A KÉK SZEMPÁR

Dragos Károly a Duna-partról a város központja felé tartott. Jól ismerte Regensburgot, és tétovázás nélkül ment végig a csendes utcákon a középkorból itt maradt őrtornyok között, amelyek itt-ott tízemeletnyi magasságban emelkednek a hajdan népes, élénk, de ma már csak 26 000 lakosú város fölé. Dragos Károlynak esze ágában sem volt megtekinteni a várost, amint Borus Demeter gondolta. Ő nem azért utazott, hogy városokat, országokat lásson. A híd közepéről tekintete egyszer csak a regensburgi csonka tornyú dómra esett, de csak futó pillantást vetett a XV. századból származó érdekes főkapura. Nyilván nem szándékozott megcsodálni a Thurn-Taxis hercegek palotáját, a gótikus kápolnát s a csúcsíves kolostort sem, amelyben a város egyik furcsa nevezetessége, a pipagyűjtemény van. Nem teszi be lábát a Rathausba sem, amely valamikor a birodalmi gyűlés palotája volt, de ma csak közönséges városháza, amelynek nagytermét régi-régi szőnyegek díszítik. A városháza gondnoka elkíséri a látogatókat a kínzókamrába is, és ott szinte büszkén mutogatja nekik a kínzószerszámokat. Dragostól ugyan egy idegenvezető sem kap „trinkgeld”-et, ahogy a németek a borravalót nevezik. Nem volt szükséges szolgálataikra, és magától eltalált a postahivatalba, ahol több levél várt rá, amelyeken címzésként csak kezdőbetűk álltak. Dragos elolvasta a leveleket, anélkül hogy egy arcizma is rándult volna. Éppen kifelé tartott, amikor a kijáratnál egy elég gondozatlan öltözetű ember lépett hozzá.

Ismerhették egymást, mert Dragos a kezével tiltó mozdulatot tett, amikor a másik meg akart szólalni. Ez a kézmozdulat szemlátomást ezt jelentette: „Ne itt!” A két férfi ekkor egy közeli tér felé indult.

– Miért nem vártál rám lenn a Duna-parton? - kérdezte Dragos, amikor úgy érezte, hogy kíváncsi fülek nem hallhatják.

– Attól féltem, hogy ott elkerülöm - válaszolt a jövevény. - Azt meg tudtam, hogy el kell jönnie a postára...

– No, fő hogy itt vagy - szakította félbe. - Semmi újság?

– Semmi.

– Még csak egy egyszerű betörés sem történt a vidéken?

– Nemcsak hogy ezen a vidéken nem, de végig a Duna mentében sehol sem.

– Mikoriak az utolsó híreid?

– Nincs két órája, hogy táviratban kaptam a budapesti központtól. Teljes nyugalom az egész vonalon.

Dragos egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:

– Elmégy az ügyészségre, és megmondod, hogy én küldtelek. Megmondod azt is, hogy Friedrich Uhlmann-nak hívnak, és megkéred őket, hogy mindenről tájékoztassanak, ha a legcsekélyebb is történnék. Azután Bécsbe utazol.

– És mi lesz az embereinkkel?

– Az az én dolgom. Majd útközben beszélek velük. A jelszó: találkozás Bécsben, mához egy hétre.

– A Duna felső folyásának mentén nem hagy hát senkit? - kérdezte Uhlmann.

– Itt megteszik a helyi rendőri szervek is, de ha bármi előadódnék, mi is itt termünk. Annyi biztos, hogy eddig Bécs fölött semmi olyasmi nem történt, ami a hatáskörünkbe tartoznék. Nem estek a fejük lágyára ezek a fickók, hogy ily messze eltávolodjanak fő támaszpontjuktól.

– Fő támaszpontjuktól? - csodálkozott Uhlmann. - Talán közelebbi értesülései vannak?

– Mindenesetre kialakítottam magamnak egy véleményt.

