Az út kezdete.

A «Halbrane» kapitánya elhatározta, hogy ugyanazt az utat fogja választani, melyen a szerencsétlen sorsra jutott «Jane» haladott.

Guy Len kapitány, West Jem hadnagy és én a kapitány kabinjában az asztalra kiterített térkép előtt ültünk és tanakodtunk. West egy szót sem szólt, figyelmesen hallgatta a kapitány tervét, csupán azt várta, hogy a parancsot megkapja. Neki csak erre volt gondja, a többivel nem sokat törődött. Arról majd gondoskodik ő, hogy a parancs végrehajtassék.

– Mindenekelőtt Tsalal szigetéig kell eljutnunk - így végzé szavait a kapitány. - Adja isten, hogy azt a szabad tengert, melyről Weddell tudósításában megemlékezett, mi megtaláljuk. Ha a jéghegyek között rést találunk, föltétlenül neki vágunk az útnak. A visszatérés gondolata nem fog aggasztani.

Valóban a «Halbrane» fedélzetén ekkor senki sem gondolt egyébre, csak arra, hogy «előre!... előre!»

Én pedig, a ki ebbe a vakmerő expediczióba úgyszólván belecseppentem, szintén nem törődtem egyébbel, mint hogy «előre!»... Csodálatos láz fogott el; mit eddig hóbortnak, isten-kisértésnek tekintettem, az most bizonyossággá változott, meggyőződéssé érlelődött lelkemben. A szerencsétlen Guy Vilmosnak és társainak sorsa reá nehezedett a szivemre.

Mindjárt az út elején alkalom kinálkozott arra, hogy az új matrózok ügyességét próbára tegye West Jem. Mindnyájan derekasan megállották a helyüket, a «Halbrane» kipróbált munkaerejű matrózai készségesen segítették őket. Hanem Hurliguerly bizonysága szerint a legkiválóbb közöttük a mogorva Hunt volt.

Különben nem igen vegyült a matrózok közé, a fedélzeten egy szögletben kuczorodott le éjjel, s ott aludt, nem a legénységi szobában. Alig nyitotta ki a száját a hadnagy és a csolnak-mester, parancsát szó nélkül teljesítette.

A kapitány a Sandwich-szigetcsoport felé vette az útját, (ezt a sziget-csoportot nem kell összetéveszteni a Sandwich más névén Hawai-szigetekkel), előbb a Falkland-szigetektől nyolczszáz mérföldnyire eső Szt.-Georgiát kellett érintenünk, s innen aztán nyomról-nyomra a «Jane» útját követhettük. Ebben az irányban haladva november 2-dikán érkeztünk el a déli tengernek arra a pontjára (53°, 15’ déli szélesség, 47° 33’ nyugati hosszúság), hol számos utazó az Aurora-szigeteket képzelte. Mi meggyőződtünk arról, hogy ezen a ponton se hire, se hamva az Aurora-szigeteknek. Weddell 1827-ben és Guy Vilmos ugyanebben az évben szintén nem láttak ott szárazföldet.

November 6-dika. Az időjárás még mindig kedvező. Sietésre éppenséggel nincs okunk. Számításom szerint hamarább érkezünk meg a jég-tenger vidékére, hogy sem utat lelhetnénk arra, hogy azon keresztül hatoljunk.

Néhány nap mulva heves szél kerekedett. Hullám hullámot kergetett, West Jem kiadta a rendeletet, hogy a vitorlákat le kell húzni. Hurliguerly nagy gyönyörűséggel nézte, hogy Hunt milyen ügyesen végezi a dolgát. Bármily esetlennek is látszott különben, három helyett dolgozott egy maga.

– Kitünő egy munkaerő! - mondá nekem.

– Pedig a legutolsó perczben jelentkezett - jegyzém meg én.

– Igaz... igaz!... Nézze csak, milyen hatalmas feje van.

