A Johansen-folyón lefelé

Márczius 16-dikán reggeli félhétkor eloldozták a tutajt a partról és neki indították, lefelé a Johansen-folyón.

Az eső ugyan elállt, de az ég nem tisztult ki, a minek különben Khamis és társai örültek, mert nem kellett félniök, hogy a nap elgyötri őket az árnyéktalan víz tükrén.

A tutaj hét-nyolcz láb széles és kétszer oly hosszú volt: éppen elég négy embernek, meg annak a csekély holminak, a mit magukkal hoztak. Egész czók-mókjuk ez volt: a vaspántos ládikó a töltésekkel, a három puska, a vasfazék meg a lábas és a bögre, mit a kunyhóban találtak. Volt még három revolverük is, de ehhez való töltésük összesen csak húsz volt, tehát nem sokra mehettek vele. Hála a talált száz töltésnek, mégis remélhették, hogy nem fogy el a golyójuk, míg az Ubangi-folyóhoz érnek. Csakhogy persze gazdálkodniok kellett.

A tutaj elejére Khamis nagy rakás rőzsét és száraz fát hordott össze, hogy ne kelljen minduntalan partraszállniok, ha tüzet akarnak rakni. Hátul, a tutaj farán kormánylapátot készített, hogy ide-oda igazgathassa az alkalmatosságot a vízen.

A körülbelül ötven méter széles folyó óránkint egy kilométernyi sebességgel folyott. A tutaj tehát három hét alatt kényelmesen megfuthatta azt a háromszáz kilométernyi utat, mely őket az Ubangi-folyótól elválasztotta.

Azt még nem tudták, hogy lesznek-e a vízen zuhatagok, zátonyok is; egyelőre csak annyit láttak, hogy a folyó mély és kanyargós; tehát vigyázniok kellett, hogy valamelyik hirtelen kanyarulatánál váratlan akadályra ne bukkanjanak.

A déli pihenőig pompásan ment az utazás. Khamis egyre a kormánynál állt, míg John Cort a tutaj elején puskával lesett elejthető vadra. Féltíz tájban aztán szerencsésen lőtt is egy antilopot, mely éppen inni jött a folyóra.

Khamis gyorsan partnak fordította a tutajt, s miután megkötötte, kiszállt, hogy megnyúzza és földarabolja a becses zsákmányt. Max Huber ezalatt az akáczfa tüskéiből horgot csinált, csalinak apró húsdarabkát tett rá, s ezzel a kezdetleges halászó szerszámmal letelepedett a tutaj szélére.

Vajjon oly buták lesznek-e a Rio-Johansen halai, hogy beleharapnak ebbe a csalétekbe?... A fontos kérdésre nem sokáig késett a felelet: egy falánk csuka mohón bekapta a kis húsdarabot, a következő perczben pedig ott vergődött a tutajon. Lehetett 8-9 fontos, és a franczia ott nyomban fejbekólintotta, hogy vissza ne szökhessék a vízbe, s mindjárt a pénzétől is letisztította.

E szerint a déli ebéd eléggé változatos volt: antilop-pecsenye és sült hal, két kitűnő fogás. Estére húslevest akartak főzni, s a foreloper mindjárt tüzet is rakott a tutajon, rátette a vasfazekat, beleaprította a húst, hadd főjön jó puhára, s azzal megint eltaszította a tutajt a parttól.

Délután azonban Max Huber hiába halászott: egyetlen egy állat sem került a horogra. E helyett este oly szerencsés ponton kötöttek ki, a hol egész csomó kagylót, édesvízi osztrigát, ollótlan rákot találtak a parti sziklák közt. Ez aztán megint változatossá tette a vacsorát.

Mivel az éjszaka nagyon sötét volt, Khamis nem szándékozott tovább menni. A folyóban néha nagy fatörzsek úsztak lefelé, s nem volt tanácsos megkoczkáztatni velük az összeütközést. Letelepedtek hát egy nagy gummi-fa alatt, s fölosztván a virrasztás tisztjét maguk közt, ott töltötték az éjszakát. Nem is történt semmi baj, csak a majmok bőgtek és ordítottak egész éjjel.

– No már ezek csakugyan nem beszélnek! - kiáltott föl Max Huber, mikor reggel az arczát és kezeit mosogatta a folyóban, mert tele voltak hólyagokkal a szúnyogcsípésektől.

Ezen a reggelen jó egy órával napkelte után indultak el, mert a zápor csak úgy ömlött. Jobb volt megvárni, míg az idő kitisztul, mint agyon ázni a tutajon; ott, a hol voltak, a gummi-fa sűrű lombsátora alatt, egy csöpp víz sem érte őket.

– Ha meg nem áll az eső, - mondta John Cort - inkább maradjunk itt egész nap. Sokkal jobb egy napot rostokolni, mint bőrig ázni, s esetleg még meg is betegedni.

