SERGE LADKO

Földünk különböző vidékei közül, amelyeket a történelmi idők kezdete óta különösen sújtott a háborúk ostora - bár e tekintetben egyetlen terület sem dicsekedhet különösebb kivételezettséggel - Dél- és Délkelet-Európa az első helyen említendő. E területek földrajzi helyzetük miatt küzdőtérré váltak - éppúgy, mint Ázsiának a Fekete-tenger és az Indus folyó között elterülő része -, ahol végzetszerűen összecsapnak az ősi kontinens egymással versengő népei.

Föníciaiak és görögök, rómaiak, perzsák és hunok, gótok, szlávok, magyarok és törökök és még annyi más nép küzdött egymással e szerencsétlen területekért vagy azok egyes részeiért. Nem is szólva azokról a hajdan még barbár hordákról, amelyek csak átvonultak ezen a területen, hogy Közép- és Nyugat-Európában telepedjenek le, ahol azután lassú történelmi folyamat során kialakították a ma ismert nemzeteket.

A törökök, akik 1356-ban törtek be Európába, 1453-ban pedig elfoglalták Konstantinápolyt, szembetalálták magukat azokkal a korábbi hódítókkal, akik őelőttük törtek be Közép-Ázsiából erre a területre. Ezek, minthogy már régen keresztényekké lettek, kezdtek összeolvadni a helyi lakossággal, és egy helyben élő, szabályszerű nemzetekké válni. Ezek az új nemzetek elszántan védelmezték azt, amit maguk is másoktól hódítottak el. Szlávok, magyarok, görögök, horvátok és germánok eleven falként álltak a török hódítás útjába, és ha ez a fal helyenként engedett is, teljesen sehol sem omlott le.

A törökök tehát még a Kárpátokon innen, a Duna vonalán megtorpantak, sőt hódításaiknak ezt a szélső határát sem voltak képesek megtartani, és amit ma¹ keleti kérdésnek neveznek, nem más, mint évszázadok óta tartó visszavonulásuk története.

Ellentétben az előttük jött hódítókkal, akiket ki akartak szorítani, ezek az ázsiai muzulmánok nem tudták beolvasztani az uralmuk alá került népeket. Mint hódítók érkeztek, és azok is maradtak: hódítók, akik rabszolgáknak parancsolnak. Az ilyenfajta uralom, amit a valláskülönbség is súlyosbított, természetszerűleg maga után vonta a legyőzöttek örökös lázongását.

A történelem lapjai valóban telis-tele vannak a lázadásokkal, amelyek évszázadokon át tartó küzdelmek után 1875-ben Görögország, Montenegró, Románia és Szerbia többé-kevésbé teljes függetlenségéhez vezettek. Ami a többi keresztény népet illeti, ezek továbbra is Mohamed fanatikus követőinek uralmát nyögték.

Ennek az uralomnak elviselése 1875 első hónapjaiban még az eddiginél is nehezebbé és gyötrelmesebbé vált. A török császári palotában ekkor a muzulmán reakció kerekedett felül, és ennek eredményeként az Ozmán Birodalomban élő keresztényekre súlyos adókat vetettek ki, s ezerféle módon irtották, gyötörték, zaklatták őket. A visszavágás nem késett sokáig. Nyár elején Hercegovinában ismét lázadás ütötte fel a fejét.

A vidéken hazafiakból összeverődött fegyveres csoportok tűntek fel és élükön vitéz vezéreikkel, Peko Pavloviccsal és Lubibraticcsal vereséget vereség után mértek az ellenük kivezényelt reguláris csapatokra.

A lázadás tüze hamarosan átterjedt Montenegróra, Boszniára és Szerbiára. Egy újabb vereség, mely a török fegyvereket 1876 januárjában a Duga-szorosban érte, végképp felbátorította az elnyomottakat, és a nép haragja Bulgáriában is izzani kezdett. A lázadás, mint mindig, úgy most is földalatti összeesküvésekkel és nagy titokban megtartott összejövetelekkel kezdődött, melyeken részt vett a hazáját lángolóan szerető ifjúság színe-java.

