A sarkkör és a jégzóna között.

Mióta a «Halbrane» azon a körön túl jutott, mely állítólag 23° 33’-ra van a déli-sarkponttól, mintha egészen új világba lépett volna: az elhagyatottság és némaság világába vagy Poë Edgar szerint a fény és dicsőség magikus börtönébe, a végtelen óczeán kiolthatatlan fényének az országába...

A déli sarkponton nyáron örökös nappal van, s aztán a nap lehanyatlik, hosszú... hosszú éjszaka lesz, csakhogy ennek sötétségét a sarki fény eloszlatja.

A «Halbrane»-ra az a sors várt, hogy fényes nappal tegye meg az útat egészen Tsalal szigetéig, hol majd a «Jane» hajótöröttjeit fel fogjuk találni, bizonyosan fel fogjuk találni.

Holmi álmadozásra hajló kedélyt ez új világ, de meg ennek csak a puszta gondolata is bizonyára izgatottá tett volna, s viziói támadnak, érzék-csalódások háborgatják; a ködfátylon túl csodaalakokat sejt, soha nem látott növény és állatvilágra számít, sőt - mint Pym Arthur - új emberfaj létezését is elhiszi...

Engem effajta látományok nem kisértettek; nem tagadom, kissé felizgatott az új világ látása, de nyomban visszatért gondolatom a reális világba, úgy veszem az egyes jelenségeket, mint valóságban vannak.

A kapitány, West Jem, s a vén matrózok megelégedetten vették tudomásul, hogy a «Halbrane» túl van a hatvanhatodik szélességi fokon. Másnap Hurliguerly nevetve lépett hozzám a fedélzeten, s így szólott:

– No hát a hires sarkkör már a hátunk megett volna, Jeorling úr!

– Igaz... igaz, de még messze tőle nem vagyunk ám.

– Majd leszünk messze is, Jeorling úr... Csak az boszant egy kissé...

– Ugyan mi?

– Hogy azt a jó szokást nem gyakoroljuk, a mi a sark-körön átkelő hajókon divatoz.

– A keresztelő?

– Bizony, a keresztelő...

– Kit akarna megkeresztelni? Hiszen maguk már mind átkeltek legalább egyszer a déli sark-körön.

– Mi igen, de Jeorling úr!

– Helyes, fogja egyelőre ezt a piastert, s a legközelebbi korcsmában igyék egy pohár bort az egészségemre.

– Legfeljebb a Bennet vagy a Tsalal szigetén történhetik majd meg, ha ugyan ez isten háta mögött levő szigeten holmi Atkins letelepedett és korcsmát nyitott.

– Mondja csak Hurliguerly, Hunt is úgy viselkedett, mint a többi matrózok, mikor a déli sarkkörön átjöttünk? Látja, én ezt az embert szeretném jobban megismerni.

– Tudj’ az isten! Abból a ficzkóból nem tudok eléggé kiokosodni. Néha úgy tetszik nekem, hogy járt ez már a világnak minden sarkán, nem lepi ezt meg semmi.

Elhatároztam, hogy ezentul jobban szemmel tartom Huntot.

Deczember első napjaiban, elsejétől negyedikéig mintha a szél északnyugoti irányba csapott volna át. Ez bizony valami jót nem szokott jelenteni ezen a vidéken. Havat vagy fergeteget szokott hozni. Minden esetre a délkör mentében kell haladnunk, s ha csak lehet, nem szabad attól eltérnünk. A légköri változás miatt a kapitány is kezdett nyugtalankodni. A «Halbrane» gyorsasága is lényegesen megcsappant. Deczember 5-dikén megszünt egészen a szél.

A vitorlák petyhüdten csapódtak az árboczhoz, s legfeljebb egymáshoz verődtek.

A tenger nyugodtnak látszott, de a kapitány arcza elárulta, hogy vihar közeledik.

