A RÉZTOK TARTALMA

Nem volt semmi titokzatos abban, ami történt, s magyarázatához elégséges, ha pusztán fizikai jelenségeket, törvényeket ismertetünk.

A Manausba tartó Santa Ana nevű ágyúnaszád, mely a folyamon fölfelé haladt, éppen ekkor kelt át a Friasi-gáton. Mielőtt a Rio Negro torkolatához ért volna, kitűzte lobogóját, s ágyúlövéssel tisztelgett a brazil színek előtt. A víz színe megrezzent a dörrenésre, s a folyam fenekéig terjedő rezgés ereje elég volt ahhoz, hogy fölemelje Torres hulláját, mely - minthogy bomlása már megkezdődött - amúgy is könnyebb volt. Nagyon is természetes okok eredménye volt tehát az, hogy a holttest az Amazonas színére emelkedett.

Akármilyen természetes jelenség játszott is közre, tagadhatatlan, hogy a Santa Ana fölbukkanása nagyon szerencsésen játszott közre az események alakulásában.

Manoel kiáltására - egyébként meglepetésükben valamennyien fölkiáltottak - az egyik pirog nyomban a tetem felé siklott, míg a tutajon őrködők nekiláttak, hogy fölhúzzák a búvárt.

Könnyen elképzelhetjük, milyen mélységesen megdöbbent Manoel, mikor meglátta, hogy Benito micsoda állapotban került vissza a tutajra: teljesen magatehetetlen volt, az élet egyetlen külső jele sem látszott rajta.

Hát lehetséges, hogy egy holttest helyett kettőt adott vissza nekik az Amazonas vize?

Benitóról villámgyorsan lehúzták a búvárruhát.

A villamos angolna elektromos kisülései olyan erősek voltak, hogy áldozata már lent a mélyben elvesztette eszméletét.

Manoel kétségbeesetten szólongatta, saját leheletével próbálta életre kelteni, a szívét tapogatta, ver-e még.

– Dobog! Dobog! - kiáltotta.

Igen, Benito szíve még dobogott, s néhány pillanattal később Manoelnak sikerült is eszméletre térítenie.

– A holttest! A holttest! - ezek voltak Benito első szavai.

– Itt van! - nyugtatta meg Fragoso, s a pirogra mutatott, mely Torres holttestét hozta a tutaj felé.

– De te, Benito? Veled mi történt? - kérdezte Manoel. - Talán a levegőhiány?

– Nem! - mondta Benito. - Villamos angolna támadott meg... És az a zaj?... Mi volt az a dörrenés?

– Ágyúlövés! - válaszolt Manoel. - Az lökte föl a tetemet a víz színére!

A pirog éppen akkor állt a tutaj mellé. Az indiánok a fenékben helyezték el Torres tetemét. A víz még nem sok kárt tett benne, könnyen ráismertek. Nincs semmi kétség: ez Torres holtteste.

Fragoso a pirogban térdelve kezdte levetkőztetni, a ruha rongyokban foszlott le róla, s mikor a borbély figyelmesebben megnézte Torres lemeztelenített jobb karját, egy régi forradást, késsel ejtett seb nyomát látta rajta.

– Ez a forradás! - kiáltott föl Fragoso. - Hát persze... Ő az!... Most már emlékszem!...

– Mire emlékszik, barátom? - kérdezte Manoel.

– Egy verekedésre!... Igen, egy verekedést láttam Madeirában... ezelőtt három évvel. Hogyan is felejthettem el?! Ez a Torres akkor az erdei kapitányok csapatához tartozott. Mindig tudtam, hogy valahol már láttam ezt a nyomorultat!

– Mit számít ez? - türelmetlenkedett Benito. - A tok! A tokot kell keresni!... Megvan még?

S Benito már neki akart látni, hogy az utolsó ruhafoszlányokat is letépje a holttestről, Manoel azonban visszatartotta.

– Egy pillanatig légy türelemmel! - mondta.

Aztán a tutaj legénységéhez fordult, ezek az emberek nem tartoztak a jangada legénységéhez, tehát későbbi tanúvallomásukat elfogulatlannak ítélheti a bíróság.

– Barátaim - mondta -, jól jegyezzenek meg mindent, amit most látnak, hogy aztán a bíróság előtt pontosan tudják elmondani, miként történtek a dolgok.

Az emberek közelebb léptek a piroghoz. Fragoso ekkor leoldotta Torresról a punchóját összeszorító övet, majd a zubbonya zsebét tapogatva fölkiáltott:

– A tok!

Benito megkönnyebbülten sóhajtott föl, s már megragadta volna a tokot, hogy kinyissa, és megnézze, mi van benne...

– Nem! - mondta Manoel, akit most sem hagyott el hidegvére. - Nem, Benito, a gyanú árnyékának sem szabad fölmerülnie a bírákban. Elfogulatlan tanúknak kell bizonyítaniuk, hogy a tokot valóban Torresnál találtuk.

