Nemo kapitány · Második rész
XXI.
AZ ÖLDÖKLÉS
Mélységes megrendülés vett rajtam erőt. Ez a beszéd, ez a váratlan jelenet, a hős köztársasági hajó története, amelynek elejét a kapitány hűvös hangon adta elő, s a heves indulattal kiejtett utolsó szavak, magának a hajónak, a *Bosszúálló*nak a neve, amelynek jelentőségét rögtön megértettem - mindez nagyon felkavart. Le nem vettem többé a szemem a kapitányról. Nemo kapitány a tengerre mutatott, s égő szemmel nézte a dicső hajó roncsait. Talán sohasem tudom meg, ki ez az ember, honnan jött, hová megy, de az egyénisége mindjobban kibontakozik előttem. A tenger tudós kutatójában megláttam az embert. Nem mindennapi embergyűlölet vezette Nemo kapitányt és társait, hogy bezárkózzanak a *Nautilus*ba - ezt a gyűlöletet vagy valami szörnyűséges, vagy valami fenséges érzés táplálta, ez a gyűlölet az idő múlásával sem enyhült.
Bosszúálló tettekben akarja-e még vajon ma is kiélni gyűlöletét a kapitány? Az idő csakhamar meghozta a feleletet erre a kérdésre.
A Nautilus lassan emelkedett most a tenger tükre felé. A Bosszúálló elmosódó roncsainak körvonala csakhamar eltűnt a szemem elől. A hajó gyenge himbálózásából megéreztem, hogy ismét a felszínen haladunk.
És egyszerre csak tompa dörrenést hallottam. A kapitányra néztem.
Meg sem mozdult.
– Mi volt ez, kapitány úr?
Nem felelt.
Ott hagytam, s a tetőre mentem, Conseil és a kanadai már fent voltak.
– Mi volt ez a dörrenés? - kérdeztem.
– Ágyúlövés - felelte Ned Land.
Az imént feltűnt hajó irányába néztem. A Nautilus felé közeledett, látszott, hogy fokozza a sebességét. Hat mérföldnyi távolságban volt tőlünk.
– Miféle hajó ez, Ned?
– Kötélzetéről és alacsony árbocairól ítélve, fogadni mernék, hogy hadihajó - felelte Ned Land. - Bárcsak ránk rontana! Süllyessze el, ha kell, ezt az átkozott *Nautilus*t!
– Ugyan, édes Ned, mit árthat ez a hajó a *Nautilus*nak? - mondta Conseil. - A víz alatt támadja meg netalán? A tengerfenékről lövi belé az ágyúgolyókat?
– Mondja, Ned - fordultam a kanadaihoz -, nem tudja megállapítani, milyen nemzetiségű ez a hajó?
A kanadai összeráncolta szemöldökét, szeme összeszűkült, s percekig szemlélte átható tekintettel a hajót.
– Nem, tanár úr - felelte végül -, nem tudom, milyen nemzetiségű lehet. Nem vonta fel a lobogót. Azt azonban határozottan állítom, hogy hadihajó, mert hosszú szalaglobogó leng a főárboc csúcsán.
Negyedóráig figyeltük az egyre közeledő hajót. Nem hihető, hogy ekkora távolságból észrevette volna a *Nautilus*t, még kevésbé állapíthatta meg, hogy járművünk tengeralattjáró hajó. A kanadai csakhamar közölte velem, hogy valóban egy nagy hadihajó közeledik felénk, egy vágósarkantyús, kétfedélzetű páncélos. Két kéményéből vastag, fekete füstoszlop tört fel. A szorosan összegöngyölt vitorlák egybeolvadtak a vitorlarudak vonalával. Orrán nem volt lobogó. A távolság miatt még nem láttuk, hogy milyen színű a vékony pántlikaként repdeső árboclobogó.
A hajó gyorsan közeledett felénk. Ha Nemo kapitány a Nautilus közelébe engedi, talán elmenekülhetünk.
