– Itt vagy hát végre, barátom?

– Azonnal idesiettem, mihelyt hívattál, szomszéd.

– Nem kis időbe tellett!

– Annyiba, amennyi kellett!

– Csakugyan? Azt gondolná az ember, hogy az Aranyos Amálián utaztál!

Gildas Trégomain eleresztette füle mellett a célzást, amely a tengeri hajókhoz képest lomha mozgású folyami vitorlások lassú járására vonatkozott. Látta, hogy szomszédja dühös, s ezen cseppet sem lepődött meg, hanem természetének megfelelően elhatározta, hogy mindent eltűr tőle.

Antifer mester odanyomta neki egyik ujját, amelyet Gildas széles tenyerének hüvelyk- és mutatóujja közé szorított.

– Ej! Ne olyan erősen, ördög és pokol! Mindig úgy megszorítod!

– Bocsáss meg... Nem készakarva tettem.

– Nahát, még csak az hiányzott volna!

Aztán Antifer mester intett barátjának, hogy üljön le a szoba közepén álló asztal mellé.

Az édesvízi hajós engedelmeskedett, és letelepedett a székre, behajlítva térdét és a sarkatlan cipőbe bújtatott két lábát szétterpesztve. Négy sarkában horgonnyal díszített, kék-piros virágú kendőt terített térdére.

Ezt a horgonyt Antifer mester általában nagy vállvonogatással fogadta. Mit keres a horgony a folyami hajósnál? Akkor már előárbocot, főárbocot és farárbocot is rakhatna az édesvízi hajójára!

– Iszol egy kupica konyakot, hajósgazda? - kérdezte, s két poharacskát meg egy flaskát tolt eléje.

– ‘Isz tudod, barátom, hogy nem élek ilyesmivel.

Ez azonban nem akadályozta meg Antifer mestert abban, hogy teletöltse a két kupicát. Az immáron tízéves szokás szerint, miután kiitta a saját poharát, felhörpintette a szomszédjáét is.

– Na és most beszélgessünk.

– Miről? - kérdezte a folyami hajós, aki nagyon is jól tudta, miről lesz szó.

– Miről, hajósgazda? Ugyan miről akarnál beszélgetni, ha nem...

– Igaz is! Tán megtaláltad azon a híres szélességi körön a pontot, amely érdekel?

– Hogy megtaláltam-e? Hát hogyan találnám meg? Csak nem a két némber fecsegését hallgatva, akik az imént még itt trécseltek?...

– A derék Nanonról és az én szépséges Énogate-omról beszélsz?

– Ó, tudom... Mindig szívesen fogod pártjukat ellenem. De nem erről van szó. Már nyolc éve, hogy apám elhunyt, és nyolc éve egy tapodtat se haladunk előre... Elég volt! Ennek véget kell vetni!

– Én... - mondta hamiskásan az édesvízi hajós - én úgy vetnék véget neki, hogy abbahagynám...

– No, ne mondd, gazda! És mit tegyek apám végakaratával? Hát talán az ilyen meghagyás nem szent dolog?

– Sajnálatos - rebegte Gildas Trégomain -, hogy a derék férfiú nem tért ki bővebben...

– Azért nem, mert ő sem tudott többet! Ezer mennydörgős mennykő, hát én is úgy érkezem el utolsó napomhoz, hogy nem tudok meg többet belőle?

Gildas Trégomain már azon volt, hogy megmondja: ez biz végtelenül valószínű, sőt kívánatos. Ám visszatartotta magát, nehogy még jobban felingerelje heves természetű vitatársát.

De mondjuk el előbb, mi is történt néhány nappal azelőtt, hogy Thomas Antifer elköltözött az élők világából.

1854-et írtak - és az is meg volt írva, hogy a vén tengerész ezt az esztendőt már nem ezen az árnyékvilágon fogja befejezni. S éppen, mert nagyon betegnek érezte magát, kötelességének tartotta, hogy elmesélje fiának azt a történetet, amelynek titkát lehetetlen volt megfejteni.

Ötvenöt évvel annak előtte - 1799-ben -, amikor kereskedelmi hajókon a közel-keleti kikötőkben szolgált, azon a napon, amidőn Bonaparte agyonlövette a jaffai foglyokat, Thomas Antifer a palesztinai partok mentén hajózott. A francia matróz éjnek idején kimentette az egyik szerencsétlent, aki egy sziklán várta a biztos halált. Felvette hajójára, ápolta sebeit, s végül kéthavi buzgó kezelés után meggyógyította.

