EGY ÁGYÚLÖVÉS ÉS A KÖVETKEZMÉNYEI

Benito tehát leereszkedett e roppant vizek alá, hogy megkeresse a kalandor holttestét. Ó, ha megfordíthatta, elpárologtathatta, kiszáríthatta volna e vizek árját, ha lecsapolhatta volna a Rio Negro torkolatától a Friasi-gátig, milyen könnyen megszerezhetné azt a réztokot Torres zubbonya zsebéből! Akkor kiderülne apja ártatlansága. Joam Dacosta visszanyerné szabadságát, s folytathatná útját lefelé a nagy folyamon, nem várnának rá iszonyatos megpróbáltatások.

Benito megvetette lábát a fenéken. Csikorgott a homok a búvárruha nehéz ólomtalpai alatt. Mintegy tíz-tizenöt lábnyi víz volt fölötte annak a meredek partnak a közelében, ahol Torrest elnyelte a hullámsír.

Nád, korhadó fa és vízinövények kibogozhatatlan összevisszasága borította itt a mederfenéket, s egész biztos, hogy az előző napi kutatás közben a csáklyák nem hatolhattak keresztül ezen a sűrű kuszaságon. Lehetséges tehát, hogy a tetem valahol itt, ebben a víz alatti bozótban akadt fenn, s még most is ott van, ahova zuhant.

A fény meglehetős mélyen behatolt az átlátszó víztömeg alá, melynek színét a felhőtlen égbolton tündöklő nap dárdázta csaknem függőleges sugaraival. Az átlátszó víztükrök alatt általában már húszlábnyi mélységben rendkívül keveset látnak a búvárok, itt azonban mintha folyékony fény járta volna át a vizet, s Benito akár mélyebben is lehetett volna, akkor sem borította volna el a sötétség.

Lassan haladt a part tövében. Szigonyával végigkutatta az összekuszálódott nádat s a vízfenéken meggyülemlett hordalékot. Szerszáma nyomán, mint madárrajok a bozótból, menekültek a halak seregei, mintha darabokra tört tükör ezer meg ezer szilánkja elevenedett volna meg a vízben; s mint bolyból kiűzött hangyák, folyami rákok futottak a fenék sárgás homokján.

Benito, noha minden talpalatnyi helyet átkutatott, nem találta meg azt, amit keresett. Ekkor rájött, hogy ezen a helyen meglehetősen erős lejtéssel mélyül a folyamágy, lehetséges tehát, hogy a tetem a partkiszögellésben megállt vízből beljebb csúszott, a folyam közepe felé. Ha így van, akkor meg kell találnia; ebből a mélységből, mely szinte érzékelhetően nőtt, még nem vihette el a folyam sodra.

Úgy döntött tehát, hogy mihelyt végzett a víz alatti bozótossal, a meder közepe felé folytatja a kutatást. Egyelőre tovább keresgélt a part mentén, amerre negyedórán át úszott a tutaj, ahogy előre megállapodtak.

Eltelt a negyedóra, és Benito még mindig nem talált semmit. Úgy érezte, a felszínre kell emelkednie, hogy újból erőre kapjon, hiszen egyes részeken, ahol a folyammeder mélyebb volt, igen nagy nyomás nehezedett rá, ami, ha valaki nem szokta meg, erős fizikai fáradtságot és szellemi elbágyadást okoz.

Meghúzta hát a riasztócsengő zsinórját, s a tutajon levők máris kezdték fölhúzni, de csak nagyon lassan, nehogy a nyomás hirtelen csökkenése miatt baja essék a búvárnak.

Mihelyt a tutajra került, s fejéről levették a fémgömböt, Benito mélyeket lélegzett, aztán leült, hogy kicsit pihenjen.

A pirogok nyomban a tutaj mellé álltak. Manoel, Fragoso és Araujo már alig várta, hogy beszélhessen Benitóval.

– Mire jutottál? - kérdezte Manoel.