– Tanár úr - fordult hozzám Ned Land -, amikor ez a hajó egy mérföldnyi közelségbe ér hozzánk, én a tengerbe ugrom. Tanácsolom maguknak, kövessék a példámat.
Nem feleltem a kanadainak, hanem a hajót figyeltem. Közeledett, s szemlátomást nagyobbodott. Akár angol vagy francia, amerikai vagy orosz nemzetiségű, minden bizonnyal felvesz minket a fedélzetére - csak sikerüljön a közelébe jutnunk.
– Engedje meg a tanár úr, hadd emlékeztessem, hogy van már némi gyakorlatunk az úszásban - szólt Conseil. - A tanár úr nyugodtan rám bízhatja magát, odavontatom a hajóhoz, ha a tanár úr követni méltóztatik a barátomat.
Mielőtt válaszolhattam volna Conseilnek, láttam, hogy fehér füst tör elő a hadihajó orrából. Pár másodperc múlva valami súlyos tárgy hullott a tengerbe, s összefröcskölte a Nautilus farát.
Rögtön utána dörrenés hallatszott.
– Hogyan? Hiszen ezek minket lőnek! - kiáltottam.
– Nagyon helyes! Derék, jó emberek! - mormolta a kanadai.
Én pedig azt hittem, hajótörötteknek néznek bennünket, akik felkapaszkodtak egy hajóroncsra!
– A tanár úr engedelmével... - Conseil elnémult. Újabb ágyúgolyó csapott be mellettünk. A derék fiú lerázta magáról a felfröccsenő vizet. - Na tessék! - folytatta a mondanivalóját. - A tanár úr engedelmével ezek felismerték bennünk a narvált, és most a narvált ágyúzzák.
– Nem látják, hogy itt emberek vannak? - kiáltottam.
– Talán éppen azért lőnek minket! - felelte Ned Land, a szemem közé nézve.
Világosság gyúlt hirtelen az agyamban. Ma már kétségkívül mindenki tudja, mint vélekedjék az állítólagos tengeri szörnyről. Biztosra veszem, hogy Farragut parancsnok az *Abraham Lincoln*nal való összeütközésüknél, midőn Ned Land megszigonyozta a *Nautilus*t, felismerte, hogy a narvál nem más, mint egy tengeralattjáró hajó - s ezerszer veszedelmesebb bármilyen mesés nagyságú narválnál!
Igen, ez lesz a dolog magyarázata. Biztosra veszem, hogy azóta már minden tengeren kutatnak a rettenetes romboló gépezet után!
A Nautilus valóban rettenetes gépezetté válik a kapitány kezében, ha ez - mint tartok tőle - a bosszúállás művére használja fel hajóját. Miért zárt be minket az Indiai-óceán kellős közepén a kabinba? Azon az éjszakán is egy hajót támadott meg! A koralltemetőben eltemetett ember is a Nautilus által kezdeményezett összecsapás áldozata volt! Igen, ez így volt! Így kellett lennie! Nemo kapitány titokzatos életének egy része lelepleződött.
És ha nem is derült még ki, hogy voltaképpen kicsoda, a nemzetek már összefogtak ellene; de most már nem egy képzeletbeli lényt üldöznek, hanem egy embert, akit engesztelhetetlen gyűlölet tölt el ellenük!
A kapitány rettenetes múltja most világossá vált előttem. A közeledő hajón mi nem találhatunk barátokra - csak könyörtelen ellenségekre!
Egyre sűrűbben hullottak körülöttünk az ágyúgolyók. A vizet érve némelyik nagyot szökött az óceán tükrén, s a messzeségben eltűnt a habokban. Egyik lövedék sem találta el a *Nautilus*t.

A páncélos naszád már csak három mérföldnyire volt tőlünk. Nemo kapitány a heves ágyúzás ellenére sem jelent meg a tetőn. Pedig ha egy lövedék telibe találja a Nautilus testét, végzetes roncsolást végezhet rajta.
