Ngora!

A bőrig ázott utasok gyönyörű napra virradtak a förtelmes éjszaka után. Noha mindjárt aztán, hogy a majmok eltűntek a rengetegben, ők is partra szálltak, az a pár percz, míg ezzel bajlódtak, éppen elég volt, hogy tenyérnyi hely se maradjon rajtuk szárazon.

Miután szerencsésen kikötötték a tutajt, bemenekültek egy roppant baobab odvas üregébe, s behordták minden holmijukat is, hogy kár ne essék bennük a viharban. Másnap, ha ismét a tutajra szállnak, majd ismét oda viszik.

– Már az igaz, - mondta másnap reggel Max Huber - hogy az a tegnapi vihar éppen a kellő időben jött.

A két fiatal ember beszélgetve tisztogatta a puskákat, mialatt a foreloper a reggeli pecsenyét sütötte meg, Llanga pedig tojásokat keresgélt a közeli bokrok közt.

– Csak legalább vissza ne jöjjenek ezek az átkozott majmok! - mondta John Cort.

Ez aggasztotta a forelopert is, a ki már kora hajnalban körüljárt a környéken, hogy nem hall-e valami gyanúsat. De szerencsére minden csöndes volt köröskörül.

– Én már szétnéztem ma reggel, - mondta Khamis - de nem láttam egyetlen egy majmot sem.

– Hála Istennek! - felelte Max Huber. - Bár csak egyetlen egyet se látnánk többé!... Jobb helyét is tudjuk a töltéseinknek, mint hogy rájuk vesztegessük.

– Már csak azért is, - tette hozzá John Cort - mert ha elfogynak, aligha akadunk egy második ketreczre, a hol pótolhatjuk veszteségünket.

– Hahaha! - kaczagott Max Huber - ha rágondolok, hogy az a derék doktor ezzel a csürhével akart barátságot kötni!... Igazán csak egy félczédulás amerikai, vagy német tudós eszében teremhet meg az ilyen bolondgomba!... Ugyan szeretném látni Garner professzort, vagy Johansen doktort, mikor szóba áll ezekkel a négykezű zsiványokkal!... Vajjon hogy köszönnek jó napot egymásnak?... vagy hogyan invitálják a vendégeiket ebédre?...

– Az amerikai legalább fölmondta nekik a barátságot és ép bőrrel ment haza, - mondta John Cort - de félek, hogy az a szegény német itt hagyta a fogát...

– Abból ítélve, a hogy velünk akartak elbánni tegnap, aligha voltak tisztességtudóbbak a doktorral szemben is...

– Csak legalább valami biztos hírt vihetnénk felőle Librevillebe! - sóhajtott az amerikai.

– Ej, édes John barátom, - szólt a franczia fejcsóválva - ne legyünk követelők!... Én azzal is beérném, hogy csak mi magunk szerencsésen érjünk Librevillebe...

– Na, már azt csak megérjük!...

– Én is reménylem... de nagyon szeretném, ha már meg is értük volna!

Ez az aggodalom kissé túlzottnak látszott; most, miután a majmok megszaladtak, legföljebb csak attól félhettek, hogy valami vízesés megállítja őket útjokban. Mindeddig azonban nyoma sem volt az efféle akadálynak.

A reggeli elkészült és Khamis hívó szavára előkerült Llanga is, jól megrakodva friss tojásokkal; ezeket eltették délre, s mivel még a tegnapi antilop húsából is elég maradt, az ebédről sem kellett gondoskodniok.

– Most jut eszembe, - szólt John Cort - ha már annyi golyót elpazaroltunk ezekre a majmokra, miért ne ehetnők meg a húsukat is?

– Ah, pfuj! - kiáltott föl Max Huber.

– Lám, lám, milyen finnyás! - gúnyolódott az amerikai.

– S ön, kedves John, meg bírná enni a gorilla-szeletet?... vagy a csimpánz-czombot? - kérdezte a franczia szintén gúnyosan.

