DRAGOS KÁROLY

Jäger tehát zsebre vágta a kapott nyugtát, és azonnal berendezkedett a ladikon. Miután megkérdezte, hogy melyik lesz az ő fekhelye, táskájával együtt eltűnt a kis fülkében. Tíz perc múlva ismét megjelent, de rá sem lehetett ismerni. Szabályszerű horgászöltözékében - durva ujjas, nehéz csizma és vidrabőr sapka volt rajta - szakasztott hasonmása volt Borus Demeternek.

Jäger kissé meglepődött, amikor a fülkéből kilépve látta, hogy útitársa közben elhagyta a bárkát. De nem szegte meg vállalt kötelezettségét, nem kérdezett semmit, amikor Borus Demeter fél óra múlva ismét megjelent. Hősünk azonban magától is elmondta, hogy leveleket adott fel az újságoknak, közölve velük, hogy harmadnap estére Neustadtban lesz, a rá következő napon pedig Regensburgban. Most, hogy a vállalkozásban Jäger is érdekelve volt, többé nem engedhették meg maguknak, hogy olyan kihalt rakpartokon kössenek ki, mint ahogyan Ulmban történt. Borus Demeter még azt is sajnálkozással közölte útitársával, hogy Neustadt előtt sehol sem köthet ki, még Neuburgban és Ingolstadtban sem, pedig mindkettő elég jelentős város. Ezeket az állomásokat már sajnos nem tudta beiktatni útitervébe.

Jäger szemlátomást el volt ragadtatva a számára hasznos hírveréstől és szemmel láthatóan nem bosszankodott amiatt, hogy Neuburgban és Ingolstadtban nem állhatnak meg. Ellenkezőleg, helyeselte Borus Demeter elhatározását, s ismét hangoztatta, hogy - megállapodásuknak megfelelően - semmi módon nem kívánja csökkenteni cselekvési szabadságát.

A két utas ezután a csónak egyik padkáján, egymással szemben letelepedett, és elköltötte vacsoráját. Ezt Jäger megtetézte egy pompás mainzi sonkával, amelyet feneketlen táskájából húzott elő. Borus Demeternek nagyon ízlett a sonka, és kezdett arra a belátásra jutni, hogy vendégének vannak jó tulajdonságai is.

Az éjszaka nyugodtan telt el. Borus Demeter napfelkelte előtt eloldotta a csónak kötelét, vigyázva, nehogy szeretetre méltó utasának mély álmát megzavarja.

A Duna még csak szerény kis folyó Ulmnál, ahol véget ér a kis württembergi királyság területe, és kezdődik Bajorország. A nagyobb mellékfolyók, amelyek később annyira megduzzasztják, csak lejjebb ömlenek belé, és itt még semmi sem sejteti, hogy a Duna alább már Európa egyik legnagyobb folyama lesz.

Errefelé a folyó sodra már sokkal csendesebb, és a víz óránként körülbelül egymérföldes sebességgel folyik lefelé. A folyón a legkülönbözőbb nagyságú bárkák - köztük színültig megrakott nehéz dereglyék - úsztak lefelé, s egyik-másiknak az útját északnyugati széltől dagadó széles vitorla is elősegítette. Az idő szépnek ígérkezett, s esőtől nem kellett tartani.

Mihelyt beérkeztek a Duna közepére, Borus Demeter elővette a farevezőt, és azzal lendítette előre csónakját. Akkor is javában lapátolt vele, amikor Jäger néhány órával később felébredt. Így ment ez tovább, egészen estig, kivéve a rövid ebédszünetet, mely alatt a csónak magától csorgott lefelé. Az új utas különben semmi megjegyzést nem tett, és ha meg is lepte ez a nagy sietség, meglepetésének nem adott hangot.

Napközben az útitársak nem sok szót váltottak egymással. Borus Demeter szaporán evezett, míg Jäger olyan feszült figyelemmel nézte a Dunán sikló hajókat vagy talán azokon túl a partvidéket is, hogy ez bizonyára feltűnt volna társának is, ha nem köti le annyira az evezés. A part mindkét oldalán meglehetősen alacsony volt, és a Duna szemlátomást egyre szélesebb mederben folyt. A bal part félig-meddig víz alatt volt, úgyhogy szegélyét itt már nem lehetett pontosan látni, míg a jobb parton vasúti töltés futott, s rajta vonatok közlekedtek. A pöfékelő mozdonyok füstje a levegőben összekeveredett a gőzhajók füstjével, amelyeknek kerekei nagy zajjal lapátolták a habokat.