A kanadai ekkor így szólt hozzám:
– Tanár úr, most mindent el kell követnünk, hogy megmentsük a bőrünket! Adjunk jelzéseket! Az ördögbe is! Azok ott majd csak megértik, hogy tisztességes emberek is vannak itt!
Ned Land kihúzta zsebkendőjét. Integetni akart a hajónak. De még fel sem emelhette kezét, s vasmarok kulcsolódott a csuklójára, és a földre lökte a hatalmas erejű embert.
– Nyomorult! - kiáltotta a kapitány. - Azt akarod, hogy a Nautilus vágósarkantyújára szegezzelek, még mielőtt rárontok arra a hajóra?
Nemo kapitány rettenetes hangjánál csak az arca volt rettenetesebb. Arca úgy elsápadt, mintha egy pillanatra elállt volna a szívverése. Pupillái ijesztően összeszűkültek. A kanadai fölé hajolt, vasmarkával földre szegezte az ember vállát.
Azután eleresztette Nedet, s a becsapódó ágyúgolyók hullásában a hadihajó felé fordult:
– Úgy! Tehát tudod már, hogy ki vagyok! - kiáltotta. - Te átkozott ország hajója, te! Nem kell megmutatnod a színeidet, mégis felismerlek! Ide nézz! Én megmutatom a színeimet!
És Nemo kapitány a tető elülső részén kibontott egy fekete lobogót - ugyanolyat, mint amilyet nemrég kitűzött a Déli-sarkra. E pillanatban egy ágyúgolyó ütközött neki harántirányban a Nautilus testének, de nem ütött rajta sebet; a golyó nagyot szökött a kapitány mellett, s elmerült a tengerben.
A kapitány csak vállat vont. Azután hozzám fordult:
– Menjen le - mondta kurtán. - A társaival együtt menjen le!
– Kapitány úr! - kiáltottam. - Ön megtámadja ezt a hajót?
– El fogom süllyeszteni, professzor úr.
– Ön ezt nem teheti meg!
– Megteszem - felelte fagyosan a kapitány. - Ne merészeljen ön ítélkezni felettem. A véletlen úgy hozta, hogy ön tanúja lett valaminek, amit nem kellett volna látnia. Megtámadtak engem. A válasz rettentő lesz. És most menjen le.
– Milyen hajó ez?
– Nem tudja? Nos, annál jobb! Legalább a hajó nemzetisége titokban marad ön előtt. Menjen le innen.
Nem volt más választásunk: engedelmeskednünk kellett. Vagy tizenöt matróz vette körül a kapitányt, s gyűlölettel, izzó szemmel nézték valamennyien a közeledő hajót. Megéreztem, hogy itt minden egyes ember lelkét éppoly izzó gyűlölet tölti el, mint a kapitányukét.
Indultam lefelé a lépcsőn, s ekkor újabb lövedék súrolta a Nautilus testét, s még hallottam, hogy a kapitány odafenn ezt kiáltja:
– Lőj csak, őrült hajó! Szórjad csak el haszontalan golyóidat! Nem menekülsz a Nautilus vágó sarkantyúja elől! De nem itt, nem ezen a helyen fogsz elpusztulni. Nem akarom, hogy roncsaid a tengerfenéken a Bosszúálló roncsai mellett heverjenek!
Visszatértem a szobámba. A kapitány másodtisztjével fentmaradt a tetőn. A hajócsavar megindult. A Nautilus most nagy sebességgel távolodott el a hadihajótól, és csakhamar túljutott az ágyúgolyók lőtávolán.
A hadihajó azonban folytatta az üldözést; Nemo kapitány csak arra szorítkozott, hogy megtartotta tőle a kellő távolságot.
Délután négy óra tájt nem tudtam már türtőztetni kíváncsiságomat s nyugtalanságomat. A lépcsőhöz mentem. A fedélzetnyílás nyitva volt. Fellopóztam a tetőre. Nemo kapitány izgatottan járkált odafenn. A hadihajót nézte: öt-hat mérföld távolságban volt, szélirányban. A kapitány úgy száguldott fel-alá a tetőn, mint a ketrecébe zárt vadállat. Kelet felé csalogatta a hajót, hagyta, hogy ez tovább üldözze. De ő maga nem támadott. Tétovázik még talán?
