EGY SZABAD ORSZÁG VESZTE

A Beagle-szoros keleti bejáratát a Nueva-sziget uralja. Hosszúsága nyolc, szélessége négy kilométer, alakra egy szabálytalan ötszöget mintáz. Nem hiányoznak róla a fák, különösen a bükk, a kőris és a fűszerkéregfa, de vannak itt mirtuszfélék és néhány közepes nagyságú ciprusfa is. A prériken a magyal, a sóskaborbolya és a kisnövésű páfrányok élnek meg. Néhány szélvédettebb helyen jó földre, zöldségtermesztésre is alkalmas talajra lehet lelni. Oda, ahol elégtelen a humuszréteg vastagsága - különösen pedig a partszegély közelébe -, a természet zuzmóból, mohából és korpafűből szőtt takarót terített.

Karroli, az indián már vagy tíz éve lakott a szigeten. Nem is választhatott volna alkalmasabb helyet, mint egy sziklafal hátsó lejtőjét, ahonnan rálátott a tengerre. Minden hajó, amely elhagyja a Le Maire-szorost, elhalad a Nueva-sziget előtt. Ha a Csendes-óceánra igyekezve a Horn-fokot készülnek megkerülni, nincsen szükségük senkire. Ha viszont azért érkeznek, hogy a szigetvilágban kereskedjenek, kalauz nélkül nem vághatnak neki a szorosok útvesztőjének.

Mivel azonban Magellániát aránylag kevés vízi jármű keresi fel, a révkalauzság nem nyújthatott biztos megélhetést Karrolinak és fiának. Karroli ezért vadászni és halászni is járt, hogy zsákmányáért cserébe beszerezhesse a legszükségesebb holmikat.

Az apró szigeten természetesen csak kevés értékes prémű guanakó és vikunya lelhetett otthonra, de a szomszédos, jóval nagyobb kiterjedésű Navarino-, Hoste-, Wollaston- és Dawson-szigetek meg a Tűzföld tágas síkságai és széles erdőségei bővelkedtek mind a kérődző állatokban, mind a ragadozókban.

Karrolinak hosszú időn át nem volt más lakhelye, mint egy barlang a gránitfalban, amely azért mégiscsak különb szállás a jakanák kunyhóinál. A Kau-dzser ideérkezte után a barlangot igazi ház váltotta fel, melynek gerendáit a sziget erdei, padlóját a sziklák köve szolgáltatta, meszet pedig a parton tarkálló ezernyi pörgekarú kagylóból, maktrából és tritoncsigából nyertek.

A ház három szobából állt. Középütt a nappali, széles kandallóval, jobbra Karrolinak és fiának a szobája nyílott, balra pedig a Kau-dzseré, sok polccal, melyeken papírjait és könyveit tartotta: ezek nagyrészt orvosi, gazdaságtani és társadalomtudományi munkák voltak. A fioláit és a sebészszerszámait egy szekrényben őrizte.

Ebbe a házba tért vissza két társával az után a tűzföldi kirándulás után, amelynek végső epizódjáról történetünk első soraiban számoltunk be. A Wel-Kiej előbb azonban a sérült indián tábora felé vette az útját, amely a Beagle-szoros keleti végében terült el. A kunyhók szeszélyes alakzatba tömörültek egy patak partján, és a köztük ugrándozó kutyafalka hangos ugatással jelezte a bárka érkezését. A szomszédos réten két szánalmas gebe legelészett. Némelyik viskó tetejéről vékony füstcsík szivárgott elő.

Mikor elterjedt a Wel-Kiej érkezésének híre, legalább hatvan férfi és nő rohant le a partra. Nyomukban pucér gyerekhad szaladt.

Mihelyt Kau-dzser a szárazföldre lépett, mindenki elébe sietett és kezet akart szorítani vele. Ez a fogadtatás mindennél jobban tanúsította, milyen hálásak ezek a szegény ördögök Kau-dzser számtalan jótéteményéért. Türelmesen végighallgatta mindegyiküket. Édesanyák vezették oda beteg gyermekükhöz.

Túláradó hálával mondtak neki köszönetet, jelenléte félig már meg is vigasztalta őket.

