majd elhagyjuk ezeket a vizeket?

– Sehol... sehol! Minthogy kincsem biztonságban lesz a kis sziget sziklái közt, maradjon csak itt! Ami meg minket illet, Zo kapitány, mi tovább bolyongunk a tengereken, mint azt olyan sok éven át tettük egymás oldalán.

– Parancsára.

Néhány pillanat, és Kamülk pasa meg a társa már ismét a hajón volt.

Kilenc óra tájt a kapitány megfigyelte a napot, hogy megállapíthassa a helyi időt, vagyis a hosszúsági fokot - ezt az első megfigyelést azután majd délben egy második követi, abban a pillanatban, amikor a nap metszi a délkört, s így megkapja a szélességi fokot. Odahozatta szögmérőjét, megmérte a nap állását, s amint az imént megígérte a kegyelmes úrnak, a mérési műveleteket a lehető legpontosabban hajtotta végre. Feljegyezte az eredményt, aztán lement a fülkéjébe, hogy kiszámítsa a szigetecske földrajzi helyét. Számításait majd a déli magasság megállapítása után fogja befejezni.

Előbb azonban parancsot adott, hogy szereljék fel a dereglyét. Emberei a poggyásztérben elhelyezett három hordót, valamint a szerszámokat, a csákányokat, a réselő kalapácsokat, továbbá az elföldeléshez szükséges cementet berakták a dereglyébe.

Tíz óra sem volt, s már minden készen állott. A fedélzetmester vezetésével hat matróz ült a dereglyében. Fogalmuk sem volt róla, mit tartalmaz a három hordó, s azt sem sejtették, miért kell beásniuk őket itt a földbe. Nem tartozott rájuk, nem törődtek vele. Akár a fegyelemhez szokott tengerészek, úgy dolgoztak, mint a gép - sohasem firtatták a dolgok mikéntjét.

Kamülk pasa és Zo kapitány a dereglye farában foglalt helyet; néhány evezőcsapással elérték a szigetet.

Először is ki kellett választani a megfelelő helyet az ásáshoz, méghozzá úgy, hogy ne legyen túl közel a napéjegyenlőség idején viharos tenger partra csapó hullámaihoz, de ne legyen nagyon magasan sem, s így elkerülje a földomlás veszélyét. Leltek is ilyen helyet, éppen a kis sziget egyik délkeleti nyúlványán, egy nagyon meredek szikla tövében.

Zo kapitány vezényszavára a matrózok kigurították a hordókat, kirakták a szerszámokat, és oda mentek, ahol a parancsnok állt. Aztán nekiláttak az ásásnak.

Nehéz munka volt. Bizony nem tréfadolog lyukat vágni a kristálykvarcba! Miközben a csákányok dolgoztak, összegyűjtötték a törmeléket, mert szükségük lesz rá; azzal töltik fel a gödröt, majd ha már leeresztették a hordókat. Nem kevesebb, mint két óra kellett, amíg kivájták a széltében-hosszában körülbelül öt-hat lábnyi lyukat - valóságos árkot, amelynek mélyén az örök álmát alvó halott nyugalmát semmilyen vihar soha nem zavarhatná.

Kamülk pasa félrehúzódva merengett, s bizonyára valamilyen sajgó fájdalom gyötörte. Csak nem arra gondolt, hogy jobb lenne, ha ő is a kincsei mellé feküdne? Bizony, hol is lelhetne biztosabb menedékre az emberi álnokság és igazságtalanság elől?

Amikor a hordókat már a gödörbe eresztették, Kamülk pasa még egy utolsó tekintetet vetett reájuk. Zo kapitány a kegyelmes úr különös viselkedését látva, már-már arra gondolt, hogy a pasa mindjárt visszavonja kiadott parancsát, lemond tervéről, és kincseivel újra tengerre száll.

De mégsem! Intett, hogy folytassák a munkát. Ekkor a kapitány megparancsolta, hogy erősítsék jól egymáshoz a három hordót, mire a legények mésszel kötött kvarctörmelékkel összeragasztották őket, úgyhogy kisvártatva az egész olyan volt, akárcsak a sziget sziklái. Azután egymáshoz cementezett köveket hengergettek rájuk, úgyhogy a föld színéig megtöltötték a gödröt. Ha majd az eső és a szél kellőképp megdolgozza a friss kőhalmot, nem lehet felfedezni a helyet, ahova elásták a kincset.

