A Sandwich-szigetektől a déli sarkkörig.

A Sandwich-szigetektől New-South-Orkney-ig hat napig tartott az út. A «Halbrane» állandóan délnyugati irányban haladott, az időjárás kedvező volt. Ezt a szigetcsoportot az amerikai Palmer az angol Botwellel fedezte fel 1821 és 1822-ben.

Egymás hátára halmozott sziklatömegek sivár képét láttuk, a mint a sziget-csoportot alkotó két-három nagyobb szigetet közelebbről megnéztük. Az egyik öbölben toronymagasságra felnyúló jéghegy volt még egészen épen. Ki tudja, mikor rendíti meg alapját a tenger vize, hogy elszakítsa a szigettől és vigye messze... messze!...

Majd eljön annak is az ideje, hogy az elhagyott sziget egyik-másik öblében kiköt egy-egy hajó. Czet és fókahalászok lepik el a tengerpartot, de most szomorú tanya ez, fázik az ember szíve, ha reá néz.

Guy kapitány a Laurie sziget öblében állapodott meg a «Halbrane»-nal. Két napot töltöttünk itt, november 24-dikét és 25-dikét. A szigetet keresztül-kasul bejártuk, de élőlényre nem bukkantunk. Ha kedvünk lett volna reá, annyi rozmárt lőhettünk volna le, hogy a hajót megtölthetjük vala e becses zsákmánynyal, de mi ügyet sem vetettünk rájok.

A guanoval telt sziklaháton hemzsegtek a pingvinek, ezer meg ezer ült nagy bután, s a fejét felnyujtva rikácsolt, kesergett; fehér galambok keringettek a fejünk felett egész csapatban, ha leszállottak, könnyű szerrel össze lehetett őket fogdosni. Hurliguerly és a matrózok pingvin-vadászatra mentek ki a partra. Botokkal vertek agyon husz-huszonöt darabot. Nem azért, mintha az öldöklésben kedvök telt volna, hanem azért, mert az élelmi szereket akarták szaporítani.

– Nézze csak, uram, - mondá a csolnakmester egy jókora pingvint mutatva, - ez a madár van olyan súlyú, mint holmi hizott tyúk. Nem evett ön a Kerguelákon pingvint?

– Ettem bizony, még pedig Atkins készítette el.

– A mi Endicottunk is eltudja úgy készíteni.

November 26-dikán reggel 6 órakor elindultunk. Egyenesen délnek tartottunk. Ugyan annak a délkörnek az irányában haladtunk, a melyiknek Weddell és Guy Vilmos. Ha ettől sem jobbra, sem balra el nem tér a «Halbrane», föltétlenül el kell Tsalal szigetéhez érkeznie. Egy és más akadálylyal azonban már jó eleve le kell számolnunk.

Állandóan keleti szél fújt, s ez gyorsította a «Halbrane» haladását. Az összes vitorlákat felhuztuk, így tizenegy-tizenkét mérföld gyorsasággal haladtunk előre. Ha ez így tart tovább is, akkor nagyon rövid idő alatt megteszszük a New-South-Orkney és a sarkkör között levő utat. Ha majd a jég-tengerhez érünk, okvetlenül utat kell rajta törnünk, vagy valami nyilást kell keresnünk, hogy azon keresztül hatolhassunk.

Guy kapitány között és közöttem egy alkalommal következő párbeszéd fejlődött ki:

– Eddigelé nincs okunk a szél kedvezőtlen iránya miatt panaszkodnunk. Ha a szerencse ezután is kedvez, rövid idő mulva jeget látunk.

– Hátha nem!... Néha megtörténik, hogy a jég hamar eltisztul. Tapasztalásból beszélek. A Coronatim szigeten láttam már, hogy a jégtuskók a rendes idő előtt hat héttel már oszladozni kezdenek.

– Akkor lehetséges, hogy már deczemberben ott leszünk, a hol más hajók csak januárban szoktak lenni.

– Annyi bizonyos, hogy az idő nekünk rendkívül kedvezett felelé Guy kapitány. Remélem, hogy egy hónap mulva már ott leszünk azon a bizonyos nyilt tengeren, melyről az utazók megemlékeznek. Előbb Bennet, azután Tsalal szigetéhez fogunk jutni.

– E szerint a fő dolog az, hogy a jégtorlaszokon keresztül jussunk. Ha nyilásra nem bukkanunk, erővel kell a hajónak utat törnünk. A keleti szélre föltétlenül szükségünk lesz...

– A miatt nincs okunk aggódni, hogy keleti szél nem fúj, mert az összes utazók tanuskodnak arról, hogy a déli tengeren a keleti szél állandó szokott lenni. Jól tudom, hogy a harminczadik és hatvanadik szélességi fokok között a nyugati szél az uralkodó, de alább délre megfordítva áll a dolog; az ellenkező irányú szél kerekedik fölül. Erről majd ön is meg fog győződni, Jeorling úr, ha majd túl leszünk a déli sarkkörön.