Megpróbáltam még egyszer, utoljára közbelépni. De mikor a kapitányt megszólítottam, ez csendet parancsolt:
– Én vagyok a jog, és én vagyok az igazság! - mondta. - Én vagyok az elnyomott - s az ott az elnyomó! Ez vett el tőlem mindent és mindenkit, akit szerettem, imádtam, tiszteltem, ez vette el tőlem a hazámat, a feleségemet, a gyermekemet, az apámat, az anyámat - ez pusztította el őket! Benne testesül meg minden, amit én gyűlölök! Hallgasson ön!
Egy utolsó pillantást vetettem még a teljes gőzzel közeledő hadihajóra. Azután visszatértem Nedhez és Conseilhez.
– Megszökünk - kiáltottam feléjük.
– Rendben van - mondta Ned. - Milyen hajó ez?
– Nem tudom. Mindegy. A kapitány éjfél előtt úgyis elsüllyeszti. Még mindig jobb, ha a hadihajóval együtt mi is elpusztulunk, semmint hogy Nemo kapitány bűntársaivá váljunk a megtorlásban, amelyről nem tudhatjuk, hogy milyen mértékben jogosult.
– Nekem is ez a véleményem - felelte Ned Land hűvösen. - Várjuk be az éjszakát.
Eljött az est. Mozdulatlan csend volt a hajón. Az iránytűről leolvastam, hogy a Nautilus nem változtatott irányt. Hallottam, hogy a hajócsavar gyors, szabályos ütemben csapkodja a vizet. A Nautilus a tenger felszínén futott, a szelíd, ringató hullámokon, hol a jobb, hol a bal oldalára hajladozott.
Társaimmal elhatároztuk, hogy addig várunk a szökéssel, míg a hadihajó kellő közelségben lesz, s meghallhatja kiáltásunkat, vagy észrevehet bennünket. Holdfényes éjszaka volt, három nap múlva lesz telihold. Az a fontos, hogy sikerüljön feljutnunk a hadihajó fedélzetére. Talán nem tudjuk már elhárítani a katasztrófát, de az adott körülmények között megteszünk minden tőlünk telhetőt. Az este folyamán több ízben azt hittem, hogy a Nautilus mindjárt támadni fog. De csak közelebb engedte magához az ellenséget, azután elfutott előle.
Az éjszaka egy része minden különösebb esemény nélkül múlt el. Lestük az alkalmat, mikor kerülhet tettekre a sor. Keveset beszéltünk, nagyon fel voltunk zaklatva. Ned Land már a tengerbe akart ugrani. De én erővel visszatartottam. Szerintem a Nautilus a tenger felszínén fogja megtámadni a hajót, s a támadás percében lehetséges - sőt könnyű lesz a szökés.
Hajnali három órakor már nagyon nyugtalankodtam, s felmentem a tetőre. Nemo kapitány még mindig fent volt. A tető elülső részén állt, a lobogó az enyhe szélben a feje fölött röpdösött. Le nem vette szemét a hadihajóról, szinte vonzotta, bűvölte, vonszolta, biztosabban, mintha vontatókötélen húzná maga után.

A hold az égbolt tetejére szállt. Keleten feltűnt a Jupiter. Az ég és a víz nagy nyugalmában minden békés volt körülöttünk. A hold a tükörsima tengerben nézegette ragyogó arcát. Csodálatosan szép volt az éjszaka...
S ha elgondoltam, hogy az éjszaka végtelen nyugalmában micsoda indulatok lobognak az észrevehetetlenné vált Nautilus belsejében - egész valóm megremegett.