A zápor azonban sokkal sebesebb volt, sem hogy sokáig tarthatott volna, s egy óra múlva csakugyan meg is szűnt. Ez idő alatt megreggeliztek, még pedig igen jól: - Llanga egész kalap friss túzok-tojást talált a part oldalában és Khamis lágytojásnak főzte meg őket. Csak az volt a kár, hogy nem volt hozzá sójuk, de ezen nem segíthettek.

Félnyolcz tájban az eső megállt, s bár az ég borús maradt, azért a tutajt mégis útnak indították.

A folyó tiszta vize zavaros lett a sok esőtől, s Max Huber meg akarván próbálni, hogy csakugyan eredményes-e a zavarosban halászás, megint a vízbe vetette horgát. S a régi közmondás ezúttal is bevált: rövid időn vagy féltuczat kisebb-nagyobb halat fogott.

Hogy pótolják a reggeli késedelmet, Khamis elhatározta, hogy déli pihenőre nem kötnek ki. Az ebédet tehát a tutajon sütötték-főzték meg, s mivel a tegnap lőtt antilopból még elég húsuk maradt, ma nem is kellett a puskát használniok.

Pedig Max Huber többször kísértetbe jött, mert szebbnél-szebb antilopok jöttek puskavégre a folyó mindkét partján. Általában ez a vidék nagyon dús volt mindenféle lábas vadban. Antilopok, hatalmas jávor- és gímszarvasok, zergék, apró gazellák, kudu-dámvadak, kvaggák, sőt zsiráfok is nyargalásztak a partokon, és könnyű is lett volna őket lelőni, mert egész gyanútlanul közeledtek a folyóhoz, ha inni akartak.

De csupán vadász-szenvedélyből nem pazarolhatták golyóikat, s úgy a franczia, mint az amerikai sóhajtva tették félre a puskát, mialatt a tutaj lassan siklott lefelé a vízen.

Reggel óta mintegy tíz kilométernyit haladhattak, s a folyó most szeszélyes kanyarulatokban kígyózott partjai közt, ámbár azért délnyugati főirányát nagyjában megtartotta.

A partok ezen a helyen dombosak voltak, s mind a két oldalon óriási fák, különösen bombaxok koszorúzták. E roppant koronájú fák oly terebélyesek voltak, hogy ágaik néhol 15-20 méternyire is átnyúltak a folyam tükre fölé, s mivel a víz mindössze csak ötven méter széles volt, a két oldalról szembe nyúló ágak majdnem teljesen áthidalták a folyót, s ha nem értek is egészen össze, a kis hézagot kitöltötték a kúszónövények, a karvastagságú liánok, melyek ily módon természetes hidat alkottak a folyó egyik partjáról a másikra.

Mivel időközben az idő kiderült és a nap égető forrón sütött, Khamis és társai nagyon örültek a természetes lombsátornak, mely megvédte őket a tropikus hőségtől.

– Ennél szebbet soha sem láttam! - kiáltott föl John Cort. - Sokkal gyönyörűbb, mint az amerikai Nemzeti Park...

– Azzal a különbséggel, - jegyezte meg Max Huber - hogy ott nincsenek majmok, ez pedig valósággal a négykezűek birodalma. Mintha csak az egész világ gorillái, csimpánzai és gibbonjai ide gyűltek volna össze!

S valóban, oly tömérdek majom ugrált, sivított, tánczolt, marakodott a fákon, a mennyit Khamis és társai soha életükben sem láttak egy csomóban.

– De utóvégre is ez természetes - folytatta Max Huber. - Hát nem Afrika kellős közepén vagyunk?

Az utasok eleinte nagy élvezettel nézték a vidám ficzkók élénk kergetőzését, kaczagtató arczfintorításait, de lassankint elkomolyodtak, mert az állatok egyre ingerültebbek lettek, s úgy látszott, hogy éppen nem tetszik nekik a folyó közepén úszó tutaj. A majmok ellenséges indulata egyre szembetűnőbb lett, s a tutaj gazdáinak gondoskodniok kellett a védelemről. Mert ez a roppant hadsereg veszedelmes ellenfél volt, s ha dühe a négy ember ellen fordul, ekkora tömeg ellen aligha használ a puska, s a felbőszült állatok könnyen darabokra téphetik őket.

A foreloper izgatottan marta az ajkait, s a homlokát összeránczolva így szólt:

– Legyünk készen... valószínű, hogy megtámadnak... s akkor nem tudom, hogyan menekülünk meg.

– Ej, mit! - szólt Max Huber vállat vonva - egy lövéssel szétriasztom az egész hadsereget.

S fölkapta puskáját.

– Ne lőjön, Max úr! - kiáltotta Khamis. - Ne bántsuk... ne ingereljük őket!... Elég baj már az is, hogy védenünk kell magunkat!...

– De ők már támadnak! - felelte John Cort.