– Igazán örvendek, hogy így van, kapitány úr; egyébként ha szégyenkezve is, de bevallom, hogy kezdek némileg babonás lenni...

– Miért szégyenelné, Jeorling úr?... Hát oktalanság azt hinnünk, hogy az emberi életbe néha emberfölötti hatalmak is befolynak?... Vajjon nekünk, a «Halbrane» hajósainak nincs okunk arra, hogy a végzet különös rendelésében kételkedjünk?... Jusson csak eszébe a szegény Patterson esete... Nem a Gondviselés hajtotta-e utunkba azt a jégtömböt, melyen a Patterson holtteste hevert?... Nem merült-e el aztán nyomban, hogy a holttestet a hajó fedélzetére felhoztuk? Sőt többet mondok, nekem erős a hitem, hogy a jó isten ezután is gondot visel reánk, módot nyujt arra, hogy a szerencsétlen embereket, a kiket keresünk, feltaláljuk, őket megszabadítsuk, és haza hozzuk.

– Én is azt hiszem, kapitány úr. A véletlennek fontos szerepe van az ember életében, s ez a véletlen igen gyakran nem egyéb, mint a Gondviselés intézkedése. Az események lánczszemeiben van a következetesség, a mint ezek egymáshoz kapcsolódnak...

– Úgy van, a lánczszemek egymás-utánja... Nemde az az úszó-jégtábla, melyen Patterson hullája feküdt, volt az első lánczszem, az utolsó Tsalal szigete lesz... Szegény,... szegény bátyám! Már tizenegy év óta él istentől-embertől elhagyatva!... Boldogtalan társai! Még csak reményük sem lehet arra, hogy megszabadulnak... Ó ha erre gondolok, azt hiszem, hogy a szívem kifeszíti a bordáimat, de nem, addig nem szabad megrepednie, mig bátyám szíve nem dobog fölötte...

E mélységes érzéssel mondott szavak könnyet csaltak a szemembe. Nem volt lelkem, hogy a vállalat vakmerőségéről beszéljek neki, de magamban eltünődtem azon, hogy józan elmével, hogy is juthat eszünkbe a siker... Ha a szerencsétlen hajótöröttek ott rejtőzködnek Tsalal szigetén, vajjon elképzelhető-e, hogy az ellenséges indulatú benszülöttek figyelmét oly sokáig elkerülték? Eh, de nem mutattam kétségeskedésemet... Nem volt a «Halbrane» fedélzetén senki, a ki nem bizakodott volna. Az új matrózokat hihetőleg csak a busás bér biztos reménye éltette, legfeljebb Hunt a kivétel. Ez a sajátságos ember sohasem hozta szóba a zsoldot.

Hurliguerly váltig biztatott engem, hogy majd meggyóntatja ezt a czethalat, ezt a tüskésdisznót. Egyelőre csak annyit mond róla, hogy bizonyára messze járt ez már, sokkal messzebb, mintsem gondolná az ember; a déli sarkkörön legalább is tíz fokkal túl...

– Miből sejti ezt, csolnak-mester uram? - kérdém tőle.

– Már hogy miből?... Hm, hát a szemeiből, Jeorling úr,... az ám, a szemeiből. Örökösen dél felé révedez a tekintete... Oly mozdulatlanul, merően néz dél felé, mintha a szemei hajólámpások volnának.

Hurliguerlynek igaza volt; Hunt csillogó, sólyom szemei állandóan délfelé néztek, mintha valami mágnes vonzotta volna.

– Vigyázza csak meg, ha néha oda állítom a kormánykerékhez, még a szeme pillái sem rezdülnek meg, a hajó egy hajszálnyira sem tér ki az útból, izmos marka odatapad a kerék forgatójához, mintha rászögezték volna, szeme az iránytűn. Én úgy hiszem, hogy értem a dolgomat, de megvallom, erő dolgában nem mernék versenyezni ezzel a medvével.

Hurliguerly szivesen lódított egyet-egyet, ha beszédre került a sor, de a mi Huntra vonatkozó megjegyzéseit illeti, éppenséggel nem tulzott. Ez az ember valósággal mesébe illő volt. Ha Poë Edgar ismerte volna, bizonyára egyik vagy másik fantasztikus regényének a hősévé teszi.