– A majom húsa nem is rossz - szólt most Khamis. - Sőt a bennszülöttek szeretik is...

– Szükség esetén magam is megenném - mondta John Cort.

– Ön kannibál! - kiáltott föl Max Huber. - Hisz a majom hozzánk hasonló, majdnem felebarátunk... félig ember...

– Köszönöm, kedves Max: de nekem bizony, ha megengedi, a majom se nem egész, se nem felebarátom...

Mindamellett ott hagyták a holt majmokat a ragadozó madarak prédájára. Úgyis volt elég vad az erdőben, s nem kellett félniök, hogy éhen halnak.

Némi nehézséggel járt, míg meg tudták kerülni ezt a sodró örvényt, mely a folyam kanyarulatánál képződött. Mind a hárman beleizzadtak a munkába, de végre a tutaj szerencsésen kiért a folyam közepére, s aztán lassan úszott lefelé.

A nap melegen sütött; kissé tán forróbban is, mint a hogy szerették volna, mert a kanyarodás után a folyam egyre szélesedett, s a parti fák már nem nyújtottak árnyékot. De mégis szívesen tűrték a hőséget, mert így már nem kellett a majmok támadásától félniök. A majmok ugyanis irtóznak a víztől, s mivel a fákról nem közelíthették meg a tutajt, az utasok egészen bizton lehettek.

Délben nem kötöttek ki, hogy időt ne veszítsenek, hanem a tutajon sütötték meg az ebédet, a maradék antilop-húst, melyhez csemegének lágy tojást főztek.

Délután négy óra tájban Khamis megkérte John Cortot, hogy tartsa egy kissé a kormányt, ő maga pedig a tutaj elejére ment és figyelmesen vizsgálta a folyam tükrét.

Max Huber, nem látván a két parton semmi gyanúst, oda ment hozzá, s azt kérdezte:

– Mit néz, foreloper?

– Ezt ni! - felelte Khamis.

S oda mutatott vagy ötven lépésnyire a folyam mentén, a hol a víz hevesen hullámzott, örvénylett.

– Megint forgatag! - bosszankodott Max Huber. - vigyázzunk, Khamis, hogy a sodrába ne jussunk.

– Az nem forgatag - felelte a foreloper aggodalmasan.

– Hát micsoda?

E kérdésre csaknem mindjárt megfelelt az a vízsugár, mely körülbelül tíz láb magasságra szökött föl a folyamból.

Max Huber elálmélkodva kiáltott föl:

– Mi ez?... Hát czethalak is vannak Közép-Afrika folyóiban?

– Ez nem czethal, Max úr, - felelte Khamis, - hanem víziló.

Egyszerre hangos szuszogás, horkolás kíséretében fölbukott a víziló roppant nagy, otromba feje, s a lomha szörnyeteg ásítva tátotta ki félelmetes fogakkal ékes száját.

Ezek a vízilovak mindenütt honosak Afrika folyóiban a Jó-Reménység fokától egész az éjszaki szélesség huszonharmadik párhuzamos köréig. Bár általában szelídebb természetű állatok, azért mégis igen veszedelmesek, mert ha megijednek, megdühödnek, ingerültek, vagy megbokrosodnak, vakon rárohannak képzelt, vagy valódi ellenségükre, s a szó szoros értelmében ízzé-porrá tapossák.

Arra gondolni sem lehetett, hogy megtámadják a vízilovat a maga elemében, a vízben. Egyetlen lökéssel felboríthatná, darabokra zúzhatná a törékeny tutajt, s akkor az utasoknak végük van.

De hátha a szörnyeteg támadja meg őket?... Ha a tutaj véletlenül neki megy, vagy ha az emberek látása fölingerli, s ő maga rohan rá a tutajra: mi lesz akkor?... Rágondolni is irtózat volt... Ez az állat nem ritkán kétezer kilogrammot is nyom, s hatalmas fogaival ketté bírja harapni a karvastagságú fákat is.