– Semmire!... Még mindig semmi!

– Nem találtál valami biztató nyomot?

– Semmit.

– És ha most én folytatnám?

– Nem, Manoel! - válaszolt Benito. - Ha belekezdtem, végig akarom csinálni... Hagyd csak!

Ezután elmagyarázta a kormányosnak, hogy végig akarja vizsgálni a folyammedret egészen a Friasi-gátig, ahol a mederfenék hirtelen emelkedése megállíthatta Torres holttestét, ha a hulla véletlenül már a víz alatt belekerült volna a folyam sodrába; előbb azonban aprólékosan végig akarja kutatni a meder két partja között a bemélyedést, vagyis pontosan a folyamágy közepét, melynek fenekére a csáklyák nyilván nem hatolhattak le.

Araujo helyeselte a tervet, és intézkedett, hogy végre is hajthassák.

Manoel kötelességének tartotta, hogy tanácsokkal lássa el Benitót.

– Minthogy ezen az oldalon akarod folytatni a kutatást - mondta -, a tutaj abba az irányba fog megindulni, de kérlek, légy nagyon óvatos! Sokkal mélyebben leszel a víz alatt, mint eddig voltál, talán ötven-hatvan lábnyi mélységbe is kerülsz, kétatmoszférányi nyomás nehezedik majd rád. Ezért csak nagyon lassan mozogj, mert különben elhagyhat a lélekjelenléted, nem fogod tudni, hol vagy, mi végett vagy ott, ahol vagy. Ha úgy érzed, mintha vasabroncsok szorítanák a fejedet, a füled pedig egyfolytában zúg, habozás nélkül húzd meg a riasztócsengő zsinórját, nyomban fölhúzunk; aztán ha kell, elölről kezded az egészet, közben legalább kicsit hozzászoksz, hogy ilyen hatalmas vízrétegek alatt kell mozognod.

Benito megígérte Manoelnak, hogy tanácsait nem téveszti szem elől, hiszen érzi, milyen fontosak, mégis az hatott rá legjobban, hogy a lélekjelenlétét is elveszítheti éppen akkor, mikor arra esetleg a legnagyobb szüksége volna.

Benito kezet szorított Manoellal, a fémgömböt ismét a fejére húzták, és a búváröltöny rézgallérjához rögzítették, a légszivattyú ismét működni kezdett, s a búvár eltűnt a mély vízben. A tutaj ekkor vagy negyvenlábnyival távolodott el a bal parttól, de amilyen mértékben közeledett a folyam közepéhez, minthogy a sodrás itt már a kelleténél gyorsabban vitte volna lefelé, az ubák lehorgonyoztak, s az indiánok hosszú csáklyái visszafogták a tutajt, úgyhogy hiába sodorta volna az ár, nagyon lassan siklott előre.

Benito óvatos leereszkedése után ismét szilárd talajt érzett a lába alatt. Mikor az ólomtalpak már a homokos fenéken csikorogtak, a vontatókötél hosszáról tudták, hogy a búvár hatvanöt-hetven lábnyi mélységben van a víz alatt. A folyamágy közepén tehát rendkívül nagy méretű bemélyedés lehet, átlagmélységénél sokkal mélyebb itt a folyammeder.

Ebben a mélységben már sötétebb volt, de az átlátszóan tiszta víz még mindig elegendő fényt bocsátott keresztül ahhoz, hogy Benito némi biztonsággal mozogjon, és meg tudja különböztetni, mi hever kusza összevisszaságban a mederfenéken, melynek homokja telis-tele volt csillámmal, így a fenék mintegy reflektorként sokszorozta meg a fényt, talán még a szinte világító homokszemeket is meg lehetett volna számolni.

Benito fáradhatatlanul kutatott, szigonyával belekotort a legkisebb bemélyedésbe is. Nagyon lassan haladt előre. A vontatókötelet is ennek a tempónak megfelelően, lassan engedték utána, s minthogy a lélegzést szolgáló csövek egyszer sem feszültek meg, a légszivattyú is kifogástalanul működött.

