Nemo kapitány · Első rész
I.
A BOLYGÓ ZÁTONY
Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé. Ellenőrizhetetlen és nyugtalanító hírek érkeztek a kikötővárosokba, s ezek nyomán a szárazföldön izgatott volt a közhangulat. Az esemény azonban a tengerészeket kavarta fel a legjobban. Az európai s az amerikai kereskedők, a hajózási vállalkozók, a hajóskapitányok s a hajómesterek, a tengerésztisztek s később már két világrész kormányai is feszült figyelemmel kísérték az ügyet.
Az utóbbi időben ugyanis hol egyik, hol másik hajó egy „óriási valami”-vel találkozott a nyílt tengeren: egy hosszú, orsó alakú jelenséggel. Ez a különös valami néha foszforeszkált, és sokkalta nagyobb, sokkalta gyorsabb volt a bálnánál.
A hajónaplók feljegyzéseiben egyeztek az adatok: a megfigyelések egyöntetűen írták le a kérdéses tárgy vagy élőlény alakját. Megegyeztek abban, hogy hallatlan sebesen mozog, óriási erővel szeli a vizet, és egészen különös életmegnyilvánulásai vannak. Ha ez a tünemény valóban a cetfélékhez tartozik, terjedelmében messze felülmúl minden egyes fajtát, amelyet a tudomány eddig osztályozott. Cuvier és Lacépède, de még Dumeril és Quatrefages1 is föltétlenül tagadta volna, hogy létezhetik ilyen halóriás - hacsak saját szemével, a tudós szemével eleven valóságban nem látja.
Mellőzzük a túlságosan óvatos becsléseket, melyek szerint ez a tünemény mintegy kétszáz láb2 hosszú lehet; de vessük el az egy mérföld3 szélességet s három mérföld hosszúságot feltételező túlzásokat is; vegyük csupán a számos alkalommal tett észlelések átlagát, s akkor is bízvást állíthatjuk, hogy ez a csodálatos lény - ha ugyan valóban létezik - méreteiben messze fölülmúlja a halak természetrajzával foglalkozó tudósok mostanáig számbavett adatait.
De hát maga a tény semmiképp sem tagadható: a csodálatos lényt valóban látták, az valóban létezik. Az emberi elmét mindig is vonzotta a csodálatos: könnyű tehát elképzelnünk, micsoda izgalomba hozta ez a tüneményes, természetfeletti jelenség az egész világot. Mert mesének már senki sem tarthatta.
1866. július 20-án a Calcutta and Burmah Steam Navigation Company4 egyik gőzöse, a Governor Higginson, Ausztrália keleti partjától ötmérföldnyire valóban találkozott az úszó óriással. Baker, a hajó kapitánya először azt hitte, hogy valami ismeretlen zátonyra bukkant: már éppen azon volt, hogy meghatározza pontos földrajzi helyzetét, amikor a rejtelmes „zátony” két hatalmas, százötven lábnyi magasságba felszökő, sistergő vízsugarat lövellt ki magából. Ezek szerint tehát - hacsak a zátonyon nem valami időszaki gejzír működik - a Governor Higginson elé valóban egy eddigelé ismeretlen tengeri emlős került, amely fecskendőnyílásain át gőzzel és levegővel kevert vízsugarakat lövell a magasba.
Ugyanebben az évben, július 23-án a West India and Pacific Steam Navigation Company5 Cristobal Colon nevű gőzöse a Csendes-óceán vizein azonos jelenséget észlelt. Ebből pedig az következik, hogy a furcsa cet bámulatos gyorsasággal változtatja helyét, minthogy a Governor Higginson és a Cristobal Colon háromnapos időközben, a földgömb különböző pontjain látta, amelyek a térkép szerint több mint hétszáz tengeri mérföldnyi távolságban vannak egymástól.