Mivel a folyam sodra sebes volt, aligha érhettek volna partot hamarabb, mint a víziló észreveszi őket. Ha pedig utánuk ered, bizonyára sokkal hamarabb utol is éri a tutajt, mint kiköthetne. Pedig a szárazon könnyebben elbánhattak volna vele, mert nem igen gyorsan mozog apró lábaival... De nem koczkáztathatták meg a menekülést, mert ezzel esetleg maguk ellen ingerelhették volna a szörnyeteget.

– Próbáljuk meg nesztelenül tovasiklani - tanácsolta Khamis. - Feküdjünk le a tutajra és ne moczczanjunk... Ha pedig szükség lesz rá, ugorjunk mindjárt a vízbe.

– Llanga, jer ide! - szólt Max Huber. - És jól kapaszkodjál belém, ha a vízbe ugrom...

Mindnyájan lehasaltak a tutajon, mely ezen a helyen kissé gyorsabban úszott lefelé. Talán szerencséjük lesz, s a víziló nem veszi észre őket...

Pár pillanattal később megint ismétlődött a szuszogás, majd valami röfögésfélét hallottak, s a tutaj hevesen ingadozott a fölzavart vízen...

Mindnyájan szívdobogva, görcsösen kapaszkodtak a recsegő, ropogó alkotmányba... Vajjon neki megy-e a szörnyetegnek és fölborul, vagy?...

A víz még egyre erősen hullámzott és a habok csobogva csaptak föl a tutajra, végig mosván az utasokat, de a röfögés elnémult és csak a szuszogás volt még hallható, egészen a tutaj közelében. Khamis óvatosan fölütötte a fejét, s még éppen láthatta, a mint a szörnyeteg ismét alábukott a vízben.

Meg voltak mentve!... Mindnyájan óvatosan fölültek, s mikor a víziló pár percz múlva ismét fölbukott lélegzetet venni, már vagy ötven lépéssel túl voltak rajta.

Estére kelve Khamis egy kis patak torkolatában kötött ki, a mely a bal parton szakadt a folyóba. Jobb helyet keresve sem találhattak volna; pár lépésnyire egész csomó banán-fára akadtak, melynek leves, jóízű gyümölcséből ugyancsak sokat elfogyasztottak vacsora után.

– Mindez nagyon szép és jó, - mondta Max Huber - csak legalább nyugodtan alhatnánk is. De ezek a garázda szúnyogok megint rajtunk ütnek, s reggelre csupa daganat lesz az arczunk és a kezünk.

S alighanem úgy is lett volna, ha Llanga nem talál rá módot, hogy elűzze az alkalmatlan vendégeket.

Llanga ugyanis tojásokat ment keresni, de nemsokára kiabálva hívta Khamist. A foreloper utána szaladt, s látta, hogy a fiú nagy rakás ganajra mutat... Ez a legjobb szer a szúnyogok elkergetésére: ha tűzre vetik, oly maró és sűrű füstöt ád, hogy a szúnyogok rémülten menekülnek tőle.

Egész éjjel égett a tűz, s a virrasztók egy perczre sem hagyták elaludni; így azok, a kik aludtak, kényelmesen és békében alhattak a szúnyogoktól.

Az afrikai időjárás nagyon szeszélyes és változó. A tegnapi verőfényes időre ma borult nap következett, s az eső lába szinte lógott a levegőben. Még el sem indultak, mikor már lassan szitálni kezdett, s félő volt, hogy így tart egész nap.

Szerencsére Khamisnak jó gondolata támadt. A banánfa óriási leveleiből, néhány vékony ág segítségével, kis sátort ütött föl a tutaj közepén, mely alatt az utasok védve voltak az esőtől.

Délelőtt vagy húsz nagyobb fajta majom gyűlt össze a folyó jobb partján, s úgy látszott, hajlandó a tegnapi küzdelmet újra kezdeni. De az utasoknak semmi kedvük sem volt erre s Khamis a bal part közelébe kormányozta a tutajt, a hol nem igen volt majom. Így elég messzire voltak a jobb partiaktól, s még a feléjük hajigált kövektől, faágaktól sem volt mit tartaniok.

