Észak felé.

Tizenegy órakor már ismét tanyánkon voltunk, de - bármennyire óhajtottuk volna Cawnporet mielőbb hátunk mögött hagyni - a gőzgép vízszivattyúján némi igazítani való lévén, utunkat másnap reggel előtt folytatnunk lehetetlen volt.

Így egy fél nap rendelkezésemre állt; s nem fordíthattam azt jobbra, mint ha Lucknowt látogatom meg, habár csak futólag is, hogy - amint mondani szokták - némi benyomást nyerjek felőle. Banks nem akarta, hogy utunkat arra felé vegyük, mivel e város a szerencsétlen lázadás egyik gyúpontja lévén, Munro ezredes keserű emlékei ismét felújultak volna s így én - csak magam tettem a kirándulást oda.

Délben tehát, elhagyva a gőzházat, a szárnyvasútra ültem, mely Cawnporet Lucknowval összeköti. Az utazás alig tartott két óráig s az oudei királyság fővárosába értem, hogy rövid szemlét tartsak annak nevezetességei fölött, melyekről már annyit hallottam, kivált a XVIII. században a muzulmán császárok alatt épült műemlékeiről.

Egy francia, lyoni születésű s Martin nevű egyszerű katona, a Lally-Tollendal hadosztályból, aki 1730-ban az oudei király kegyencévé lett, volt tervezője, rendezője, mondhatni építője, a hindosztáni főváros úgynevezett csodáinak. Az uralkodók hivatalos palotája, a kaiserbag, vegyüléke a legkülönbözőbb s összeférhetetlenebb építészeti ízléseknek, minőt csak egy káplár képzelete összehordhat. Felületes mű, minden belbecs nélkül, keveréke a hindu, kínai, mór és európai ízléseknek. Párja egy kisebb palota is, a Farikbakcs, mely szintén a Martin műve. Az Imambara meg, melyet Kaifiatulla, a XVII. század leghíresebb hindu építésze, az erőd közepére épített, már valóban nagyszerű s meglepő hatást tesz, apró csengetyűi ezerével, melyek párkányzatait díszítik.

Nem hagyhattam el Lucknowt a nélkül, hogy a Konstantin-palotát is meg ne tekintsem, mely szintén a francia káplár műve s róla «de la Martiniére-palotának» is nevezik. Megnéztem a szomszéd kertet is, a Segunder-bag-ot, hol százanként mészárolták le a szipojokat, kik az egyszerű katona sírját megszentségtelenítették.

Megjegyzem egyébiránt, hogy Martin nem az egyetlen francia név, mely Lucknowban tiszteletben áll. Egy afrikai vadászaltiszt, Duprat nevű, annyira kitüntette magát vitézségével a lázadás alatt, hogy a fölkelők vezéri állást ajánltak neki, ha élökre áll; Duprat azonban nemesen visszautasította, dacára a neki igért roppant kincseknek s dacára a fenyegetéseknek. Hű maradt az angolokhoz. De a szipojok, dühökben, hogy magok részére meg nem nyerhették, valóságos hajtóvadászatot tartottak reá. «Kutya hitetlen» - mondták - «akaratod ellen is a mienk léssz.» Az is lett, de csak halva.

E két derék francia nevét a visszatorlásban is egyesítették az angolok; s leöldösték a szipojokat, kik egyiknek a sírját megfertőztették, a másikét pedig megásták.

Miután még megbámultam a gyönyörű kerteket és parkokat, melyek üde zöld keretül szolgálnak ez ötszázezer lakosú nagy városnak, miután a főutcákat s a Hazrat-Gaudi nevű felséges boulevardot elefántháton jártam be, - ismét vasútra ültem s estére visszatértem Cawnporeba.

Másnap, május 31-én, már hajnalban úton voltunk.

– Végre, - kiáltott föl Hod kapitány, - csakhogy kifogytunk már a sok Allahabad, Cawnpore, Lucknow s a többi városból, melyekkel részemről annyit se gondolok mint egy üres tölténnyel.

– Úgy van Hod, - felelt Banks, - most már egyenest északnak tartunk, függőlegesen a Himmalaya-vonalra.

– Bravo! - szólt a kapitány; az igazi India, nem is ezek az unalmas városok, kiállhatatlan hinduikkal, hanem a hegy- és erdő-vidék, hol szabadon élnek az én barátaim: az elefántok, oroszlánok, tigrisek, párducok, gepárdok, medvék, bivalyok, kigyók! Ez a félsziget egyetlen lakható része igazán! S meglátja ön Maucler, nem fog visszakívánkozni a Ganges völgyének elhagyott csodáihoz.

– Az önök társaságából, kedves Hod, sehova sem fogok kívánkozni, feleltem mosolyogva.

– No de, - szólt Banks, - India északán is vannak ám érdekes városok; ott van Delhi, Agra, Lahore...

– Eh, ki hallott valaha ezekről a nyomorult mezővárosokról! - kiálta fel Hod megvetőleg.

– Nyomorult mezővárosok? - viszonzá Banks. - Nem Hod, pompás városok. Legyen nyugodt barátom, folytatta hozzám fordulva, gondunk lesz, hogy ön mindezeket megláthassa, a nélkül, hogy a kapitány vadász-terveit zavarnók.

– Jó, jó, Banks! - mondta Hod - de vallja meg, hogy utazásunk tulajdonkép csak ma kezdődik.

S egyszerre, mintha valami jutott volna eszébe, erősebb hangon elkiáltá magát:

– Fox!

A hűséges inas azonnal megjelent.

– Parancsoljon, uram.

– Fox! minden puska rendben legyen.

– Mind rendben van.

– Töltényeket készíts.

– Készen vannak.

– Készíts még többet.

– Igen is.

– A harmincnyolcadikra nem lehet már soká várnod. Érted-e?

Fox szeme fölvillant az örömtől:

– Készen tartok számára egy jó kis robbanó golyót, annak a harmincnyolcadiknak a számára, melyre nem lesz oka panaszkodni.

– Mehetsz, Fox.

Fox katonásan köszönt, sarkon fordult s eltávozott.

Utazásunk hátralevő második felének egyszerűen kitűzhettük az irányát, melyet - ha csak valami váratlan közbe nem jő - nem is lesz szükség megváltoztatni.

Mintegy hetvenöt kilométernyire utunk még a Ganges mentén kellett hogy haladjon fölfelé északnyugati irányban; onnan kezdve azonban egyenesen északnak fordul, a nagy folyam egy mellékfolyója és a Gutmi folyó egy másik mellékfolyója között. Ez által kikerülhetjük az átmenetelt egy csomó kisebb vízen; s Biswán át rézsutosan haladva, emelkedünk a nepáli hegység első hullámzatos dombjaira, az Oude és Rohilkánd tartományok nyugati részein át.

Ez utat a mérnök igen gondosan választotta s tervezte ki, hogy minél kevesebb akadályba ütközzünk. Ha e vidéken nehezebb lesz is majd kőszénhez jutnunk, de fában sehol sem szenvedünk hiányt; acélóriásunk pedig könnyen fog haladhatni, gyors vagy lassú lépésben, amint kívánjuk, a mindenütt jókarban tartott utakon, a hindu félsziget legszebb erdőségei között.

Körülbelül nyolcvan kilométer távolság választott el Biswa kis várostól. Elhatároztuk, hogy mérsékelt gyorsasággal fogunk haladni, s hat napot szánunk ez útra. Így meg-megállhatunk, ahol a vidék tetszeni fog, s a társaság vadász-tagjai is tölthetik kedvöket. Hod kapitány s legénye Fox, akikhez még Gumi is csatlakozott, könnyen csatangolhattak kényök, kedvökre, míg érc-elefántunk lépésben poroszkált. Bár kevéssé voltam gyakorlott vadász, néha én is követtem őket hajtásaikban.

Meg kell vallani, hogy mihelyt utazásunk ez új korszakába lépett, Munro ezredes is kevésbé látszott magába vonultnak. Mintha a városok vonalából kiérve, társaságosabbá vált volna, távol a leggyászosabb emlékek színhelyétől, melyet elhagytunk. Ismét visszanyerte kedélye régi nyugalmát, melyet Kalkuttában élvezett. Társalgása, étkezéseink alatt, élénkebbé vált s néha esténként is, ha megállottunk, későig el-elbeszélgetett a szép éjeken, melyek a meleg évszakban egyedül élvezhetők. Ami Mac-Neilt illeti, a cawnporei kútnál tett látogatás óta még sötétebbnek látszott mint azelőtt. A Bibi-Ghár látása csak szította benne a bosszúvágyat, melynek kielégítéséről soha sem mondott le.

– Nána Sahib! - mondta egyik nap - nem uram, nem! Lehetetlen, hogy megölték volna őt, előlünk.

De visszatérek utunk első napjára, mely minden esemény nélkül telt el. Hod kapitánynak s Foxnak egyszer sem nyílt alkalmuk puskájukat arcukhoz emelni, hogy valamely vadat célba vehessenek. Mintha csak az acél-szörny megjelenése riasztotta volna el a vadállatokat. Parazard mester, ki az asztalra való vadat mindennap beszerezte, vagy megkívánta, hogy beszerezzék neki, nem bánta ha tigriseket nem lőnek is, - hiszen azok nem sütni valók. De a szenvedélyes vadászoknak, mint Hod, annál bosszantóbb volt, hogy az igazi vadak távol tartják magokat.

Pedig a következő napokon, június 1-én és 2-án sem volt különben. Ez már valóban kétségbeejtő kezdett lenni.

– Kicserélték az én Indiámat! Nem ismerek Oudera! - ismételte Hod kapitány mindegyre. - Mintha csak Európában volnánk! Annyi tigrist se láttunk, mint akár a skót alföldön!

– Lehet, kedves Hod, - vigasztalta őt Munro ezredes, - hogy közelebbről nagy hajtóvadászatokat tartottak s azok gyérítették meg a nagy vadat. De ne féljen, legyünk csak a nepáli hegyek közt, majd találunk ott eleget.

– Már csak be kell várnom, különben golyóinkat serétekké kell öntenünk s apró vadra lövöldöznünk a Parazard mester konyhája számára...