Tizenöt nappal később, kétezer mérföldnyire onnan a Compagnie Nationale *Helvetiá*ja s a Royal Mail6 *Shannon*ja ellentétes irányban haladt az Atlanti-óceánon az Egyesült Államok és Európa között; kölcsönösen jelezték egymásnak a tengeri szörnyet az északi szélesség 42° 15’-ének és a greenwichi délkörtől számított nyugati hosszúság 60° 35’-ének metszéspontján. A két egyidejű megfigyelés a tengeri emlős hosszát legalább háromszázötven lábra becsülte, mert nagyobb volt a *Shannon*nál és a *Helvetiá*nál, pedig mindkét hajónak száz méter az orrtőkétől a fartőkéig számított hossza. A legnagyobb bálnák azonban, amelyek többnyire az Aleut-szigetek7 tájékán tűnnek fel, ötvenhat méternél nem hosszabbak, sőt nem is igen érik el ezt a nagyságot.
Ezek a gyors egymásutánban érkező hírek s a Pereire óceánjáró gőzösön tett újabb megfigyelések, majd az Etna összeütközése a tengeri szörnnyel, azután a Normandie nevű francia fregatt8 tisztjei által felvett jegyzőkönyv s az a nagyon komoly jelentés, amelyet Fitz-James hajóosztag-parancsnok törzskara küldött a Lloyd Clyde-ről - mindez valósággal felkavarta a közvéleményt. A derűre hajlamos népek tréfát űztek a tengeri szörnyből, de a komoly, gyakorlatias szellemű emberek országa: Anglia, Amerika és Németország a legélénkebb figyelemmel kísérte az ügyet.
A tengeri szörny egyszerre divatba jött: zenés kávéházak műsorán szerepelt, az újságok élcelődtek rajta, s kabarészínpadokon is megjelent. A róla szóló, kövérre hizlalt hírlapi kacsák is mindenféle színárnyalatban s igen dúsan tenyésztek. A lapokban - jobb anyag híján - felbukkantak ismét a képzelet szülte óriási tengeri szörnyek, az északi tájak fehér bálnája, a rettenetes „Moby Dick”, az idomtalan, roppant „Kraken”, amely ötszáz tonnás hajókat fog át karjaival és húz le az óceán fenekére. Az újságok még az ókori írókból is idézgettek, hivatkoztak Arisztotelészre és Pliniusra, akik elismerték, hogy ilyen szörnyek vannak; hivatkoztak Pontoppidan norvég püspök beszámolóira, Paul Heggede útleírásaira és Harrington feltétlenül jóhiszemű tudósításaira is, mely szerint 1857-ben, a Castillan fedélzetéről saját szemével látta azt az óriási tengeri kígyót, amely addig csak a francia felségvizeken mutatkozott.
Erre aztán véget nem érő vita indult meg a hivők és a hitetlenek között a tudományos társaságokban és folyóiratokban. A „tengeri szörny kérdés” felkorbácsolta a szenvedélyeket. A folyóiratok munkatársai, akik a tudományra esküsznek, harcba szálltak az újságírókkal, akiknek a szellemesség a kenyerük, s rengeteg tintát fecséreltek ebben az emlékezetes tollharcban: sőt mi több, az ügyből kifolyólag egyesek pár csöpp vért is ontottak, mert a tengeri kígyó körül támadt csetepatéban némelyek párbajjal végződő személyes sértésekre is ragadtatták magukat.
Hat hónapig dúlt a harc, váltakozó esélyekkel. A Brazíliai Földrajzi Intézet, a Porosz Tudományos Akadémia, a Brit Királyi Tudományos Társaság, a washingtoni Smithson Intézet folyóiratainak vezércikkeire s a „The Indian Archipelago”-ban, továbbá Moigno abbé „Cosmos”-ában s Petermann „Mitteilungen”-jában indított vitára, a francia és a külföldi nagy lapok tudományos cikkeire sziporkázó ötletekkel vágott vissza a napi sajtó. A szellemes újságírók Linné egy mondására hivatkoztak, melyet a tengeri szörny tagadói idéztek - „a természetben nincs ugrás” - s úgy forgatták ki, hogy „a természetben nincs ökör”.9 Gúnyosan esedeztek a kortársakhoz, ne cáfoljanak rá a természeti törvényekre, ne higgyenek balgák módjára a „Kraken”-ek, a tengeri kígyók, a „Moby Dick”-ek s az őrült tengerészek egyéb agyrémeinek létezésében. Azután az egyik rettegett, kegyetlenül csúfondáros élclapban megjelent egy cikk, amelyben az újság legnépszerűbb munkatársa tollhegyre vette az egész kérdést, nekiment a tengeri szörnynek, végső csapást mért rá, s az egész világ hahotája közepette kivégezte. Ez a szellemesség győzelme volt a „tudomány” felett.