A fogoly felfedte kilétét megmentőjének. Azt mondta, Kamülk pasának hívják, egyiptomi származású, és amikor elbúcsúzott tőle, biztosította a derék malóit, hogy nem feledkezik meg róla. A kellő pillanatban a francia majd megbizonyosodik hálájáról.

Thomas Antifer elvált Kamülk pasától, továbbhajózott a tengereken, olykor-olykor még eszébe jutott az ígéret, majd elhatározta, hogy nem gondol többet rá, mert úgy látszott, soha az életben nem tartják be.

Így hát a megöregedett matróz nyugalomba vonult Saint Malón, s immár csak Pierre fia tengerészeti nevelése érdekelte. Hatvanhét esztendős volt, amikor 1842 júniusában levelet kapott.

Honnan jött a franciául írott levél? A bélyegek arra vallottak, hogy Egyiptomból. S mit tartalmazott? Egész egyszerűen csak ezt:

„Thomas Antifer kapitány kéretik, jegyezze be noteszába a következő adatot: az északi szélesség 24° 59’-e. Később majd megkapja a hozzá tartozó hosszúsági fokot is. Legyen szíves nem elfelejteni és egyúttal titokban tartani. A dolog nagy fontossággal bír számára. Az az óriási értékű arany, gyémánt és drágakő, melynek egyszer, a szélességi és hosszúsági fokok ismeretében, birtokába fog jutni, csupán annak a szolgálatnak lesz méltó jutalma, melyet valaha egy jaffai fogolynak tett.”

És ezt a levelet csak monogrammal, mégpedig kettős K betűvel írták alá.

Ez persze felcsigázta a derék férfiú képzeletét, s a derék férfiú méltó apja volt derék fiának. Így hát negyvenhárom év távlatából Kamülk pasa nem feledkezett meg róla! Elég soká váratott magára, azt meg kell adni! Minden bizonnyal sokfajta nehézség tartotta vissza Szíriában, abban az országban, amelynek politikai helyzete végleg csupán 1840-ben, a Londonban a szultán javára július 15-én kötött szerződéssel rendeződött.

Nos, most hát Thomas Antifernek birtokában volt egy bizonyos szélességi kör, amely keresztülhaladt a földgömbnek egy bizonyos pontján - ott, ahová Kamülk pasa elásta egész vagyonát. Éspedig micsoda vagyont! Úgy gondolta, legalábbis milliókat. De ugyanakkor meghagyták neki, hogy az ügyet a legnagyobb titokban tartsa mindaddig, amíg meg nem érkezik a hírhozó, ki egy szép napon közli majd vele az ígért hosszúsági fokot. Nem is szólott a dologról senkinek, még tulajdon fiának sem.

Várt. Tizenkét esztendeig várt türelmesen, akár a francia népdalból ismert Anna nővér a toronyban. De hát belenyugodhatott abba, hogy a sírba is magával vigye a titkát, ha elérkezne élete végéhez, még mielőtt ajtót nyithatott volna a pasa küldöncének? Nem! Úgy gondolta, hogy ez nem volna helyes. Közölnie kell a titkot azzal, akit megillet a jog, hogy helyette hasznot húzzon belőle, vagyis fiával, Pierre-Servan-Malóval. Így történt hát, hogy 1854-ben, az akkor nyolcvanegy éves agg tengerész, érezve, hogy már csak néhány napja maradt az életből, nem habozott felvilágosítani legény fiát és egyetlen örökösét Kamülk pasa szándékai felől. Megeskette - amint azt vele is tették -, hogy sohasem felejti el ennek a szélességi körnek az adatait, gondosan megőrzi a kettős K-val aláírott levelet, és bizalommal várja a hírnök megjelenését.

Aztán a derék férfiú meghalt. Övéi elsiratták, és a családi sírboltban örök nyugalomra helyezték. Sajnálták valamennyien, akik ismerték.