– Amerikában több effajta ficzkót láttam. Mernék fogadni, hogy indianus vér is csörög az ereiben.

– Azért nálunk akárhány angol felvenné vele...

– Meghiszem azt, Hurliguerly úr - vetém közbe - hogy ne hinném; hogy tovább ne keresgéljünk, például maga is...

– Bizony... aligha nem!... Hja, az ember néha nem mutat annyit, a mennyit ér!...

– Beszélget néha Hunttal? - kérdém tőle.

– Nagyon ritkán. Mit is lehetne azzal a tüskés disznóval beszélni? Mindig félrehúzódik, nincs senkihez egy szava sem, pedig a szája elég nagy, a hajó egyik szélétől a másikig elnyulik... Hát még a keze! Nézze meg csak egyszer ezt a két hatalmas lapátot. Isten őrizze meg attól, hogy kezet szorítson önnel egész erejéből.

– Akkor hát szerencse, hogy nem verekedő természetű. Úgy látszik, békességszerető, nyugodt természetű, s így óriási erejével senkiben sem tesz kárt. Nekem ez a Hunt tetszett. Gyakran elnézegettem őt, a mint a korláthoz támaszkodva, mint valami tenyeres-talpas medve reá tette kezét a korlátfájára, s egykedvűen nézte a tengert. Olykor úgy tünt fel, mintha félszemmel engem is vigyázna. Bizonyára tudta, hogy a «Halbrane»-n fedélzetén én vagyok az egyetlen utas, s hogy önként vállalkoztam a vakmerő kisérletre. Ez-e, vagy a jó isten tudja, hogy mi keltette fel irántam az érdeklődését.

November 10-dikén délután két óra tájban az őrszem jelezte:

– Jobbról szárazföld!

A pontos hely-felvétel szerint 55° 7’ déli szélesség és 41° 13’ keleti hosszúság alatt voltunk. E szerint a sziget nem lehetett más, mint a Szt. Péter-szigete vagy az angolok elnevezése szerint Dél-Georgia («New-Georgia»).

Ezt a szigetet egy Barbe nevű franczia hajós fedezte fel 1675-ben, de azt a sok nevet, a mi reá ragadt, mind Cooknak, a hires-neves angol utazónak köszönheti.

Guy kapitánynak az volt a szándéka, hogy huszonnégy óráig pihenőt tart a sziget kikötőjében, s friss vízzel újra megrakodik, mert a hajón készletben levő víz nagyon megmelegedett.

New-Georgia kétszáztíz kilométer hosszú és körülbelül száz kilométer széles; a Magellan-szorostól ötszáz lieuere fekszik, tulajdonképpen a falklandi angol főhatóság alá tartozik, de kormányzóra nincsen szüksége, mert egy lélek sem lakik a szigeten.

Mikor a «Halbrane» a Royal-öbölben horgonyt vetett, már öreg este volt; így másnapra maradt a víznek a hajóra szállítása. Másnap reggel partra szállottam én is, s míg a matrózok forrás után néztek, ott sétálgattam a parton. A sziget csakugyan egészen elhagyott volt, ebben az időtájban a halászok sem igen járják, pedig a tengerparton számos rozmárt és fókát pillantottam meg; egész rakás pingvin üldögélt nagy bután a sziklaháton. A megrebbent pacsirták énekelve röpültek fel a levegőbe; s ez az ének eszembe juttatta a boldogabb vidékeket, hol emberek élnek és boldogság van az emberek szivében.

November 12-dikén a «Halbrane» felszedte a horgonyt, s Guy kapitány kiadta a parancsot, hogy a Sandwich-szigetcsoport felé kell venni az utat. Eddigelé nem találkoztunk jéggel; az ég, melynek megmérhetetlen kék boltján eddigelé egyetlen felhő sem mutatkozott, most kezdett nyugaton borulni, köd terjeszté szét fátyolát, s a szél hevesen fújt, a hőmérsék is alászállott, no de ez a szél csak gyorsította a hajó járását, s ezért nem volt okunk, hogy panaszkodjunk miatta.