E tanácskozásokon hamarosan vezérek támadtak, és nagy tekintélyre tettek szert az ott kisebb vagy nagyobb számban egybegyűlt hazafiak előtt. E vezéri tekintélyt egyesek ékesszólásuknak, mások ragyogó értelmüknek vagy izzó hazafiságuknak köszönhették. Nem sok időbe telt, és minden csoportnak, a csoportokon felül pedig minden városnak megvolt a maga vezére.

Ruszcsukban,² e fontos Duna-parti bolgár városban, amely majdnem pontosan Gyurgyevo román várossal³ szemközt fekszik, a vezéri szerep Serge Ladko révkalauznak jutott, és azt mindenki rendjén levőnek találta. Nála méltóbbra aligha eshetett volna a választás.

Serge Ladko közel harmincéves ember volt, magas termetű és szőke, mint az északi szlávok, herkulesi erejű, rendkívül rátermett és eszes fiatal férfi. Egyszóval megvoltak benne mindazok a testi adottságok, amelyek valakit alkalmassá tesznek a parancsolásra. Mi több, megvoltak benne mindazok az erkölcsi tulajdonságok is, melyekre egy vezérnek szüksége van: határozottság a döntések meghozatalában, megfontoltság azok végrehajtásában és szenvedélyes hazaszeretet.

Serge Ladko Ruszcsukban dolgozott. Dunai révkalauz volt: hajókat és uszályokat kalauzolt fel egészen Bécsig vagy annál is feljebb, vagy le a Fekete-tengerig. Ilyenkor teljesen Ladkóra bízták az irányítást, hiszen tökéletesen ismerte a nagy folyamot. A részben folyami, részben tengeri hajóutak között maradt szabad idejét horgászással töltötte. Minthogy rendkívül rátermett volt, e tudományban nem mindennapi ügyességre tett szert. A horgászattal és a révkalauzkodással szerzett jövedelme gond nélküli életet biztosított számára.

Minthogy e kettős foglalkozása következtében életének nagy részét a folyón töltötte, az lassanként életelemévé vált. Gyerekjáték volt számára átúszni a Dunán, bár Ruszcsuknál a folyó olyan széles, mint valami tengerszoros.

Kitűnő úszó volt, és nagyon sok fuldoklót mentett ki.

Serge Ladkót becsületes és egyenes embernek ismerték, és már jóval a törökellenes zavargások előtt nagyon népszerű volt Ruszcsukban. Se szeri, se száma nem volt híveinek, akiket nem is ismert mind személyesen. Sőt - ha Iván Striga nem lett volna a világon - azt mondhatnánk, hogy az egész város egy emberként a híve volt.

Iván Striga is e vidék szülötte, de Serge Ladkónak éppen az ellentéte volt.

Külsejükben sem volt semmi hasonlóság, bár az útlevelek száraz adatai után ítélve, szinte egyformának lehetett volna képzelni őket.

Ladkóhoz hasonlóan Striga is magas, széles vállú, erőteljes, szőke hajú, szőke szakállú férfi volt. Neki is kék szeme volt. De a hasonlóság nem terjedt túl ezeken az általánosságokon. Ladko nemes vonásai szívélyességet és nyíltságot árultak el, míg Striga gonosz arckifejezése ravaszságról és hideg kegyetlenségről beszélt.

Ami pedig a lelki tulajdonságokat illeti, még nagyobb volt az ellentét kettőjük között. Míg Ladko élete nyitott könyv volt, senki sem tudta volna megmondani, hogy Striga milyen úton-módon jutott a tékozlóan költött, töméntelen aranyhoz. Minthogy senki semmi biztosat nem tudott, az emberek képzelete szabadon csapongott. Azt mondogatták, hogy Striga országa és népe árulója, az elnyomó törökök fizetett kéme. Arról is suttogtak, hogy a kémkedés mellett alkalomadtán csempészettel is foglalkozik, és hogy a vám kijátszásával sokszor és sokféle árut juttatott át a folyó román partjáról a bolgár partra vagy fordítva. De fejcsóválva még azt is mondogatták, hogy ez mind semmi, és hogy Striga közönséges rabló, aki fosztogatás útján jut a legtöbb pénzhez. Azt is suttogták... de hát mi mindenről nem szólt a fáma? Annyi bizonyos, hogy e titokzatos ember viselt dolgairól semmi pontosat nem tudtak. Ha igaz volt mindaz a rossz, amit az emberek feltételeztek róla, akkor Strigának kétségtelenül nagyon ügyes embernek kellett lennie, mert sohasem tudták rajtakapni.

