JOHN WATKINS MÉRLEGELI A HELYZETET

Cyprien vérző szívvel hagyta el az udvarházat, de azzal az eltökéléssel, hogy teljesíti, amit hivatásbeli kötelességének tartott. Ismét Jacobus Vandergaarthoz tért be.

Egyedül találta. Nathan, a kalmár, az imént sietett el tőle, hogy elsőnek terjessze el a telepen a hírt, amely közvetlenül érdekelte a bányászokat.

A hír nem csekély feltűnést keltett, noha még nem tudták az emberek, hogy a „mérnök úr” gyémántja - így nevezték Cyprient - mesterséges gyémánt. De törődött is a „mérnök úr” a Kopjéban keringő pletykákkal! Sürgősen meg akarta állapítani az öreg Vandergaart segítségével, a drágakő minőségét és színét, mielőtt jelentést tenne róla. Ezért jött most ide.

– Kedves Jacobus bácsi - mondta, mikor leült mellé -, legyen szíves köszörüljön ki egy lapocskát itt ezen a dudoron, hogy lássuk, mit rejt a kőzetágy.

– Mi sem könnyebb - mondta az öreg, átvéve a követ fiatal barátjától. - Szavamra, jól választotta meg a helyet! - tette hozzá, miután megállapította, hogy a különben tökéletesen tojásdad alakú drágakő egyik felén egy kis domborulat van. - Ha ezen a helyen köszörüljük, azzal a jövőre nézve semmit sem kockáztatunk.

Rögtön dologhoz látott. Kikeresett a vályúból egy négy-öt karátos nyersgyémántot, fogószerű eszközzel erősen megszorította, azután elkezdte egymáshoz dörzsölni a két kő külső felületét.

– Könnyebben boldogulnék hasítással - mondotta -, de ki merne rákalapálni egy ilyen nagyértékű drágakőre!

Ez a hosszadalmas és unalmas munka eltartott vagy két óráig. Mikor a lapocska elég nagy lett, hogy meg lehessen ítélni a kő mineműségét, akkor még ki kellett csiszolni az acélkorongon, ez is jókora időt vett igénybe.

De azért még napvilágnál befejeződtek az előkészítő műveletek. Cyprien és Vandergaart végre kielégíthette kíváncsiságát. Odahajoltak, hogy lássák az eredményt.

Mélysötét színű, de csodálatosan tiszta és ragyogó kristályfelület tárult szemük elé.

A gyémánt fekete volt! Majdnem páratlan, mindenesetre rendkívüli sajátosság, amely, ha lehetséges, még növelte értékét.

Jacobus Vandergaart keze remegett az izgalomtól, ahogy az alkonyat fényében megcsillogtatta a követ.

– Ez a legkülönlegesebb és legszebb drágakő, amely valaha visszaverte a napsugarakat! - mondotta szinte áhítatos tisztelettel. - Hát még hogy fog tündökölni akkor, ha valamennyi lapja ki lesz köszörülve!

– Volna kedve elvállalni ezt a munkát? - kérdezte élénken Cyprien.

– De volna ám, édes fiam! Ez lenne hosszú pályafutásom dicsősége, megkoronázása!... De nem lenne-e okosabb, ha az enyémnél fiatalabb és biztosabb kézre bízná?

– Nem! - válaszolt hévvel Cyprien. - Senki, bizonyos vagyok benne, hogy senki nem végezné el több gonddal és nagyobb ügyességgel, mint ön! Tegye el a gyémántot, kedves Jacobus bácsi, köszörülje meg, tetszése szerint. Remekművet fog alkotni! Vegye úgy, hogy megegyeztünk.

Az öreg megforgatta ujjai közt a követ, s látszott, hogy tétovázik, hogyan öntse formába, amit gondol.

– Egy dolog nyugtalanít - mondta végül. - Tudja, meglehetősen nyomaszt az a gondolat, hogy ily nagyértékű ékkő van nálam! Legkevesebb ötven millió, ha nem több, amit most a tenyeremen tartok! Nem okos, ekkora felelősséget vállalni.

– Senki se fogja megtudni, ha ön, nem mondja el, Vandergaart úr. Jómagam kezeskedem a titoktartásért.

