DÉL CSILLAGA

Jacobus Vandergaart visszatértének híre futótűzként terjedt el. Nemsokára tömegesen tódultak az udvarházba a látogatók, hogy megszemléljék a Kopje csodáját. Hamarosan értesültek arról is, hogy a gyémánt Watkins kisasszonyé, de nem is ő, inkább az édesapja az igazi tulajdonos. Ez a körülmény lázasra fokozta az általános érdeklődést a gyémánt iránt, amely az ember és nem a természet műve volt.

Itt meg kell jegyezni, hogy még eddig semmi sem szivárgott ki a szóban forgó gyémánt mesterséges eredetéről. Egyfelől a griqualandi bányászoknak volt eszük, hogy ne híreszteljék el a titkot, amely közvetlen anyagi romlásukat okozhatta volna. Másfelől Cyprien semmit sem akart a véletlenre bízni, ezért nem ejtett szót a dologról, és úgy döntött, hogy a Dél csillagáról szóló jelentést sem küldi el addig, amíg elért sikerét nem ellenőrizte egy második kísérlettel. Meg akart bizonyosodni, hogy amit egyszer megcsinált, meg tudja csinálni másodszor is.

Az általános érdeklődés, mint mondottuk, lázasra fokozódott, és John Watkins jószerével nem tagadhatta meg a kíváncsiság kielégítését, különben is a dolog hízelgett a hiúságának. Ezért hát a Dél csillagát puha gyapotvánkosán rátette arra a kis fehér márványoszlopra, amely fogadószobájának kandallója előtt állt, és egész nap karosszékében ülve őrizte a csodálatos drágakövet és mutogatta a látogatóknak.

James Hilton volt az első, aki figyelmeztette, mennyire oktalan a viselkedése. Hát nem számol azzal, minő veszélyeket idéz saját fejére, amikor így mindenki szeme elé tárja az óriási értéket, amelyet házában tart? Hilton véleménye szerint sürgősen külön rendőrcsapatot kell kérni Kimberley-ből, mert különben megeshetik, hogy már a legközelebbi éjszaka sem múlik el baj nélkül.

Watkins megrémült ettől a vészes kilátástól és sietve megfogadta vendégének ésszerű tanácsát. Csak akkor nyugodott meg, mikor estefelé egy szakasz lovasrendőr vonult be a farmra. A huszonöt embert a melléképületekbe szállásolták el.

A kíváncsiak özönlése nőttön-nőtt a következő napokban, és a Dél csillaga hírneve csakhamar túlszárnyalta a kerület határait, és a legtávolabbi városokba is eljutott. A gyarmati újságok egyik cikket a másik után közölték a gyémántról, leírták méreteit, alakját, színét, ragyogását. A durbani távíróhivatal csak úgy ontotta a részleteket tartalmazó sürgönyöket Zanzibáron és Adenen át előbb Európába és Ázsiába, majd a két Amerikába és Óceániába is. Fényképészek versengtek a megtiszteltetésért, hogy felvételeket készíthessenek a csodagyémántról. Képesújságok kiküldött rajzolói sorra jelentkeztek, hogy megörökítsék. Egyszóval világraszóló esemény volt.

Egész legendakör támadt körülötte. Fantasztikus mesék keringtek a bányászok közt arról, hogy holmi rejtelmes tulajdonságai vannak. Olyasmit suttogtak, hogy egy fekete gyémánt okvetlenül balszerencsét hoz! Sokat tapasztalt emberek fejcsóválva jelentették ki, hogy őnekik bizony nem kellene az az ördögadta kő, legyen csak Watkinsé. Elég az hozzá, a Dél csillagát sem kímélte meg a rosszindulatú szóbeszéd, sőt rágalom, amely minden hírességet nyomon követ. A gyémánt persze mit sem törődött ezzel, és tovább is

*...fényt árasztott
a sötétlelkű káromlókra!*

Nem így Watkins, akit kétségbeejtettek ezek a pletykák. Úgy rémlett neki, hogy valamiképpen csökkentik a kő értékét, és személyes sértésnek vette a locsogást. Amióta a gyarmat kormányzója, a közeli helyőrségek tisztjei, bírók, főhivatalnokok, különféle testületek mutatták be hódolatukat drágaköve előtt, valósággal szentségtörésnek érezte a Dél csillaga rovására elejtett szabadszájú megjegyzéseket.

Valahogyan vissza akart vágni a szóbeszédre, s mivel különben is kedvelte a bőséges eszem-iszomot, elhatározta, hogy nagy bankettet rendez drágalátos gyémántja tiszteletére, amelyet jó pénzért szándékozott értékesíteni - akármit is beszél Cyprien, s akárhogy is szeretné leánya megtartani eredeti alakjában.

És lám, oly erősen befolyásolja a gyomor az emberek nagy többségének nézeteit, hogy elég volt bejelenteni a tervezett lakomát, a Vandergaart-Kopje közvéleménye máról holnapra gyökeresen megváltozott. Olyanok, akik eddig a legrosszabb indulattal nyilatkoztak a Dél csillagáról, egyszerre hangot változtattak, kezdték mondogatni, hogy a drágakőnek voltaképpen semmi köze a neki tulajdonított ártalmakhoz, és alázatosan igyekeztek kieszközölni Watkins úr meghívását.

A Vaal völgyében utóbb sokáig emlegették ezt az ünnepi lakomát. Erre a napra lebontották Watkins fogadószobájának egyik falát, mellé sátrat állítottak, a sátor alatt nyolcvan személyre terítettek. Az asztal közepét hatalmas tál pecsenye foglalta el, a királyi marhagerincet egészben sült bárányok és a környék vadállományának legpompásabb példányai körítették. Főzelékfélék és gyümölcsök garmadái, hellyel-közzel egymásra rakott és csapra vert sörös- és boroshordók egészítették ki e valóban pantagrueli dáridó¹ étrendjét.

Égő gyertyákkal körülvéve, Watkins úr háta mögött márványtalapzaton trónolt a Dél csillaga, a tiszteletére rendezett avatóünnepségen.

Húsz, külön erre az alkalomra felfogadott kaffer végezte a felszolgálást, Matakit felügyelete alatt, aki maga ajánlkozott erre a parancsnoki tisztségre - gazdája engedelmével.

A rendőrszakaszon kívül, amelyet Watkins úr hálából az őrködésért vendégül látott, ott voltak a bányatelep és a környék előkelőségei, Mathys Pretorius, Nathan, James Hilton, Annibale Pantalacci, Friedel, Thomas Steel és még vagy ötvenen.

Még a farm háziállatai is, ökrök, kutyák, főként pedig Watkins kisasszony struccai, kivették részüket a lakomából, mindegyikük koldult valami ételmaradékot.

Alice az asztal alsó végén ült, édesapjával szemközt, és szokott kedvességével háziasszonykodott. De titokban nagyon fájlalta, hogy sem Cyprien Méré, sem Jacobus Vandergaart nem volt jelen - bár megértette távolmaradásukat.

A fiatal mérnök lehetőleg mindig kerülte a Friedel és Pantalacci-féle emberek társaságát. Nagy jelentőségű találmánya óta meg különösen, mert tudta, hogy azok nem sok jóindulattal viseltetnek iránta, hallott a fenyegetőzésükről is a gyémántcsináló ellen, aki találmányával teljes anyagi romlásukat okozhatja. Ezért nem vett részt a lakomán. Ami Jacobus Vandergaartot illeti, akinek kibékítésére John Watkins több ízben tett kezdeményező lépéseket, gőgösen visszautasított minden ilyen közeledést.

A bankett vége felé tartott. Hogy teljes rendben folyt le, annak köszönhető, hogy Watkins kisasszony jelenléte a legotrombább vendégeket is illendőségre késztette, jóllehet Mathys Pretorius most is, mint mindig, Annibale Pantalacci rossz tréfáinak céltáblája volt. A gézengúz nápolyi a legképtelenebb hazugságokkal rémisztgette a boldogtalan búrt. Például, hogy rakéta fog robbanni az asztal alatt!... Csak arra vártak, hogy Miss Watkins visszavonuljon, amikor is a lakmározó társaság legkövérebb tagját majd arra ítélik, hogy tizenkét üveg gint igyon meg egyvégtében!... Úgy tervezték, hogy a dáridót nagy bunyózás és általános revolvercsata fogja megkoronázni.

De mielőtt erre sor kerülhetett volna, John Watkins kése nyelével megkocogtatta poharát, hogy mint a bankett elnöke megnyissa a hagyományos pohárköszöntők sorát.

Csend lett. A házigazda fölállt, kinyújtóztatta hórihorgas termetét, két hüvelykujját az abrosz szélének feszítette, s a gyakori italozástól kissé reszelős hangján belekezdett szónoklatába.

– Bányász- és telepeséletem nagy emléke gyanánt fogom őrizni a mai napot - mondotta. - Feledhetetlen érzés, hogy küzdelmes ifjúságom után most itt, Griqualand gazdag földjén, szerény házamban egybegyűlt nyolcvan jó barátommal ünnepelhetem a világ legnagyobb gyémántját! Igaz ugyan, hogy a tisztelt jelenlevők bármelyike akár már holnap egy még nagyobbat is találhat. De épp ez az ingerlő és poétikus oldala a bányászéletnek! (Élénk helyeslés.) Őszintén kívánok ilyen szerencsét minden kedves vendégemnek! (Nevetés, taps.) Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy aki az én helyemben nem nyilvánítaná magát elégedettnek, azt igazán nehéz kielégíteni!... Végezetül javasolom, tisztelt vendégkoszorú, ürítsük poharunkat Griqualand virágzására. Kívánják velem együtt, hogy a gyémántok piacán - bármiféle konkurrencia lépne is fel - az árak szilárdak maradjanak. Most pedig kívánjunk szerencsés utat Dél csillagának, amely rövidesen elindul szárazon és vízen, hogy előbb Fokföldön, majd Angliában ragyogtassa páratlan szépségét.

– De nem veszélyes vállalkozás-e Fokföldre szállítani egy ilyen nagyértékű követ? - vetette közbe Thomas Steel.

– Ó, erős kíséretet kap! - válaszolt Watkins. - Számos gyémánt utazott már ily körülmények közt, és mindegyik szerencsésen megérkezett.

– Még Durieux de Sancy úr gyémántjai is - szólt Alice -, pedig ha a szolgája nem olyan önfeláldozó...

– Miféle rendkívüli dolog történt vele?

Alice nem kérette magát, elmondta az érdekes anekdotát:

– De Sancy úr francia nemesember volt. III. Henrik király udvartartásához tartozott. Övé volt az a híres gyémánt, mely mindmáig a nevét viseli. Megjegyzendő, ez a gyémánt már előzőleg is több kalandon esett át. Nevezetesen egyik tulajdonosa, Merész Károly burgundiai herceg az ujján viselte, mikor Nancy ostrománál elesett. Holttestén megtalálta egy svájci zsoldos és egy forintért eladta egy szegény papnak, az meg öt vagy hat forintért továbbadta egy zsidónak. Abban az időben, amikor Sancy úr tulajdonába került, a királyi kincstár nagy szorultságban volt, és Sancy úr fölajánlotta, hogy elzálogosítja gyémántját s a kapott pénzt kölcsönadja a királynak. A kölcsönadó ekkor Metzben tartózkodott. Intézkedett, hogy a drágakövet küldjék el neki egyik szolgájával. Amikor megkérdezték tőle, nem fél-e, hogy az embere Németországba szökik, így válaszolt: „Megbízom benne.”

De hiába volt a nagy bizalom, se az ember, se a gyémánt nem érkezett meg Metzbe. Az udvarnál gúnyolták is emiatt Sancy urat. De ő megint csak azt mondta: „Tűzbe teszem a kezem a szolgámért. Ha nem ért ide, akkor meggyilkolták.” - És csakugyan, mikor keresésére indultak, megtalálták a hulláját egy árokban.

„Nyissák föl a gyomrát! - rendelkezett Sancy úr. - Benne kell lenni a gyémántnak.”

A parancsot teljesítették, és az állítás beigazolódott. A szerény hős, akinek a nevét sem őrizte meg a történelem, mindhalálig hű maradt kötelességéhez és a becsületéhez, amint a régi krónikás írja: tettével elhomályosítva a tündöklő gyémántot, amelyet magával vitt.

– Nagyon csodálnám - fejezte be mondókáját Alice -, ha útközben a Dél csillaga végszükség esetén nem késztetne valakit hasonló önfeláldozásra!

Általános tetszés fogadta Watkins kisasszony előadását. Nyolcvan kéz emelte magasba poharát, és minden szem önkéntelenül a kandalló felé fordult, hogy hódolattal adózzon a hasonlíthatatlan drágakőnek.

A Dél csillaga nem volt ott a talapzaton, ahol még az imént vakítóan szikrázott Watkins úr háta mögött!

Nyolcvan arcon oly szembeötlő volt a megdöbbenés, hogy a házigazda hátrafordult, megtudni az okát.

Amikor meglátta az üres talapzatot, abban a pillanatban összeroskadt karosszékében, mintha villám csapott volna belé.

Gyorsan köréje gyűltek, letépték a nyakravalóját, vizet locsoltak a fejére... Végre magához tért.

– A gyémánt! - hörögte ijesztő hangon. - A gyémánt!... Ki vitte el a gyémántot?

– Uraim, senkisem távozhat! - rendelkezett a rendőrszakasz parancsnoka, és őrséget állított a terem kijáratához.

A vendégek meghökkenve néztek egymásra, vagy halkan cserélték ki észrevételeiket. Öt perce sincs, hogy legtöbbjük látta vagy legalább látni vélte a gyémántot. De a tényt nem lehetett letagadni: a gyémánt eltűnt.

– Követelem, hogy minden jelenlevőt távozás előtt motozzanak meg! - indítványozta Thomas Steel szokott karakán módján.

– Úgy van! helyes! - hangzott az egyhangúnak tetsző válasz, amire John Watkins szemében a remény halvány sugara csillant meg.

A rendőrtiszt sorba állította a lakoma valamennyi résztvevőjét, és legelőször önmagát vetette alá a kívánt műveletnek. Kifordította zsebeit, lehúzta cipőit és engedte, hogy aki akarja, végigtapogassa ruháját. Azután minden egyes alárendeltjén elvégezte ugyanezt a kutatást. Végül a vendégek egyenként elvonultak előtte és egymás után a legalaposabban megmotoztatták magukat.

Semmi eredmény.

Akkor a terem minden zegét-zugát a leggondosabban átkutatták... A gyémántnak hűlt helye volt.

– Hátra vannak még a felszolgálást végző kafferek! - szólt a rendőrtiszt, aki nem akart kudarcot vallani.

– Úgy van!... a kafferek! - zúgott a terem. - Elég nagy zsiványok, kitelik tőlük, hogy elkövették a csínyt!

Pedig a szegény ördögök kevéssel Watkins szónoklatának elkezdése előtt kimentek a teremből, mivel többé nem volt rájuk szükség. Ott künn kuporogtak a szabad ég alatt gyújtott nagy tűz körül, s miután bekebelezték a lakomáról megmaradt pecsenyét, hangversenyre készülődtek, amúgy kaffer módon. Lopótökből csinált gitárok, orrlikon át fújható fuvolák, különféle dobok és tamtamok már belekezdtek abba a szörnyű kakofóniába, amely a dél-afrikai bennszülöttek minden zenei produkciójának elmaradhatatlan előjátéka.

Ezek a kafferek valójában nem is tudták, mit akarnak tőlük, amikor beterelték őket, hogy átkutassák gyér ruházatukat. Csak annyit értettek meg, hogy valaki valahol ellopott egy nagyértékű gyémántot. Ez a motozás is, éppúgy, mint az előbbiek, hasztalan és eredménytelen volt.

– Ha a tolvaj a kafferek közül való - márpedig csakis az lehet -, azóta már tízszer is biztos helyre vihette a zsákmányát - jegyezte meg találóan az egyik vendég.

– Világos - mondta a rendőrtiszt -, s alighanem csak egy mód van a leleplezésre: egy fajtájukbeli varázslóhoz kell fordulni. Ezen az úton néha sikerül...

– Ha megengedik - szólalt meg Matakit, aki még ott volt földijei közt -, én vállalkozom a kísérletre.

Ezt az ajánlatot nyomban elfogadták, és a vendégek a kafferek körül helyezkedtek el. Azután Matakit, aki otthonos volt a varázsló szerepében, nekikészülődött a nyomozásnak.

Mindenekelőtt kettőt-hármat szippantott egy szarvból készült tubákszelencéből, amelytől sohasem vált meg.

– Most megcsinálom a pálcapróbát! - mondta az előkészületi művelet után.

Egy közeli bokorról levágott húsz vesszőt, ezeket pontosan összemérte és egyformán tizenkét angol hüvelyk hosszúságúra nyeste. Azután sorba állította a kaffereket, szétosztotta köztük a pálcákat, egyet magának tartott meg.

– Egy negyedórára menjetek, ahová akartok - mondta ünnepélyesen a társainak -, és csak akkor jöjjetek vissza, ha tamtam-ütést hallotok! Ha a tolvaj köztetek van, annak a pálcája háromujjnyival meg fog hosszabbodni.

A kafferek elszéledtek. Láthatóan erősen hatott rájuk a kis szónoklat, mert jól tudták, hogy a griqualandi hatóságok sommásan járnak el, egy-kettőre lefogják az embert, s mielőtt védekezhetne, már fel is kötik.

A vendégek érdeklődve figyelték ezt a különös színjátékot, és természetesen különféleképpen kommentálták.

– Ha közöttük van a tolvaj, esze ágában sem lesz visszajönni - jegyezte meg az egyik.

– Éppen azáltal vall saját magára! - felelte a másik.

– Dehogyis! Túl fog járni Matakit eszén és egyszerűen levág három ujjnyit a maga pálcájából, hogy elbűvészkedje a rettegett meghosszabbodást.

A varázsló valószínűleg erre számít, a pálca megrövidülése fogja elárulni a bűnöst.

Letelt a tizenöt perc. Matakit erős tamtam-ütéssel beszólította a gyanúsítottakat. Egytől egyig visszajöttek, sorba álltak, és átadták neki a pálcáikat. Matakit elvette, nyalábra fogta, megállapította, hogy tökéletesen egyformák. Már éppen el akarta dobni az egész csomót és kijelenteni, hogy a próba honfitársai becsületessége mellett bizonyított, de hirtelen másra gondolt. A visszakapott pálcákat összemérte azzal, amelyet az imént magának tartott meg.

Valamennyi háromujjnyival rövidebb volt!

A szegény ördögök jónak látták ilyen ügyetlen óvatossággal élni a meghosszabbodás ellen, ami babonás képzeletük szerint nagyonis lehetséges volt. Ez éppenséggel nem vallott arra, hogy tiszta lenne a lelkiismeretük, és kétségtelen, hogy aznap mindegyikük lopott valamilyen gyémántot.

Általános hahota fogadta a nemvárt eredményt. Matakit lesütötte szemét, nyilván végtelenül megalázónak érezte, hogy az a módszer, amely otthon a falujában annyiszor bizonyult hatásosnak, a civilizált világban ily csúfosan csődöt mondott.

– Uram, ezek után nincs más hátra, mint beismerni tehetetlenségünket - fordult tisztelegve a rendőrtiszt Watkins úrhoz, aki kétségbeesetten ült a karosszékén. - Talán több szerencsénk lesz holnap, amikor nagy jutalmat tűzünk ki annak, aki a tolvaj nyomára vezet.

– A tolvaj! - kiáltott fel Annibale Pantalacci. - Miért ne lehetne a tolvaj éppen az, akit ön a fajtájabeliek bírájává tett meg?

– Kire gondol? - kérdezte a rendőrtiszt.

– Hát... Matakitra, aki nyilván abban a reményben játszotta meg a varázslót, hogy saját magáról elterelheti a gyanút!

Ha valaki ebben a pillanatban figyeli Matakitot, láthatta volna, hogy különös fintort vág, gyorsan kisurran a teremből, és futásnak ered a kunyhója felé.

– Igen! - folytatta a nápolyi. - A társaival együtt szolgált fel a lakoma alatt!... Alattomos gazfickó az a kaffer, akit Méré úr olyan nagyon megkedvelt, ördög tudja, mért.

– Matakit becsületes fiú, felelek érte! - vette védelmébe Watkins kisasszony Cyprien szolgáját.

– Honnét tudod? - förmedt rá John Watkins. - Igenis, kitelik tőle, hogy szemet vetett a Dél csillagára!

– Még nem lehet messze! - szólalt meg a rendőrtiszt. - Egykettőre elcsípjük és megmotozzuk! Ha a gyémántot megtaláljuk nála, ahány karát, annyi korbácsütést kap, s ha nem hal bele, a négyszázharminckettedik után lógni fog!

Miss Watkins remegett a félelemtől. A félvad társaság megtapsolta a rendőrtiszt gyűlöletes szentenciáját. Lehet-e megfékezni ezt a durva, lelketlen és könyörtelen népséget?

Kisvártatva Watkins úr és vendégei ott voltak Matakit kunyhójánál és betörték az ajtaját.

Matakit már nem volt ott, és hiába várták egész éjszaka.

Másnap reggel sem tért vissza, és így nyilvánvaló lett, hogy elhagyta a Vandergaart-Kopje területét.