Elképzelhetjük, milyen hatással volt ez a felfedezés Antifer mester eszére, lobbanékony képzeletére, s milyen izzó vágyakozás kerítette hatalmába egész lényét. Az apja által remélt milliókat gondolatban megtízszerezte. Kamülk pasát az „Ezeregyéjszaka” nábobjaihoz hasonló mesés személyiségnek tartotta. Ettől fogva már csak Ali baba meséjére emlékeztető kincsesbarlangokról álmodott, amelyek mélyére aranyat és drágaköveket rejtettek. Türelmetlen, ideges természete miatt nem tudott olyan titoktartó maradni, mint amilyen apja volt. Ő meg tudta tenni, hogy tizenkét álló esztendőn át egy szót se szóljon senkinek, ne árulja el a titkot, ne kíséreljen meg semmit se tenni azért, hogy kiderítse: vajon mi lett a kettős K-val jelzett levél aláírójából. A fiú erre nem volt képes. Így azután 1855-ben, amidőn egyszer éppen a Földközi-tengeren járt, s Alexandriában is kikötött, a tőle telhető legügyesebben megpróbált Kamülk pasa felől tájékozódni.

Létezett-e egyáltalán? E tekintetben nem volt semmi kétség, mert az öreg tengerész kezében sajátkezű levél volt tőle. Él-e még most is? Ennek a fontos kérdésnek Antifer mester különös jelentőséget tulajdonított. A kapott felvilágosítások elcsüggesztették: Kamülk pasa mintegy húsz évvel azelőtt eltűnt, senki sem tudja, mi lett vele.

Bizony, ez a hír alaposan megtorpedózta Antifer mester hajóját! Mégsem süllyedt az el. Egyébként, ha nem is volt hír Kamülk pasáról, abban Antifer bizonyos volt, hogy 1842-ben még élt - a híres-nevezetes levél ezt bizonyította. Valószínű tehát, hogy el kellett hagynia az országot, mégpedig olyan okból, amelyet egyáltalán nem volt köteles feltárni. Amikor eljő az ideje, hírnöke, aki a nehezen várt hosszúsági fokot hozza, jelentkezni fog a nevében, és minthogy az apa már nincs az élők sorában, a fia fogja fogadni, és persze minden jóval el fogja látni.

Antifer mester tehát visszatért Saint Malóba, s egy árva szót sem szólt senkinek, noha ez nem kis megerőltetésébe került. Tovább hajókázott a tengereken, egészen 1857-ig, amikor is abbahagyta mesterségét, s azóta övéi közt élt.

De milyen nyugtalan élet volt ez! Nem tudott mihez kezdeni, s dologtalanságában mindig ez a rögeszme gyötörte. Ez a huszonnégy fok meg ez az ötvenkilenc perc mindig a feje körül repdesett, mint valamilyen ingerkedő légy! Végül is már nagyon viszketett a nyelve, s közölte a titkot nővérével, unokahúgával, unokaöccsével és Gildas Trégomainnel. Így persze a titok - legalábbis részben - nemsokára az egész városban szétszivárgott, sőt még Saint Servanon és Dinard-on túlra is eljutott. Azt beszélték, hogy egyszer majd hatalmas, mesés, tébolyító vagyon száll Antifer mesterre, s ezt a kincset ő semmiképpen sem fogja elszalasztani. És valahányszor csak kopogtattak ajtaján, mindig azt várta, hogy ezzel a mondattal köszöntik:

– Itt a várt hosszúsági fok!

Eltelt néhány esztendő. Kamülk pasától nem érkezett üzenet.

Egyetlen idegen sem lépte át a ház küszöbét. Ezért élt hát Antifer mester olyan állandó ingerültségben. Családja végül már nem is hitt ebben a vagyonban, s úgy vélte, a levél is csak valamilyen ármány szülötte. Gildas Trégomain, noha nagyon vigyázott, hogy el ne árulja, úgy hitte: barátja fölöttébb hiszékeny ember, ami viszont nem válik a rövidjáratú tengerészek különben nagybecsű céhének dicsőségére. Pierre-Servan-Malo azonban nem tágított. Semmi sem tudta kikezdeni meggyőződését. Úgy érezte, szinte már a kezében van ez a nábob-kincs, s bizony nem volt szabad e tekintetben ellentmondani neki, legalábbis ha az ember nem akart vihart aratni.

Nem csoda tehát, hogy ma este a folyami hajós, amikor itt ült előtte az asztal mellett, amelyen a két konyakos pohárka remegett, nagyon ügyelt arra, nehogy újabb robbanás rázza meg barátja lőporkamráját.

– Ide figyelj - szólt hozzá Antifer mester, és a szeme közé nézett -, felelj nekem kertelés nélkül, mert néha ugyancsak idétlennek látszol! Elvégre az Aranyos Amália gazdája sohasem használt szextánst... A Rance két partja közt igazán nincs szükség meghatározni a nap állását, megfigyelni a holdat, a csillagokat.

