EGY REJTÉLYES ÉLET

A földrajztudósok Magellánia néven emlegetik azokat a kisebb-nagyobb szigeteket, amelyek az amerikai kontinens déli csücskénél, az Atlanti- és a Csendes-óceán között húzódnak. A földrész legdélibb területe, Patagónia, odáig tart, ahol két hosszú, széles földnyúlvány, a Vilmos-király- és a Brunswick-félsziget közül az utóbbi a Froward-fokban véget ér. Mindaz, ami nem csatlakozik közvetlenül ehhez a szárazulathoz, amit elválaszt tőle a Magellán-szoros, már Magellániához tartozik, ahhoz a vidékhez, amely joggal kapta a XVI. századi híres portugál hajós nevét.

E földrajzi adottságokból adódóan 1881-ig az Újvilágnak ezt a részét egyetlen civilizált állam sem csatolta területéhez, még közvetlen szomszédai, Chile és az Argentin Köztársaság sem, amelyek ekkoriban a patagón pampák fennhatóságáért versengtek.

Magellánia nem volt senkié, s aki itt alapított kolóniát, az teljes függetlenséget élvezhetett.

Pedig nem mondhatnánk, hogy jelentéktelen ez a vidék, amelynek ötvenezer négyzetkilométere - sok más kevésbé fontos szigeten kívül - magában foglalja a Tűzföldet, a Desolación-, a Clarence-, a Hoste-, a Navarino-szigetet, a Horn-fok környékén a Grévy-, Wollaston-, Freycinet-, Hermite- és Herschell-szigeteket, s megannyi más szigetkét és zátonyt, az amerikai kontinens hatalmas tömegének végső törmelékét.

A Magellániát alkotó földdarabok közül a Tűzföld a legkiterjedtebb. Északon és nyugaton rendkívül tagolt part határolja, Espíritu Santo földnyelvétől Magdalena Soundig. Miután nyugat felé csápként bocsát ki egy vékony és rendkívül cikkcakkos félszigetet, melyet a Sarmiento-hegy ural, délkeleti irányban a San Diego-fokban folytatódik, amely - akár egy ülő szfinx - a Le Maire-szoros vizében áztatja farkát.

Ezen a nagy szigeten játszódtak le tehát az imént elbeszélt események, 1880 áprilisában. A szoros, amelyet Kau-dzser lázas töprengése közben szemlélt, a Beagle-szoros volt; ez délről határolja a Tűzföldet, s vele szemben a Gordon-, Hoste-, Navarino- és Picton-szigetek sorakoznak. Még délebbre húzódik a Horn-fok környéki szeszélyes szigetvilág.

A történetünk kiindulópontjául választott nap előtt talán tíz évvel látták először a tűzföldi partokon azt a férfiút, akit az indiánok később Kau-dzsernek neveztek el. Hogyan érkezett oda? Nyilván a számos gőzös és vitorláshajó egyikén, amelyek Magellánia vízi útvesztőiben és a közeli csendes-óceáni szigeteken kereskednek a guanakó- és vikunyagyapjat, nandutollat és fókabőrt áruló bennszülöttekkel.

Azt tehát könnyen meg lehetett magyarázni, hogy miképp került ide ez az idegen, de annál bajosabb lett volna megtudni a nevét és a nemzetiségét, vagy azt, hogy az Ó- vagy az Újvilágban született-e.

Semmit nem lehetett tudni róla. Tegyük hozzá, hogy nem is próbált meg tudakozódni felőle senki sem. Ezen a vidéken, ahol nem létezett semmilyen hatóság, ugyan kinek lett volna jogcíme kifaggatni ezt a férfit? Egy szervezett államban a rendőrséget érdekli az emberek múltja, és lehetetlen hosszabb ideig inkognitóban maradni. Itt viszont senki semmilyen hatalommal nem bírt, és mindenki szokásoktól függetlenül, törvények nélkül, a legteljesebb szabadságban élhetett.

A Tűzföldre érkezését követő első két évben Kau-dzser sehol sem próbált megtelepedni. Bekóborolta az egész vidéket, megismerkedett a bennszülöttekkel, de soha a közelébe se ment annak a néhány kereskedelmi kirendeltségnek, amelyet fehér telepesek tartottak fönn. Ha a szigetvilág valamely pontján hajó kötött ki, azzal ugyan kapcsolatba lépett, de mindig csak egy tűzföldi bennszülött útján, és pusztán azért, hogy felfrissítse készleteit és gyógyszertartalékát. Amit így vásárolt, azért vagy csereáruval fizetett, vagy spanyol és angol pénzzel, amiben láthatóan nem szenvedett hiányt.