Délután elhaladtak Offingen előtt, ahol a vasútvonal déli irányba fordul, és végleg elkanyarodik a part mellől. Mire estefelé Dillingenhez értek, már a jobb parton is csak végtelenbe nyúló mocsaras vidéket láttak.

Másnap ugyanilyen erős iramban haladtak lefelé, és éjszakára a vidéknek egy lakatlan pontján, Neuburg fölött néhány kilométerrel, kötöttek ki. Augusztus 15-ének hajnalán a csónak már megint messze, benn a Duna közepén siklott lefelé, mire a nap felkelt.

Mint Borus Demeter már korábban jelezte, estére kellett Neustadtba érkezniök. Kínos lett volna szégyenszemre üres kézzel partra szállniuk a városban. Minthogy a légköri viszonyok kedvezőek voltak, és aznap korántsem kellett olyan nagy útszakaszt megtenniök, mint az előző napokon, Borus Demeter elhatározta, hogy horgászni fog.

Már a kora reggeli órákban gondosan előkészítette horgászszerszámait, és társa, aki a ladik farában ült, szemlátomást érdeklődve figyelte bíbelődését, úgy amint az egy igazi műkedvelő horgászhoz illik. Borus Demeter munka közben készségesen elbeszélgetett vele:

– Amint látja, Jäger úr, ma horgászni akarok, de jól fel kell hozzá készülni, mert a halak bizony nagyon óvatos állatok, és sokat kell bíbelődni, míg horogra akadnak. Vannak rendkívül csalafínta halak, ilyen például a cigányhal, és ezeknek az eszén túl kell járni, hogy az ember kifoghassa őket. A cigányhalnak egyébként olyan kemény szája van, hogy könnyen eltörheti a horgot.

– Nem valami ízes hal az a cigányhal - jegyezte meg Jäger.

– Nem nagyon, mert kedveli az iszapos vizeket, és ettől gyakran rossz ízű a húsa.

– Hát a csuka?

– Az más, az kitűnő ízű - bólintott Borus Demeter -, de csak az öt-hat fontos és még nagyobb csukák húsa jó. Az ennél kisebb csupa szálka. A csuka azonban nem mondható különösebben okos, ravasz halnak.

– Igazán? - szólt Jäger. - Így hát az édesvízi cápa, mint elnevezték...

– Éppen olyan buta állat, mint a tengeri cápa, semmivel sem okosabb a sügérnél vagy az angolnánál. Csukát fogni kifizetődő dolog, de nem nagy dicsőség... Valaki, aki nagyon jól ismeri ezt a mesterséget, azt írta egyszer, hogy: „A csukát nem fogják, a csuka megfogatja magát.”

Jäger nagy elismeréssel hallgatta Borus Demeter meggyőző fejtegetéseit, és figyelte aprólékos gonddal végrehajtott előkészületeit.

Mindenekelőtt kezébe vette horgászbotját, amely rugalmas volt és könnyű, s ha az ember a végénél, amennyire csak lehetett, lehajlította, ugyanolyan egyenesre ugrott ki, mint amilyen volt. A horgászbot két részből állt: alsó része ott, ahol fogták, négy centiméter vastag volt, és fokozatosan elvékonyodott, úgyhogy ott, ahol a másik, finom, hajlékony fából készült vékonyabbik része kezdődött, már csak egy centiméter vastag volt. A mogyorófavessző, amelyből a horgászbot készült, csaknem négy méter hosszú volt, úgyhogy a horgász a vízpartról elérte a mélyvízi halakat, a keszeget meg a piros szemű kelét is.

Borus Demeter megmutatta Jägernek, hogy a flórenci lószőrből készült zsinórra előke segítségével milyen horgokat erősített.

– Látja, Jäger úr - magyarázgatta neki -, ezek igen finom, tizenegyes horgok. Ami a csalétkeket illeti, a kele legjobban a főtt búzaszemet szereti, de ezt csak az egyik oldalon szabad átszúrni, és jól meg kell puhítani... No, meg is van, hozzá is láthatok, most már csak a szerencse kell.

