AZ OKMÁNY

Erre a gyászos lehetőségre természetesen sem Joam Dacosta, sem az övéi nem gondolhattak. Az olvasó, ha még emlékszik a történet legelejére, tudja, hogy az okmány titkosírással íródott, de hogy a különböző rendszerű titkosírások melyikét alkalmazták ezúttal, azt nehezen lehetett volna megmondani.

Az emberi ész minden leleményessége, kombinálóképessége kellene ahhoz, hogy kiderítsék, mi lehet a rejtjeles írás kulcsa.

Jarriquez bíró, mielőtt elbocsátotta volna Benitót és társait, lemásoltatta az okmányt, az eredetit ugyanis magánál akarta tartani, s miután ezzel gondosan egybevetették a másolatot, átadta a két fiatalembernek, hogy megmutathassák Joam Dacostának.

Megállapodtak abban, hogy másnap ismét találkoznak; Benito és Manoel pedig, miután egy percet sem akartak elmulasztani, a börtönbe siettek.

Rövid beszélgetésük során beszámoltak a történtekről a fogolynak.

Joam Dacosta figyelmesen vizsgálgatta a papirost, majd fejét csóválva visszaadta a fiának.

– Talán valóban ez az írás tartalmazza a bizonyítékot, amit nem tudtam fölmutatni - mondta. - De ha nem tudjuk megfejteni, ha egész becsületes életem nem elegendő bizonyíték, akkor nincs mit várnom, a földi igazságszolgáltatásba és Isten kezébe teszem sorsomat.

Tudták, hogy igaza van. Ha az írást nem tudják elolvasni, Joam Dacosta sorsa meg van pecsételve.

– Megfejtjük, édesapám! - biztatta Benito. - Előbb-utóbb minden titkosírást meg lehet fejteni! Bizalom, édesapám... igen, bizalom! Csodával határos módon került kezünkbe a téged igazoló okmány, s ha az ég kegyelme hozzásegített bennünket, majd a megfejtéséhez is hozzásegít!

Joam Dacosta kezet szorított Benitoval és Manoellal, és a két fiatalember Fragosóval együtt megrendülten sietett a jangada felé, ahol Yaquita már türelmetlenül várta őket.

Azonnal beszámoltak neki az előző nap óta történtekről, elmondták, hogyan bukkant föl Torres holtteste, hogyan találták meg az okmányt, s hogy a kalandor cimborája, a bűntény valódi tettese titkosírással vetette papírra vallomását, minden bizonnyal azért, hogy ne sodorja magát veszélybe, ha az írás még életében idegenek kezébe kerül.

Természetesen Lina is értesült a váratlan bonyodalomról és arról is, hogy Fragoso rájött: Torres erdei kapitány volt, ahhoz a csapathoz tartozott, mely a Madeira torkolata körül járta a vidéket.

– És milyen körülmények között találkozott vele először? - kérdezte Lina.

– Amazonas tartományban jártam faluról falura, eközben találkoztam vele össze - mondta Fragoso.

– És az a sebhely?

– Annak a történetét is el fogom mondani. Éppen akkor érkeztem az aranasi misszióstelephez, mikor Torres, akit addig még sose láttam, összeveszett az egyik cimborájával, s merthogy az egész társaság amolyan alja népből verődött össze, a veszekedés verekedéssé fajult, s Torres karjába beleszaladt egy késpenge. Orvos nem volt a közelben, így hát engem kértek meg, hogy kössem be a sebet. Így ismerkedtem meg Toresszal.

– Persze ma már semmi jelentősége sincs annak, hogy tudjuk, voltaképpen ki is volt Torres - jegyezte meg Lina. - A tettes nem ő volt, s nem megyünk sokra azzal, hogy ismerjük Torres múltját.

– Azzal nem - mondta Fragoso -, de előbb-utóbb mégiscsak el tudjuk majd olvasni azt az okmányt, és Joam Dacosta ártatlansága mindenki előtt bebizonyosodik!

Ebben bizakodott Yaquita, Benito, Manoel és Minha is. Be is zárkóztak a közös nappaliba, s hosszú órákat töltöttek a próbálkozással, hogy megfejtsék a titkosírást.

De nemcsak a család, Jarriquez bíró is a titkosírás megfejtésének a lehetőségében bizakodott.

Miután az első kihallgatás után megállapította Joam Dacosta személyazonosságát, és az erről írott jelentését elküldte a minisztériumba, azt hihette, hogy a maga részéről végzett ezzel az üggyel. De nem így történt.

Mióta kezében volt az okmány, Jarriquez bíró egyszeriben olyan területre került, mely éppen az ő specialitása volt. A számrejtvények, a szórakoztató talányok, a szó- és szótag- meg képrejtvények szakértője most igazán elemében volt.

Arra a gondolatra meg, hogy ez az okmány esetleg valóban Joam Dacosta ártatlanságának bizonyítékát tartalmazza, fokozott erővel támadt föl a bíró rejtvényfejtő kedve. Kezében volt a titkosírás, s mióta a kezében volt, egyre a megfejtést kereste. Aki ismerte Jarriquez bírót, az tudhatta, hogy se enni, se inni nem lesz kedve, míg a rejtvényt meg nem oldotta.