Ezeket a mendemondákat mindenesetre csak bizalmasan suttogták az emberek, senki sem mert volna nyíltan rosszat mondani erről az emberről, akinek könyörtelenségétől, erőszakosságától mindenki rettegett. Striga tehát egyszerűen túltehette magát a szóbeszéden, sőt az általános megbecsülés jeleként magyarázhatta az udvariasságot, melyet sokan gyávaságból mutattak iránta. Így hát szabadon garázdálkodhatott a városban, és a legelvetemültebb emberekből összeverődött bandájával együtt háborítatlanul kavarta fel a várost féktelen tivornyáinak zajával.

Nyilvánvaló, hogy semmiféle kapcsolat nem alakulhatott ki egy ilyen ember és Ladko között, aki egészen más életet folytatott. Hosszú időn át valóban csak hírből ismerték egymást. Az ésszerű az lett volna, ha ez a későbbiekben is így marad. A sors azonban fittyet hányt az ésszerűségnek. Úgy volt megírva, hogy e két embernek egyszer mint engesztelhetetlen ellenfeleknek szembe kell kerülniök egymással.

Natsa Gregorovics, akit az egész város szépségéről ismert, akkoriban húszesztendős volt. Előbb anyjával, majd egyedül, Ladko szomszédságában lakott, és a révkalauzt kora gyermeksége óta ismerte. A Gregorovics házban már régóta nagy szükség lett volna egy férfiemberre. Natsa apját ugyanis már történetünk előtt tizenöt évvel megölték a törökök, és az elnyomott, de be nem hódolt hazafiak még ma is reszkettek a felháborodástól, valahányszor erre a gyalázatos gyilkosságra visszaemlékeztek. A minden támasz nélkül hátramaradt özvegy derekasan dolgozni kezdett. A szlávoknál a legegyszerűbb parasztnők is csipkével meg hímzéssel díszítik szerény öltözéküket, és özvegy Gregorovicsnénak, aki jól értett a hímzéshez és a csipkeveréshez, ilyen módon sikerült a maga és leánya megélhetését biztosítania.

A zavaros időket azonban leginkább az egyszerű emberek sínylik meg, és a szegény csipkekészítő asszony bizony sokszor szorult helyzetbe került volna a Bulgáriában állandósult anarchia miatt, ha Ladko tapintatosan nem segíti. Lassanként igen bensőséges barátság alakult ki a fiatal révkalauz és a két egyedülálló nő között, és a legényember szabad idejét gyakran töltötte a békés, vendégszerető házban. Ladko esténként gyakorta kopogtatott be Gregorovicsékhoz, és ilyenkor hosszan elbeszélgettek a csendesen zümmögő szamovár körül. Máskor Ladko sétálni vagy dunai halászatra hívta meg Gregorovicsnét és leányát, hogy így viszonozza a szíves vendéglátást.

Amikor Gregorovicsné erejét a szüntelen munka felőrölte, s az asszony megtért férje mellé a temetőbe, Natsa továbbra is számíthatott Ladko pártfogására. A révkalauz most még nagyobb odaadással vigyázott az árván maradt leányra, úgy, hogy Natsa egy pillanatig sem maradt védelem és támasz nélkül, miután szerencsétlen édesanyja, akinek kétszeresen is köszönhette életét, meghalt.

Így történt, hogy amint teltek-múltak a napok, szinte észrevétlenül szerelem ébredt a fiatalok szívében. Végül is Striga lett az oka annak, hogy szerelmüket meg is vallották egymásnak.

Amikor ugyanis Striga egy ízben megpillantotta Ruszcsuk szépét - ahogy Natsát most már városszerte nevezték -, zabolátlan természetének egész lobbanékonyságával és vadságával beleszeretett. Olyan ember volt, aki megszokta, hogy minden vágya, minden szeszélye azonnal teljesül, így hát felkereste a leányt, és azonmód megkérte a kezét. Most azonban - életében első ízben - leküzdhetetlen ellenállásba ütközött. Natsa nem törődött azzal, hogy ez a félelmetes ember gyűlölni fogja, és kijelentette, hogy soha, semmi körülmények között nem hajlandó hozzámenni. Striga hasztalan próbálkozott másodszor is. Mindössze annyit ért el, hogy amikor harmadszor is megjelent, a leány már be sem engedte a házba.