Mialatt Jäger a ladik párkányának támaszkodva figyelte, hogy mi történik, Borus Demeter merítőhálóját maga mellé véve, leült a padkára, és a horgászbotot nagy hozzáértéssel, könnyed mozdulattal meglóbálta, és a horgokat bevetette. A horgok elmerültek a sárgás vízben, de az ólomsúly függőlegesen tartotta őket, ami minden szakértő szerint a legmegfelelőbb helyzet. A tetején ott himbálódzott az úszó, amely hattyútollból készült - ez nem szívja be a vizet, és így kitűnően megfelel a célnak.

Mondanunk sem kell, hogy e pillanattól kezdve a ladik két utasa úgyszólván lélegzetét is visszatartotta, olyan csendben maradt. A halak a legkisebb zajtól is elijednek, s különben is: komoly horgász nem engedi figyelmét üres fecsegéssel elterelni. Az úszó minden moccanását szemmel kell tartania, nehogy elszalassza azt a pillanatot, amikor a horgot be kell vágnia.

Borus Demeter elégedett lehetett a délelőtti horgászat eredményével. Kifogott vagy húsz kelét és ezenkívül tizenkét fejes domolykót meg néhány ragadozó őnt. Ha Jäger valóban olyan nagy rajongója volt a horgászsportnak, mint ahogyan állította, csodálattal kellett néznie, hogy a ladik gazdája milyen biztosan és gyorsan kapja horogra ezeket a halfajtákat, amelyeket másként nem is lehet kifogni. Amikor érezte, hogy a hal „harap”, zsákmányát még nem rántotta ki azonnal a vízből, hanem hagyta, hogy lenn a víz mélyén hasztalan fickándozással kifárassza magát. Közben egy percre sem hagyta el rendíthetetlen nyugalma, amely legszebb tulajdonsága minden horgásznak, ki méltóan viseli ezt a nevet.

A horgászat déli tizenegy óra tájt ért véget. A meleg évszakban ugyanis a hal nem harap már a déli órákban, amikor a merőlegesen rávetődő napsugaraktól csillog-villog a víz felülete. A halászzsákmány különben is igen bőséges volt, sőt Borus Demeter szerint túlságosan bőséges is, hiszen Neustadt, ahol a ladik öt óra tájban kikötött, igen kis városka volt.

De nem volt oka a panaszra. A ladikot már huszonöt-harminc ember várta a parton, és kikötéskor nagy tapssal üdvözölte. Valósággal megrohanták a horgászbajnokot, és a halak pár pillanat alatt huszonhét forintért elkeltek. Ezt az összeget Borus Demeter első törlesztésként azonmód átnyújtotta Jägernek.

Jäger, aki érezte, hogy az ünneplés nem neki szól, szerényen meghúzódott a ladikban, és Borus Demeter, mihelyt lerázta magáról lelkes bámulóit, szintén beszállt. Minél előbb álomra kellett hajtaniok a fejüket, mert igen rövid éjszaka állott előttük.

Borus Demeter ugyanis másnap jó korán már Regensburgban akart lenni, és miután még hetven kilométer választotta el őket a várostól, úgy határozott, hogy hajnali egy órakor útnak indul. Így aztán arra is lesz ideje, hogy napközben, bár hosszú utat kell megtenniök, horgásszon.

A reggeli órákban Borus Demeter körülbelül harminc font halat fogott ki, úgyhogy a regensburgi rakparton tolongó kíváncsiak úgy érezhették, érdemes volt várniok rá. A közönség lelkesedése itt még nagyobb volt. A regensburgi sportrajongók a szabad ég alatt valóságos árverést rendeztek, úgyhogy a harminc fontnyi hal nem kevesebb, mint negyvenegy forintot hozott a Dunai Liga díjnyertesének.

Borus Demeter bizony nem is álmodott ekkora sikerről, és most úgy érezte, könnyen lehet, hogy Jäger végeredményben kitűnő üzletet csinált. Ez majd elválik, de addig is át kell most adnia a negyvenegy forintot jogos tulajdonosának. Erre azonban most nem kerülhetett sor, mert Jäger észrevétlenül eltávozott, és a ladikban feltűnő helyen hátrahagyott pár sorban tudatta útitársával, hogy ne várja őt vacsorára, mert csak késő este szándékszik visszatérni.