Bizonyos lehet benne a nyájas olvasó; azzal, hogy felsorolta a legfontosabb vízrajzi módszereket, Pierre-Servan-Malo azt akarta bizonyítani, hogy milyen óriási távolságban van a rövidjáratú fedélzetmester egy édesvízi hajósgazdától!

A kitűnő Trégomain mosolygott, és megadóan követte tekintetével az ölében kiterített keszkenő színes csíkjait.

– Ide figyelsz legalább, te folyami béka?

– Figyelek, barátom.

– Nos, egyszer és mindenkorra kérdem: tudod-e te egyáltalán, mi is az a földrajzi szélesség?

– Körülbelül.

– Tudod-e, hogy az Egyenlítővel párhuzamos kör az, s hogy 360 fokra, azaz 21 600 fokpercre, vagyis 1 296 000 másodpercre oszlik?

– Hogyne tudnám! - rebegte Gildas Trégomain jóságos mosollyal.

– És azt is tudod, hogy egy tizenöt fokos ív időben egy órának felel meg? Hogy egy tizenöt perces ív egy percet tesz ki? Egy tizenöt másodperces ív egy másodpercnek felel meg?

– Azt akarod, hogy betéve felmondjam?

– Nem! Felesleges. Nos hát akkor nekem megvan ez az Egyenlítőtől északra, huszonnégy fok ötvenkilenc percre haladó szélességi köröm. Nos, ezen a szélességi körön, amely 360 fokra oszlik - 360-ra, érted! -, van 359 fok, amire én fütyülök, mint a vasmacskára, melynek nincsen patája! De van egy, éspedig csakis egyetlenegy, hogy melyik, azt nem tudom, s csak akkor tudom meg, ha megmondják, melyik hosszúság keresztezi... és ott... azon a helyen milliók hevernek... Ne mosolyogj!

– Én nem mosolygok, barátom.

– Igen, milliók amelyek az enyémek, jogomban áll kiásni őket, ha megtudom, hol vannak eltemetve.

– Hát akkor - felelte szelíden a folyami hajós - türelmesen meg kell várni a hírnököt, aki meghozza a jó hírt...

– Türelmesen... türelmesen! De hát neked nincs vér az ereidben?

– Csak káposztalé, azt hiszem, csak káposztalé - felelte Gildas Trégomain.

– Az enyémben azonban kéneső... salétrom buzog, és én nem tudom türtőztetni magam... én csak emésztem... felfalom magam...

– Jó lenne, ha megnyugodnál.

– Megnyugodnék? Hát elfelejted, hogy 62-ben vagyunk, hogy apám 54-ben halt meg, hogy már 42-óta tudta a titkot, és hogy nemsokára húsz esztendeje várjuk ennek a pokoli rejtvénynek a megfejtését?

– Húsz év! - mormogta Gildas Trégomain. - Hogy telik az idő! Húsz esztendővel ezelőtt én még az Aranyos Amália parancsnoka voltam...

– Ki beszél neked az *Aranyos Amáliá*ról?! - kiabált Antifer mester. - Az *Aranyos Amáliá*ról van szó vagy erről a levélről, benne a szélességi körrel?

És meglobogtatta a folyami hajós hunyorgó szeme előtt az immáron megsárgult híres levelet, amelyen Kamülk pasa monogramja állt.

– Igen... ebben a levélben... ebben az átkozott, ebben az ördögi levélben - tüzelt tovább a mester -, amelyet sokszor már-már szeretnék széttépni, hamuvá égetni...

– Ez talán bölcs dolog is volna - kockáztatta meg a folyami hajós.

– Megálljunk! Trégomain gazda - csapott le rá Antifer mester, és a szeme vadul villogott, a hangja dörgött -, vigyázz, soha többé ne válaszolj nekem így, mint most tetted!

– Soha.

– És ha egy őrült pillanatomban el akarnám pusztítani ezt a levelet, amely olyan nekem, mint a birtoklevél, ha elég esztelen lennék, és elfelejteném, mivel tartozom szeretteimnek és magamnak, és ha ti nem akadályoznátok meg benne...

– De igenis, megakadályoználak, barátom, megakadályoználak benne - sietett hozzátenni Gildas Trégomain.

A nagyon felindult Antifer mester megragadta konyakos poharát, koccintott a folyami hajóssal, és így szólt:

– Egészségedre, hajósgazda!