Striga erre éktelen haragra lobbant. Nem türtőztette magát, a legvadabb szitkokat szórta a megrettent Natsára. A leány szorultságában mi mást tehetett, minthogy átszaladt Serge Ladkóhoz, és elmondta neki, hogy milyen veszedelmes helyzetbe került. A révkalauz, amikor meghallotta a történteket, éppoly haragra gerjedt, mint az imént Striga. Nem is hallgatta végig a leányt, hanem rettentő dühvel kitört a másik férfi ellen, aki szemet mert vetni Natsára.

Amikor a leánynak végre sikerült lecsitítania Ladkót, pironkodva megvallották érzelmeiket, és most már tisztában voltak egymással. S egy óra múlva Serge és Natsa örömtől csillogó szemmel, repeső szívvel már mint jegyesek csókolták meg egymást - életükben először.

Amidőn Striga tudomást szerzett az eljegyzésről, majd megfulladt dühében. Eszeveszetten rohant Natsa házához, és szájából csak úgy dűlt a szitok és a fenyegetőzés. De amikor egy kemény kéz kilódította az ajtón, megtudta, hogy már van ura s védelmezője a háznak.

– Hát legyőzték volna? Hát emberére akadt talán, ő, Striga, aki annyira büszke volt herkulesi erejére?... Képtelen volt beletörődni a megaláztatásba, és bosszút forralt. Egyik este néhány hasonszőrű kalandorral együtt megvárta tehát Ladkót, amint felfelé jött a Duna-parton. Itt már nem közönséges verekedésről volt szó, mert a támadók gyilkos szándékkal, késsel támadtak a révkalauzra.

De ez a támadás éppúgy kudarcba fúlt, mint az előbbi. Ladkónál evező volt, és az úgy járt a kezében, mintha buzogány lett volna. Megfutamította támadóit, s a szorongatott Striga is szégyenteljes futásban keresett menedéket.

Ez a lecke, úgy látszik, elég volt Strigának, mert a gyanús fickó több ilyen támadással nem próbálkozott. 1875 elején Ladko féleségül vette Natsa Gregorovicsot, és a révkalauz kényelmes háza a boldog szerelem fészke lett.

A mézeshetekből hónapok lettek, s Ladko és Natsa szerelme egy év múlva is teljes frissességében élt, amikor 1876 elején Bulgáriában megmozdult a föld. Akármilyen mélységes szerelemmel szerette is Ladko ifjú feleségét, nem feledkezett meg arról, hogy mivel tartozik hazájának. Habozás nélkül beállt tehát azok közé, akik rögtön összefogtak, és azon tanakodtak, hogy mi módon változtathatnának hazájuk szomorú sorsán.

Mindenekelőtt fegyvert kellett szerezni. Sok fiatal bolgár hagyta el ezért hazáját, kelt át a Dunán, és széledt szét Romániában, egészen Oroszországig. Ezek között volt Serge Ladko is. Nagy szívfájdalommal, de a kötelesség hívó szavának engedelmeskedve indult útnak. Megvált imádott feleségétől, kinek most már szembe kellett néznie mindazokkal a veszélyekkel, amelyek forradalom idején egy partizánvezér hitvesére leselkednek.

Ladko nyugtalansága annál is nagyobb volt, mert eszébe jutott Striga. Ez a haramia nem használja-e majd ki győztes vetélytársának távollétét, hogy lesújtson legdrágább kincsére? Ez bizony lehetségesnek látszott. De Serge Ladko túltette magát e jogos aggodalmon. Különben is úgy látszott, hogy Striga már több hónapja nincs a vidéken, és nem is akar oda visszatérni.

Széltében-hosszában azt beszélték, hogy Striga most északabbra vonult, és ott garázdálkodik, de ezek csak egymásnak ellentmondó, kósza hírek voltak. A közhiedelem válogatás nélkül minden gaztettet Striga rovására írt, de pontosat senki sem tudott.

Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy Striga eltávozott, és Ladkónak ez volt a fontos.

A jövő igazolta a bátor hazafit, mert távollétében Natsa biztonságát semmi nem fenyegette.

De alighogy hazaérkezett, már megint indulnia is kellett, és ezúttal hosszabb utazásra. Az eddig alkalmazott módszerekkel ugyanis nem sikerült elegendő mennyiségű fegyvert szerezniök. Az Oroszországból küldött fegyverszállítmányokat szárazföldi úton továbbították Magyarországon és Románián, vagyis olyan területeken át, ahol akkoriban még nagyon kevés vasútvonal volt. A bolgár hazafiak úgy gondolták tehát, hogy könnyebben célt érhetnek, ha egyikük felmegy Budapestre, s ide irányíttatja a vasúton jövő fegyverszállítmányokat, majd a fegyvereket uszályokra rakatja, hogy a Dunán gyorsan rendeltetési helyükre jussanak.

E kényes feladat elvégzésére Ladkót szemelték ki, és ő még aznap este útnak indult. Egy honfitársa átevezett vele a Dunán, azzal, hogy a csónakot visszahozza majd a bolgár partra, Ladko pedig Románián át továbbindul, hogy a lehető leggyorsabban eljusson Magyarország fővárosába. Átkelés közben azonban olyasvalami történt, ami nem kevés töprengést okozott az összeesküvők küldöttjének.

Ladko és honfitársa nem egészen ötvenméternyire voltak a parttól, amikor puskalövés dördült. A golyót minden bizonnyal nekik szánták, mert a fülük mellett süvített el. Ladko előtt még kevésbé volt kétséges a gyilkos szándék, mert az esti szürkületben Strigát vélte felismerni a lövöldözőben. Hát megint Ruszcsukban lenne a gyalázatos?

Ladko szívébe szörnyű nyugtalanság költözött, de szilárdságát ez sem rendítette meg. Eleve kész volt életét feláldozni hazájáért, s ha kell, életénél is ezerszerte drágább kincsét, a boldogságát is kész volt odaadni. Amikor a puskalövés eldördült, Ladko levetette magát a csónak fenekére, mintha összerogyna. De ezt csak cselből tette, hogy újabb támadás ne érje. A lövés zajának visszhangja még el sem ült, máris megragadta az evezőt, s még nagyobb erővel igyekezett a román parton fekvő Gyurgyevo városa felé, amelynek fényei már feltünedeztek az egyre sűrűbb sötétségben.

Amikor Ladko megérkezett rendeltetési helyére, serényen hozzálátott a feladat végrehajtásához.

Érintkezésbe lépett a cári kormány megbízottaival, kik közül egyesek az orosz határon voltak, mások pedig titokban Budapesten és Bécsben tartózkodtak. A fegyvereket és lőszereket több uszályra rakatta, és ezek meg is indultak lefelé a Dunán.

Közben gyakran kapott híreket Natsától, az általa megadott álnévre címzett és az éjszaka leple alatt Romániába átcsempészett levelekben. Eleinte jó, de azután egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek. Nem mintha Natsa leveleiben említés történt volna Strigáról. Ellenkezőleg, úgy látszott, hogy felesége nem is hallott arról, hogy a bandita visszaérkezett volna Bulgáriába, úgyannyira, hogy Ladko aggodalma kezdett elcsitulni. Az azonban bizonyossá vált, hogy Ladkót a török hatóságoknál feljelentették, mert otthonában a rendőrség házkutatást tartott, bár eredménytelenül. Most már nem volt szabad visszasietnie Bulgáriába, mert a hazatérés felért volna az öngyilkossággal. Szerepéről tudomást szereztek már, éjjel-nappal leselkedtek rá, és ha hazatérne, nyomban letartóztatnák. Minthogy pedig a letartóztatás a törököknél egyet jelentett a kivégzéssel, Ladkónak nem volt tanácsos mutatkoznia mindaddig, amíg nyíltan ki nem robban a felkelés, különben a legsúlyosabb bajoknak teszi ki magát és feleségét, akinek eddig még semmi bántódása nem esett.