A «Halbrane» akadálytalanul folytatta az útját, a keleti szél még inkább meggyorsította futását. A hajó fedélzetén a szokott egyhanguságban folyt az élet. A tengerből minduntalan czethalak bukkantak fel. Ha Guy Len kapitánynak az lett volna a czélja, hogy czetekre halászszon, nehány nap alatt az egész hajót megtölthette volna ezzel a becses zsákmánynyal. Az új matrózok ott ácsorogtak a fedélzeten és mohó kiváncsisággal nézték a tenger e nagy halait, s fölötte csodálkoztak azon, hogy a kapitány ügyet sem vet azokra.

Kiváltképpen Hearne nem tudott bele nyugodni Guy kapitány közönyösségébe. Hearne ügyes czethalász volt, s matróztársai szivesen hallgatták, ha a czethalak fogásáról mesélt. Különben is, mint vakmerő és nagyon erős ficzkó, a matrózok között bizonyos tekintélyre jutott. Ha az ember reá nézett, akaratlanul is elképzelte, a mint a halász-bárkában áll s a hegyes szigonyt a felbukkanó czet hátába sujtja... s aztán mindkét kézzel a kötélbe kapaszkodik, hogy a megsebzett állatot el ne szalaszsza.

No de a «Halbrane» nem volt czethalászatra berendezett hajó, s így Hearne hiába koptatta a száját, hiába elégedetlenkedett; a czetek a «Halbrane» körül kedvökre lövelhették fel a víz-sugarakat, nem bántotta őket senki.

Aznap délután három óra tájban a hajó fedélzetén állottam, s gyönyörködtem a czethalak játékában, Hearne buzgón mesélt a matrózoknak:

– Oda nézzetek... az finn-hal; amott két kisebb,... éppen most bukkantak fel a vízből... Hej, ha most a szigony a kezemben volna! A fejemet tenném rá, hogy keresztül furnám éppen ott, a hol a sárga folt látszik a hátukon. Persze ebben az ócska bárkában ilyesmire gondolnia sem szabad az embernek. Lánczos adta, ezen a vidéken ne is járjon a hajó, hacsak nem czethalra akar vadászni...

Erre aztán megtoldotta a szót hatalmas tengerész-káromkodással.

– A hol ni a czethal,... az ám a hatalmas legény.

– Az a púpos? - kérdé egyik matróztársa.

– Az hát, úgy is hívják: púpos-czethal. Hm, ugyancsak nehéz őket kézre keríteni, igen sokáig el vannak a víz alatt. Megérdemelnők, hogy oldalba csapja farkával a hajónkat, a miérthogy ügyet sem vetünk reá.

Hearnenak ez a kivánsága nyomban beteljesedett, mert a czethal oldalba csapta a hajót, s egy csomó víz zúdult a fedélzeten ácsorgó matrózoknak a nyakába.

– Úgy kellett nekünk - kiáltott fel Hearne, s nagyközömbösen lerázta magáról a vizet.

Nem sokkal utóbb egy óriási czet bukkant fel a hajótól nehány kábelnyire. Iszonyú egy állat volt, legalább hatvan láb hosszú. Hearne itélete szerint a kövéréből száz tonna zsír is lenne.

Hearne majd leharapta mérgében a fejét, hogy még e mellett a kivánatos zsákmány mellett is elhaladnak.

– Micsoda élhetetlen ez a kapitány, hogy ilyen zsiros falatot kiszalaszt a körme közül, - kiáltott fel indulatosan a matróz.

– Hearne! - szólalt meg egy nyers, parancsoló hang - fel az árboczra, ott jobban megszámlálhatod a czethalakat!

West Jem hangja volt.

– Hadnagy úr -

– Előre! Egy szót se, különben ott felejtelek holnap estig!

Így szakította félbe West Jem a megátalkodott czethalász káromkodással vegyes felpanaszolásait.

A kapitány attól a naptól kezdve, hogy Poë Edgar regényét újra szóba hozta, sokkal beszédesebb lett velem szemben. Gyakran beszélgettünk együtt, így ez alkalommal is szóba került a Hearne elégedetlensége, s Guy Len sajnálkozott a fölött, hogy a régi matrózok közé újakat is kellett szegődtetni.

– De hát - tevé hozzá - a Tsalal szigetekhez igyekszünk, s önnek igaza volt, midőn figyelmeztetett az eshetőségre, hogy védenünk kell magunkat, vagy szükség esetén támadnunk.

– West Jem erélyes ember - jegyzém meg, - igyekezvén elejét venni a dolognak.

– Úgy van, csirájában elfojtotta az elégületlenséget. Egyébként a matrózok maguk is beláthatják, hogy Hearne okvetetlenkedése nem volt helyén.

November 30-dikán, délelőtt 10 órakor felvettük a helyszini szemlét, s a mérés eredménye következő eredményt mutatott:

66° 23’ 33” déli szélesség.

A «Halbrane» nemsokára eléri a déli sarkkört.