Benito lassan előrenyomulva, elérte az Amazonas medrének a közepét, azt a részt, ahol a legnagyobb nyomás nehezedett rá.

Volt úgy, hogy teljes lett körülötte a sötétség, s még közvetlen maga körül sem látott semmit. De a sötétség, ahogyan támadt, úgy el is oszlott, mindössze az történt ugyanis, hogy a fölötte sikló tutaj fogta el a világosságot, és borította sötétségbe a mederfenéket.

Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, ezt főképp a ránehezedő víztömegek nyomásának fokozódásából tudta. Nehezebben lélegzett, tagjai nem engedelmeskedtek úgy, mint máskor, olyan fiziológiai hatásoknak volt kitéve, melyekhez nem szokott a szervezete. Füle egyre erősebben zúgott, ám minthogy a feje most is tiszta, gondolkozása most is zavartalan volt - sőt, mintha kissé élesebben működött volna az agya -, nem akart a riasztócsengő zsinórjához nyúlni, csak ment egyre beljebb.

A félhomályban valami bizonytalan körvonalú dologra figyelt föl. Először úgy tűnt, hogy a vízinövények hálójában fönnakadt emberi testet lát.

Roppant erős izgalom fogta el. Arrafelé tartott. Szigonyával megmozgatta a sötét tömeget.

Egy hatalmas kajmán teteme, azaz inkább csak a csontváza volt, melyet a Rio Negro árja belesodort az Amazonas vizébe.

Benito ösztönösen hátrált, s noha nem felejtette el, mit mondott Araujo, mégiscsak átvillant rajta, hogy időnként talán élő kajmánok is elkalandoznak ide a Friasi-gát előtt hömpölygő mély vizekbe.

Aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, ment tovább, hogy eljusson a meder legmélyebb pontjáig.

Ekkor mintegy kilencven-száz lábnyi mélységben járt a víz alatt, vagyis mintegy négyatmoszférányi nyomás nehezedett rá. Ha a meder tovább mélyül, könnyen lehet, hogy le kell mondania a további kutatásról.

Tapasztalati tény ugyanis, hogy százhúsz-százharminc lábnyi mélységen belül van az a határ, amit veszélyes volna átlépni a búvárnak: az ilyen nyomás alatt már nemcsak hogy az emberi szervek nem működnek megfelelően, de oda már a légszivattyúk sem tudnak kellő rendszerességgel levegőt küldeni.

Benito azonban elhatározta, hogy mindaddig megy, míg erkölcsi és fizikai ereje végképp el nem hagyja. Valami megmagyarázhatatlan előérzet húzta a mélység felé; a hulla alighanem a meder középső, legmélyebb vájatába került, s ha Torres meg volt rakodva különböző nehéz holmikkal, mondjuk, az öve tele volt pénzzel, arannyal vagy fegyverekkel, akkor könnyen lehet, hogy a tetem ott is maradt a mederközép árkában.

Az egyik sötét bemélyedésben egyszerre csak meglátott egy holttestet! Igen! Egy holttestet! Felöltözködve, a karjára hajtott fejjel feküdt, mintha csak aludnék!

Torres volna? A megsűrűsödött sötétségben nehezen tudta volna fölismerni, de az biztos, hogy mozdulatlan emberi test az, ami ott fekszik, tőle vagy tízlépésnyire.

Határtalan izgalom fogta el. Egy pillanatra a szívverése is elállt. Azt hitte, eszméletét veszti, de aztán minden erejét összeszedve ment tovább a tetem felé.

Hirtelen iszonyú erős rázkódtatás érte, olyan, hogy beleremegett minden porcikája. Mintha hosszú szíjak sújtottak volna rajta végig, csípésüket a vastag búvárruhán át is sokszorosan érezte.

Villamos angolna! - döbbent meg Benito.