Benitóék távozása után a bíró bezárkózott dolgozószobájába. Megtiltotta, hogy az ajtaját bárki is átlépje, tökéletes nyugalmat, tökéletes magányt akart. Szemüvegét az orrára biggyesztette, tubákos szelencéjét az asztalra tette. Nagyot szippantott belőle, hogy elméje élesebb és gyorsabb legyen, majd fogta az írást, és olyan elmélyült töprengésbe kezdett, mely hamarosan a monológ formáját öltötte. A derék bíró különben is azok közé az emberek közé tartozott, akik szívesen gondolkoznak fennhangon.

– Legyünk módszeresek! - dünnyögte. - Módszeresség nélkül oda a logika, logika nélkül oda a siker lehetősége.

Aztán ismét végigsilabizálta a betűket, s most sem értett az egészből egy árva kukkot sem.

Hat bekezdésre osztott, vagy százsornyi írást tartalmazott ez az okmány.

– Hm... - dünnyögött tovább a bíró. - Ha sorra bajlódom valamennyi bekezdéssel, alighanem sok és értékes időt vesztegetek el. Ki kell tehát választanom valamelyik bekezdést, azt, amelyik a legérdekesebbnek tűnik. Hogy melyik lehet a legérdekesebb? Nyilván a legutolsó, hiszen ennek össze kell foglalnia az összes előző bekezdést, vagyis az okmány egész tartalmát. Az ebben szereplő tulajdonnevek esetleg nyomra is vezethetnek, és ha például Joam Dacosta neve szerepel ebben az írásban, úgy nyilván szerepel az utolsó bekezdésben is.

A bíró gondolatmenete logikus volt. Helyesen gondolkozott, mikor először az utolsó bekezdésben akarta kipróbálni jártasságát a titkosírások megfejtésében.

Nem árt, ha az olvasó is ismeri ezt az utolsó bekezdést, így legalább látja, hogy a szakértő miként próbálkozik a megfejtéssel.

e b g e é ü r á q q d c x b d e i y x b q s i d y m c s ü e v k x y a r r n g z u h h l n k o x t u v k o x l á h r b q y u c g m e x ü c p j v j u r p á x s p d p n h l j á o m o s o d y á é a p v j u x j p g p x d p q f o é ö ö r z j u s o g v j i e y p g r k r e ö e é d r x v c p j x n j c e t e l v c q á q z o k é m e p u c o u i p v g p é q n c v z i d r g ö k o d l á h r b q y n g x v ö i v p d ö p s u x q u x n ü b z x m x g o u k h n j g s f q á q o z á p e b n o t d o d v p é c i ö ö j m v r g z j n d p d l x b v é z c q é ü t ü l z é p i b v r é k s u v j h d

Jarriques bíró mindenekelőtt azt figyelte meg, hogy az írás nincs sem mondatokra, sem szavakra bontva, s hogy sem pontot, sem vesszőt nem tettek ki. A megfejtést természetesen ez is nehezíti.

– Nézzük csak - folytatta az elmélkedést. - Hátha egyes betűcsoportok mégiscsak alkotnak szót, valami olyan szót, amiben a magánhangzók és a mássalhangzók megoszlása olyan, hogy a szót ki is lehet ejteni... Először mit látok?... ebge... aztán meg üráq... úgy hangzik, mint egy afrikai városnév... de mit keresne ebben az írásban egy afrikai város neve?... Odébb meg ox... Lehet, hogy idegen nyelven van írva az egész? Talán németül? Lehet, hogy a kox olvasandó egybe?... Vagy a vége felé a not?

Jarriquez bíró kezéből kiesett a papiros, néhány percen át mélyen elgondolkozva nézett maga elé.

– Ha az egymás után következő betűkből szavakat akarok összeállítani, ugyancsak furcsa eredményre jutok - monologizált tovább. - Az egyik szó mintha görög volna, a másik holland, német, angol, aztán vannak olyan betűcsoportok, amelyeket semmiképpen sem foghatunk föl szavaknak, ennyi mássalhangzót egymás után egy nyelv sem tud kiejteni. No, nem hiszem, hogy könnyű lesz megfejteni ezt a titkosírást.

A bíró ujjai ébresztőt doboltak az íróasztal lapján, mintha szunnyadó értelmi képességeit akarná elevenebb tevékenységre serkenteni.

– Mindenekelőtt nézzük, hány betű van ebben a bekezdésben.

Ceruzával a kezében számolta a betűket.

– Kettőszáznyolcvannyolc - szögezte le a végeredményt. - Most még azt kell megnéznem, melyik betű hányszor szerepel.