Végül belépett az egyik kunyhóba. Amikor kisvártatva kijött, egy idős asszony és egy fiatal nő követte, aki kézen fogva vezetett egy gyereket: annak az indiánnak az anyja, felesége és gyermeke, aki a hajóút alatt a leggondosabb ápolás ellenére is belehalt a jaguárharapásba.

A holttestet a parti fövenyre fektették, és a tábor minden lakója köréje gyűlt. Kau-dzser elmesélte, milyen szerencsétlenség érte az elhunytat, majd beszállt a bárkába. Az elejtett jaguárt nagylelkűen az özvegynek hagyta, hiszen a bundája hatalmas értéket jelentett ezeknek a nincstelen embereknek a szemében.

Közeledett a tél. A Nueva-szigeti házban a megszokott mederben folyt az élet. Csak néhány partmenti kereskedőhajó érkezett a Falkland-szigetekről: szőrmét akartak vásárolni, mielőtt még a hóviharok megközelíthetetlenné teszik a vidéket. Karroli és Kau-dzser jó áron adták el nekik az állatbőröket, és előnyös cserék útján mindahhoz az élelemhez és munícióhoz is hozzájutottak, amire a júniustól szeptemberig tartó zordon évszakban szükségük lehetett.

Május utolsó hetében, amikor az egyik kereskedőhajó éppen igénybe vette Karroli szolgálatait, Halg és Kau-dzser egyedül maradtak a Nueva-szigeten.

A tizenhét éves fiú úgy szerette Kau-dzsert, mintha az apja volna, ő pedig a leggyöngédebb atyai érzelemmel viszonozta a ragaszkodást.

Mindig is arra törekedett, hogy fejlessze a fiú értelmét. Kiemelte eredeti vadságából, és egészen másfajta embert faragott belőle, mint a civilizációtól oly távol élő magellániai honfitársai.

Felesleges mondanunk, hogy Kau-dzser mindig a neki mindennél kedvesebb gondolatot, a szabadság eszméjét igyekezett elültetni Halg fejében.

Azt akarta, hogy Karroli és fia ne urat lásson benne, hanem velük egyenrangú embert. Aki méltó az ember névre, az nem ismer, nem ismerhet el urat maga fölött. Az ember önmaga ura, és nincs szüksége más parancsolóra sem az égben, sem a földön.

Tanításának magva csodálatosan termékeny talajra hullott. A tűzföldiek ugyanis rajonganak a szabadságért. Mindent föláldoznak érte, és a kedvéért lemondanak a letelepedett életmód kínálta összes előnyről. Körülvehetik őket bármilyen - viszonylagos - jóléttel, kecsegtethetik őket akármilyen létbiztonsággal, őket nem tarthatja vissza semmi; azonnal szedik a sátorfájukat, hogy éhezve, nyomorultul, de szabadon folytassák örök vándorlásukat.

A tél június elején támadt Magellániára. Nem volt ugyan farkasordító hideg, de heves szélrohamok söpörtek végig az egész környéken. Borzasztó viharok tomboltak a vidéken, és a Nueva-sziget egészen eltűnt a vastag hótakaró alatt.

Így telt el június, július, augusztus is. Szeptember közepén érezhetően felmelegedett az idő, és a falklandi hajósok ismét feltünedeztek a szorosokban.

Szeptember 19-én Karroli magára hagyta Halgot és Kau-dzsert a Nueva-szigeten, hogy elkalauzoljon a Beagle-szorosban egy amerikai gőzöst, amelynek előárbocán révkalauz-zászló lengett. Egy hétig volt távol.

Amikor az indián visszatért bárkáján, Kau-dzser szokása szerint kikérdezte az útközben történtekről.

– Semmi különös - felelte Karroli. - Nyugodt volt a tenger, és kedvező a szél.

– Hol váltál el a hajótól?

– Darwin Soundnál, a Stewart-sziget csúcsánál, ahol egy szembejövő ágyúnaszád keresztezte az utunkat.

– Hová igyekezett?

– A Tűzföldre. Visszajövet láttam, hogy lehorgonyzott egy kis öbölben, és egy katonai különítmény szállt partra.