– A tenger nyugtalankodik, arra felé kegyetlen vihar lehet, - mondá s ujjával mutatott a kavargó felhőkre.

– A levegő tele van ködpárával, délben talán, ha a nap kisüt...

– Annak itt nagy ereje nincs, Jeorling úr!... Hallod, Jem?

A hadnagy közelebb lépett.

– Mit gondolsz, hányadán leszünk?... Nézd az eget!

– Nem sok jót mutat, kapitány. Mindenre el kell készülnünk. Majd intézkedem, hogy meg ne lepjen a vihar.

– A fődolog az, Jem, hogy a mostani iránytól ne térjünk el.

– Nem mutatkoztak még úszó jégtáblák? - kérdém én.

– Már láttunk - felelé a kapitány, - de ügyelünk, s ha van, kitérünk előlük.

Az őrszemül állított matrózok nem csalódtak, meglehetős távolban apró jégszigetek uszkáltak. Nem jöttek közel, s nem voltak olyan nagyok, hogy a «Halbrane»-t előhaladásában megakadályozhatták volna. Minthogy a szél teljesen szünetelt, a hajó nagyon lassan haladt előre. A tenger mozgó, hánykódó hullámai meg-meglökdösték. Két óra tájban heves forgó szél támadt, egyszer az egyik, máskor a másik oldalról lökte meg a hajót, s az hol ide, hol oda vetődött. Hurliguerly nyomban intézkedett, hogy a fedélzeten minden mozgó tárgyat nagyobb biztonság okából erősítsenek meg.

Három órakor nyugatészaknyugat felől irtózatos vihar tört ki. A hadnagy kiadta a rendeletet a vihar ellen való védekezésre, mert nem szerette volna, ha a «Halbrane»-t a szél eltéríti irányától. Csakhogy attól is kellett őrizkedniök, hogy úszó jéghegyek közé ne kerüljenek, mert ezek könnyen végzetessé válthatnának a «Halbrane»-ra nézve.

A szél olyan erővel támadt a hajóra, hogy a «Halbrane» néha egészen oldalára fordult, szerencsére az áru-helyiségben a holmik jól egymáshoz voltak szorítva, s így azok nem mozdultak a helyükről, különben a hajó könnyen felfordult volna.

No de Guy kapitány nem hiába javíttatta ki legutóbb oly aprólékos gonddal hajóját, egyelőre nem ártott annak a vihar. Azt azonban senki sem mondhatta volna meg előre, hogy meddig fog tartani: a déli tengeren a vihar nagyon szeszélyes, néha egy-két óráig, máskor meg két-három sőt több napig is eltart.

A vihar kitörése után egy órával jég és hó vegyesen hullott; a hőmérsék hirtelen alászállott (+2.22° Celsius); a légsúlymérő: 721 mm-re sülyedt.

Este tiz óra volt, szándékosan mondom, hogy este, bár a nap még mindig az égen volt; két hét választotta el attól az időtől, mikor a legmagasabbra jut. Tíz óra harminczöt perczkor megkétszereződött a vihar dühe. Még mindig a fedélzeten voltam, sehogysem volt kedvem arra, hogy lemenjek a kabinomba.

A kapitány és a hadnagy komoly arczczal beszélgettek. Az ég dörgött, harsogott, de azért ők megértették egymást. A háborgó tengernek a képe félelmetes volt, az árboczok recsegtek-ropogtak, s a villám fénye reá vetődött a tajtékzó, hömpölygő hullámokra, s a mindinkább közeledő jéghegyekre. Szorongó szívvel gondoltam arra az eshetőségre, hogy talán egyikkel vagy másikkal összeütközünk, s akkor menthetetlenül el kell pusztulnunk. Pedig a szél feltartózhatatlanul a jéghegyek irányában sodorta a «Halbrane»-t. A hullámok fel-felkapták hátukra, s az örvény vonta, húzta le; ezzel az erővel megküzdeni nem adatott meg embernek, Drap, a matróz, állott a kormánykeréknél, Guy kapitány szintén oda ment, hogy a hajó járását figyelje.