Valóban villamos angolna vetette rá magát, az a veszedelmes hüllő, amit Brazíliában puraque néven ismernek. Tudjuk, hogy ennek a feketés és sikamlós bőrű angolnafajtának a háta és a farka egész hosszában egy apró lemezekkel összekapcsolt lapokból álló olyan szerve van, melyet az idegek hoznak rendkívül erős működésbe. Ez a szerv furcsa módon villamosságot termel, és félelmetes áramütéseket okozhat. Akad ebből az angolnafajtából akkora is, mint egy apró gyík, van köztük két láb hosszú, de akad nyolc-tíz hüvelyknyi széles és tizenöt-húsz láb hosszú is.

Az Amazonasban és mellékfolyóiban meglehetősen sok a villamos angolna, s amelyik Benitót megtámadta, az vagy húszlábnyi hosszú eleven „villamos huzal” volt, mely először íjként megfeszült, majd a búvárra vetette magát.

Benito nyomban fölfogta, milyen veszélyekkel járhat ez a támadás. Búvárruhája nem nyújt elég védelmet. Az eleinte gyöngébb kisülések egyre erősebbek lesznek, míg ő teljesen kimerül, s képtelen lesz akár egy mozdulatra is.

Félig máris a homokra dőlt, tagjai lassanként megbénultak az ismételt elektromos ütésekre, miközben hozzádörzsölődzve lassan befonta az angolna. Már a karját sem tudta emelni. A szigony kicsúszott a kezéből, melyben már nem volt annyi erő, hogy megrántsa a riasztócsengő zsinórját.

Benito elveszettnek érezte magát. Sem Manoel, sem a többiek nem tudják elképzelni, milyen iszonyatos küzdelem zajlik alattuk a félelmetes angolna és a szerencsétlen búvár között, aki már alig-alig vergődött az állat szorításában.

És mindez akkor történt, mikor a tetemet - nyilván Torres tetemét - megpillantotta!

Az életösztön utolsó fellobbanása volt az, hogy Benito még kiáltani akart... A hangja tompán kongott, és elhalt a fémgömbben.

Az angolna ekkor kettőzött erővel támadott, ütései alatt Benito úgy vergődött a homokon, mint a kettévágott giliszta, izmai valósággal megcsavarodtak az elektromos korbácsütések alatt.

Érezte, hogy lassan öntudatát veszti. Szeme elhomályosult, tagjai megmerevültek.

De még mielőtt teljesen elhomályosult volna előtte minden, még mielőtt eszméletét teljesen elvesztette volna, megmagyarázhatatlan és különös, váratlan jelenség zajlott le a szeme előtt.

Tompa dörrenés morajlott a vízen át. Mintha mennydörgés moraja hatolt volna le a víz alatti mélységekbe, ahol a nyugalmat csak a villamos angolna rángatódzása háborgatta. Benito úgy érezte, az egész világ megtelt ezzel az iszonyatos morajlással, mely a folyam legmélyén is visszhangot keltett.

S a fémgömb mögött egyszerre csak felüvöltött! Iszonyú, kísérteties látvány tárult a szeme elé.

A víz fenekén fekvő hulla fölegyenesedett. A gyűrűző víz mozgásba hozta karjait, mintha valami életen túli erő mozgatná!... A tetem görcsösen rángatózott... iszonyatos volt látni!

Igen, ez Torres holtteste! Fény hatolt a víz alá, s Benito ráismert annak a nyomorultnak a már puffadt, zöldes arcára, akit az ő keze terített le, akinek utolsó sóhaja ezekbe a hullámokba fulladt.

S míg Benito moccantani sem tudta bénult tagjait, s a nehéz ólomtalpak úgy húzták le, mintha a folyamágyhoz volna szögezve, a holttest fölegyenesedett, feje bólogatott, kisiklott a vízinövények hálójából, melyek eddig fogva tartották, s - iszonyatos látvány - nyílegyenest szállt föl az Amazonas felszínére.