Idejét azzal töltötte, hogy törzsről törzsre, táborhelyről táborhelyre vándorolt. Akár a bennszülöttek, vadászatból és halászatból élt; hol a partvidéken lakó családoknál, hol a beljebb tanyázó törzsek kunyhóiban és sátraiban húzta meg magát, s közben gyógyította a betegeket, segítette az özvegyeket és árvákat. Ezek a szegény ördögök imádták őt, és egyhamar azon a magasztaló néven kezdték emlegetni, amely utóbb széltében-hosszában ismertté vált az egész szigetvilágban.

Kau-dzser minden kétséget kizáróan művelt ember volt, alapos orvosi tanulmányokat végezhetett. Több nyelven beszélt: franciák, angolok, németek, spanyolok és norvégok egyaránt honfitársuknak vélhették volna. Ez a rejtélyes ember az addig megtanult nyelvek sorát hamarosan megtoldotta a jagonnal is: folyékonyan beszélte Magellánia legelterjedtebb nyelvét, amelyre misszionáriusok a Biblia néhány részletét is lefordították.

Magellánia, ahol Kau-dzser megtelepedett, korántsem lakhatatlan vidék, mint ahogy azt nagyon sokan hiszik, amióta felfedezői alaptalanul rossz hírét költötték. Túlzás volna persze földi paradicsomnak lefesteni, s azt is nehezen lehetne vitatni, hogy a Horn-foknál tomboló viharok gyakoriságánál csak féktelenségük nagyobb. De még Európában is akadnak országok, amelyek sokkal zordabb létfeltételek ellenére számos lakost tartanak el. Magellánia éghajlata rendkívül csapadékos, de a szigetvilágot körülölelő tenger vitathatatlanul jól szabályozza a hőmérsékletet, s olyan kemény hidegektől, mint Észak-Oroszországban, Svédországban és Norvégiában, itt nem kell tartani. A hőmérő higanyszála télen nem száll öt fok alá - igaz, nyáron sem emelkedik magasabbra tizenötnél.

A túlzottan borúlátó értékeléseknek nemcsak a meteorológiai megfigyelések, hanem már a szigetek arculata is ellentmond. A növényzet ekkora változatossága a jégövben már elképzelhetetlen. A hatalmas legelők kiterjedt állattartást tennének lehetővé, a széles erdőségekben bőven akad sarki bükkfa, nyír, borbolya és fűszerkéregfa. Haszonnövényeink nyilván hamar megszoknának itt, és közülük sok - még a búza is - jó termést hozna.

Nem lakhatatlan tehát ez a vidék, mégis kevesen lakják.

Népessége csupán kisszámú indiánból áll, akiket tűzföldiként vagy pecsera indiánként tartanak számon. Ezek igazi vademberek, az emberiség számkivetettjei, akik szinte fedetlen testtel élik nyomorúságos vándoréletüket a tágas pusztaságokon.

Történetünk kezdete előtt hosszú idővel Chile egy ízben szentelt már valamelyes figyelmet ennek az alig ismert régiónak, amikor a Magellán-szoros partján megalapította Punta Arenas nevű telepét.

Ennél többet azonban nem is tett, és e kolónia felvirágzása ellenére sem igyekezett megvetni a lábát Magellánia szigetvilágában.

Miféle események sorozata vezethette Kau-dzsert erre a legtöbb ember számára ismeretlen vidékre? Rejtély volt ez is, de erre a rejtélyre legalább részben megoldást kínált Kau-dzser kiáltása, amellyel a sziklafal tetejéről kihívást intézett az éghez, és szenvedélyes köszönetet mondott a földnek.

„Se Isten, se úr!”: az anarchisták klasszikus jelszava ez. Feltehetjük hát, hogy Kau-dzser is ehhez a bűnözőkből és vakbuzgó hívekből összevegyült szektához tartozott. Az előbbiek, akiket irigység és gyűlölet hajt, mindig kaphatók erőszakra és gyilkosságra; az utóbbiak igazi költők, akik arról álmodoznak, hogy az emberiség minden rossztól megszabadulhat, csupán a törvényeket kell eltörölnie, melyeket a rossz elleni küzdelmében alkotott.

Két fajtájuk közül vajon melyikhez tartozott Kau-dzser? Elszánt libertiárius lett volna, a közvetlen cselekvés és a tett általi propaganda híve, akit a nemzetek sorra mind kivetettek kebelükből, s aki nem talált már másutt menedéket, mint a lakható világ e távoli zugában?

E feltevést nehezen lehetett volna összeegyeztetni jóságával, amelynek már annyiszor bizonyságát adta, amióta a magellániai szigetvilágba érkezett. Ő, aki annyiszor vívott elkeseredett küzdelmet emberéletek megmentéséért, nyilván sohasem gondolt rá, hogy embert öljön. Anarchistának anarchista volt, hiszen annak vallotta magát, de az álmodozók közül való, nem pedig a bomba és a kés szakértőinek eszmetársa. Ha csakugyan így volt, száműzetését nyilván nem egy idegen akarat mérte rá büntetésként, hanem valamilyen benső drámájának ésszerű végkifejlete volt. Nemes álmától megrészegülten nyilván nem tudta többé elviselni a törvények vasszigorát, amelyek a civilizált világban a bölcsőtől a sírig pórázon tartják az embereket; elérkezett a pillanat, amikor fullasztónak érezte a levegőt a törvények végeláthatatlan erdejében, amelyek arra szolgálnak, hogy a polgárok önállóságuk árán vásárolhassanak egy kis jólétet és létbiztonságot. Mivel jelleme tiltotta, hogy jóról és rosszról vallott nézeteit erőszakkal terjessze, nem tehetett mást, olyan országot keresett, ahol nem ismerik még a szolgaságot, s talán ezért kötött ki végül Magellániában, a földkerekség egyetlen olyan pontján, ahol még csorbítatlan szabadság uralkodott.

Eleinte vagy két évig Kau-dzser nem hagyta el a nagy szigetet, ahol partra szállt.

A bennszülöttek bizalma egyre nőtt iránta, tekintélye gyarapodott a törzsek körében. Más szigetekről is eljöttek, hogy kikérjék tanácsát, onnan, ahol a kenus vagy pirogás indiánok élnek, akik némiképp különböznek a Tűzföldet benépesítő jakanáktól. Ezek a szerencsétlen pecserák, akik a többi törzshöz hasonlóan halászatból és vadászatból élnek, mindig eljöttek a „Jótevőhöz”, amikor az a Beagle-szoros partján tanyázott. Kau-dzser senkitől nem tagadta meg a jótanácsot vagy az ápolást. Súlyos helyzetekben, például ha valami járvány dühöngött, gyakran habozás nélkül kockára tette az életét is, hogy megküzdjön a sors újabb csapásával. Hírneve futótűzként terjedt az egész vidéken, még a Magellán-szoroson túl is. Mindenki tudta, hogy egy idegen telepedett meg a Tűzföldön, aki a hálás bennszülöttektől megkapta a „Kau-dzser” címet is. Többször hívták Punta Arenasba is, ő azonban mindannyiszor elhárította a meghívást, és ebbe semmilyen hatóságnak nem volt beleszólása.

Sejteni lehetett, hogy nem akar újra olyan földre lépni, ahol nem érezheti magát szabadnak.

Második magellániai évének vége felé történt valami, ami hatással volt élete későbbi folyására.

Kau-dzser tehát be nem tette volna a lábát Punta Arenasba, ebbe a chilei városkába, amely patagón területen fekszik, a patagónok viszont jó párszor betörtek magellániai területre. Lovaikkal együtt néhány óra alatt átkeltek a Magellán-szoros déli partjára, s végigportyázták az egész Tűzföldet - Amerikában raid-nek hívják az ilyen rajtaütéseket -, rátámadtak a tűzföldiekre, megsarcolták és kifosztották őket, gyermekeiket pedig elhurcolták a patagón törzsekhez rabszolgának.

A patagónok, illetve a tűzföldi indiánok külseje és szokásai között elég jelentős a különbség: a patagónok sokkal félelmetesebbek. A tűzföldiek halászatból élnek, és egyetlen közösségük a nagycsalád, a vadászó patagónok viszont összetartó törzseket alkotnak egy-egy törzsfőnök vezetése alatt.

Ezenkívül a tűzföldiek termetre is kissé elmaradnak szárazföldi szomszédaiktól: nagy, szögletes fejükről, kiugró pofacsontjukról, gyér szemöldökükről, horpadt koponyájukról lehet őket megismerni.

Mindent összevetve elég szánalmas lények, mégsem fenyegeti őket a kihalás, hisz számos utódot nemzenek; mondhatnánk, annyit, akár a táborhelyük körül nyüzsgő kutyák.

A patagónok ellenben magas termetűek, erőteljes és arányos testalkatúak. Nem nő szakálluk, hosszú, fekete hajukat hátul lógni hagyják, homlokukon pedig szalaggal rögzítik. Olajbarna arcuk az állkapocsnál szélesebb, mint a halántéknál, csillogó szemük kissé mongolosan keskeny, orruk széles és tömpe. Kitartó és rettenthetetlen lovasok, akiknek tágas térségek kellenek, hogy vágtathassanak fáradságot nem ismerő hátasaikon; végtelen legelők, hogy lovaik táplálékra leljenek; vadászmezők, hogy űzőbe vehessék a guanakót, a vikunyát és a nandut.

A Tűzföldre való betöréseik alkalmával Kau-dzser nemegyszer találkozott már e bősz fosztogatókkal, akiket sem Chile, sem Argentína nem képes megfékezni, de sohasem lépett még kapcsolatba velük.

1872 novemberében Kau-dzser vándorlásai során a Tűzföld nyugati partjára, a Magellán-szoros közelébe vetődött: ekkor kellett először beavatkoznia a patagónok ellen, az Inútil-öbölben élő pecserák védelmében.

Ez a mélyen a szárazföldbe nyúló öböl, amelyet északról mocsarak határolnak, nagyjából szemközt található azzal a hellyel, ahol Sarmiento egykor megalapította gyászos emlékű kolóniáját, az Éhség-kikötőt.

A patagónok egy csoportja az Inútil-öböl déli partján kötött ki, majd megtámadtak egy húsz családot számláló jakana táborhelyet. A támadók nemcsak számbeli fölényben voltak, testi erő és fegyverzet dolgában is felülmúlták a bennszülötteket.

Azok mégis megpróbáltak ellenállni, egy kenus-indián vezetésével, aki imént érkezett pirogáján a táborhelyre.

Ezt az embert Karrolinak hívták. Révkalauz volt, a Beagle-szorosba és a Horn-fok körüli szigettengerre merészkedő hajókat vezette a part mentén. Akkor is egy hajót kalauzolt Punta Arenasba, s onnan visszatérőben állt meg az Inútil-öbölben.

Karroli megszervezte az ellenállást, és a jakanák élén megkísérelte visszaverni a támadókat. A harc azonban nagyon egyenlőtlen volt. A pecserák nem tarthattak ki sokáig. Táborukat lerohanták, sátraikat fölborogatták, mindenütt vér folyt. A családokat szétkergették.

A harc közben Karroli fia, Halg, aki kilenc éves volt akkor, a pirogában várt az apjára. Egyszer csak két patagón rohant feléje.

A fiú biztonságos távolságba evezhetett volna a parttól, de ha így tesz, akkor az apja nem kereshet menedéket a csónakban.

Az egyik patagón a pirogába ugrott, és megragadta a gyereket.

Karroli éppen elmenekült a táborból, amelyet a támadók a hatalmukba kerítettek. Amikor meglátta, hogy egy patagón magával hurcolja a fiát, a gyermek segítségére akart sietni. A másik patagón nyila csak egy ujjnyira süvített el a füle mellett.

Mielőtt azonban ez újra megfeszíthette volna az íját, puskalövés dördült. A gyermekrabló halálos golyótól találva a földre rogyott, a társa azonban elmenekült.

A puskát egy fehér ember sütötte el, aki véletlenül vetődött a harc színhelyére. Ez az ember Kau-dzser volt.

Egy percet sem veszíthettek. Kötelénél fogva sebesen odahúzták a pirogát. Kau-dzser és Karroli a gyerekkel együtt beleugrottak, majd a nyílt vízre eveztek. Már egy kötélhossznyira jártak a parttól, amikor a patagónok nyílzáporral árasztottak el őket, és egy nyíl eltalálta Halg vállát.

Mivel a sérülés viszonylag súlyosnak tűnt, Kau-dzser nem akarta elhagyni társait addig, amíg szükség lehet a segítségére.

Ezért a pirogában maradt, amely megkerülte a Tűzföldet, és a Beagle-szoroson végighaladva a Nueva-sziget egy szélvédett kis öblébe futott be. Itt volt Karroli otthona.

Ekkor már nem kellett félteniük a fiút, mert a seb kezdett behegedni.

Karroli nem is tudta, hogyan fejezhetné ki háláját.

Az indián kikötötte a pirogát az öblöcske mélyén, majd partra szállt, és megkérte Kau-dzsert, hogy tartson vele.

– Ez az én házam - mondta neki -, itt lakom a fiammal együtt. Ha csak néhány napig maradsz, szívesen látunk, és pirogámmal majd visszaviszlek a szoros túlsó partjára. De ha mindörökre itt maradsz, akkor otthonom a tiéd is, én pedig hű szolgád leszek.

Ettől a naptól kezdve Kau-dzser nem hagyta el sem Karrolit és a gyermeket, sem a Nueva-szigetet. Karroli neki köszönhette, hogy lakályosabb lett az otthona, és hamarosan révkalauzi mesterségét is jobb körülmények közt gyakorolhatta. Törékeny pirogája helyébe Kau-dzser egy megbízható bárkát vásárolt, a Wel-Kiejt, amely egy norvég hajó szerencsétlenségéből származott. Ebbe fektették most a jaguár sebzette férfit.

Új életmódja nem akadályozta meg Kau-dzsert emberbaráti tevékenységében. Továbbra is látogatta a bennszülött családokat, és ott volt mindenütt, ahol segíteni, gyógyítani kellett.

Évek teltek el így, és minden jel arra mutatott, hogy Kau-dzser már mindörökre szabadon élhet ezen a szabad földön, amikor nem várt esemény zavarta meg élete nyugodt folyását.