Két mérföldnyi távolság választotta el most tőlünk a hadihajót. A *Nautilus*t jelző foszforeszkáló fény irányát követve folytonosan közeledett felénk. Láttam vörös és zöld helyzetlámpáit és az előárboc kötelére felfüggesztett fehér lámpát. Haloványan derengő fényben látszott a kötélzet, s ez arra vallott, hogy robbanásig felfűtötték a kazánokat. A kéményekből szikrakévék és lángoló zsarátnokok szálltak a magasba, s izzó vörös csillagokkal szórták tele a levegőt.
Reggel hat óráig várakoztam a tetőn. Nemo kapitány úgy tett, mintha észre sem vett volna. A hadihajó már csak másfél mérföld távolságban volt. A hajnali derengésben ismét megszólaltak az ágyúk. Nem sok időbe telik már, és a Nautilus megindítja a támadást - s akkor én társaimmal örökre elhagyom ezt a férfiút, akinek tettei felett nem mertem ítéletet mondani.
Le akartam menni a lépcsőn, hogy figyelmeztessem társaimat, készülődjenek. A tetőre ekkor feljött a másodkapitány. Matrózok kísérték. Nemo kapitány nem látta őket, vagy nem akarta észrevenni jelenlétüket. Intézkedések történtek; úgy is mondhatnám, hogy „harci készültségbe” helyezték a Nautilust. Ezek az intézkedések igen egyszerűek voltak. A tető körül kifeszített, korlátnak szolgáló hajókötelet leeresztették. Az ívlámpa házikóját s a kormányfülkét lesüllyesztették a hajótestbe, úgyhogy egy szintbe kerültek a Nautilus tetejével. A hosszú acélhengerből semmi sem emelkedett ki, ami akadályozta volna mozdulataiban a hajót.
Visszatértem a szalonba. A Nautilus még mindig a felszínen úszott. A hajnal sugarai átvilágították a vizet. A hullámok vörös visszfényében megpillantottuk a felkelő napot. Felvirradt ránk június 2-ának rettenetes napja.
Öt órakor a sebességmérő jelezte, hogy a Nautilus lelassított. Ebből megértettem, hogy közelebb engedi most magához a hadihajót. Az ágyúdörrenések is erőteljesebbekké váltak. A különös sivítással, pörögve iramló lövedékek felszántották a vizet a tengeralattjáró körül.
– Barátaim - mondottam -, eljött a döntő pillanat. Szorítsunk kezet egymással, és isten legyen velünk!
Ned Land kemény, határozott kézszorítással válaszolt. Conseil most is nyugodt volt, én idegeskedtem, és alig bírtam türtőztetni magam.
Átmentünk mindhárman a könyvtárba. Kinyitottam a lépcsőhöz vezető ajtót, s ekkor hallottam, hogy odafent hirtelen lecsapódik a fedélzetnyílás teteje.
A kanadai a lépcsőhöz rohant, de én elálltam az útját. A jól ismert zubogó hangból észrevettem, hogy a Nautilus tartályai megtelnek vízzel. Pár pillanat múlva a Nautilus valóban néhány méternyi mélységbe lemerült a felszín alá.
Megértettem, mit jelent ez a mozdulat. Cselekedni már késő. A *Nautilus*nak esze ágában sincs a hadihajó kemény páncélborítását meglékelni, hanem a merülési vonala alatt támad, ahol az acélpáncél már nem védi a hajóburkolatot.
Be vagyunk ismét zárva a Nautilus belsejébe. Kénytelenek leszünk végignézni a hamarosan bekövetkező szörnyű drámát. Annyi időnk sem volt, hogy összeszedjük gondolatainkat. A szobámba menekültünk, s szótlanul bámultunk egymás arcába. Tompa kábultság vett erőt rajtam, szinte eszméletemet vesztettem. Sem mozdulni, sem gondolkozni nem bírtam. Olyasféle kínos érzésem volt, mint mikor az ember minden pillanatban valami irtózatos erejű robbanást vár. Vártam, hallgatóztam, csak a fülem volt bennem eleven!
Éreztem, hogy a Nautilus sebessége rohamosan fokozódik. Most lendül támadásba. Az egész hajótest remegett.
