A HAJÓTÖRÖTTEK

A Jonathan nevű amerikai klipper e március 15-ről 16-ra virradó éjszaka előtt két héttel indult el a kaliforniai San Francisco kikötőjéből Afrika déli partjai felé. Kedvező időben egy gyorsjáratú hajó öt hét alatt meg tudja tenni ezt az utat.

A háromezer-ötszáz tonnás vitorlás négy árboca közül az orr- és a főárboc négyszögletes vitorlákkal volt fölszerelve, a másik kettő pedig trapéz alakú és háromszögű farvitorlákkal és felsőárbocsudárral. Parancsnoka, Leccar kapitány - ez az ereje teljében lévő, kiváló tengerész - huszonhét főből álló, amerikai legénységet irányított Musgrave másodtiszt, Maddison segédtiszt és Hartlepool fedélzetmester segítségével.

A Jonathant nem áruszállításra bérelték ki: a hajóűr emberekkel volt tele. Egy telepeseket szervező társaság több mint ezer kivándorlót indított útnak a Lagoa-öböl felé, ahol a portugál kormány földhöz juttatta őket.

A klipper rakománya a szokásos útravalón kívül mindazt tartalmazta, amire egy kolóniának az első időben szüksége lehet. A sok száz kivándorló ellátását több hónapra biztosíthatta a tárolt liszt, konzerv és szesz. A Jonathan a megtelepedéshez szükséges holmikat is vitt magával: sátrakat, összerakható házakat, háztartási eszközöket. Hogy minél hamarabb hasznosítani lehessen az átengedett földeket, a Társaságnak arra is volt gondja, hogy földművelő szerszámokat, különböző palántákat, gabona- és zöldségmagokat, néhány szarvasmarhát, sertést és juhot, sőt baromfit is vigyenek a hajón. Mivel nem hiányoztak a fegyverek és a lőszer sem, az új kolónia sorsa jó időre biztosítottnak tűnt. Egyébként szó sem volt arról, hogy sorsukra hagynák a telepeseket. A Jonathan San Franciscóba visszatérve egy második szállítmányt fog a fedélzetére venni, és ha a Lagoa-öbölbéli vállalkozás sikerrel kecsegtet, akkor a telepesek újabb seregét is. Mindenütt akadnak szegények, akiknek a saját hazájukban keserves vagy éppen lehetetlen a megélhetése, s ezért minden erejükkel azon igyekeznek, hogy idegen földön kezdjenek új és jobb életbe.

Mióta csak útra keltek, az elemek mintha összeesküdtek volna, hogy meghiúsítsák a vállalkozásukat. Nehéz út állt már a Jonathan mögött, amikor a Horn-fok magasságába érve belekerült a környéken tomboló viharba.

Leccar kapitány nem tudta meghatározni a Nap állását, és helyzetét nem ismerve azt hitte, távolabb van a szárazföldtől.

Ezért választotta az egyenes utat; azt remélte, hogy irányváltás nélkül átjuthat az Atlanti-óceánra, ahol már nyilván szelídebb idő várja. Alig hajtották végre a parancsait, amikor egy jobb felől átcsapó hullám több utassal és matrózzal együtt lesodorta a hajóorrból. A többiek hiába próbáltak a szerencsétlenek segítségére sietni, azok egy szempillantás alatt eltűntek a habokban.

E végzetes baleset után a Jonathan jelző ágyúlövéseket adott le, ezek közül az elsőt hallották meg Kau-dzser és a társai.

Leccar kapitány tehát nem látta meg a Horn-fok csúcsán gyújtott tüzet, amely ráébreszthette volna tévedésére, és talán hozzásegítette volna, hogy helyrehozza a hibát. Eltűnése után Musgrave másodtiszt próbálkozott meg a hajó elfordításával, de az erős szél miatt csökkentett vitorlázattal haladó hajón, a heves hullámverésben vállalkozása reménytelennek tűnt. Számos hasztalan erőfeszítés után már egészen közel járt a sikerhez, amikor a ledőlő hátsó árboc Maddison segédtiszttel együtt a tengerbe sodorta. Ugyanabban a pillanatban a hullámverés egy csigasort is kivetett a helyéből, s az a fedélzetmester fejére esett, aki ájultan terült el a fedélzeten.

Hogy mi történt ezután, azt már tudjuk.

A Jonathan útja véget ért. A hajó a szirtek közé ékelődve örökre megfeneklett a Hoste-sziget partján. Milyen messzire volt a szárazföldtől? Nappal majd kiderül. Közvetlen veszélytől mindenesetre nem kellett tartani. A hajót a lendülete olyan messzire bevitte a sziklazátonyok közé, hogy azok meg is védték a tengerártól, s annak már csak ártalmatlan habja ért el hozzá. A Jonathant tehát - legalábbis aznap éjjel - nem fenyegette összeroppanás. Nem is süllyedhetett el, hiszen a rakodótér, amelyre támaszkodott, fönn tudta tartani a hajó önsúlyát.

Hartlepool fedélzetmester segítségével Kau-dzser elmagyarázta a fedélzetre özönlő kétségbeesett embereknek, hogy milyen új helyzetbe kerültek. A partra vetődés pillanatában a kivándorlók közül többen kiugrottak a hajóból, másokat pedig az ütközés ereje röpített ki. Ezek a sziklára estek: eltorzult, élettelen testük föl-alá hányódott a hullámverésben. A többiek azonban kezdtek megnyugodni az immár mozdulatlan hajón. Férfiak, asszonyok, gyermekek a tatbástya alatt és a fedélközben kerestek menedéket a vízesésként lezúduló felhőszakadás elől. Kau-dzser tovább őrködött biztonságukon, Halg, Karroli és a fedélzetmester társaságában.

Ezután a hajó belsejében, ahol viszonylagos csend uralkodott, a legtöbb kivándorló egyhamar mély álomba merült. Ezek a szegény emberek annyi hányattatás után azonnal biztonságban érezték magukat, mihelyt egy okos és tettrekész ember vette át az irányítást, akinek készséggel engedelmeskedhettek. Mintha mi sem volna természetesebb, Kau-dzserre hagyták, hogy döntsön helyettük és gondoskodjék biztonságukról. Nem voltak rá fölkészülve, hogy ilyen nagy megpróbáltatásokat kell kiállniuk. Türelmes beletörődéssel, nagy lelkierővel viselték a lét mindennapi nyomorúságát, de a rendkívüli körülmények között tehetetlenek voltak, és tudat alatt azt kívánták, hogy valaki vállalja magára a feladatok kiosztását. A kivándorlók közt több-kevesebb francia, olasz, ír, angol, német, sőt még japán is volt, de legnagyobbrészt az észak-amerikai államokból származtak.

Fajták és szakmák keveredtek itt nagy változatosságban. Túlnyomó többségük földműves volt, de néhányan a szorosabb értelemben vett munkásosztályhoz tartoztak, mások pedig szellemi foglalkozást űztek kivándorlásuk előtt. Főként agglegények jöttek, a telepesek közt csak száz-százötven lehetett családos, ezeknek viszont egész gyereksereg loholt a nyomában.

Egyvalami volt közös mindnyájukban: elrontott életük. Egyiknek alacsony származása okozta a balszerencséjét, a másikat kétes erkölcsei taszították romlásba; némelyeket értelmük vagy lelkierejük gyöngesége, másokat az igaztalan balsors akadályozott meg benne, hogy beilleszkedjenek környezetükbe, s késztetett arra, hogy messzi tájakon keressék boldogulásukat.

Az emberi fajból vett minta, valóságos mikrokozmosz volt ez a vegyes népség, amelyben a gazdagok kivételével valamennyi társadalmi réteg képviseltette magát. Pontosabban: a legszegényebbek sem lehettek ott közöttük, ugyanis a telepeseket szervező társaság minden jelentkezőtől legalább ötszáz franknyi alaptőke birtoklását kívánta meg: akadtak persze olyan tehetős jelöltek is, akiknél ez az összeg a húsz-harmincszorosára is rúgott. Egyszóval, a hajó olyan embertömeget szállított, amely a maga egyenlőtlenségével, erényeivel és hibáival se jobb, se rosszabb nem volt más sokaságoknál: ellentétes vágyak és érzések kavarogtak e névtelen tömegben, amelyből úgy törhetett elő egy egységes, mindenre kiterjedő akarat, ahogy egy áramlat indul és különül el a tenger alaktalan mélységeiben.

Mi lesz ezekkel az emberekkel, akiket a sors e barátságtalan partvidékre vetett? Hogyan oldják majd meg az élet örök kérdéseit?