– A tiédre! - felelte Gildas Trégomain, s a szeméig emelte a poharat, de aztán visszatette az asztalra.

Pierre-Servan-Malo továbbra is gondolataival viaskodott, lázas kézzel gyúrta hajzatát, káromkodásokkal és sóhajokkal megszakított szavakat mormolt, és meg-megforgatta a foga közt a kavicsot. Majd hirtelen karba tette a kezét, és barátjára szegezte tekintetét.

– Tudod-e legalább, hol halad ez az átkozott szélességi kör, az északi szélességnek ez a 24° 59’-e?

– Hát hogyne tudnám! - felelte a folyami hajós, aki már százszor is végigszenvedte ezt a kis földrajzi leckét.

– Annyi baj legyen, gazda! Vannak dolgok, amiket sohase tud az ember elég jól!

És erre kinyitotta planiszférikus vetületű atlaszát, ahol a csaknem gömb alakú föld volt felvázolva.

– Idesüss! - mondta habozást és ellenkezést nem tűrő hangon.

Gildas Trégomain odanézett.

– Ugye, jól látod, hogy itt van Saint Malo?

– Látom. Itt meg a Rance...

– A Rance nem érdekes! Az ördög vigye el a te Rance-odat! Na, tedd az ujjad a párizsi délkörre, s menjél le a huszonnegyedik szélességi körig.

– Már megyek is.

– Haladj át Franciaországon, Spanyolországon... Itt van Afrika. Menj még Algériánál is lejjebb... Itt van a Ráktérítő... itt... Timbuktu felett...

– Megvan.

– Nos, itt vagyunk ezen a híres szélességi körön.

– Igen, itt vagyunk.

– Siessünk most kelet felé... Haladjunk át egész Afrikán, lépjünk át a Vörös-tengeren... ugorjunk át Arábia felett Mekkánál... Emeljünk kalapot a maszkati imám előtt... repüljünk el India felett, hagyjuk jobbra magunk mögött Bombay-t és Calcuttát... horzsoljuk délen Kínát, Formóza szigetét, a Csendes-óceánt, a Sandwich-szigeteket. De ide figyelsz egyáltalán?

– Figyelek, hogyne figyelnék! - dörmögte Gildas Trégomain, hatalmas keszkenőjével koponyáját törölgetve.

– Nos, akkor hát itt vagyunk Amerikában, Mexikóban... aztán az öbölben... azután Havanna mellett... Átvágsz a Floridai-szoroson, elkalandozol az Atlanti-óceánon... elhaladsz a Kanári-szigetek partjai mentén... megint Afrikába érkezel... feljössz a párizsi délkör mentén és visszaérkezel Saint Malóba, miután körüljártad a földet a huszonnegyedik szélességi körön.

– Phu! - mondta megkönnyebbülten a folyami hajós.

– És most - folytatta Antifer mester -, hogy átmentünk két kontinensen, az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceánon, ahol ezerszámra vannak a kis szigetek, meg tudod nekem mondani, édesvízi hajós, hol van a milliókat rejtő hely?

– Éppen ez az, amit nem tudunk.

– Éppen ez az, amit tudni fogunk!

– Igen... tudni fogunk... majd ha a hírnök...

Antifer mester megragadta a második konyakos poharat is, amelyet az Aranyos Amália gazdája nem ürített ki.

– Egészségedre! - köszöntötte komáját.

– A tiédre! - felelte Gildas Trégomain, az üres poharat barátja teli poharához koccintva.

Éppen most ütötte a tízet. A ház kapuján nagyot koppant a kopogtató.

– Jaj, csak legalább a hosszúságot hozó hírnök jönne! - sóhajtott fel a nagyon is ideges malói kapitány.

– Ó! - rebegte barátja, mert nem tudta visszatartani ezt a kétkedő felkiáltást.

– És miért ne?! - kiáltotta Antifer mester, s az arcát bíborpír öntötte el.

– Igaz is! Miért ne? - felelte békülékenyen a folyami hajós, s hozzá még valamilyen köszöntő mozdulatot is tett a jó hír hozója felé.

Hirtelen kiabálás támadt a földszinten - éspedig örömkiáltások, amelyek, lévén, hogy Nanon meg Énogate hallatta őket, nem szólhattak Kamülk pasa küldöncének.

– Ő az! Ő az! - ismételte a két nő.

– Ő?... Ő?... - kérdezte Antifer mester.