Sokkal kellemetlenebb volt a mind sűrűbbé váló köd, mely a szemhatárát elfödte és igen szűk korlátok közé szorította. Szerencsére jég sehol sem mutatkozott még, s így nem tartottunk semmi veszélytől. Aggodalom nélkül folytathattuk az utat a Sandwich-szigetek felé.

A sűrű köd miatt nem láthattuk meg azokat a szigeteket sem, melyeket az utazók, pl. Bellingshausen, James Brown és mások fedeztek fel ezen a tájékon.

A 14-dikéről 15-dikére eső éjjel a szemhatár nyugati részén pisladozó fényt vettünk észre. Eleinte azt hittük, hogy valamely sziget közelében vagyunk, hol tűzhányóhegy van éppen működőben, de robajt nem hallottunk, s így megnyugtatott az a gondolat, hogy a «Halbrane» a vulkanikus szigettől biztos távolban van.

Ezen közben sűrű eső zuhogott alá, mely csak 16-dikán délelőtt állott el; a «Halbrane» haladott tovább a Sandwich-szigetek irányában. A köd is oszlófélben volt, s az egyik matróz az árbocz keresztfájáról lekiáltott, hogy a távolban egy három árboczos hajót pillantott meg.

Szerettük volna látni mi is, hogy megtudjuk, vajjon miféle nemzetbeli, de sajna, csakhamar eltünt előlünk.

November 10-dikén megérkeztünk a Sandwich-szigetekhez. Ennek a szigetcsoportnak Cook tulajdonképpen Déli-Thule nevet adott, de később a Sandwich név ragadt rá, s így ismerik ma is a tengeri térképeken. A czethalászok gyakran járják, de állandóan nem lehet ezen a kopár szigeten tartózkodni.

A kapitány horgonyt vettetett; meg akarta nézni a szigetet, nemcsak ezt, hanem mindeniket, a mely útunkba esik. Ki tudja, hátha a szerencsétlen hajótöröttek valamely módon egyik vagy másik szigetre vetődtek. Lám Patterson hulláját is egy úszó jégtábla hátán találták meg.

A Sandwich-szigetcsoport az 59° déli szélesség és 30’ nyugati hosszúság alatt fekszik, számos apró szigetből áll, a két legjelentékenyebbnek a neve: Bristol és Thule. A többiek mind kopár szikla-hátak.

A kapitány West Jemet elküldte a nagy csolnakban Thulera, ő maga meg én Bristolban kötöttünk ki.

A sziget partján állva körül néztem. Szomorú egy kép volt; röpködő tengeri madarak, durva sziklahát; fának, egyéb vegetácziónak nyoma sincs sehol.

A jeladó ágyulövések kárba vesztek, legfeljebb ezer meg ezer vizi-madár riadt fel, s pokoli lármát csapva rikoltozott a fejünk felett.

Néhány szót váltottunk a kapitánynyal:

– Tudja-e kapitány úr, hogy mit mondott Cook, mikor ezt a szigetet felfedezte?

– Hogy kell még tovább délre is szárazföldnek lennie. De azt is mondta, hogy tovább délre nem hatolt senki, mint ő. Azt hiszem, hogy e tekintetben vakmerő és elbizakodott volt a nyilatkozata, mert ha isten úgy akarja, mi még tovább fogunk jutni, s azt a szárazföldet, hogyha tényleg megvan, látni fogjuk.

– Pym Arthur bizonyára látta is kapitány, sőt aligha nem még azon túl is járt...

– Az meglehet, Jeorling úr!... De nekünk ezúttal Pym Arthurhoz nincsen semmi közünk, mert hiszen ő és Dirk Péter haza tértek Amerikába.

– De hátha mégsem tértek vissza?...

– Azzal sem törődünk! - viszonzá röviden a kapitány.