Az 1867-es év első hónapjaiban úgy látszott, hogy a kérdést már végleg eltemették, az többé nem is éled fel. Tavasszal azonban újabb tények jutottak a világ tudomására. A kérdésnek most egészen más színezete volt: nem arról volt szó, hogy megoldjanak egy tudományos problémát, hanem hogy a világ elkerüljön egy valóságos, komoly veszélyt. A tengeri szörnyből most megint kis sziget, szikla vagy zátony lett, mégpedig valamiféle bolygó zátony, amelyet sem megfogni, sem elhatárolni nem lehet.
A Montreal Ocean Company10 Moravian nevű hajója 1867. március 5-én a szélesség 27° 30’-e és a hosszúság 72° 15’-e mentén, éjnek idején farával jobb felől nekiütközött egy sziklának, amelyet semmiféle térkép sem jelez ezen a tájon. A Moravian négyszáz lóerős gépe és a szél egyesült erejével tizenhárom csomós11 sebességgel haladt; az összeütközés ereje akkora volt, hogy csak a kitűnően megépített hajótestnek volt köszönhető, hogy kétszázharminchét, Kanadába igyekvő utasával együtt rögtön el nem merült.
A baleset reggel öt óra tájban történt. Az őrszolgálatos tisztek a fedélzet hátsó részére rohantak. Tüzetesen végigkutatták távcsövükkel az óceánt, de nem láttak semmit, csak egy erős örvénylést, amely három kötélhossznyi12 távolságban hatalmas hullámokat korbácsolt fel az egyébként sima víztükrön. Pontosan meghatározták a hajó helyzetét, s utána a Moravian látszólag minden sérülés nélkül folytatta útját. Hogy tenger alatti sziklába ütközött-e, vagy valami óriási hajóroncsba, nem tudhatták, de amikor a javítódokkban megvizsgálták a hajót, kitűnt, hogy a bordázat egy helyütt összetört.
Ezt az alapjában véve igen súlyos esetet - mint annyi mást - talán el is felejtette volna a világ, ha az három hét múlva, azonos körülmények között meg nem ismétlődik. Az összeütközést szenvedő hajó nemzetisége s a hajótársaság hírneve folytán az esemény ezúttal világszerte óriási feltűnést keltett.
Cunardnak, a híres hajózási vállalkozónak a nevét bizonyára mindenki hallotta. Ez az ügyes üzletember 1840-ben Liverpool és Halifax13 közt postajáratot indított, szám szerint három, fából épült, kerékhajtásos, 400 lóerős, 1162 tonnás hajóval. Nyolc év alatt a társaság hajóparkja négy darab 650 lóerős, 1820 tonnás hajóval szaporodott; két évvel később pedig további két darab jóval gyorsabb, jóval nagyobb űrtartalmú óceánjáróval. A Cunard-társaságnak szabadalma volt a sürgönyök szállítására, s azt 1853-ban megújították; hajóállománya ismét egész sor elsőrendű hajóval szaporodott. Ezek a hajók nagyobbak voltak minden más járműnél, amelyet eddig tengerre bocsátottak. 1867-ben a társaságnak már tizenkét hajója volt: nyolc lapátkerekes és négy csavargőzös.
Azért sorolom fel ezeket az adatokat, hogy olvasóim tisztában legyenek a Cunard-társaság erkölcsi súlyával. A tengeri szállítmányozási vállalat kitűnő ügyvitele révén világszerte ismertté vált; a legügyesebben vezetett óceánjáró hajózási vállalat volt, üzleteit hatalmas siker koronázta. A Cunard-társaság hajói kétezer alkalommal keltek át huszonöt év alatt az Atlanti-óceánon, s a hajók kivétel nélkül menetrendszerűen indultak, késésük soha nem volt; egyetlen rábízott levél nem veszett el, egyetlen utas vagy hajó sem pusztult el egy negyed évszázad alatt. Ez magyarázza, hogy az erős francia verseny ellenére az utasok legszívesebben a Cunard-társaság járatait választják; ez az utolsó évek hivatalos statisztikáiból világosan kitűnik. Ezek után senkit sem lephet meg, miért keltett világszerte akkora feltűnést az a baleset, amely a Cunard egyik legszebb gőzösét érte.