Félhétkor Khamis kikötött egy kis parthajlásban. Az eső már nem esett ugyan, de az ég nagyon felhős volt, s mivel a nap egész nap nem sütött, az éjszaka hűvösnek, nedvesnek ígérkezett. Az utasok tehát ropogó tüzet gyújtottak és köréje telepedtek, mialatt Khamis a vacsorát elkészítette, Llanga pedig a tutajon sürgött-forgott.

E perczben vagy harmincz lépésnyire a tutajtól egy ágas-bogas fatörzs úszott lefelé a vízen. Mivel napjában többször találkoztak ily úszó fatörzsekkel, Llanga ügyet sem vetett volna rá, de most úgy tetszett neki, hogy valami mozog a fa ágai közt...

Mi lehetett ott?... A félhomályban Llanga nem láthatta jól, de úgy rémlett neki, hogy az a valami kézzel-lábbal integet, mintha segítségért könyörögne...

Már éppen szólni akart a férfiaknak, mikor egyszerre különös dolog történt. A folyam sodra a tutaj felé hajtotta az úszó fatörzset, melyről e pillanatban éles sikoltás hangzott, s ugyanekkor a rejtélyes alak a vízbe vetette magát, azzal a világos szándékkal, hogy a partra ússzék.

Llanga világosan látni vélte, hogy az a rejtélyes alak egy gyermek... sokkal kisebb, mint ő. De tud-e úszni?... Látta, hogy kétségbeesetten csapkod, vergődik, el-elmerül és ismét fölbukik.

Ekkor Llanga, mivel sem törődve, hirtelen a vízbe ugrott és tőle telhetőleg gyorsan úszott a kis fiú felé, hogy megmentse a vízbefúlástól.

Épp idején ért oda: még megkaphatta, a mint már majdnem végképen a víz alá merült, s lihegve úszott vele a part felé.

John Cort és Max Huber, a kik hallották a kiáltást, már oda szaladtak a partra, s a franczia beleugrott a vízbe, hogy segítsen Llangán, a kinek az ereje már fogytán volt.

– Nos, Llanga, - kérdezte, a mint kimásztak a vízből - mit halásztál ki?

– Ezt a kis fiút, Max úr... ezt a kis fiút... Már majdnem belefúlt a vízbe...

– Kis fiút? - csodálkozott John Cort.

– Úgy van, John úr... itt van, ni.

És Llanga letérdelt a földre, hogy eszméletre térítse az ájult teremtést.

Max Huber is oda térdelt, s jobban megnézte a «kis fiút».

– Ej, hisz ez nem fiú! - szólt fölállva.

– Hát micsoda? - kérdezte John Cort.

– Majom!... bitang majom-kölyök!... Abból a gyalázatos nemzetségből, a mely tegnap rajtunk ütött... Ej, Llanga: s azért koczkáztattad a magad életét, hogy megmentsed az övét?

– De ha mondom, hogy gyermek! - ismételte Llanga konokul.

– Én meg mondom, hogy nem az; s jobb lesz, ha itt hagyod a parton... Majd föléled, s aztán hadd menjen vissza a családjához.

De Llanga hallani sem akart erről. Ölébe vette a kis teremtést, dörzsölte, élesztgette, melengette a tűznél, s mikor látta, hogy már lélegzik, gyöngéden száraz fűre fektette és gondosan betakargatta.

A többiek, az őrszem kivételével, már régen aludtak, mikor Llanga még mindig virrasztott, s várta, hogy a vízből kimentett apróság kinyissa a szemeit... De mennyire meghökkent, mikor tizenegy óra tájban a kis teremtés panaszosan, nyögve e szavakat suttogta:

– Ngora!... Ngora!... Ngora!...

Akár csak az anyjáért síró kis gyermek!