Éppen ezért kellett valamilyen jel - egy olyan elmoshatatlan jel, amely az érdekeltet majd útba igazítja. Evégett a fedélzetmester a gödör mögött meredő szirt függőleges falára vésővel egy monogramot vésett. Íme, a pontos hasonmása:

Ez Kamülk pasa nevének két K betűje volt, ő maga ugyanis ezzel a két egybekapcsolt betűvel szokta aláírni nevét.

Felesleges volt tovább időzni a szigeten. A páncélszekrény már be volt építve az árok mélyébe. Ugyan ki fedezhetné fel itt, ki vihetné el erről a titkos rejtekhelyről? Igen, itt biztonságban volt, s ha Kamülk pasa meg Zo kapitány sírjába viszi a titkot, előbb érkezik el a világ vége, semhogy valaki valaha is rájönne.

A fedélzetmester visszarendelte a matrózokat, miközben a kegyelmes úr és a kapitány még a part menti sziklán maradt. Néhány pillanat múlva értük jött a dereglye, és visszavitte őket a kétárbocosra, mely mozdulatlanul ringott horgonyán.

Tizenegy óra negyvenöt perc. Az idő pompás. Egyetlen felhő sincs az égen. Negyedóra múlva a nap delelőre hág. A kapitány elment a *szextáns*áért², s készen állt, hogy bemérje a déli magasságot. Mikor ezzel megvolt, kiszámította belőle a földrajzi szélességet, s ebből - a kilencórai megfigyelés óta eltelt idő óránkénti szögváltozásait számításba véve - a hosszúságot. Így azután olyan megközelítéssel határozta meg a szigetecske fekvését, hogy az esetleges eltérés nem haladhatta meg a fél mérföldet. Amikor befejezte, már azon volt, hogy felmegy a fedélzetre, midőn kinyílt a kabin ajtaja.

Kamülk pasa állt az ajtóban.

– Megállapítottad helyzetünket? - kérdezte.

– Igen, kegyelmes uram.

– Mutasd.

A kapitány odanyújtotta a papírlapot, amelyen számításait végezte.

Kamülk pasa figyelmesen megvizsgálta, mintha fejébe akarná vésni a szigetecske fekvését.

– Nagyon vigyázz erre a papírra - szólt a kapitányhoz. - Ami pedig a hajónaplót illeti, amelyben tizenöt hónap óta jegyzed útvonalunkat...

– Erre a naplóra, kegyelmes úr, soha senki rá nem teszi a kezét...

– És hogy ebben teljesen bizonyosak lehessünk, nyomban megsemmisíted.

– Parancsára.

A kapitány fogta a hajónaplót, és az útirányra vonatkozó sok-sok bejegyzéssel mit sem törődve, széttépte, majd pedig az egyik lámpa lángjánál elégette a lapjait.

Kamülk pasa és a kapitány ezután újra felment a bástyafedélzetre. A nap egy részét a hajó a sziget mellett töltötte.

Délután öt óra felé felhők gyűltek a nyugati ég peremén. A keskeny felhőhasadékokon át a lenyugvó nap sugárnyalábjai arany csillámokat szórtak a tengerre.

A kapitány a fejét rázta: tapasztalt tengerész lévén rosszat sejtett.

– Kegyelmes úr - mondotta -, nehéz köd szállt alá, talán erős szelet, de lehet, hogy vihart hoz éjszakára! E kis sziget nem véd meg bennünket, és még az éj beállta előtt jó lenne néhány mérföldre eltávolodni tőle.

– Nem tart itt vissza semmi bennünket, kapitány - felelte Kamülk pasa.

– Akkor hát, hagyjuk el e helyet.

– Még egyszer, utoljára: szükségtelen ismét megállapítani, milyen szélességi és hosszúsági fokon vagyunk? Nem akarod újra megmérni a nap állását?

– Nem, kegyelmes úr, éppen olyan bizonyos vagyok benne, hol vagyunk, mint hogy tudom: anyám szülötte vagyok.

– Akkor szedjük fel a horgonyt.

– Parancsára.

Az előkészületek gyorsan haladtak. A horgonyt felhúzták a tengerfenékről, és az elfoglalta a helyét a macskadarun. A vitorlákat a szélnek fordították, s megindultak nyugati irányba, negyedfordulattal északnak.

Kamülk pasa a taton állva, folyvást szemmel tartotta a kis szigetet, amíg csak az est halovány fényeiben előtűntek körvonalai. Aztán a sziklahalom eltűnt a ködben. De a gazdag egyiptomi bizonyos volt benne, hogy ha akarja, bármikor újra felleli, s vele együtt a kincset, amelyet reá bízott. A kincset, amely a gyémántokkal és drágakövekkel együtt százmillió aranyfrankot ért.