– Katonák!... - kiáltott föl Kau-dzser. - Milyen nemzetiségűek?

– Chileiek és argentinok.

– Mit csináltak?

– Úgy mondták, hogy két felderítőtisztet kísérnek el a Tűzföldre és a környező szigetekre.

– És honnan jöttek ezek a megbízottak?

– Punta Arenasból, az ottani kormányzó bocsátotta rendelkezésükre az ágyúnaszádot.

Kau-dzser nem tett föl több kérdést. Eltöprengett. Mit jelenthet a megbízottak jelenléte? Milyen küldetést teljesítenek Magellániának ezen a vidékén? Vajon földrajzi avagy vízrajzi felmérésről van szó, a biztonságos hajózás érdekében tevékenykednek, s a fölvett adatok szigorú ellenőrzése a céljuk?

Kau-dzser gondolataiba merült. Nem tehetett róla, valami bizonytalan nyugtalanság fogta el. Vajon nem terjesztik ki a felderítést az egész magellániai szigettengerre, s a naszád nem a Nueva-sziget parti vizein vet hamarosan horgonyt?

A hírben az nyugtalanította leginkább, hogy az expedíciót Chile és Argentína kormánya közösen küldte ki. Lehetséges, hogy ez a két köztársaság, amely eddig sohasem jutott egyetértésre, megegyezett volna ennek a területnek az ügyében, amelyet mindketten jogtalanul követeltek maguknak?

Mialatt ezeken a kérdéseken tűnődött, Kau-dzser ahhoz a magaslathoz ért, amelynek tövében a házuk állt. Innen nagy szélességben beláthatta a tengert: pillantása ösztönösen délre irányult, az amerikai szárazföld legvégső csúcsaira, melyek a Horn-fok körüli szigetvilágot alkotják. Odáig kell tehát vándorolnia, hogy szabad földre leljen?... Vagy talán még messzebbre?... Gondolatban átkelt a sarkkörön, majd elidőzött a Déli-sarkvidék végtelen jégmezőin, melyek kifürkészhetetlen rejtélye dacol a legelszántabb felfedezőkkel is...

Mekkora lett volna Kau-dzser fájdalma, ha tudja, hogy valóban az következett be, amitől tartott! A Gracias a Dios nevű chilei ágyúnaszád csakugyan két megbízottat hozott a fedélzetén: Idiaste úr Chile, Hererra úr pedig az Argentin Köztársaság kormányától kapott megbízást, hogy előkészítsék Magellánia felosztását a birtokjogért vetélkedő két állam között.

Ez az évek óta húzódó kérdés végeláthatatlan vitákra adott okot, és úgy tűnt, lehetetlen olyan megoldást találni, amellyel mind a két fél elégedett volna. Tartani lehetett tőle, hogy ha a helyzet sokáig változatlan marad, komoly összeütközésre kerül sor.

Kereskedelmi és politikai szempontból már csak azért is véget kellett vetni az áldatlan állapotnak, mert a falánk Anglia nem volt messze. Falkland-szigeti birtokairól csak a kezét kellett volna kinyújtania Magellániáért. Kereskedői máris ki-be jártak a magellániai szorosokban, hittérítői egyre nagyobb befolyást gyakoroltak a tűzföldi népességre. Egy szép napon még kitűzi valahol a lobogóját - márpedig semmit sem olyan nehéz eltávolítani, mint egy brit lobogót! Legfőbb ideje volt tehát, hogy tegyenek valamit.

A kutatóút végeztével Idiaste és Hererra urak visszatértek Santiagóba, illetve Buenos Airesbe. Egy hónappal később, 1881. január 17-én a két köztársaság Buenos Airesben aláírta azt a megállapodást, amely lezárta az égető magellániai kérdést.

A szerződés értelmében a déli szélesség 52. és a nyugati hosszúság 70. foka által határolta terület kivételével Patagóniát az Argentin Köztársasághoz kellett csatolni. Az ily módon hozzá került területekért kárpótlásul Chile lemondott az Államok-szigetekről és a Tűzföldnek a 68. hosszúsági foktól keletre elterülő részéről. Az összes többi sziget kivétel nélkül Chiléé maradt.

A két állam fennhatóságát rögzítő megállapodás megfosztotta Magellániát függetlenségétől. Vajon mit tesz Kau-dzser, aki ettől kezdve chilei földön jár?

A Nueva-szigeten február 25-én szereztek tudomást a szerződésről.

Egyik útjáról visszatérőben Karroli hozta meg a hírt.

Kau-dzser nem tudta visszafojtani a haragját. Egy szó sem hagyta el ajkát, de szeme gyűlölettel telt meg, és ökle fenyegetően lendült észak felé. Képtelen volt úrrá lenni indulatain, és néhány tétova lépést tett. Mintha kihúzták volna lába alól a talajt, mintha nem talált volna szilárd támaszra többé.

Nagy végre sikerült visszanyernie önuralmát. Eltorzult arcára visszatért szokásos hűvös higgadtsága. Karrolihoz lépett, és nyugodt hangon megkérdezte:

– Bizonyos a hír?

– Igen - felelte az indián. - Punta Arenasban tudtam meg. A Tűzföldre vezető szoros bejáratánál állítólag két lobogó van felhúzva: a chilei zászló az Orange-fokon, az argentin az Espíritu Santo-fokon.

– Tehát a Beagle-szorostól délre minden sziget Chile fennhatósága alá került? - kérdezte Kau-dzser.

– Igen.

– A Nueva-sziget is?

– Az is.

– Ennek be kellett következnie - mormogta Kau-dzser, és felindultságában egészen elváltozott a hangja.

Azzal visszament a házba, és bezárkózott a szobájába.

Milyen ember volt hát Kau-dzser? Milyen okok késztették rá, hogy valamelyik kontinenst odahagyva élve eltemetkezzék a magellániai magányban? Miért jelentette az ő számára az emberiség pusztán azt a néhány tűzföldi törzset, amelyet önfeláldozóan fáradozva, egész lényével segített?

A hamarosan bekövetkező események, melyek elbeszélésünk tárgyát képezik, fényt fognak deríteni az első kérdésre. Ami a másik kettőt illeti, azokra Kau-dzser előéletének ismeretében röviden ekképp válaszolhatunk.

Kau-dzser, ez a bátor és tettrekész, kiváló ember, aki épp olyan behatóan tanulmányozta a társadalom-, mint a természettudományokat, nem az első tudós volt, aki kettős hibát követett el: bizonyosnak vélt olyan elveket, amelyek végtére is csak feltevések, és ráadásul következetesen a végsőkig akarta vinni ezeket az elveket.

Néhány ilyen félelmetes reformátor neve ma is él a köztudatban.

A szocializmus tana, amely nem kisebb dologra tör, mint hogy tetőtől talpig újjáteremtse a társadalmat, nem újkeletű. Saint-Simon, Fourier, Proudhon és megannyi, az idő homályába vesző elődjük mind a kollektivizmus előfutárai. Az olyan modern ideológusok, mint Lassalle, Karl Marx vagy Guesde, nem tesznek mást, mint kisebb-nagyobb módosításokkal az ő gondolataikat veszik át, éppen csak olyan elvekre alapozzák őket, mint a termelőeszközök társadalmiasítása, a tőke és a konkurencia megszűntetése, a társadalmi tulajdonnak az egyéni tulajdon helyébe állítása.

Egyikük sem vesz tudomást a valós élet feltételeiről.

Elméleteik azonnali és teljeskörű alkalmazására tartanak igényt.

Tömeges kisajátítást követelnek, és be akarják vezetni az egyetemes kommunizmust.

Akár helyeseljük, akár elvetjük ezeket az elméleteket, a legkevesebb, amit mondhatunk, hogy merészek. Akad azonban olyan tan, amely ezeknél is merészebb: az anarchistáké.

Az anarchisták elutasítják a kollektivista társadalom működtetéséhez szükséges zsarnoki kormányzást, és tökéletes, abszolút individualizmust hirdetnek. Meg akarnak szüntetni minden tekintélyelvű irányítást, és fel akarják számolni a társadalmi kötöttségeket.

Közéjük kell sorolnunk Kau-dzsert is, ezt a zord, megbékíthetetlen, megalkuvást nem ismerő, lázadó lelket, aki szembeszegült az emberek bizonyosan tökéletlen törvényeivel, amelyekkel a társadalmi együttélést próbálják úgy-ahogy szabályozni. A tettek általi propagandának sohasem volt híve, nem keveredett gyanúba erőszakos cselekmények miatt. Nem utasította ki sem Franciaország, sem Németország, Anglia vagy az Egyesült Államok; egyszerűen megundorodott az úgynevezett civilizációtól, és sietve lerázta magáról mindenfajta hatalom igáját, hogy egy olyan zugot találjon ezen a földön, ahol még teljes függetlenségben élhet az ember.

Úgy hitte, e távoli szigetek közt, a lakott világ végvidékén rálelt erre a helyre. Amit sehol másutt nem találhatott meg, azt Dél-Amerika legtávolabbi régiója, Magellánia fölkínálta neki.

Most azonban a Chile és az Argentin Köztársaság által aláírt egyezmény egycsapásra megfosztotta függetlenségétől ezt a vidéket. A megállapodás értelmében a Beagle-szorostól délre eső magellániai területek chilei fennhatóság alá kerültek. A szigetvilág egyetlen pontja sem maradhat független a punta arenasi kormányzótól, még a Kau-dzsernek menedéket nyújtó Nueva-sziget sem.

Azért menekült hát ilyen messzire, azért vállalt annyi nélkülözést, hogy végtére ilyen sorsra jusson?

Sokáig tartott, amíg Kau-dzser magához tért ebből a megrázkódtatásból, amely úgy sújtott le rá, ahogyan az életerős fára sújt le a villám, egészen a gyökeréig hatolva.

Gondolatai a jövőt kutatták: nem érezheti magát többé biztonságban. Rendőrök jönnek majd érte a szigetre, hiszen tudják, hogy itt telepedett meg. Tudomása volt róla, hogy a hatóságokat már eddig is nyugtalanította jelenléte Magellániában: nem tudták, milyen a viszonya a bennszülöttekkel, milyen hatással van rájuk. A chilei kormány nyilván ki akarja majd faggatni, tudni akarják, kicsoda ő: kutatnak majd az életében, arra kényszerítik, hogy feladja a számára mindennél fontosabb inkognitóját...

Eltelt néhány nap. Kau-dzser nem hozta szóba többet a szerződés miatt várható változásokat, de komorabb volt, mint valaha. Mi járhatott az eszében? Vajon arra gondolt, hogy elhagyja a Nueva-szigetet, elválik a hűséges indiántól és a gyermektől, akit annyira szeretett?

Hová is mehetne? A világ mely sarkában találhatná még meg azt a függetlenséget, amely nélkül nem élhet? Még ha Magellánia legtávolabbi sziklaszirtjeire venné is be magát, akár magára a Horn-fokra, hogyan menekülhetne el a chilei hatóságok elől?

Március első napjaiban jártak. Egy hónap szép idő lehetett még hátra a tengert hajózhatatlanná tevő tél beköszöntéig: Kau-dzser ilyenkor sorra látogatta a tűzföldiek táborait. Most azonban úgy tűnt, nem készül bárkára szállni. A Wel-Kiej lecsarnakolva vesztegelt a kis öbölben.

Kau-dzser csak március 7-e délutánján szólt oda Karrolinak:

– Készítsd elő a bárkát, hogy holnap a lehető legkorábban indulhassunk.

– Többnapos útra készülünk? - kérdezte az indián.

– Igen.

Vajon Kau-dzser úgy döntött, hogy visszatér a tűzföldi törzsek közé? Az argentin és chilei területté változott Tűzföldre akar lépni?

– Halg is velünk jön? - tudakolta Karroli.

– Igen.

– A kutya is?

– Igen, Zol is.

A Wel-Kiej hajnalban indulásra készen állt. A szél keletről fújt. A sziklák lábát erős hullámverés csapkodta. Északra, a nyílt tengeren széles, magas hullámok tornyosultak.

Ha Kau-dzser a Tűzföldre akart átjutni, akkor a bárkára kemény küzdelem várt, mert a nap felkeltével egyre erősödött a szél. De nem ez volt a szándéka. Parancsára megkerülték a Nueva-szigetet, majd a Navarino-sziget felé vették az irányt, amelynek kettős hegycsúcsa homályosan rajzolódott ki nyugaton, a hajnali ködben.

A magellániai szigettenger közepes méretű tagja ez a sziget, melynek déli végében nagyon meredek sziklafalak szegélyeznek egy kis öblöt. Itt vetett horgonyt még napnyugta előtt a Wel-Kiej, hogy utasai nyugalomban tölthessék az éjszakát.

A második napon a bárka keresztben átvágott a Nassau-öblön, és a Wollaston-szigetnek vette az irányt, amelynek közelében este szerencsésen le is horgonyzott.

Elromlott az idő. A szél lehűlt és északkeletire fordult. Gomolygó felhők gyülekeztek a láthatáron. Közeledett a vihar. Mivel Kau-dzser azt az utasítást adta, hogy a bárka továbbra is haladjon dél felé, meg kellett találni azokat az átjárókat, ahol viszonylag csöndesebb a tenger. A Wollaston-szigetet elhagyva így is tettek: Karroli megkerülte a sziget nyugati részét, s így bejutottak a Hermite- és a Herschell-szigeteket elválasztó szorosba.

Milyen cél felé tört Kau-dzser? Ha eléri a végső határt, ha eljut a Horn-fokra, ha már csak a végtelen óceánt látja maga előtt - nos, mit fog akkor tenni?...

Csakugyan a szigettenger e végső pontján kötött ki a bárka március 15-e délutánján, miután túljutott a háborgó tenger számtalan veszélyén. Kau-dzser azonnal partra szállt. Szándékát nem árulta el, a nyomában lihegő kutyát visszaküldte, s Karrolit és Halgot a parton hagyva a szirtfok felé indult.

A Horn-sziget nem más, mint egy hatalmas, rendetlen sziklarakás, amelynek lábához az áramlatok uszadékfát és lemezmoszat-telepeket halmoztak. Azontúl kis zátonyok, szirtek százai törik meg sötét pontokként a hullámverés hófehérjét.

A fok nem túl magas tetejére igen könnyű feljutni, mert északi oldalán hosszú lejtők nyúlnak el, amelyeken itt-ott még megművelhető földet is lehet látni.

Ide kapaszkodott föl Kau-dzser.

Mire készült odafönn? A déli láthatáron akarta végighordozni a tekintetét?... De hát mi mást láthatna onnan, mint a tenger mérhetetlen tükrét?

Az égiháború ekkor érte el csúcspontját. Minél följebb hágott Kau-dzser, annál féktelenebbül dühöngő szél fogadta.

Erősen meg kellett vetnie a lábát, hogy el ne sodródjék. A hevesen fölcsapó hullámok permete az arcába csapott. Halg és Karroli lentről figyelték, hogyan válik mind kisebbé az alakja. Látták, micsoda küzdelmet vív a szélrohamokkal.

A gyötrelmes kapaszkodás majd egy óráig tartott. Amikor a tetőpontra ért, Kau-dzser a sziklafal pereméig hatolt, s ott a viharral dacolva, mozdulatlanul megállt, szemét a déli láthatárra szegezte.

Kelet felől már sötétedett, de szemben a lenyugvó nap utolsó sugarai még megvilágították a horizontot. Szélszaggatta felhőfoszlányok, ködcsomók száguldottak egy hurrikán sebességével a tomboló hullámok közt. Amerre a szem ellátott, mindenütt csak a tenger.

De hát miért jött el ide ez a háborgó lelkű ember? Mi volt a célja, miben reménykedett?... A Föld legvégső határára érve, ahol a lehetetlennel szembesült, talán már csak a végső, nagy pihenésre vágyott?...

Telt az idő, teljesen besötétedett. Minden eltűnt, mindent elnyelt az éj feketesége.

Eljött az éj...

Egyszer csak egy gyönge villanás tűnt fel a távolban, s egy dördülés visszhangja halt el a parton.

Egy végveszélybe került hajó adott le segélykérő ágyúlövést.