– Éspedig?

– Nagyon kíváncsi vagy!... Annyit már elárulhatok, hogy Bécs és Budapest között kezdjük majd komolyabbra venni a dolgot.

– Miért épp ott?

– Mert ezen a szakaszon történt az utolsó bűntény. Tudod, hogy egy gazdálkodónak „alágyújtottak”, és egészen a térdéig összeégve találtunk rá.

– Egy okkal több, hogy legközelebb máshol csapjanak le.

– De miért?

– Mert nyilván úgy gondolják, hogy azon a vidéken, ahol ezt a bűncselekményt elkövették, most nagyobb lesz az ellenőrzés. Másfelé próbálnak tehát szerencsét. Eddig is ez volt a szokásuk. Soha kétszer egymás után nem garázdálkodnak ugyanazon a környéken.

– Most azonban melléfognak a tökfilkók, és velük együtt te is, Uhlmann. Éppen arra számítok, hogy olyan tyúkeszűek. Mint te is olvashattad, a lapok mind azt írták, hogy én is így okoskodom. Mind egyöntetűen arról számoltak be, hogy eltávozom a Duna felső folyásának vidékéről, mert szerintem a banditák itt aligha mernek megint felbukkanni, és hogy Dél-Magyarország felé veszem az utamat. Ebből persze egy árva szó sem igaz, de légy nyugodt, ezeket a híreket, amelyeket én helyeztettem el a lapokban, ők is falni fogják.

– És ebből mi következik?

– Az, hogy óvatosan elkerülik Dél-Magyarországot, nehogy befussanak az utcámba.

– De a Duna hosszú - vetette ellen Uhlmann. - Ott van még Szerbia, Románia meg Törökország...

– És a háborúra nem gondolsz? Arrafelé ugyan nincs sok keresnivalójuk. No de majd meglátjuk.

Dragos egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

– Mindenütt pontosan végrehajtották utasításaimat?

– Pontosan.

– Továbbtart az ellenőrzés a Dunán?

– Igenis, éjjel-nappal.

– És semmi gyanúsat nem észleltek?

– Semmit a világon. Minden hajónak, minden uszálynak rendben találták a papírjait. De azt is jelentenem kell, hogy a sok ellenőrzés miatt nagy a berzenkedés. A hajósoknak nincs ínyükre a dolog, és ha szabad mondanom, igazuk is van. Mi közük a hajóknak ahhoz, ami után mi nyomozunk? Hisz a bűncselekményeket nem a Dunán követik el.

Dragos szigorúan összeráncolta a homlokát.

– Nagy súlyt fektetek arra, hogy közegeink minden dereglyét, minden uszályt megállítsanak, még a legkisebb sajkákat is - mondotta ridegen. - S egyszer s mindenkorra megmondom, hogy nem szeretem, ha valaki okoskodik.

Uhlmann behúzta a nyakát és csak ennyit mondott:

– Ahogy parancsolja, uram.

Dragos így folytatta:

– Még nem tudom, mi lesz a következő lépésem. Talán egy ideig Bécsben maradok, de lehet, hogy lemegyek egészen Belgrádig... Még nem döntöttem... De minthogy feltétlenül fenn kell tartanom a kapcsolatot, mindenről adj nekem hírt írásban, mégpedig annyi példányban, hogy Regensburg és Bécs között elhelyezett embereink is megkaphassák.

– Meglesz, uram! És én hol találkozom önnel legközelebb?

– Bécsben, mához egy hétre, már mondtam - válaszolt Dragos, majd néhány pillanatnyi gondolkozás után hozzátette: - Most végeztem. De ne felejts el elmenni az ügyészségre, azután pedig az első vonattal indulj. Uhlmann már indult is, de Dragos visszahívta.

– Hallottál te valami Borus Demeterről?

– Igen. Ez az a horgász, aki elindult, hogy lehajózzék a Dunán, s közben horgászik?