Jarriquez bíró ismét fogta a ceruzáját, s számolgatni kezdett. Negyedóra múlva előtte állt az eredmény. Tehát:

a = 2 á = 9 b = 9 c = 11 d = 15 e = 12 é = 11 f = 2 g = 12 h = 7 i = 8 j = 12 k = 8 l = 7 m = 6 n = 10 o = 14 ö = 8 p = 19 q = 13 r = 13 s = 8 t = 4 u = 12 ü = 6 v = 15 x = 17 y = 7 z = 9 összesen = 288 betű

– Egy dolog mindenesetre furcsa - elmélkedett tovább a bíró fennhangon -, az, hogy magában ebben az egy bekezdésben is szerepel az ábécé minden betűje. Ha az ember csak úgy vaktában kinyit egy könyvet, s megszámol benne annyi sort, amennyiben kettőszáznyolcvannyolc betű van, a kettőszáznyolcvannyolc között aligha találja meg az ábécé minden betűjét. Persze lehet, hogy merő véletlenről van szó.

Most még azt is meg kell tudnom, vajon a mássalhangzók és a magánhangzók száma normális arányban van-e egymáshoz.

Megszámolta a magánhangzókat, s a következő eredményre jutott:

a = 2 á = 9 e = 12 é = 11 i = 8 o = 14 ö = 8 u = 12 ü = 6 y = 7 összesen = 89 magánhangzó*

– Ha a magánhangzók számát kivonjuk az összes betűk számából, vagyis ha kettőszáznyolcvannyolcból kivonunk nyolcvankilencet, az eredmény százkilencvenkilenc; vagyis a mássalhangzók és a magánhangzók számának aránya voltaképpen normálisnak mondható. Lehetséges tehát, hogy az okmányt portugál nyelven írták, csak megváltoztatták minden betű jelentését. Ha, mondjuk, minden l betű helyett b-t írtak, o helyett meg v-t és így tovább. Ne legyek Manaus bírája, ha meg nem találom a kulcsot! Az lesz a legokosabb, ha annak a bizonyos Edgar Poe nevű lángésznek a módszerét követem.

Jarriquez bíró a híres amerikai regényíró és költő egyik remekművére, az *Arany scarabeus*ra gondolt.

A nagy írónak e novellájában szó esik egy számokkal, betűkkel, algebrai és csillagászati jelekkel, pontokkal, vesszőkkel rótt titkosírásról, amit matematikai módszerek alkalmazásával fejtettek meg.

Igaz, a novellában szereplő titkosírás megfejtésétől csak az függött, hogy megtalálják-e vagy sem egy bizonyos kincs rejtekhelyét, míg a jelen esetben egy ember életéről és becsületéről van szó, tehát ezerszer fontosabb volna kibogozni a titkosírás értelmét.

Jarriquez bíró ezután különböző bonyolult számításokba kezdett. Nemcsak az egyes betűk gyakoriságát vizsgálta, hanem pontos listát készített arról is, hogy gyakorisági sorrendben hogyan következnek a betűk egymás után. E vizsgálódásai során megállapította, hogy éppen a leggyakoribb betűk feltűnően kis számban szerepelnek, míg a sokkal kevésbé gyakoriak száma meglehetősen magas.

Megpróbált ezen a nyomon elindulni. Három órával később már egy újabb, olyan lista feküdt előtte, melynek az okmányban szereplő betűk másik, igazi értelmét kellett volna megadniuk.

A bíró biztosra vette, hogy helyes úton jár, közel a megfejtéshez, s valósággal tüzelte az öröm, melyben csak azoknak van részük, akik órákon meg órákon át tartó szellemi erőfeszítés után kezdik megközelíteni a keresett titkot.

– Azt hiszem - dörzsölte a kezét Jarriquez bíró -, megtaláltam a kulcsot!

Levette a pápaszemét, gondosan megtisztította az üvegjét, aztán újra az orrára illesztette, és az okmány fölé hajolt. Egyik kezében az ábécé általa készített kulcsa, a másik kezében az okmány - aztán mindkettőt maga elé tette, s az okmány betűit elkezdte átírni az előbb összeállított kulcs szerint.

Átírta az utolsó bekezdés első sorát, aztán a másodikat, a harmadikat... egészen a zárósorig.

Először nem is akarta vizsgálgatni, nem akarta tudni, vajon az ilyen módon átírt betűkből értelmes szavak állnak-e össze. Nem, egyelőre nem akarta ellenőrizni, helyes-e a kulcs! Egyszerre akarta elolvasni, megérteni az egész utolsó bekezdést.

Mikor az okmány betűi helyébe a számítása szerinti igazi betűket mind beírta, nagyot lélegzett.

– Na, most lássuk! - kiáltotta elégedetten.

Olvasni kezdett.

Úristen, a hangok, a betűk micsoda zűrzavara! A kulcsábécé betűivel írt sorok éppen olyan értelmetlenek voltak, mint az okmány sorai! Betűk sorakoztak egymás mellé, értelmetlen betűk, csak éppen más sorrendben... Mindössze ennyi volt a három órán át tartó lázas munka eredménye. Egyetlen értelmes szó, egyetlen értelmes szótag nem akadt az utolsó bekezdés átírt soraiban.

– Hogy a pokol tüze égetné meg! - tört ki a derék bíró.