– Hm! megsejthetik! Lehet, hogy önt követték idejövet... föl fogják tételezni azt, amit nem tudnak bizonyosan... Furcsa népség lakik errefelé!... Nem! Nem tudnék nyugodtan aludni.

– Talán igaza van - felelte Cyprien, megértve az öreg habozását. - De mitévők legyünk?

– Én is ezen töröm a fejem! - válaszolt Jacobus Vandergaart.

Egy-két percnyi hallgatás után újra megszólalt:

– Hallgasson ide, fiam. Amit javaslok, kényes dolog és azon múlik, hogy ön föltétlenül megbízzon bennem. De eléggé ismer engem ahhoz, hogy ne találja különösnek az ötletemet, amelyet a legnagyobb óvatosság szükségessége diktál!... Azonnal el kell innét mennem a szerszámaimmal és ezzel a kővel, megbújni valahol, ahol nem ismernek; mondjuk, Bloemfontain-ban, vagy Hopetownban. Bérelnék egy egyszerű szobát, bezárkóznám, hogy a legnagyobb titokban dolgozhassam és csak akkor jönnék vissza, ha elkészültem a munkával. Így talán elérném, hogy nyomomat tévesszék a gonosztevők!... De ismétlem, szinte szégyellem, hogy ilyen tervvel hozakodom elő...

– Amelyet én nagyon bölcsnek tartok - vágott közbe Cyprien. - Csak azt mondhatom: föltétlenül valósítsa meg.

– Gondolja meg, hogy soká fog tartani, legalább egy hónapig és útközben baj is érhet!

– Nem számít, Vandergaart úr, ha ön ezt a megoldást látja a legjobbnak! Különben is, ha a gyémánt elvész, oda se neki!

Jacobus Vandergaart álmélkodva nézett fiatal barátjára, mintha azt kérdezné magában: - A váratlan szerencse elvette az eszét?

Cyprien kitalálta a gondolatát és elmosolyodott. Most aztán megmagyarázta az öregnek, honnét származik a gyémánt, s hogy ezentúl annyit gyárthat, amennyit csak akar. De akár azért, mert nemigen adott hitelt ennek az elbeszélésnek, akár mert valamilyen személyes okból nem akart egyedül maradni magányos házikójában az ötvenmilliót érő gyémánttal, Vandergaart kitartott amellett, hogy még abban az órában elutazik.

Így történt, hogy Jacobus Vandergaart, miután egy ócska bőrzsákba bedobálta a szerszámait és cókmókját, ajtajára kiakasztott egy cseréptáblát és ráírta: Üzleti ügyben távol vagyok. Eltette a kulcsot, a gyémántot mellényzsebébe dugta, és útnak indult.

Cyprien két-három mérföldnyire elkísérte a bloemfontaine-i országúton, s csak többszöri kérésére fordult vissza.

Sötét éjszaka lett, mikorra a fiatal mérnök hazaért, s közben talán többet gondolt Watkins kisasszonyra, mint dicső találmányára.

Arra se szánva időt, hogy becsülettel végigegye az ebédet, amit Matakit főzött neki, íróasztala elé telepedett és elkezdte fogalmazni a jelentést, amelyet a legközelebbi postával készült elküldeni a Tudományos Akadémia főtitkárának. Kísérletének teljes és tüzetes leírása után igen szellemes elméletet vázolt fel a kémiai reakcióról, amelynek a nagyszerű szénkristály megszületését tulajdonította.

Ennek a mesterséges terméknek legérdekesebb sajátsága - írta többek közt -, hogy tökéletesen azonos a természetes gyémánttal, s hogy még külső kőzetágya is van.

Cypriennek pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy ez az érdekes tünet annak köszönhető, hogy a tartályt alaposan kitapasztotta a Vandergaart-Kopjéban gyűjtött földdel. Nem volt könnyű megmagyarázni, miképpen vált le az ágyúcső faláról ennek a vakolatnak egy része, hogy a kristály körül valóságos tojáshéjat képezzen, erre bizonnyal további kísérletek fognak világosságot deríteni. Elképzelhető, hogy itt a vegyi rokonságnak valamilyen új jelensége lépett fel, s a jelentés írója közölte azt a szándékát, hogy ezt a kérdést behatóbban fogja tanulmányozni. Arra, hogy máris kifejtse fölfedezésének teljes és végleges elméletét, nem vállalkozott. Célja mindenekelőtt az volt, hogy késedelem nélkül hírül adja az eseményt a tudósvilágnak, leszögezze Franciaország időbeli elsőbbségét, végül hogy ösztönzést adjon a még előtte is homályos és megmagyarázhatatlan részletek megvitatására és földerítésére.