– Úgy van. Nos, ha vele együtt látsz valahol, tégy úgy, mintha nem ismernél.

A két férfi ekkor elvált. Friedrich Uhlmann a város felső része felé vette útját, Dragos pedig az Arany Kereszt fogadó felé indult, ahol vacsorázni akart.

Amikor letelepedett asztalához, az étteremben már több vendég ült, és javában folyt a beszélgetés. Dragos jó étvággyal evett, társalgásba nem elegyedett senkivel, de ugyancsak figyelt, mert szerette hallani, hogy mit beszélnek körülötte. Hallotta is, amint az egyik vendég ezzel a kérdéssel fordult szomszédjához:

– Mi van azzal a hírhedt bandával, elhallgatott róla a fáma?

– Éppúgy, mint erről a híres-nevezetes Borusról - válaszolta a másik. - Mára várták Regensburgba, de még csak hír sem jött róla.

– Hát nem furcsa?

– Hacsak ez a Borus meg a bandavezér nem egy és ugyanaz a személy.

– Ugyan, ne nevettesse ki magát!

– Miért? Ki tudja...?

Dragos meglepetten kapta fel a fejét. Már másodszor hallja ugyanezt a feltevést, amely, úgy látszik, valahogy a levegőben van. De alig észrevehetően vont egyet a vállán, és szó nélkül befejezte vacsoráját. Az egész nem más, mint tréfa. Meg aztán ugyancsak jól értesült lehet ez a fecsegő vendég, ha még arról sem tud, hogy Borus Demeter megérkezett Regensburgba!

A vacsora végeztével Dragos Károly visszaballagott a rakpartra. De nem ment mindjárt a ladikhoz, hanem néhány percre megállt még a régi kőhídon, amely Regensburgot túlparti külvárosával, Stadt am Hoffal köti össze. Tekintete végigsiklott a folyón, nézte a vízen sebesen úszó pár hajót, amelyek még világossal révbe akartak érni.

Amikor így önfeledten nézelődött, egy kéz nehezedett vállára, s ismerős hang szólította meg:

– Talán csak nem érdekli ez, Jäger úr?

Dragos hátrafordult, és szemben találta magát Borus Demeterrel, aki mosolyogva nézett a szemébe.

– De bizony érdekes ez a forgalom a folyón. Napestig elnézném.

– Figyeljen rám, Jäger úr! Még érdekesebbnek fogja találni az Al-Dunán, ahol sokkal több hajó jár. Majd meglátja, amikor a Vaskapuhoz érkezünk. Járt már ott?

– Még nem - felelte Dragos.

– Azt pedig látnia kell, mert ha a Dunánál nincs szebb folyó a világon, a legszebb pontja az egész folyónak éppen a Vaskapu!

Közben egészen beesteledett. Borus Demeter órája több mint kilenc órát mutatott.

– Lenn voltam a csónakban, Jäger úr, amikor megpillantottam önt itt a hídon. Csak azért jöttem fel, hogy figyelmeztessem, holnap nagyon korán indulunk, és bizony jó volna minél korábban nyugovóra térni.

– Máris megyek, Borus úr - helyeselt Jäger.

Amikor a rakpart felé tartva lekanyarodtak a hídról, Jäger megszólalt:

– No, és hogy kelnek el a halaink, Borus úr, meg van elégedve a mai bevétellel?

– El vagyok ragadtatva tőle. Kerek negyvenegy forintot adok át önnek.

– Ez tehát az előzőleg kapott huszonhét forinttal együtt kitesz hatvannyolc forintot. Pedig még csak Regensburgban vagyunk. Látja, látja, Borus uram, talán nem is kötöttem olyan rossz üzletet!

– Magam is úgy vélem már - hagyta rá a horgász.

Negyedóra múlva mindketten ott aludtak a csónakban, egymás mellett, s mire a nap felkelt, a ladik már öt kilométerrel maga mögött hagyta Regensburgot.

Itt lejjebb igen változatos a Duna partvidéke. Jobb kéz felől, amerre csak a szem ellát, gazdag, termékeny síkság terül el, s a lapály egyhangúságát itt is, ott is tanyák, falvak szakítják meg. A bal parton sűrű erdőségek zöldellnek, s dombok emelkednek, amelyek távolabb egybeolvadnak a Böhmer Wald hegyvonulatával.

Útközben Jäger és Borus megpillantotta a Thurn-Taxis hercegek nyári palotáját Donaustauf városka felett, s a regensburgi püspökök ősi kastélyát, majd pedig a Salvator Berg tetején a Walhallát, „a kiválasztottak örök pihenőhelyét”. Ezt az attikai égbolttól bizony nagyon elütő bajor ég alá tévedt Parthenont Lajos bajor király építtette ide. Az épületben múzeum van, ahol Germánia hőseinek mellszobrai sorakoznak, de a belső termek építészeti elrendezése nem olyan szépséges, mint az épület külső képe. A Walhalla nem vetekszik ugyan az athéni Parthenonnal, de szépség dolgában felülmúlja azt a hasonló épületet, amellyel a skótok ékesítették fővárosuknak, az „öreg, kormos” Edinburghnak egyik dombját.

Hosszú az út Regensburg és Bécs között a kanyargó Dunán. De a csaknem négyszázhetvenöt kilométeres vízi út mentén alig van említésre méltó város. Csak Straubingot, Bajorország gabonaraktárát említhetjük meg, ahol a bárka augusztus 18-án este kötött ki, meg Passaut, ahová 20-án érkezett, s végül Linz városát, amely mellett augusztus 21-én haladt el. E két utóbbi városnak van némi hadászati jelentősége, de egyiknek sincs 20000 léleknél több lakosa. A Dunának ezen a szakaszán nincs is több említésre méltó város.

Emberi alkotások híján a hajósember a nagy folyó változatos partvidékében gyönyörködhetik, ha nem akarja elunni magát. Straubingnál a Duna már négyszáz méter szélesre terebélyesedik, de lejjebb megint összeszűkül, és jobb partját a Räti-Alpok nyúlványai magasítják.

Passaunál, amely a Duna, az Inn és az Ilz összefolyásánál épült - az első kettő Európa legfontosabb folyói közé tartozik -, elhagyjuk Németországot, és a jobb parton közvetlenül a város alatt, a bal parton pedig néhány kilométerrel lejjebb kezdődik a Habsburg-birodalom. Ezen a ponton a folyómeder alig kétszáz méteres völgykatlanná szűkül, és ebben a völgyben folyik tovább a Duna egész Bécsig. De medre helyenként valóságos tóvá szélesedik, amelyben kisebb-nagyobb szigetek is vannak, máshol pedig a völgykatlan falai még jobban összeszűkülnek a nagy robajjal zuhogó folyó két oldalán.

Borus Demeter szemlátomást ügyet sem vetett az örökké változó, de mindig fenségesen szép part menti tájra, s egyetlen gondja az volt, hogy minden erejével minél gyorsabban előrelendítse ladikját. A csónak irányítása valóban annyira lekötötte figyelmét, hogy nem törődhetett mással. Vigyáznia kellett, hogy kikerülje a homokzátonyokat, amelyek oly sok gondot okoznak a dunai hajósoknak, és még komolyabb nehézségekkel is meg kell küzdenie. Néhány kilométerrel Passau előtt át kell jutnia a vilshofeni zuhatagon, százötven kilométerrel lejjebb pedig, valamivel Grein, Felső-Ausztria egyik legnyomorúságosabb kis városa alatt, a Strudel és a Wirbel még félelmetesebben örvénylő vizein.

Itt a völgy már folyosóvá szűkül, és a meredek sziklafalak között tajtékozva zúdul lefelé a Duna. Hajdan a sok kőszirt miatt rendkívül veszélyes volt a hajózás ebben a völgyszűkületben, és a hajók sokszor súlyosan megrongálódtak. Mióta azonban a két part között sorakozó szirtek közül a legálnokabbakat aknákkal felrobbantották, a hajózás már korántsem olyan veszélyes. A víz nem rohan már olyan vad morajlással, az örvények nem kapják el a hajókat olyan erővel, és nem fordulnak elő oly gyakran szerencsétlenségek. De az uszályoknak és a kis csónakoknak még mindig nagyon óvatosan kell itt áthaladniok.

Borus Demeternek mindez nem okozott nagyobb nehézséget. Meglepő ügyességgel számította ki, hogy hol kell hajóznia, mesterien kerülte ki a homokzátonyokat, és vált úrrá az örvények és zuhatagok fölött. Dragos bámulta Borus Demeter ügyességét, de nem értette, hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű horgász ilyen alaposan ismerje a Dunát és a dunai hajózás minden alattomos veszélyét.

A kis csónak két utasa között különben kölcsönös volt a bámulat. Borus Demeter főként azt csodálta, hogy útitársának milyen széles körben vannak kapcsolatai, és nem is értette, hogyan lehetséges ez. Akármilyen csepp kis helyen kötöttek is ki este, alig volt rá példa, hogy Jägernek ne akadtak volna ismerősei. Alighogy a ladik partot ért, Jäger kiugrott belőle, és rendszerint máris egy vagy több ember szólította meg. Hosszabb beszélgetésbe azonban senkivel sem elegyedett. Néhány szó után Jäger visszaugrott a ladikba, az ismeretlenek pedig eltávoztak.

Borus Demeter végül nem tudta már megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Hát magának mindenütt vannak barátai, Jäger úr?

– Bizony vannak - bólintott Dragos. - De hát sokat jártam ezen a vidéken.

– Kedvtelésből utazgatott, Jäger úr?

– Nem, nem. Egy budapesti cég utazója voltam, és tudja, ez olyan mesterség, hogy az ember sokfelé megfordul, és sok személyes kapcsolatot épít ki.

Augusztus 18. és 24. között más esemény nem is történt, ha ezt egyáltalán eseménynek lehet nevezni. Az augusztus 24-ére virradó éjszakát távol minden lakott helytől, a kis Tulln városa alatti partszakaszon töltötték, s másnap Borus Demeter - szokásához híven - még napfölkelte előtt útnak indult. Ez a nap mozgalmasabbnak ígérkezett. Estére kellett ugyanis Bécsbe érkezniök, és Borus Demeternek egy hét szünet után ismét horgásznia kellett. Nem okozhatott csalódást bámulóinak, akik minden bizonnyal nagy számban várakoznak majd rá az osztrák fővárosban, melynek sajtója - erre gondja volt hősünknek - már jó előre beharangozta érkezését.

Gondolnia kellett azután Jäger érdekeire is, amelyeket az egyhetes erőltetett, szüntelen evezés miatt nagyon elhanyagolt. Jäger állta a szavát, és nem panaszkodott, de aligha lehetett megelégedve. Ezzel Borus Demeter is tisztában volt, és hogy legalább valamelyest kedvében járjon, úgy intézte a dolgot, hogy ezen az utolsó napon csak harminc kilométert kellett megtenniök. De ilyen lassított ütem mellett is idejekorán beérhetnek még Bécsbe, hogy a napközben kifogott halakon túladhasson.

Mire Dragos kibújt a hálókalyibából, útitársa már bőséges zsákmányt fogott ki - de ez még nem volt elég. Tizenegy óra tájt egy húszfontos csukát emelt ki a vízből. Ez bizony felséges fogás volt, és a bécsi sporthorgászok jó árat adnak majd érte.

A sikertől nekibuzdulva, Borus Demeter még egyszer szerencsét próbált, de bárcsak ne tette volna!

Maga sem tudná megmondani, hogyan történhetett a dolog. Annyi bizonyos, hogy az ügyes horgászt ez egyszer cserbenhagyta a jó szerencse. Talán pillanatnyi szórakozottság volt az oka, talán valami más, de a zsineget rosszul dobta ki, és a horog, amint villámgyorsan visszalendült, arcába csapódott, és ott vérző barázdát szántott. Borus Demeter feljajdult a fájdalomtól.

A horog, miután az élő húsba belekapott, még tovább perdült, és beleakaszkodott a nagy fekete üveges pápaszembe, amelyet a horgász éjjel-nappal a szemén viselt. A szemüveget, mint a pelyhet, magával rántotta, és az most ott pergett néhány centiméterrel a víz tükre fölött.

Borus Demeter visszafojtotta bosszús kitörését, nyugtalanul pillantott Jäger felé, majd visszarántotta elrepült szemüvegét, és pillanat alatt ismét szemére illesztette. Csak ekkor nyugodott meg kissé.

Mindez pár pillanat műve volt, de ez is elég volt Dragosnak arra, hogy megállapítsa, útitársának milyen gyönyörű kék szeme van, s oly villogó tekintete, hogy aligha lehetett rossz a látása.

A nyomozó - mi mást tehetett - eltűnődött ezen a furcsaságon, mert természetéből következett, hogy minden szokatlan jelenség szöget ütött a fejébe. Még akkor is tovább töprengett, amikor a kék szempár már ismét eltűnt a fekete pápaszem álcája mögött. Mondanunk sem kell, hogy Borus Demeter aznapra befejezte a horgászást. Sérülését, amely inkább fájdalmas volt, mint súlyos, úgy-ahogy betapasztották, ő azután gondosan elrakta horgászszerszámait, majd ebédhez láttak, mialatt a csónak magától siklott lefelé a vízen.

Pár perccel előbb elhaladtak a négyszáznyolcvan méter magas Kahl-Berg lábánál, amelynek csúcsáról szép kilátás nyílik Bécs városára. A megélénkülő partvidék is mutatta, hogy nagy városhoz közelednek. A parton egyre több villa tünedezett fel szemük előtt, majd gyárak következtek, melyeknek magas kéményeiből sűrű füst gomolygott az ég felé. Kisvártatva fiákereket pillantottak meg, amelyek már határozottan városi jelleget vittek a kültelki házsorok közé.

A kora délutáni órákban már maguk mögött hagyták Nussdorfot, ahol a mély járatú gőzhajók kikötnek. A kis halászbárkának nem volt szüksége ilyen kikötőre, és különben sem voltak rajta olyan utasok, akik - mint a gőzösök utasai - megkövetelték volna, hogy a csatornán át egészen a város szívébe szállítsák őket.

Borus Demeter nyugodtan tovább hajókázott a fő Duna-ágban, és valamivel négy óra előtt a part mellett megállapodott, s ladikját kikötötte a Práternek, a párizsi Bois de Boulogne-hoz hasonló nagy bécsi ligetnek egyik fájához.

– Mi a csoda van a maga szemével, Borus úr? - kérdezte ekkor Dragos, aki a szemüveggel történt baleset óta alig szólt egy szót is.

Borus Demeter abbahagyta a kötéllel való bíbelődést, és útitársa felé fordult.

– A szememmel? - kérdezte meglepetten.

– Igen, a szemével - szólt Jäger. - Nem hiszem, hogy passzióból viselné ezt a fekete szemüveget.

– Á, a szemüvegem miatt kérdi? - vetette oda Borus. - Gyengén látok, és bántja a fény a szememet. Csak azért viselem.

– Gyengén lát? Ilyen szemekkel?!...

A magyarázat után Borus Demeter meghúzta a kötelet, mialatt társa elgondolkozva nézte ezt a műveletet.