West köré gyülekeztek a többi matrózok, a ki épen most adta ki a rendeletet, hogy hét ember próbálja meg felhúzni a vihar-vitorlát; ez a viharvitorla háromszögletű, roppant erős vászon volt, a kisebbik árbócz tetején kellett az egyik csücskét megerősíteni, a két alsó csücskét pedig a keresztgerendához kötni.

A veszélyes munkára Hunt vállalkozott, s hozzá szegődött Holt Márton, a vitorla-mester. Még két matróz sietett, hogy segítsen nekik.

Álmodni sem mertem volna, hogy az otromba, nehézkes Huntban olyan fürgeség és bámulatos ügyesség van. Egy pillanat alatt fenn termett a keresztgerendán, aztán a kötélnek esett, s felmászott az árbocz csúcsára.

Ez alatt Holt is derekasan elvégezte a dolgát, s a két matróz sietősen megerősítette alul a vitorlát.

Ebben a pillanatban leirhatatlan erővel tört ki újra a vihar, a «Halbrane» jobbra fordult, a vitorla kidagadt, az árbocz recsegett. Minden erőmből bele kellett a vitorla-kötelékbe kapaszkodnom. Különben lesepert volna a szél, mintegy tollpelyhet. A tenger csupa tajték volt...

Kiáltás hangzott fel a tengerből.

Holt Márton nem volt a hajón. Bele sodródott a tengerbe. A fehér habok közül feje és félkarja kiemelkedett.

A matrózok mind a jobb oldalra szaladtak, egyik kötelet, másik hordót, gerendavéget hajított, hogy a szerencsétlen kapaszkodjék beléje.

Ekkor egy fekete tárgyat vettem észre, mely a magasból nyílsebesen alázuhant, s a habokba merült.

Talán még egy áldozat?... Nem, nem, valaki önkéntesen rohant a habok közé.

Hősies önfeláldozás tényéről volt szó.

A hajó fedélzetén csakhamar elterjedt a hír:

– Két ember a tengerbe esett!

Ugy van, az egyiket belesodorta a vihar, a másik utána ugrott, hogy megmentse.

Vajjon mind a kettő nyomorultul ott vész?

West Jem a kormánykerékhez rohant, megcsavarta azt, hogy a hajó negyedrésznyire megfordult. Ennél többet nem tehetett a dühöngő orkánnak közepette. Roppant erőfeszítéssel sikerült a hajót úgy a hogy megállítaniok.

Izgatottan néztük a hullámokkal küzdőket.

Előbb Holt, aztán nyomban Hunt feje merült fel. Hunt emberfeletti erővel úszott Holt felé, a ki úgy tünt fel a hófehér hullámok között, mint egy fekete pont. Arról szó sem lehetett, hogy a hajóról mentő-csolnakot ereszszenek le, meg sem mozdulhatott volna, vagy a hullám karja oda csapja a hajó oldalához s darabokra töri.

– Mindkettőjöknek vége!... - mormogá Guy Len kapitány, majd a hadnagyhoz fordult:

– West, ereszszétek le a csolnakot!

– A mint parancsolja, kapitány, ha kivánja, magam szállok belé, pedig az életemmel játszom.

Kinos, gyötrelmes csend, izgatott várakozás perczei következtek. Senki sem törődött azzal, hogy minő sors vár a «Halbrane»-ra, csak a két halállal küzdőt nézte.

Hunt közeledett a vitorla-mesterhez vagy igazabban mondva ahhoz a fel-felmerülő fekete ponthoz a tajtékzó hullámok között.

Egyszer csak egetverő diadal-kiáltás hallatszott a fedélzeten:

– Hurrah!... Hurrah!... Hurrah!