– Igazad van - válaszolt Benito.

Manoel ekkor a tutaj legénységének a vezetőjéhez fordult.

– Arra kérem, kutassa ki ennek a zubbonynak a zsebeit!

Torres zsebéből egy légmentes fedéllel lezárt réztok került elő, melyben aligha tett kárt a víz.

– Az okmány... az a papiros... benne van?! - kiáltott Benito, aki már alig türtőztette magát.

– A bíróság dolga, hogy kinyissa a tokot! - figyelmeztette Manoel. - A bíróságnak kell megállapítani, hogy benne van-e a keresett okmány.

– Igen... igen... megint csak igazad van, Manoel! - mondta Benito. - Gyerünk hát Manausba! Induljunk mielőbb!

Benito, Manoel, Fragoso és a tutaj vezetője, aki magához vette a tokot, már beszálltak az egyik pirogba, mikor Fragoso megkérdezte:

– És mi történjék Torres tetemével?

A pirog megállt.

Az indiánok már vízbe hajították a kalandor holttestét, s az most ott úszott a hullámokon.

– Torres ugyan csak egy galád fickó volt - mondta Benito -, becsületes párharcban kockáztattam életemet az ő élete ellen, s úgy fordult, hogy az én kezem mérte rá a halálos csapást, de azért teste mégse maradjon temetetlen!

A második pirog embereinek meghagyták, hogy vegyék csónakjukba Torres tetemét, vigyék ki a partra, ahol majd eltemetik.

Csakhogy e pillanatban a folyam fölött kerengő ragadozó madarak lecsaptak a hullámokon úszó tetemre.

Tíz perccel később a gyors pirog Manaus kikötőjébe érkezett. Benito és a társai partra szálltak, s valósággal rohantak a város utcáin át.

Néhány perc alatt Jarriquez bíró háza elé értek, s egyik szolgájával beüzentek neki, legyen olyan jó, és nyomban fogadja őket.

Hamarosan a bíró dolgozószobájában voltak valamennyien.

Manoel elmondta a történteket attól kezdve, hogy Benito becsületes párbajban halálra sebezte Torrest, egészen addig, hogy miként találták meg a réztokot, s azt a tutaj vezetője miként vette ki a halott zubbonyának zsebéből.

Noha Manoel szavai mindenben megerősítették azt, amit Joam Dacosta Torresról s a Torres által ajánlott alkuról mondott, Jarriquez bíró nem állhatta meg, hogy hitetlenkedve el ne mosolyodjék.

– Tessék, uram, itt a tok - fejezte be Manoel. - Egy pillanatig sem volt a mi kezünkben, az az ember adja át önnek, aki a holttest zubbonyának zsebéből kivette.

A bíró gondosan vizsgálgatta, úgy forgatta a kezében a tokot, mintha valami értékes műkincset nézne. Majd megrázta, s hallotta, hogy a tokban pénz csörög.

A tok tehát mégsem azt az annyira keresett okmányt tartalmazza, melyet a bűntény értelmi szerzője állítólag saját kezűleg írt, s melyért Torres gyalázatos árat kért Joam Dacostától? A halálraítélt ártatlanságának tárgyi bizonyítéka tehát mindörökre elveszett volna?

Könnyen elképzelhetjük, micsoda izgalom vett erőt a jelenet tanúin. Benito alig tudott megszólalni, úgy érezte, megszakad a szíve.

– Nyissa ki, uram, kérem, nyissa ki a tokot! - esengett végül elfúló hangon.

Jarriquez bíró kezdte lecsavarni a tok fedelét, s mikor az levált, a tokból néhány aranypénz hullott az asztalra.

– De a papiros!... A papiros! - nyögött föl Benito, s az asztal szélébe kapaszkodott, nehogy összerogyjon.

A bíró belenyúlt a tokba, s némi üggyel-bajjal gondosan összehajtogatott, megsárgult papírt húzott ki belőle, melyet a víz, úgy látszik, megkímélt.

– Az okmány! Megvan az okmány! - kiáltotta Fragoso. - Igen, a jangadán ezt láttam Torres kezében!

Jarriquez bíró kisimította a papirost, megnézte, aztán megfordította, hogy lássa mindkét, meglehetősen nagy betűkkel teleírt oldalát.

– Ez bizony kétségtelenül valami dokumentum - mondta. - Az bizony!

– Igen - felelt Benito -, és ez az az okmány, ami apám ártatlanságát bizonyítja.

– Azt már én nem tudhatom - mondta Jarriquez bíró. - S félek, hogy nehezen tudhatja meg bárki is!

– De miért?... - döbbent meg Benito, és halottsápadtra vált.

– Mert ez az okmány titkosírással van írva - válaszolt Jarriquez bíró -, és hát...

– És? - sürgette Benito.

– És nem ismerjük a kulcsát!