Idáig jutott el tudományos beszámolójában. Addig is, míg újabb megfigyelésekkel kiegészítheti, hogy illetékes helynek címezve elküldhesse, a fiatal mérnök valami keveset vacsorázott és aludni ment.

Másnap reggel elindult hazulról, és mélyen elgondolkozva ide-oda kószált a bányatelepen. Csöppet sem barátságos pillantások fogadták jártában-keltében. Nem vette észre, mert tökéletesen megfeledkezett nagy fölfedezésének azokról a várható következményeiről, amelyeket előző este oly nyersen tárt elébe John Watkins, vagyis arról, hogy ő lesz az oka, ha maholnap Griqualand valamennyi bányaengedményese és engedményes bányája beadja a kulcsot. Márpedig az elég nyugtalanságra adhatott okot ebben a félvad országban, ahol az emberek habozás nélkül szolgáltatnak maguknak igazságot tulajdon két kezükkel, s ahol a biztosított munka és az ebből származó kereskedelem érdeke a legfőbb törvény. Mihelyt a mesterséges gyémánt előállítása átmegy az ipari gyakorlatba, menthetetlenül elvész a brazíliai és dél-afrikai bányákba befektetett rengeteg millió, nem beszélve sok-sok ezer már eddig veszendőbe ment egzisztenciáról. Igaz ugyan, hogy a fiatal mérnök titokban tarthatta kísérletét. De erre nézve világosan leszögezte álláspontját: eltökélt szándéka volt, hogy nem teszi.

Másfelől, az elmúlt éjjel - mialatt kábult álmaiban csak több milliárd értékű csodagyémántokat látott - Alice apjának volt ideje átgondolni és mérlegelni a helyzetet. Mi sem természetesebb, hogy Annibale Pantalacci meg a többi bányász nyugtalanul és dühösen nézett elébe a forradalomnak, amellyel Cyprien találmánya a területükön folyó bányászatot fenyegette, hiszen ők a maguk hasznára bányászkodtak. De nála, a Watkins-farm egyszerű tulajdonosánál más volt a helyzet. Ha a tárnák a drágakőpiac árfolyamhanyatlása következtében elnéptelenednek, ha az egész bányásznép végeredményben otthagyja Griqualand mezőit, kétségtelen, hogy akkor az ő farmjának értéke jelentékenyen csökken, terményeinek kelendősége meglassúdik, házai és viskói bérlők híján nem fognak jövedelmezni, s ő talán egy nap kénytelen lesz elvándorolni a meddővé vált földről.

„Ugyan mit! - mondta magában John Watkins - még nem tartunk ott, jónéhány év eltelik addig. A mesterséges gyémánt gyártása még nem jutott el a gyakorlati megvalósításig. Méré úr eljárásával sem. Talán nagyban kezére játszott a véletlen! De véletlen ide, véletlen oda, annyi bizonyos, hogy csak egyetlenegy óriás értékű követ fabrikált s ha ez a kő természetes gyémántként megérne ötven milliót, többet is meg fog érni, jóllehet mesterségesen állították elő! Igen! Itt kell tartani azt a fiatalembert mindenáron. És legalább egy időre meg kell akadályozni, hogy világgá kürtölje óriási fölfedezését. Ennek a kőnek véglegesen a Watkins családban kell maradnia és csak tekintélyes számú milliók ellenében kerülhet el a családból! A készítőjét könnyűszerrel itt tarthatom - még csak végleg le sem kell köteleznem magamat! Itt van Alice, és Alice révén késleltetni tudom majd Európába való elutazását!... Igen!... még ha oda is kell ígérnem neki lányom kezét! még ha oda kell adnom, akkor is!”