Hunt izmos jobb karjával szelte a hullámokat, balkarjával pedig átölelte az eszméletlen Holtot. Egy végtelenségig tartó másodpercz mulva Hunt a goélettehez ért, belekapaszkodott a leeresztett kötélbe, s a matrózok felhúzták a fedélzetre. Nyomban élesztgetni kezdették az eszméletlenül fekvő Holtot, s addig dörzsölték, míg szemét kinyitotta.

– Holt Márton - mondá a kapitány - mondhatom messze útról tértél vissza hozzánk.

– Hiszem, - felelé Holt - hiszem kapitány úr,... de hol van, a ki megmentett?

Félkarjára támaszkodott, körülnézett és kereste szemével Huntot.

– Hunt ugrott utánad a tengerbe, neki köszönheted, hogy újra itt vagy közöttünk.

Csakhogy Hunt elbujt, Hurliguerly taszigálta oda a megmentett matrózhoz, kinek a szeméből a hála érzelme csillogott ki.

– Hunt, te megmentettél... Ha te nem lettél volna... én már nem élnék... köszönöm.

Hunt egy árva szóval sem felelt.

– Hunt - szólalt közbe a kapitány, - nem hallod, hogy mit mondott a társad?

– Jere ide pajtás - kezdé újra Holt a szót, - legalább hadd szorítsam meg a kezedet.

Holt feléje nyujtotta a jobbját.

Hunt néhány lépéssel hátrált, s aztán visszament a rég helyére, dolga után látott. Nem szokta ő meg, hogy ilyen csekélységekből olyan nagy derendócziát csináljanak.

Ez a Hunt nyilván a vakmerő, önfeláldozó hősök közé tartozott, a ki nem szeretett sok szót vesztegetni, hanem tenni tudott úgy, mint száz más ember nem.

Az orkán tovább dühöngött. Nehéz órák voltak azok, mondhatom. Gyakran azt hittem, hogy a «Halbrane» ezer szilánkká törik, s mi mindnyájan a hullámsírba temetkezünk.

Három napig tartott a vihar ellen való küzködés, Guy a kapitány, West Jem, a hajóhadnagy e napokban mutatták meg igazán, hogy milyen talpraesett tengerészek, Hunt pedig újra bebizonyította azt, hogy a többi matrózokat vele összemérni valósággal bűn volna.

Az ujonnan szerződtetett matrózok, főképpen pedig a Hearne a nagyszájú czethalász hova-tovább kezdettek zúgolódni és elégedetlenkedni. Ebből sok jót nem olvashattam ki a jövőre nézve.

Holt továbbra is igaz emberséggel végezte a dolgát, a hadnagy parancsát szó nélkül teljesítette, s mint a maga dolgát kitünően értő ember, méltán sorakozott ügyesség és hasznavehetőség dolgában Hunt mellé.

Egyszer, a mint javában beszélgetett a csolnak-mesterrel, megszólítottam őt:

– Nos, Holt, hányadán van azzal az ördöngös ficzkóval, a ki a vizből kihúzta a minap?... Beszélt vele azóta?

– Nem én egy árva szót sem, Jeorling úr, - felelé Holt, - sőt úgy tetszik nekem, hogy azóta még inkább kerül engem.

– Ugyan, ne mondja!

– Eddig sem tette különben.

– Különös, nemde?

– Bizony elég furcsa - vágott közbe Hurliguerly, - hanem annyi szent és igaz, hogy Huntnál derekabb matrózot én még világéletemben nem láttam. Te pedig, czimbora, halálodig adósa maradsz az életeddel neki.

A magam megfigyelése után is mondhatom, hogy Hunt a szó szoros értelmében kerülte Holtot. Vajjon mi oka lehet?... Ő bizonyára nem mondta meg senkinek.

Deczember 8-dika és 9-dike közt éjfélkor lassankint megszünt a vihar. Kifeszíthettük a vitorlákat, s a «Halbrane» nagyobb sebességgel haladott előre. Jobbról-balról mind sűrűbben tünedeztek fel a jéghegyek.