A GUANAKÓ

Kecses állat volt, nyaka hosszú és elegánsan ívelő, tompora kerek, lába karcsú és inas, horpasza keskeny, rőt bundája fehérrel pettyezett, rövid, bojtban végződő farka igen szőrös. Guanakónak nevezték a vidéken ezt a kérődzőt. Messziről nézve lóra és lovasára hasonlított, és sok utazót megcsalt már a látszat, amikor lovascsapatnak nézett egy távolban vágtató guanakócsordát.

A széles, néptelen pusztaságon, ahol zörgő szittyó dugta ki hegyes leveleit a tüskés növények csomói közül, nem mutatkozott más állat, mint ez a guanakó, mely megállt egy dombocska tetején, és fürkészve szimatolta, mit hoz a könnyű keleti fuvallat. Figyelmes szemmel, fülét hegyezve hallgatózott: készen állt rá, hogy a legkisebb gyanús zajra eliramodjék.

A síkság korántsem volt mindenütt lapos: itt is, ott is hepehupák tagolták, amelyeket a felhőszakadások idején nagy erővel lezúduló víz alakított ki. Az egyik ilyen halom takarásában, a dombocskától nem messze egy bennszülött, egy indián kúszott előre, a guanakó azonban nem láthatta. A férfi teste háromnegyedrészt fedetlen volt, csak egy szakadozott állatbőr takarta.

Óvatosan, nesztelenül lopakodott előre a fű között, nehogy elijessze remélt zsákmányát. Az valahogyan mégis megorrontotta a veszélyt, mert nyugtalankodni kezdett.

Hirtelen egy lasszó hasított át süvítve a levegőn, s az állat köré tekeredett. A hosszú pányva azonban elvétette célját, s a guanakó lábáról a földre csúszott.

A dobás nem sikerült. A guanakó inaszakadtából futásnak eredt. Mire az indián fölért a dombtetőre, az állat már eltűnt egy sűrű facsoport mögött. A guanakó tehát megmenekült: annál nagyobb veszély leselkedett viszont most emberünkre.

Visszahúzta a lasszót, amelynek vége az övéhez volt rögzítve, és már indult lefelé a dombról, amikor alig néhány lépésnyire dühös ordítást hallott. Szinte abban a szempillantásban egy vadállat termett előtte.

A nagytestű jaguár szürkés bundáját fekete pöttyök tarkázták, közepükön egy-egy világosabb folttal, amelyek megannyi szembogárra emlékeztettek.

A bennszülött tudta, hogy a vérengző nagymacska egyetlen harapásával megfojthatja. Hátraugrott. Balszerencséjére egy kő kifordult a lába alól, és elvesztette az egyensúlyát. Sikerült kirántania az övéből a fókacsontból készült hegyes kését, és magasra tartott karral igyekezett védeni magát. Egy pillanatig azt remélte, talpra tud állni, és előnyösebb testhelyzetből folytathatja a küzdelmet, de erre nem maradt ideje. A kés éppen csak megkarcolta a jaguárt, s az dühödten a bennszülöttre támadt.

Ledöntötte a földre, és már a mellkasát marcangolta: az indián el volt veszve.

Ebben a pillanatban puskalövés dörrent. A jaguár szívét golyó járta át, s egy szempillantás alatt összerogyott.

Száz lépéssel odébb könnyű fehér füstfelhő gomolygott a part sziklái fölött. Az egyik ormon egy férfi állt, karabélyát még mindig vállához szorítva.

Jellegzetes európai vonásai elárulták, hogy nem lehet földije a sebesültnek. Bőrét megfogta a nap, de nem volt barna; orra nem ült laposan két mély szemüreg között; arccsontja nem volt kiugró, s homloka sem alacsony és hátrafelé keskenyedő, mint a bennszülötteké. Ellenkezőleg: arcvonásai erős értelemről tanúskodtak, széles, ráncok barázdálta homloka gondolkodóra vallott.

A férfi rövidre nyírt haja éppen úgy őszült, mint a szakálla.

Negyven és ötven év között járhatott, de ennél pontosabban bajos lett volna meghatározni a korát. Magas termete, erős felépítése, atlétai ereje makkegészséges embert mutatott. Arca erélyt és komolyságot sugallt, magatartása, mozdulatai, egész lénye azt a nemes büszkeséget sugározta, amelynek semmi köze az ostobák hiú gőgjéhez.

Látván, hogy másodjára nem kell elsütnie puskáját, leeresztette, bebiztosította és hóna alá vette a fegyvert, majd dél felé fordult.

Ebben az irányban a sziklafal lábánál a tenger széles tükre terült el. A férfi előrehajolt és lekiáltott:

– Karroli! - majd egy durva hangzású, torokhangokban bővelkedő nyelven még két-három szót mondott.

Néhány perc múlva a sziklafal egyik hasadékából egy tizenhét év körüli kamasz tűnt elő, nyomában egy idősebb férfival.

Mindketten kétségkívül indiánok voltak, egészen más alkatúak, mint a fehér ember, aki az imént oly bravúros lövéssel bizonyította ügyességét. Az idősebbik, aki elmúlhatott negyven éves, öt láb magas volt, izmos, széles vállú, erős mellkasú.

Vastag nyakán nagy, szögletes fej ült, arcán alig ütközött ki pár szál szőr, ritkás szemöldöke alól átható tekintettel szemlélte a világot. Bőre sötétbarna volt, haja hollófekete.

Állati jegyek keveredtek benne emberi vonásokkal, de egy szelíd és jóindulatú állat jegyei; ezt az elmaradott lényt nem valami vadhoz, hanem inkább egy jó, hűséges kutyához hasonlítaná az ember, egy bátor újfundlandihoz, amely gazdájának több mint társa: barátja.

Most is úgy sietett elő a hívásra, akár egy odaadó eb.

Ami az anyaszült meztelen, kígyó hajlékonyságú fiút - minden bizonnyal a fiát - illeti, ő jóval értelmesebbnek látszott az apjánál. Magasabb homloka, tüzesen csillogó szeme értelemre s - ami ennél is fontosabb - egyenes, őszinte jellemre vallott.

Amikor az indiánok odaértek hozzá, a két férfi néhány szót váltott a bennszülöttek nyelvén, amelyben a legtöbb szót egy rövid belégzés szakítja félbe, majd a jaguár teteme mellett fekvő sebesülthöz siettek.

A szerencsétlen nem volt tudatánál. A vérszomjas vad karmai felszántották a mellkasát, sebéből ömlött a vér. Amikor érezte, hogy egy kéz lefejti a testére tapadó durva állatbőrt, mégis fölnyitotta a szemét.

Mihelyt megpillantotta megmentőjét, szemében gyöngén fölfénylett az öröm, s vértelen ajkai egy nevet suttogtak:

– Kau-dzser!...

„Kau-dzser” barátot, jótevőt, megmentőt jelent a bennszülöttek nyelvén, és ez a szép név csakugyan a fehér emberé lehetett, mert jóváhagyólag bólintott.

Amíg ő elsősegélyt nyújtott a sebesültnek, Karroli leereszkedett a sziklafal hasadékán, majd hamarosan egy vadásztáskával tért vissza, amelyből orvosi készlet került elő, meg néhány üvegcse helyi növények kivonatával. Az indián a térdére támasztotta a sebesült fejét, hogy Kau-dzser kimoshassa a meztelen mellkason a sebeket és letörölgethesse a vért. Kau-dzser tépéseket itatott át az egyik flakon tartalmával, ezeket a sebre helyezte, majd összehúzta a sebszájakat. Végül levette a saját gyapjúövét, és azzal rögzítette a bennszülött mellkasán a kötést.

Megmarad vajon a szerencsétlen? Kau-dzser nem reménykedett benne. Aligha létezik olyan szer, amelytől ezek a mély sebek - amelyek talán a gyomorig és a tüdőig is elhatoltak - be tudnának hegedni.

Karroli észrevette, hogy a sebesült szeme újra kinyílik, és gyorsan megkérdezte tőle:

– Hol van a törzs?...

– Arra... arra... - suttogta a bennszülött kelet felé mutatva.

– Alighanem az ő táborhelyük fényeit láttuk az éjjel a szoros partján, nyolc-tíz mérföldre innen - mondta Kau-dzser.

Karroli bólintott.

– Még csak négy óra - szólt Kau-dzser -, de hamarosan megkezdődik a dagály. Csak napkeltekor indulhatunk el...

– Úgy van - szólt Karroli.

Kau-dzser folytatta:

– Halg és te vigyétek ezt az embert a bárkára, és fektessétek le. Mást nem tehetünk érte.

Karroli és fia hozzáláttak a dolgukhoz. Fölemelték a sebesültet, és a part felé indultak. Egyikük nemsokára visszatért, hogy elvigye a jaguár tetemét, amelyért a külföldi csempészek drága pénzt megadnak.

Amíg társai ezzel foglalatoskodtak, Kau-dzser odábblépett, és fölkapaszkodott az egyik szirtfalat csipkéző sziklaoromra.

Pillantásával innen az egész horizontot átfoghatta.

Lábánál szeszélyesen tagolt partszakasz rajzolódott ki, amely északról egy több mérföld hosszan elnyúló, széles tengerszorost határolt. A túlpartot, ameddig a szem ellátott, keskeny öblök cakkozták; a szigetekkel és szigetecskékkel tarkított partvonal csak halvány páraként sejlett a távolban. A hatalmas szirtfalak szegélyezte szorosnak sem kelet, sem nyugat felé nem lehetett látni a kijáratát.

Észak felé végtelen síkok és rétek terültek el. Felszínüket számos vízfolyás szabdalta: ezek néhol örvénylő, zuhogó patakként, másutt robajló vízesésként ömlöttek a tengerbe. A hatalmas préri egyhangúságát helyenként kis zöld szigetek: sűrű erdőségek törték meg. A fák csúcsait már kezdte bíborra festeni a lenyugvó nap. Lakott helyet hiába keresett volna errefelé a szem. Ebben az irányban masszív hegylánc zárta le a láthatárt; a hegycsúcsokon vakító gleccserek fehérlettek.

Keleti irányban még tagoltabb volt a vidék. A szirtfal teraszosan emelkedett a part fölé, majd hirtelen hegyes csúcsokba futva beleveszett a levegőégbe.

Teljesen kihaltnak tűnt a táj, s a szoros is épp olyan elhagyott volt.

Sehol egy vízi jármű, még egy kéregcsónak vagy egy vitorlás piroga sem. Ameddig a szem ellátott, sem a déli szigetekről, sem a partról, sem a sziklafal kiszögelléseiből nem szállt föl füst, mely emberi jelenlétről tanúskodna.

Elérkezett az a mindig kissé mélabús pillanat, amely közvetlenül megelőzi az alkonyatot. Nagy madarak zajos csapata körözött az égen, éjjeli szállást keresve.

Kau-dzser a karját összefonva olyan mozdulatlanul állt a sziklán, akár egy szobor. Arcán mégis elragadtatás fénylett, szemhéja néha megremegett, szemében pedig valami szent lelkesültség csillogott, amíg a föld és a tenger elébe táruló csodáját szemlélte: a földkerekség utolsó gazdátlan darabját, az utolsó vidéket, amelyet az ember még nem hajtott a törvény igájába.

Sokáig maradt így, fürdött a fényben és a könnyű szélben.

Karját kitárta és a végtelen tér felé nyújtotta, míg keblét nagy sóhajtás dagasztotta: mintha a mindenséget vágyott volna belélegezni! Tekintete, akárha az éggel dacolna, kevélyen mérte végig a földeket, s egy kiáltás szakadt fel a torkából: a korlátlan, határtalan szabadság vad áhítozása.

A világ anarchistáinak jelszavát harsogta, azt a híres mondatot, amely oly jellemző rájuk, hogy gyakran már-már a nevük helyett emlegetik; ez a négy szó sűríti magába félelmetes szektájuk tanításait.

– Se Isten, se úr!... - zengett Kau-dzser hangja, miközben a sziklafal peremén áthajolva, a habok fölé magasodva egy féktelen mozdulattal végigszántott a végtelen látóhatáron.