A hazatérés pillanata hamarosan elérkezett. Bulgária népe májusban fellázadt - a révkalauz szerint, aki nem sok jót várt ettől a nagy sietségtől, kicsit elhamarkodottan.

De akármint is vélekedett erről, most már sietnie kellett haza, országa, népe megsegítésére. A vonat egészen Zomborig vitte, az utolsó Duna-parti magyar városig, ahová még elért a vasútvonal. Itt dereglyébe ül, és a víz sodra viszi majd lefelé.

Zomborban olyan hírek, vártak rá, amelyek utazásának megszakítására kényszerítették. Aggályai beigazolódtak. A bolgár forradalmat csírájában elfojtották. A törökök most jelentős csapatösszevonásokat hajtottak végre abban a nagy háromszögben, amelynek csúcspontjait Ruszcsuk, Vidin és Szofija alkotják, és az elnyomók vasökle még súlyosabban nehezedett a szerencsétlen vidékekre.

Ladkónak vissza kellett hát fordulnia, hogy abban a kis városkában várja be a kedvezőbb fejleményeket, ahol ideérkezte óta lakott.

Natsától megint hamarosan szállingózni kezdtek a levelek. Ezek meggyőzték arról, hogy másképp nem is cselekedhetett volna. Házát állandóan szemmel tartották, úgyhogy Natsa lényegében fogolynak érezte magát; őreá még jobban leselkedtek, mint azelőtt, s így közös érdekük volt, hogy tartózkodjék minden meggondolatlan lépéstől.

Ladko lélekölő tétlenségre volt tehát kárhoztatva, annál is inkább, mert a felkelés bukása és a Duna partjain történő török csapatösszevonások kezdete óta a fegyverszállítások is szüneteltek. A máris nehezen elviselhető várakozás azonban egyszerűen kibírhatatlanná vált, amikor június vége felé Natsa levelei elmaradtak.

Nem tudta mire magyarázni a dolgot, és ahogy az idő múlott, egyre kínzóbb aggodalom mardosta. Minden oka megvolt arra, hogy akár a legrosszabbra is elkészüljön. Július elsején Szerbia hivatalosan hadat üzent a szultánnak, és azóta a Duna menti területeken állandóan folyt a csapatok felvonulása, ami a legszörnyűbb túlkapásokkal járt együtt. Talán Natsa is e zavargások áldozatául esett, vagy talán a török hatóságok túszként vagy férje állítólagos bűntársaként tömlöcbe vetették?

Amikor Natsa már egy hónapja nem adott hírt magáról, Ladko nem bírta tovább, hanem elhatározta, hogy minden veszéllyel dacolva hazatér Bulgáriába, és megtudja, mi történt.

De Natsa érdeke is azt kívánta, hogy a legnagyobb körültekintéssel járjon el. Nem származott volna semmi jó abból, ha elővigyázatlansága miatt az első török őrszem kezére kerül. Hazatérésének csak akkor van értelme, ha be tud jutni Ruszcsukba, és a városban, a hatóságok éberségét kijátszva, szabadon járhat-kelhet. Azután majd a körülményektől függően eldönti, hogy mitévő legyen. A legrosszabb esetben is - vagyis ha sürgősen ismét át kell szöknie a határon - legalább szívéhez ölelheti szeretett feleségét.

Serge Ladko napokon át kereste ennek a nehéz problémának a megoldását. Végre úgy érezte, megtalálta azt, és anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, haladéktalanul hozzálátott terve végrehajtásához.

De vajon meg tudja-e valósítani? Ennek csak a jövő a megmondhatója. Ám mindenesetre vállalnia kellett a kockázatot, így történt, hogy 1876. július 28-ának reggelén a szomszédok, akik közül senki sem ismerte a révkalauz igazi nevét, kívülről elreteszelve találták a házat, amely hónapokon át Serge Ladko magányos szállása volt.

Hogy mi volt Ladko terve, milyen veszélyeknek ment elébe végrehajtása közben, s hogy a bulgáriai, különösen pedig a ruszcsuki események miként kapcsolódtak a sigmaringeni horgászversenyhez - mindezt megtudjuk, ha tovább olvassuk ezt az igaz történetet, amelynek szereplői ma is élnek a Duna partjain.