1867. április 13-án a sima tengeren kedvező, enyhe szél fújt. Az ezer lóerős Scotia a hosszúság 15° 12’-e és a szélesség 45° 37’-e mentén 13,43 csomónyi gyorsasággal haladt. Kerekei tökéletesen egyenletes ütemben csapkodták a vizet. Merülése ekkor 6 méter 70 centiméter volt, vízkiszorítása pedig 6680 köbméter.
Délután 4 óra 17 perckor, amikor az utasok a nagy szalonban az ebédnél gyűltek össze, a hajótesten alig érezhető lökés futott végig. Az ütést a hajó a faron, a bal oldali kerék mögött kapta.
A Scotia ugyanis nem futott neki semminek. A hajófarhoz ütközött hozzá valami. Alkalmasint valami metsző vagy lékelő eszköz, amely nem okoz nagyobb roncsolást. Oly könnyűnek tűnt a súrlódás, hogy nem is keltett nyugtalankodást az utasok között. De pillanat múlva a hajófenék legénysége felrohant a fedélzetre:
– Süllyedünk! Süllyedünk! - ordították.
Az utasok erre irtózatosan megrémültek. Andersen kapitány azonban hamarosan megnyugtatta őket. Rögtöni szerencsétlenségtől valóban nem kellett tartani. A Scotia törzsét ugyanis vízmentesen záró válaszfalak hét rekeszre osztották; ha léket is kapott valahol, ilyen berendezés mellett baj nélkül megküzdhet a betóduló vízzel.
Andersen kapitány azonnal a hajófenékbe sietett. Megállapította, hogy az ötödik rekeszt elöntötte a víz, s olyan gyorsan tódult be, hogy a lék igen nagy lehet. Ezer szerencse, hogy a kazánok másik rekeszben vannak, különben a gépházban azonnal kialudt volna a tűz.
Andersen kapitány rögtön megállíttatta a hajót. Egy matróz lemerült, s megvizsgálta a kárt. Percek alatt megállapították, hogy kétméteres lyuk tátong a fenéken. Ekkora léket lehetetlen eltömni. A *Scotiá*nak félig vízbe merült kerekekkel kellett folytatnia útját. Háromszáz mérföldnyire volt ekkor a Clear-foktól:14 háromnapos késéssel futott be a Cunard dokkjába, ami Liverpoolban nem csekély aggodalmat keltett.
A *Scotiá*t szárazdokkba vontatták; itt a mérnökök a hajót tüzetes vizsgálat alá vették. Nem akartak hinni a szemüknek: teljesen szabályos, egyenlő szárú háromszög alakú léket találtak a hajón, két és fél méterrel a merülési vonal alatt. Az acéllemezen tátongó nyílás pereme olyan éles volt, hogy valami óriási lyukasztó sem metszhette volna ki különbül. A léket csak valami rendkívül kemény tárgy szakíthatta, amely csodával határos erővel hatolt be a hajótestbe, ha át tudta fúrni a négy centiméter vastag borítólemezt. Teljességgel érthetetlen azonban, hogy azután a lékből hogyan húzódott magától vissza, s hogyan távolodott el gyorsan hátrafelé.
A legutóbbi eset óriási izgalmat keltett megint a világban. A Scotia balesete után a szörny rovására írtak minden tengeren történt szerencsétlenséget, amelynek nem lehetett pontosan megállapítani az okát. A közvélemény a fantasztikus állat kártevésének tulajdonította a sajnos eléggé gyakori hajótöréseket, s ez nem volt csekélység, hiszen a biztosító intézeteknél évente átlag háromezer hajó pusztulását tartják nyilván, s ebből kétszáz azoknak a gőzösöknek és vitorlásoknak a száma, amelyek mindenestül eltűnnek, s többé sosem érkezik felőlük hír.