– Egyelőre ne törődjünk velük! - mondta a foreloper.

A majmok valóban támadtak. Mindkét partról kövek, faágak röpültek a tutaj felé, s a nagyobb fajta, óriás erejű majmok ugyancsak hatalmas lövegekkel hajigálóztak.

A foreloper a víz közepén igyekezett hajtani a tutajt: így a dobások nem voltak oly biztosak, s a távolság az erejüket is gyöngítette. Mindamellett egy-két kő már eltalálta az utasokat, bár igaz, hogy nem nagyon érezték meg.

Egyszerre azonban Max Huber fölszisszent: egy nagy szerecsen-dióval épen tarkón dobták.

– A keservét! - kiáltott föl dühösen.

Czélba vette a gorillát, a melyik megdobta, és úgy szíven lőtte, hogy a lomha állat nyikkanás nélkül holtan bukott a vízbe.

Az éles dörrenésre fülsiketítő, vad üvöltés felelt. A támadást nem hagyták abba, a banda nem futott meg. A három férfi összenézett: ha ezek a majmok nem félnek a lövéstől, mi lesz belőlük?... Ha minden lövésre elejtenek is egyet, a töltésük hamar elfogy, s akkor menthetetlenül végük van...

– Ne lőjünk többet - mondta John Cort. - A lövés csak izgatja, ingerli ezeket az átkozott dögöket. Hadd hajigáljanak!... Néhány zúzódás árán megszabadulhatunk...

– Köszönöm szépen! - bosszankodott Max Huber, a kit épp e pillanatban dobtak hátba egy kővel.

Khamis szótlanul, nagy figyelemmel kormányozta a tutajt a folyó közepén. Azt gondolta, hogy éjszakára majd csak eltakarodnak a majmok, s inkább ki sem kötnek, hanem egész éjjel tovább mennek, csakhogy minél előbb itt hagyhassák ezt a majom-birodalmat.

De most még csak négy óra volt: esti hétig pedig egyre súlyosabb lesz a helyzetük. Némely kanyarulatnál ugyanis a folyam medre annyira megszűkült, hogy a két part fáinak az ágai egészen összeértek, s az ily helyeken a majmok a fáról ugrálhattak a tutajra.

Ettől félt Khamis és nem ok nélkül, mert öt óra tájban hat-hét nagy gorilla, vagy ötven lépésnyire a kanyarulattól, föltelepedett az ölelkező ágak természetes hídjára, s ott várta a lassan lefelé úszó tutajt.

John Cort észrevette őket, s azonnal tisztában is volt a szándékukkal.

– Ránk fognak ugrani! - kiáltott föl Max Huber - s ha nem bírjuk őket elkergetni...

– Tüzet!... kiáltotta a foreloper.

Három lövés dördült el. Három gorilla halálos sebbel, kínosan vergődve, hörgő üvöltéssel zuhant a folyóba.

De ugyanekkor irtózatos ordítás verte föl az egész rengeteget, s húsz más majom rohant föl a természetes hídra, lelőtt társai helyére.

A három férfi gyorsan újra töltött és lőtt... Egyik lövés a másikat érte... tíz-tizenkét gorilla és csimpánz esett el, mire a tutaj a végzetes fa alá ért, de a többiek ekkorra már megrettenve futottak el, s megint a parton csoportosultak.

E perczben önkénytelenül is eszükbe jutott az utasoknak Johansen doktor. Ha őt is így fogadták a majmok, akkor a sorsa nem lehetett kétséges... De viszont, ha csakugyan a majmok támadták meg, akkor érthetetlen, hogy ezek a romboló, pusztító állatok miért hagyták meg épségben a kunyhót?...

Most azonban nem volt idő ezeken a kérdéseken tűnődni. A legközelebbi kanyarulatnál hevesen örvénylett a víz, s félni lehetett, hogy a parti sziklákhoz csapja... vagy ha nem is, oly közel fogja sodorni a jobb parthoz, hogy a majmok ráugrálhatnak.

E veszedelem ellen védekezniök kellett, s mindenekelőtt el kell űzniök a majmokat arról a pontról, a honnan rájuk támadhatnának. Midőn tehát a tutaj, a víz sodrától hajtva, lassan forogni kezdett, a három férfi is megkezdte a lövöldözést...

A következő perczben az egész banda eltűnt. De nem a puskatűz kergette el őket, hanem a zivatar, mely már régóta készülőben volt, s e pillanatban kitört. Vakító villámok czikáztak keresztül kasul az égen, s a szörnyű égzengés úgy megrázta a levegőt, mintha a föld roppant volna össze sarkaiban... Ettől riadtak meg a négykezűek, meg a förgeteges esőtől, mely zuhogva ömlött az ég csatornáiból, mintha új vízözön készült volna... A két part kihalt és puszta volt: a felhőszakadás megszalasztotta az ellenséget.