Hirtelen felkiáltottam. Megtörtént az összeütközés: de a lökés aránylag gyenge volt. Éreztem, hogy a vágósarkantyú acélja hatalmas erővel behatol egy másik testbe. Csikorgást, súrlódást hallottam. A hatalmas erővel száguldó Nautilus úgy fúrta keresztül a hadihajó testét, mint a vitorlakészítő tűje a vásznat!
Nem türtőztethettem magam tovább. Mint az eszeveszett őrült, feltéptem szobám ajtaját, s a szalonba rohantam.
Ott találtam a kapitányt. Némán, komoran, gyűlölködő tekintettel nézett ki a bal oldali ablakon.
Egy óriási roncs süllyedt alá a vízbe. S hogy végignézhesse a hajó haláltusáját, a Nautilus vele együtt lassan alámerült. Tízméternyi távolságból láttam a tátongó hajótestet; a víz mennydörgésszerű robajjal hatolt be a belsejébe. Láttam a két sorban felállított ágyúkat s a hajó peremét. A parancsnoki hídon fekete árnyak tülekedtek kétségbeesetten.
A víz egyre emelkedett a hajón. Halálra rémült emberek kúsztak felfelé a köteleken, kapaszkodtak az árbocokra, testük görcsösen vonaglott a víz alatt. Olyan rémület uralkodott a hajón, mint mikor egy nagy, nyüzsgő hangyabolyt váratlanul elönt a dagadó tenger.
Borzadás dermesztette meg minden tagom, hajam égnek meredt, tágranyílt szemmel, fuldokolva, némán néztem a szörnyű jelenetet! Tehetetlenül, mohón tapadtam az ablaküveghez!
Az óriási hadihajó lassan süllyedt. A Nautilus leste minden mozdulatát, folyvást követte a merülő hajót a vízben. Egyszerre csak hatalmas robbanás reszkettette meg a vizet. A légnyomás felrepítette a parancsnoki hidat, mintha csak a hajófenéken kigyulladt volna a raktár. A robbanás akkora hullámokat vert, hogy a Nautilus megingott.

A pusztuló hajó most már gyorsan süllyedt. Előtűntek a víz alatt az emberekkel megrakott árbockosarak, majd a vitorlák keresztfái, meggörbülve a rajtuk fürtökben lógó emberek súlya alatt, s végül víz alá került a főárboc csúcsa is. Az irtózatos örvénylés elnyelte a fekete roncsot és a hullákat...
Elfordultam az ablaktól. A kapitányt kerestem tekintetemmel. A rettenetes igazságosztó, mint egy öldöklő angyal, még mindig a tengert nézte. Midőn mindennek vége volt, Nemo kapitány szobája ajtajához sietett, kinyitotta s bement. Én tovább követtem őt tekintetemmel.
A szoba szemközti falán, a szabadsághősök képmásai alatt egy fiatal asszony s két kicsiny gyermek képét vettem észre. Nemo kapitány pár pillanatig nézte a három arcot, vágyakozva nyújtotta utánuk a karját, majd térdre borult és felzokogott.
Uważałeś?
Milyen hajó közeledik a Nautilus felé?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „…egy nagy hadihajó közeledik felénk, egy vágósarkantyús, kétfedélzetű páncélos.”
Milyen lobogót bont ki Nemo a hadihajó előtt?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „És Nemo kapitány a tető elülső részén kibontott egy fekete lobogót – ugyanolyat, mint amilyet nemrég kitűzött a Déli-sarkra.”
Mit kiált Nemo a lövedékek között?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „…még hallottam, hogy a kapitány odafenn ezt kiáltja: – Lőj csak, őrült hajó!”
Mit tesz Nemo a hadihajó elpusztítása után a szobájában?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „Nemo kapitány pár pillanatig nézte a három arcot, vágyakozva nyújtotta utánuk a karját, majd térdre borult és felzokogott.”
Kto jest twoją ulubioną postacią?
Dwadzieścia tysięcy mil podmorskiej żeglugi – spośród głównych postaci
Twój ulubiony: