Via dolorosa.

Munro ezredes mindenekelőtt a bungalót, ama boldog tanyát akarta viszontlátni, ahol neje mint leány s mint boldog fiatal nő élt, ahol ifjúsága szép napjait töltötte, ahol utolszor látta őt s a küszöbön utolszor ölelték meg egymást.

E bungaló kissé kivül állt a városon, közel a katonai laktanyához. Most csak megfeketült romjai meredeztek, elégett, kitördelt és elszáradt fák között. Az ezredes nem akarta, hogy újra építsék vagy csak helyre is hozzák. Most hat év mulva is abban az állapotban volt, minővé a gyujtogatók tették.

Egy órát töltöttünk e puszta helyen. Az ezredes némán járt-kelt a romok között, melyek annyi emléket újítottak föl lelkében. Visszaidézte legboldogabb óráit s újra látta a fiatal hajadon leányt, e helyen, ahol született, ahol megismerkedtek, ahol egybekeltek. Néha behunyta szemét, hogy jobban láthassa elenyészett alakját.

Egyszerre, hirtelen mozdulattal, odahagyta e gyászos helyet s magával vont minket is.

Banks azt remélte, hogy az ezredes talán beéri e gyászos hely meglátogatásával... De nem! Munro Edvárd elhatározta, hogy fenékig kiüríti a leggyászosabb emlékek keserű poharát. A lady Munro lakhelye után viszont akarta látni a katonai laktanyát, ahol annyi áldozat, - kiknek vigasztalására magát a hős lelkű nő szentelte, - szenvedte a kegyetlen ostrom megpróbáltatásait.

E laktanya is kívül feküdt a városon; s miután az ostrom alkalmával leromboltatott, e helyre, ahol Cawnpore keresztény lakossága menhelyet keresett, most templomot építettek. Két sor fa között elvonuló kavicsos országúton közeledtünk az épülőben levő templom felé.¹

Itt ment végbe a borzalmas tragédia első felvonása; itt élt, tűrt, szenvedett lady Munro és anyja, mindaddig, míg a szerencsétlen kapituláció Nána-Sahib kezébe nem adta az áldozatok egész csoportját, kik akkor mészárszékre voltak szánva, holott az áruló nábob fogadást tett, hogy őket bántatlanul szállítja Allahabadba.

A még be nem fejezett emlék-templom körül láthatók voltak a régi téglafalak, s a Wheeler tábornok által emelt védművek maradványai.

Munro ezredes hallgatva és mozdulatlan állt e romok szemléletébe elmerülve. Emlékében élénken támadtak föl a borzalmas jelenetek, melyeknek ez volt színhelye. A bungaló után, ahol lady Munro boldog napjait élte - itt állt a börtönéül szolgált laktanya, ahol minden képzeletet felülmuló szenvedéseket kellett kiállani.

Most még hátra volt meglátogatni Bibi-Gárt, a kastélyt, amelyet Nána-Sahib börtönné változtatott, s ahol az a kút volt, mely a leölt áldozatok sírjává lett, ahova összehalmozva, bedobva, rakásra temették őket.

Mikor Banks észrevette, hogy Munro ezredes arra felé irányozza lépteit, megragadta barátja karját, hogy visszatartóztassa.

Sir Edward Munro keményen a szemébe nézett s iszonyúan nyugodt hangon így szólt:

– Menjünk.

– De Munro, kérlek -

– Úgy hát magam megyek.

Nem lehetett ellentállni.

Bibi-Gár felé irányoztuk tehát lépteinket mi is. E kastélyt szépen rendezett s gyönyörű fákkal beültetett kert előzi meg.

Ennek közepén nyolcszögű épület emelkedik, gót stílben. Csarnok gyanánt, mint egy nagy mauzoleum, veszi körül azt a kutat, melynek nyílása most kőépítménnyel van elzárva. Ez egy széles talapzat, lépcsőzetesen emelkedve s tetején egy szépen faragott szobor, a könyörület angyalát ábrázolva. Marochetti művészi vésőjének egyik utolsó műve.

E műemléket ide Lord Canning, az 1857-ki szipoj-lázadáskor Kelet-India kormányzója emeltette, Jule mérnökkari tábornok rajza szerint, s maga fedezte annak összes költségeit is.

Ez emlék, s az alatta rejlő kút előtt, - melybe a két nő, a, Nána-Sahib mészárosai által összemarcangolva, de talán még élve dobatott be, a többi áldozatokkal együtt, - Munro ezredes nem tartóztathatta vissza többé könnyeit. Térdre esett s leborult a márványemlék lépcsőjére.

Mellette állt Mac-Neil, hű őrmestere, s mellére nyomott kézzel sírt és imádkozott.

Tört szívvel némultunk el mindnyájan, nem tudva mondani semmit e vigasztalhatatlan bánat vigasztalására, s csak abban reménykedve, hogy Munro ezredes itt fogja elsírni szeme utolsó könnyeit.

Ah, ha ő is az elsők közt lett volna, a királyi hadseregből, akik Cawnporeba benyomultak, s a Bibi-Ghárban történt borzasztó mészárlás nyomait meglátták: talán azonnal szörnyet halt volna fájdalmában!

E jelenetről egy angol tiszt valóban borzalmas képet ad:

«Alig értünk Cawnporeba, mondja, ama szegény nők fölkeresésére siettünk, kiket a gyűlöletes Nána Sahib kezei közt tudtunk, - de későn, mert megtudtuk, hogy már lemészárolták őket. Iszonyú bosszúszomjtól sarkalva, s áthatva e szerencsétlen áldozatok által kiállott kínok érzetétől, különös és szilaj eszmék ébredtek bennünk. Bőszülten, majdnem őrjöngve szaladtunk a vértanuság szomorú színhelyére. A megaludt vér, szétmarcangolt tagok, borították a kis szoba padlóját, ahova be voltak zárva, s majdnem bokáig gázoltunk a vértócsában. Hosszú és selyemlágy hajfürtök, széttépett ruhadarabok, gyermek-cipőcskék, játékszerek hevertek szerteszét. A falak vérrel befecskendezve, a borzasztó halálküzdelmek nyomait viselték. Egy kis imakönyvet vettem fel a földről, melynek első lapján e megható följegyzés volt olvasható: «Június 27-én hoztak ide a hajóról... Július 7-én a Nána foglyai... Gyászos nap!»... De nemcsak ennyi iszony várt itt ránk. Még borzalmasabb volt a mély kút látása, melynek szűk öblébe voltak bedobva s összezsufolva e gyöngéd lények összemarcangolt tagjai.»

Sir Edward Munro nem volt jelen, mikor Hawelock tábornok katonái a várost elfoglalták. Ő két nappal később érkezett e borzalmas vérontás után. S akkor már nem láthatott egyebet, mint a befödött kutat, mely a Nána-Sahib kétszáz áldozatának névtelen sírjává lőn.

Banksnak sikerült végre, az őrmester segítségével, erővel elvonszolni őt e gyászos helyről.

De Munro ezredes soha sem felejthette el azt a két szót, mit Hawelock tábornoknak egy katonája, szuronya hegyével karcolt fel a kút kőpárkányára:

«Remember Cawnpore!» (Emlékezzél Cawnporera!)