Joggal vagy alaptalanul, de mindenki a „tengeri szörnyet” vádolta; az süllyeszti el ezeket a hajókat. A szörny támadásai miatt egyre veszélyesebbé vált a világrészek között a forgalom. S a világ végül hangot adott véleményének: követelte, hogy bármi áron is, de szabadítsák meg végre a tengereket a borzalmas cethaltól.
Przypisy
- A halak természetrajzával foglalkozó tudósok. (A nem fonetikus helyesírással írt idegen nevek és szavak helyes kiejtését lásd a kötet végén közölt betűrendes jegyzékben) ↩
- Hosszmérték: kb. 30 cm ↩
- A méterrendszer előtti általános hosszmérték. Nagysága nemzetenként változó. Angol szárazföldi mérföld kb. 1600 m, tengeri mérföld 1852 m. Francia szárazföldi mérföld kb. 4500 m, tengeri mérföld kb. 5500 m. E kötet lapjain általában angol tengeri mérföldről van szó (1852 m) ↩
- Kalkutta-Burmai Gőzhajózási Társaság ↩
- Nyugat-indiai és Csendes-óceáni Gőzhajózási Társaság ↩
- „Nemzeti Társaság” és „Királyi Posta” - egy francia s egy angol hajózási társaság rövidített neve ↩
- Alaszka (Észak-Amerika) és Kamcsatka (Kelet-Szibéria) két félszigete között keskeny ív alakban elterülő szigetvilág ↩
- A régi haditengerészet leggyorsabb vitorlás hajói a keskeny törzsű, teljes vitorlázatú fregattok voltak ↩
- Linné eredeti mondása latinul hangzott el: „Non datur saltus in Natura”. Verne e mondat francia fordítását idézi („Dans la nature il n’y a pas de saut”), és annak utolsó szavát szellemes szójátékra használja fel: „Saut” (ejtsd: szo) ui. „ugrás”-t jelent, az azonos hangzású „sot” pedig „ostobá”-t ↩
- Montreali Tengeri Társaság ↩
- Tengeri csomón a hajó sebességének meghatározására szolgáló mérőkötélen alkalmazott jelzéseket értjük. Egy-egy kötélcsomó között a távolság 14,6 m. A hajó kb. annyi tengeri mérföldet halad óránként, ahány csomót fut a mérési idő (30 másodperc) alatt. Így a csomó és a tengeri mérföld kifejezések a tengerjáró hajók sebességének megjelölése szempontjából rokon értelmű szavak: éppúgy mondhatjuk azt, hogy a hajó óránként 13 csomó, mint azt, hogy 13 mérföld sebességgel halad ↩
- Tengerészmérték: kb. 185 m ↩
- Liverpool: angol nagyváros az Ír-tenger partján. Halifax: kanadai kikötőváros az Atlanti-óceán partján ↩
- Írország legdélibb pontja, egy kis atlanti-óceáni szigeten ↩
Uważałeś?
Melyik gőzös kapott léket 1867 áprilisában a titokzatos lénytől?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „Az ütést a hajó a faron, a bal oldali kerék mögött kapta. A Scotia ugyanis nem futott neki semminek.”
Melyik hajó találkozott a lénnyel 1866. július 20-án Ausztrália keleti partjainál?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „1866. július 20-án a Calcutta and Burmah Steam Navigation Company egyik gőzöse, a Governor Higginson, Ausztrália keleti partjától ötmérföldnyire valóban találkozott…”
Melyik hajó ütközött 1867. március 5-én egy olyan „sziklának”, amelyet egy térkép sem jelez?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „A Montreal Ocean Company Moravian nevű hajója 1867. március 5-én…éjnek idején farával jobb felől nekiütközött egy sziklának, amelyet semmiféle térkép sem jelez ezen a tájon.”
Melyik kikötőben okoz aggodalmat a Scotia késése?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „…háromnapos késéssel futott be a Cunard dokkjába, ami Liverpoolban nem csekély aggodalmat keltett.”
Ki volt a Governor Higginson kapitánya?
Trafione!Niezupełnie. W tekście: „Baker, a hajó kapitánya először azt hitte, hogy valami ismeretlen zátonyra bukkant…”
Kto jest twoją ulubioną postacią?
Dwadzieścia tysięcy mil podmorskiej żeglugi – spośród głównych postaci
Twój ulubiony: