A PARTON

Este nyolc óra volt ekkor. A szél, amely egy idő óta már délkeletről fújt, elképzelhetetlen erővel ostromolta a partot. Ha egy hajó most akarta volna megkerülni Amerika legdélibb pontját, azt kockáztatta volna, hogy mindenestül odavész.

Ez a veszély fenyegette azt a hajót is, amelyről az iménti lövést leadták. Mivel ilyen heves széllökések mellett nem vonhattak fel elég vitorlát, a hajó menthetetlenül sodródott a partmenti szirtek felé.

Félórával később Kau-dzser már nem egyedül állt a sziget legmagasabb pontján. Az ágyúlövés hallatára az indián és fia a sziklák közt, a hasadékokban növő fűcsomókba kapaszkodva a lehető legrövidebb úton a nyomába eredtek.

Újabb ágyúlövés dördült. Milyen segítségben reménykedhetett a szerencsétlen hajó az ítéletidőben, ezen az isten háta mögötti tengerrészen?

– Nyugatról hallatszott a dörrenés - állapította meg Karroli.

– És a hajó jobbszéllel halad - tette hozzá Kau-dzser -, mert az első lövés óta közelebb került a fokhoz.

– Nem fogja tudni megkerülni - jelentette ki Karroli.

– Nem - felelte Kau-dzser -, túlságosan háborog a tenger...

– Miért nem kerül messzebbre a szárazföldtől?

– Talán mert nem tud.

– Lehetséges, de talán nem is vette észre a földet... Meg kell mutatnunk neki!... Tüzet, gyújtsunk tüzet! - kiáltott Kau-dzser.

Lázas sietséggel kezdték összehordani a szirtfok oldalában növő bokrok száraz ágait, a szél által a mélyedésekben felhalmozott hosszúszálú füvet és tengeri moszatot, majd mindezt az éghető anyagot egy kupacba rakták a hatalmas hegyhát legmagasabb pontján.

Kau-dzser tüzet csiholt. A tapló szikrát fogott, a tűz belekapott a kisebb ágakba, majd a szél támogatásával szétterjedt az egész máglyarakáson. Egy perc sem kellett hozzá, és a fennsíkon messze világló, imbolygó lángoszlop emelkedett, füstjét sűrű gomolyokban hordta el észak felé a szél. A vihar süvöltéséhez az égő fa ropogása társult; a göcsörtös ágak akkorákat durrantak, mint egy-egy petárda.

Minden amellett szólt, hogy a Horn-fokon egy világítótoronynak kell állnia, hogy bevilágítsa a két óceán e közös határvidékét. Ezt kívánja meg a hajózás biztonsága: akkor bizonyára ritkábbá válnának az e tájon oly gyakori szerencsétlenségek.

Ha már világítótorony nem volt, a Kau-dzser rakta tüzet mindenképpen látni lehetett a hajóról. A kapitánynak legalább arra rá kellett jönnie, hogy a fok közelében jár. A tűz támpontot adhatott helyzetének pontos meghatározásához, és megpróbálhatott a Horn-sziget szélvédett átjáróiba behajózva menedéket keresni.

De milyen iszonyú veszélyekkel járt a manőverezés a koromfekete éjszakában! Ha senki sincs a fedélzeten, aki járatos a környéken, akkor vajmi kevés esélyük van rá, hogy a szirtek közt elkormányozzák a hajót!

Kau-dzser tüze továbbra is messze világított az éjszakában. Halg és Karroli szorgalmasan táplálták. Tüzelőben nem volt hiány, az szükség esetén reggelig is kitarthatott.

Kau-dzser a tűz előtt állva hasztalan próbálta megállapítani a hajó helyzetét. Egy pillanatra rés támadt a sűrű felhőzeten, s a hold bevilágította a horizontot. Kau-dzser egy négyárbocost pillantott meg, sötét teste kirajzolódott a hullámok fehér tajtékján. A hajó csakugyan kelet felé haladt, keservesen küzdött a széllel és a tengerrel.

Ebben a pillanatban baljós reccsenések hallatszottak a széllökések közt időről időre beálló csendben. A két elülső árboc tört ki tőből.

– El vannak veszve! - kiáltott fel Karroli.

– A bárkához! - parancsolta Kau-dzser.

Mindhárman nyaktörő iramban rohantak le a szirtfokról, és pár percen belül leértek a partra. Beugrottak a bárkába, a kutya a nyomukban. Halg kikormányozta a Wel-Kiejt a kis öbölből, Kau-dzser és Karroli pedig az evezőkhöz ültek, hiszen egy zsebkendőnyi vásznat sem tudtak volna fölvonni.

Bár az evezőket erős karok húzták, a bárka csak nehezen szabadult ki a zátonyok közül, amelyeken hevesen csapkodva törtek meg a hullámok. A tenger háborgott. A Wel-Kiejt úgy dobálta az ár, hogy majd szétesett: föl-le bucskázott, egyik oldaláról a másikra dőlt, néha - ahogy a tengerészek mondják - „fölágaskodott”: orrtőkéje teljesen kibukkant a vízből, majd súlyosan visszazökkent. Nagy víztömeg zúdult át a hajókorláton, a fedélzeten megtörve szertelövellt, és a tatig áramlott. Félő volt, hogy a víztől elnehezült bárka elsüllyed. Halgnak ott is kellett hagynia a kormányrudat, hogy a vízmerő lapátot ragadja meg.

A Wel-Kiej mindennek ellenére egyre közelebb jutott a hajóhoz: már ki is tudták venni a helyzetjelző fényeit. Jól látszott a tengernél és az égnél sötétebb tömeg, amely óriási bójaként hánykolódott a hullámok hátán. A két letört árboc, amelyeket még tartott a kötélzet, a tat mögött nyeste a vizet, az előárboc és a főárboc pedig bizonytalan félköröket írt le a ködben.

– Mit csinál a kapitány? - kiáltott fel Kau-dzser. - Miért nem szabadult már meg az árbocoktól? Nem vonszolhatja magával őket az átjárókon keresztül.

Csakugyan, sürgősen el kellett vágni a tengerbe esett árbocok tartóköteleit. De a hajón valószínűleg már nem parancsnokolt senki. Talán kapitánya sem volt többé. Ezt kellett hinni, erre utalt, hogy a hajó semmilyen manőverrel nem próbálkozott a vészhelyzetben.

A legénység azonban nyilván tudta már, hogy a hajó partközelbe került, és hamarosan szétforgácsolódik a szirteken. A Horn-fok csúcsán gyújtott jelzőtűz szeszélyes lángnyelvei még mindig magasra csaptak, míg a szél újra és újra felszította a parazsat.

– Senki sincs a fedélzeten! - felelt az indián Kau-dzser megjegyzésére.

Végtére is lehetséges, hogy a legénység már elhagyta a hajót, és mentőcsónakokon igyekszik a szárazföld felé. De azt sem lehet kizárni, hogy a hajó óriás koporsóvá vált, csak halottakat és haldoklókat szállít, akiknek teste hamarosan szétzúzódik az éles szirteken. A szélfúvás hirtelen beálló szüneteiben csakugyan nem hallatszott egyetlen kiáltás, egyetlen segélykérő hang sem.

A Wel-Kiej végül is keresztirányban ért a hajóhoz, éppen akkor, amikor az balfelé vetődött, s ezzel kis híján elsüllyesztette a bárkát. Egy ügyes kormánymozdulattal mégis sikerült közvetlenül a hajótest mellé kerülniük, amelyről kötelek és a felszerelés más darabjai lógtak alá. Az indián fürgén elkapta az egyik kötél végét, és egy szempillantás alatt a bárka orrához rögzítette.

Azután mindhárman - Kau-dzser a karjában még Zolt, a kutyát is vitte - átvetették magukat a hajókorláton, és a fedélzetre ugrottak.

Nem, a hajó korántsem volt kihalt. Sőt, a tatbástyáknak támaszkodva és a kabinok közti átjárókban mindenfelé kétségbeesett férfiak, asszonyok és gyermekek hevertek: több százan lehettek ezek a halálra rémült, szerencsétlen emberek, akik a hajó elviselhetetlen dülöngélése miatt nem tudtak talpon maradni.

A sötétségben senki sem vette észre, hogy két férfi és egy fiú ugrott a fedélzetre.

Kau-dzser a hajó farába sietett, remélve, hogy a kormányost a helyén találja... A kormányrúdnál azonban nem állt senki. A vitorlák nélkül maradt hajó a szél és a hullámok játékszereként sodródott tovább.

Hol volt a kapitány, hol a tisztek? Szent kötelességüket semmibe véve gyáván elhagyták volna a hajót?

Kau-dzser karon ragadott egy tengerészt.

– A parancsnokod? - kérdezte angolul.

A férfi mintha föl sem fogta volna, hogy egy idegen szól hozzá, csak a vállát vonogatta.

– A parancsnokod? - kérdezte újra Kau-dzser.

– Elsodorta az ár, és vele együtt másokat is - felelte a matróz furcsa egykedvűséggel.

A hajónak tehát nem volt kapitánya, és a legénység egy része is hiányzott.

– A másodtiszt? - kérdezte Kau-dzser.

A láthatóan eltompult tengerész újra csak megvonta a vállát.

– A másodtiszt?... - válaszolta. - Törött lábbal, bezúzott fejjel hever a fedélközben.

– És a segédtiszt?... a fedélzetmester?... ők hol vannak?

A tengerész intett, hogy róluk sem tud semmit.

– Akkor ki parancsol a fedélzeten? - kiáltott fel Kau-dzser.

– Ön! - szólt Karroli.

– Gyerünk hát a kormányhoz - parancsolta Kau-dzser, - és fordítsuk szélirányba!

Mindketten sietve visszatértek a hajó farába, és teljes súlyukkal ránehezedtek a kormánykerékre, hogy elfordítsák a hajót. Az nagy nehezen engedelmeskedett a kormánynak, és lassan balra fordult.

– Minden vitorlát a szélre merőlegesen! - parancsolta Kau-dzser.

A szél főirányába kerülve a hajó már kissé fölgyorsult.

Talán sikerülhet nyugat felől megkerülnie a Horn-szigetet.

Hová tartott a hajó?... Később majd kiderül. Nevét és illetőségét mindenesetre ki lehetett olvasni a hajólámpa fényében a kormánykeréken: Jonathan, SAN FRANCISCO.

A hajó hánykolódása nagyon megnehezítette a kormány kezelését, amely a kis sebesség miatt egyébként sem működött túl hatékonyan. Kau-dzser és Karroli mégis megpróbálták az átjáró felé vezetni a hajót. Tájékozódásukat még néhány percig segítették a Horn-fok csúcsán gyújtott tűz utolsó fellobbanásai.

Ez a néhány perc azonban elegendő is volt, hogy elérjék a Hermite-sziget és a Horn-sziget között jobb felől húzódó szoros bejáratát. Ha a Jonathan el tudja kerülni a szoros közepén meredező zátonyokat, talán sikerül védett, szélcsendes horgonyzóhelyre jutnia, ahol biztonságban kivárhatja a napfelkeltét.

A matrózok nagyon meg voltak zavarodva: amikor Karroli levágatta velük a sodródó árbocokat visszatartó baloldali oldal- és farköteleket, észre sem vették, hogy egy indián ad nekik parancsot. Az árbocok már akkora erővel csapkodták a hajótörzset, hogy előbb-utóbb bezúzták volna. Pár fejszecsapás és az árbocok tovasodródtak - legalább tőlük nem kellett tartani többé. A Wel-Kiejt kötéllel hátrébb eresztették, hogy véletlenül se ütközhessék össze az árbocokkal.

A vihar mind hevesebben dühöngött. A párkányon átcsapó hullámoktól az utasok még inkább elvesztették a fejüket. Jobb lett volna, ha mindannyian a tatbástyában vagy a fedélközben húzódnak meg. De hogyan is hallhatták és érthették volna meg őket ezek a szerencsétlenek? Erre gondolni sem lehetett.

Miközben a hullámverés minden oldalról ostromolta a félelmetesen imbolygó hajót, az végül elhaladt a fok mellett - szinte súrolta a nyugat felől meredező szirteket -, majd egy orrvitorla gyanánt felhúzott vászondarab segítségével eljutott a Horn-fok szélárnyékába, s itt a sziget magaslatai már némi menedéket nyújtottak neki a tomboló égiháború elől.

Ebben a viszonylagos szélcsendben egy férfi ment föl a hajóhídra, majd a kormányt kezelő Kau-dzserhez és Karrolihoz lépett.

– Ki maga? - kérdezte.

– Révkalauz - felelte Kau-dzser. - És maga?

– A fedélzetmester.

– A tisztjeik?

– Meghaltak.

– Mindnyájan?

– Mindnyájan.

– Ön miért nem volt a helyén?

– Rám dőlt az egyik árboc. Csak az imént tértem magamhoz.

– Rendben. Pihenjen egy kicsit. Társammal együtt el tudjuk látni a feladatot. De mihelyt képes lesz rá, szedje össze az embereit. Rendet kell itt teremteni.

Korántsem jutottak még túl minden veszélyen. Amikor a hajó eléri a sziget északi kiszögellését, oldalról újból ki lesz téve a hullámoknak és a szélnek, amelyek akadálytalanul tomboltak a Horn-sziget és a Herschell-sziget közti szorosban. Ezt a részt semmiképpen nem lehetett elkerülni. A fok partvonala nem nyújthatott biztonságos horgonyzóhelyet a Jonathannak, ráadásul az egyre délebbre forduló szél azzal fenyegetett, hogy a szigettengernek ez a vidéke hamarosan hajózhatatlanná válik.

Kau-dzsernek egyetlen reménye maradt: nyugat felé tartva talán elérheti a Hermite-sziget déli partját. Ezen a tíz-tizenkét mérföld hosszú, meglehetősen kedvező partszakaszon a Jonathan menedéket remélhetett valamelyik földnyelv takarásában. Amikor a tenger lecsendesedik, Karroli a kedvező szelet kivárva majd megpróbál bejutni a Beagle-szorosba, hogy az immár szinte árbocok és vitorlák nélkül maradt hajót elvezesse a Magellán-szorosban Punta Arenasig.

De mennyi veszéllyel fenyegetett még az út a Hermite-szigetig! Hogyan kerülhetik ki a számtalan zátonyt, amelyben errefelé bővelkedik a tenger? Hogyan tarthatják az irányt egyetlen aprócska orrvitorlával?

Eltelt egy szörnyű óra: mögöttük maradtak a Horn-sziget utolsó sziklái, s a tenger újból ostromolni kezdte a hajó oldalát.

A fedélzetmester tíz matrózzal felhúzatott egy kis orrvitorlát az előárbocra. A pokolian nehéz művelet fél óráig tartott, de végül rendkívüli erőfeszítések árán, a kötéldobok segítségével sikerült az árboc csúcsára vonni, majd csücsökkötelekkel rögzíteni a vitorlát.

Egy ilyen nagy testű hajónál persze alig van hatása egy ekkorka vászondarabnak. De valamit mégiscsak használt, s mivel a szél nagy erővel fújt, egy röpke óra alatt megtették a Horn-szigetet a Hermite-szigettől elválasztó hét-nyolc mérföldet.

Pár perccel tizenegy előtt Kau-dzser és Karroli már kezdték azt hinni, hogy próbálkozásuk sikerrel jár, amikor egy félelmetes reccsenés egy pillanatra még a vihar süvöltésén is túltett.

Az előárboc törött derékba, vagy tíz lábnyira a fedélzet fölött. Estében a főárboc egy darabját is magával sodorta, majd a baloldali hajópárkányt összeroncsolva a tengerbe zuhant.

A balesetnek áldozatai is lehettek, mert szívtépő kiáltozás hallatszott. A Jonathant éppen ekkor kapta hátára egy hatalmas hullám: a hajó annyira megdőlt, hogy már attól lehetett tartani, fölfordul.

Mégis sikerült újra egyensúlyba kerülnie, de a tat felől az orr irányába s balról jobbra betört a víz, és mindent elsöpört, ami az útjába került. Szerencse, hogy a vitorlázat már ledőlt, így a hajótestet nem fenyegethették hullám sodorta árbocdarabok.

A Jonathan tehetetlen roncsként hányódott a habokon, és nem engedelmeskedett többé a kormánynak.

– Elvesztünk! - kiáltotta egy hang.

– Nincsenek mentőcsónakok! - nyögött egy másik.

– Ott a révkalauz bárkája! - üvöltött egy harmadik.

Az emberek a tat felé özönlöttek, ahol a kötélen vontatott Wel-Kiej hánykolódott.

– Állj! - kiáltott fel Kau-dzser, és erre a parancsoló hangra mindenki azonnal megtorpant.

A fedélzetmester pár perc alatt sorfalat állított a matrózokból a halálra rémült utasok útjába. Nem volt mit tenni, ki kellett várniuk a végkifejletet.

Egy órával később Karroli hatalmas földtömeget pillantott meg északi irányban. Miféle csodának köszönhette a Jonathan, hogy baj nélkül végig tudott hajózni a Herschell-szigetet a Hermite-szigettől elválasztó szorosban? Annyi bizonyos, hogy sikerült neki, mert már a Wollaston-sziget hegyei magaslottak előtte. Ekkor azonban erősödött az ár, és a Wollaston-sziget nemsokára jobb kéz felől mögöttük maradt.

Melyik bizonyul erősebbnek: a szél vagy az ár? Vajon a Jonathan hátszéllel, keletről fogja megkerülni a Hoste-szigetet, vagy az ártól sodortatva délre halad el mellette? Sem ez, sem az nem történt. Nem sokkal éjjeli egy óra előtt iszonyatos ütközés rázkódtatta meg a hajó egész bordázatát, és a Jonathan a bal oldalára dőlve megfeneklett.

Az amerikai hajó a Hoste-szigetnél futott zátonyra, annak a kiszögellésnek a keleti partján, amelyet ál-Horn-foknak neveznek.