És a lépcső felé indult, amikor kinyílt a szoba ajtaja.

– Jó estét, jó estét, bácsikám!

Ezt vidám, megelégedett hang mondta, s ez még csak jobban ingerelte a szóban levő bácsikát.

„Ő” - Juhel volt: Most érkezett. Nem szalasztotta el a nantes-i vonatot, de a vizsgáját sem, mert azonnal felkiáltott:

– Átmentem, bácsikám, átmentem!

– Átment! - ismételte utána az öregasszony meg a fiatal lány.

– Hová mentél át? - kérdezte Antifer mester.

– Átmentem a vizsgán! Hosszújáratú kapitány lettem, és én kaptam a legjobb osztályzatot!

S minthogy nagybátyja nem zárta karjába, a Trégomainéba hullott, aki úgy a keblére ölelte, hogy alig tudott szuszogni.

– Még megfojtja! - jegyezte meg Nanon.

– Hisz alig öleltem meg! - válaszolta mosolyogva az Aranyos Amália volt gazdája.

Közben Juhel nagy szuszogások után felocsúdott, és a lázasan fel és alá járkáló Antifer mesterhez fordult:

– No és most, bácsikám, mikor legyen az esküvő?

– Miféle esküvő?

– Az enyém az én kedves Énogate-ommal - felelte Juhel. - Hát nem így egyeztünk meg?

– Igen... megegyeztünk - hagyta helyben Nanon.

– Hacsak Énogate már nem kér belőlem, hogy hosszújáratú kapitány lettem...

– Ó, Juhelem! - kiáltotta a lány, s kezét nyújtotta a fiúnak, kezét, amelyben a derék Trégomain - legalábbis ezt állította később - látni vélte a szerelmes leány szívét.

Antifer mester nem felelt, s úgy tett, mintha azt kutatná, honnan fú a szél.

– No de hát, bácsikám? - erősködött a fiatalember.

És odaállt elébe. Szép szál legény volt, csinos arca csak úgy csillogott, szemében a boldogság ragyogott.

– Bácsikám, hát nem azt mondta: „Akkor lesz az esküvő, ha levizsgáztál. Amikor visszajössz, kitűzzük?”

– Én is azt hiszem, ezt mondtad, barátom - kockáztatta meg, hogy véleményt mondjon a folyami hajós.

– Nos, levizsgáztam - ismételte Juhel - és visszajöttem, s ha ön is egyetért vele, bácsikám, április elejére tűzzük ki...

Pierre-Servan-Malo felugrott:

– Nyolc hét múlva? Akkor már miért nem nyolc nap múlva? Vagy nyolc óra... nyolc perc múlva?

– Bizisten! Ha lehetne, bácsikám, én mellette lennék!

– Ó - vetette közbe Nanon -, ahhoz idő kell! Fel kell készülnünk... be kell vásárolnunk...

– Igen... új ruhát kell csináltatnom - szólott Gildas Trégomain, a leendő vőfély.

– Hát akkor jó lesz április 5-e? - kérdezte Juhel.

– Nem bánom - vetett véget a vitának Antifer mester, aki már nem tudott tovább ellenállni ennek az ostromnak.

– Ah, drága bácsikám! - kiáltotta Énogate, és a nyakába ugrott.

– Ah, kedves bácsikám! - kiáltotta Juhel.

És minthogy az egyik oldalról ő csókolta, és minthogy a másik oldalról Énogate csókolta, nem lehetetlen, hogy arcuk találkozott...

– Rendben van, legyen április 5-e - vette át ismét a szót nagybátyjuk -, de egy feltétellel...

– Feltétel nélkül...

– Milyen feltétellel? - nyugtalankodott Gildas Trégomain, aki barátjának valamilyen újabb mesterkedésétől tartott.

– Igen... egy feltétellel...

– Éspedig, bácsikám, milyennel? - kérdezte Juhel, s szemöldöke kezdett összeráncolódni.

– Azzal, hogy addig nem kapom meg az én hosszúsági...

Mindnyájan fellélegzettek.

– Jó, jó - felelték egyhangúan.

És csakugyan: hát nem kegyetlen dolog lett volna visszautasítani Antifer mesternek ezt az engedményt? Különben is, milyen valószínűsége volt annak, hogy Kamülk pasa hírnöke, ki immár húsz esztendeje váratott magára, éppen Juhel és Énogate kitűzött lakodalma előtt jelentkezzék?