Borus Demeter természetesnek találta, hogy Jäger nem akarta elmulasztani az alkalmat, és megtekinti ezt a várost, ahol a birodalmi gyűlés ötven éven át székelt. De milyen kellemetlen meglepetésben lett volna része, ha megtudja, mi járatban volt most útitársa, és egyáltalán: hogy ki az az ember, akit az útra magával hozott?

„Jäger, Bécs, Leipziger Strasse 45.” - ezt a nevet és címet írta rá annak idején a nyugtára a gyanútlan Borus Demeter, mert hívatlan vendége ezt diktálta neki. De ugyancsak zavarba jött volna az állítólagos Jäger úr, ha a mesterhorgász akkor kíváncsibb, és nyomozni kezd a másik férfi kiléte után, s most ő kéri Jägertől az iratait, mint ahogyan a kellemetlenkedő pandúr korábban tőle kérte.

Borus Demeter ezt annak idején elmulasztotta, holott tudhatta, hogy ez az elővigyázatosság igenis jogos. E mulasztásért nagy árat kell majd fizetnie.

Ki tudja, milyen nevet olvasott a német csendőr azon az útlevélen, amelyet Jäger átnyújtott neki? De ha az útlevélen jogos tulajdonosának igazi neve volt, akkor a csendőr nem olvashatott más nevet, mint ezt: Dragos Károly.

A horgászsport e szenvedélyes rajongója és a dunai rendőrség főnöke ugyanis egy és ugyanaz a személy volt. Dragos Károly, ha törik, ha szakad, fel akart jutni Borus Demeter csónakjára, de mivel szinte leküzdhetetlen ellenállásra számított, minden eshetőségre felkészült. A csendőr fellépését is előre kitervezték, megrendezték úgy, mint egy színpadi jelenetet. A további fejlemények bebizonyították, hogy Dragos Károly fején találta a szeget. Borus Demeter most már kész szerencsének tartotta, hogy a sok veszély közepette, amelyről időközben tudomást szerzett, ilyen szemmel láthatólag nagy befolyással rendelkező pártfogóra számíthat.

A siker különben olyan teljes volt, hogy még magát Dragost is gondolkozóba ejtette. Vajon miért lett olyan izgatott Borus Demeter, amikor a csendőr igazoltatni akarta? Miért félt egy újabb ilyen eshetőségtől annyira, hogy kész volt lemondani az egyedüllétről, amelyhez különben oly feltűnő, oly túlzott csökönyösséggel ragaszkodott? Egy tisztességes ember mi az ördögnek félne ennyire attól, hogy meg kell jelennie a rendőrbiztos előtt? Más baja nem lehet, mint hogy néhány órával, legrosszabb esetben néhány nappal el kell halasztania továbbutazását, és ha nem siet... De az is igaz, hogy Borus Demeter sietett, és ezen is el lehetett tűnődni.

Ezt tette Dragos Károly is, aki gyanakvó volt, mint minden jó rendőrtiszt, és egyes dolgok szöget ütöttek a fejébe. De józan esze nem engedte meg, hogy következtetéseiben tévútra jusson olyan mellékkörülmények miatt, amelyeknek magyarázata talán egészen kézenfekvő. Egyszerűen emlékezetébe véste hát ezeket az apró észrevételeket, és figyelmét az előtte álló fő feladat megoldására összpontosította.

Az a terv, amelynek végrehajtásához Dragos Károly akkor látott hozzá, amikor rákényszerítette társaságát Borus Demeterre, nem egyszerre pattant ki agyából. A terv tulajdonképpeni szerzője inkább a mit sem sejtő Mihail Mihajlovics volt. Amikor ez a tréfás kedvű szerb a Halásztanyán mókából azt a feltevést kockáztatta meg, hogy a Dunai Liga bajnoka talán nem más, mint az üldözött gonosztevő vagy éppen az üldöző rendőrtiszt, Dragos komolyan felfigyelt erre a könnyedén odavetett megjegyzésre. Persze nem vette azt szó szerint, hiszen ő aztán igazán tudhatta, hogy a mesterhorgásznak és a rendőrtisztnek semmi köze sincs egymáshoz, és ezen az alapon nagyon, de nagyon valószínűtlennek kellett tartania azt is, hogy a horgásznak bármi köze lehet az üldözött gonosztevőhöz. De ami nem igaz ma, az igaz lehet holnap. Dragos Károly rögtön úgy érezte, hogy a kedélyes szerb nem mondott ostobaságot, amikor azt állította, hogy egy nyomozótól, aki zavartalanul akar nyomozni a Duna egész hosszában, ugyancsak nem volna rossz ötlet, ha egy nagy hírű horgásznak álcázná magát. Így senki sem élhetne gyanúperrel kilétét és igazi foglalkozását illetően.

Bármilyen csábító volt is ez az ötlet, megvalósításáról le kellett tennie. A sigmaringeni verseny ugyanis befejeződött, Borus Demeter, a verseny győztese nyilvánosan bejelentette vállalkozását, és aligha lenne kedve egy ilyen személycserébe belemenni, amit nehézzé tett volna az is, hogy a bajnokot látásból már sok klubtársa ismerte.

Ha arról nem is lehetett szó, hogy Borus Demeter beleegyezésével a megkezdett utazást az ő neve alatt másvalaki folytassa, akadna talán más megoldás is, amellyel ugyanezt a célt el lehetne érni. Miután Borus Demeter helyébe nem léphetett, talán beérheti azzal, hogy útitársként hozzászegődik. Ki törődik egy olyan ember útitársával, aki útban van a hírnév felé, és így minden szem reá tekint? És még ha valakinek a tekintete a jelentéktelen útitársra tévedne is, elképzelhetetlen, hogy ezt a névtelen senkit bárminő kapcsolatba hozná a rendőrtiszttel, aki így az ismeretlenség jótékony homályában tehetne eleget megbízatásának.

Dragos Károly mindezt meghányta-vetette magában, és végül úgy találta, hogy a terv kitűnő. Elhatározta, hogy megvalósítja. Láttuk, milyen mesteri ügyességgel rendezte meg az első jelenetet, amelyet szükség esetén más hasonló jelenetek követtek volna. Készen állott arra, hogy Borus Demetert elhurcoltatja a rendőrbiztoshoz, mindenféle koholt jogcímek alapján bebörtönözteti, ráijeszt, ahogy csak lehet. Annyi bizonyos, hogy Dragos Károly semmilyen önkénytől nem riadt volna vissza, míg a megfélemlített horgász el nem jut odáig, hogy az elutasított útitársban megmentőjét lássa.

A nyomozó mégis örült, hogy a komédia első felvonásával már sikert ért el, és így nem kellett a megfélemlítés eszközeit igénybe vennie.

Most már háborítatlanul ült a helyén, és biztos volt abban, hogy ha úgy tenne, mintha távozni akarna, Borus Demeter éppolyan erélyesen igyekeznék maradásra bírni, mint ahogy annak idején visszautasította ajánlatát. Most már csak azon kell lennie, hogy helyzetét minél jobban kihasználja.

Nyugodt lélekkel rábízta hát magát a Duna sodrára. Úgy gondolta, hogy míg társa evez vagy horgászgat, ő maga jól szemmel tartja a folyamot, és éles tekintetét semmi rendkívüli nem fogja elkerülni. Útközben majd felveszi a kapcsolatot a part mentén itt is, ott is elhelyezett embereivel, és ha csak valahol bűntényről hall hírt, nyomban otthagyja Borus Demetert, és a gonosztevők után veti magát. Ugyanezt tenné, ha nem bűncselekményről volna szó, hanem csak valami gyanús jel keltené fel figyelmét.

Mindezt bölcsen kigondolta, és minél többet gondolt rá, annál büszkébb volt ötletére, mert ilyen módon „rangrejtve” pásztázhatja végig a Duna egész partvidékét, és sokkal több lehetősége van a sikeres nyomozásra.

Éppen csak a véletlen maradt ki a detektív számításaiból. Sejtelme sem lehetett arról, hogy a váratlan események sorozata néhány nap leforgása alatt egészen új irányba és szélesebb mederbe tereli a nyomozást.