Bizonyos, hogy John Watkins mohó pénzvágyának ösztönzésére már erre is elszánta volna magát. Az egész ügyben csak önérdekét látta, csak önmagával törődött. És a vén egoista, ha leányára gondolt, ezzel biztatta magát:

„Utóvégre Alice-nak nem lesz oka panaszra! Az a bolond fickó nagyon szemrevaló legény! Szereti a lányomat és úgy sejtem, Alice sem érzéketlen iránta. Nos, van-e szebb, mint egyesíteni két egymásnak teremtett szívet... vagy legalább megcsillogtatni előttük az egyesülés reményeit mindaddig, amíg az a bizonyos ügy szépen el nem rendeződik!... Égi pártfogómra, Szent Johnra... ördög vigye Pantalaccit és cimboráit! Mindenki a maga érdekét nézi, így van ez még Griqualandban is.”

Így okoskodott John Watkins, így billegtette a képzelt mérleget, melynek egyik serpenyőjébe leánya jövőjét vetette, a másikba egy darab kristályosodott szenet dobott, és örömmel töltötte el az a gondolat, hogy a mérleg egyensúlya hibátlan.

Másnap el is határozta, hogy semmit sem fog erőszakolni, hagyja történni a dolgokat, előre sejtve, milyen irányban fognak fejlődni.

Mindenekelőtt fontos volt neki, hogy viszontlássa bérlőjét - ami könnyű volt, mert hiszen a fiatal mérnök mindennap ellátogatott az udvarházba -, de viszont akarta látni a gyémántot is, amely mesebeli arányokat öltött éber álmaiban.

Reggel elment Cyprienhez, olyan korán, hogy még otthon találta.

– Hogy s mint van, barátocskám? - köszönt rá kedélyesen - hogy telt el az éjszakája... első éjszakája a nagy fölfedezés után?

– Köszönöm, jól, Watkins úr - felelte hűvösen a fiatalember.

– Igazán? tudott aludni?

– Ugyanúgy, mint máskor.

– Nem zavarta meg álmát a sok millió, ami a kemencéből kikerült?

– Egyáltalán nem. Értse meg, Watkins úr, az a gyémánt csak akkor érne milliókat, ha a természet műve lenne, nem pedig egy kémikusé...

– Igen!... persze!... De biztos benne, Méré úr, hogy tudna másikat csinálni, vagy többet is? Jótállna érte, hogy sikerül?

Cyprien zavarba jött, mert tudta, hogy ilyenfajta kísérletnél mennyi gátló körülmény jöhet közbe.

– No látja! - csapott le rá John Watkins. - Erre nem felel!... Eszerint a legközelebbi sikeres kísérletéig a gyémántja óriási értéket képvisel!... Akkor hát, legalábbis egyelőre, mi értelme volna közhírré tenni, hogy mesterséges kő?

– Ismétlem - felelte Cyprien -, hogy egy ilyen nagy fontosságú tudományos titkot nem tarthatok véka alatt!

– Tudom!... Tudom!... - válaszolt John Watkins, s intett a fiatalembernek, hogy hallgasson, mintha künn meghallhatná valaki. - Jó, jó, ezt ne firtassuk újra!... De Pantalaccitól meg a többiektől nem kell tartania. Nem fognak beszélni az ön felfedezéséről, mivel érdekük, hogy hallgassanak... Fogadjon szót!... várjon!... és főként gondoljon arra, hogy én és a leányom végtelenül örülünk az ön sikerének. Igen! Végtelenül örülünk!... De igaz ni, szeretném újból látni azt a híres gyémántot. Tegnap alig volt időm, hogy alaposan megnézzem... Lenne szíves megmutatni?...

– Már nem tehetem!

– Elküldte Párizsba? - kiáltott Watkins, egészen lesújtva ettől a gondolattól.

– Még nem. Nyers állapotban nem lehetne megítélni a szépségét. Legyen nyugodt!

– Kinek adta? Anglia minden szentjeire, beszéljen!

– Átadtam Jacobus Vandergaartnak, hogy köszörülje meg. Hogy ő hová vitte, nem tudom.

– Rábízott egy ilyen gyémántot arra a vén bolondra? - tört ki Watkins, komolyan földühödve. - De hisz ez őrültség, uram! Tisztára őrültség!

– Ugyan kérem! - válaszolt Cyprien. - Mit kezdhet Jacobus vagy akárki egy gyémánttal, amely olyanok szerint, akik az eredetét nem ismerik, legalább ötven milliót ér? Gondolja, hogy titokban el lehet adni?

Watkins urat meglepte ez a váratlan érvelés. Nyilvánvaló, hogy ilyen nagyértékű gyémánton túladni nem olyan egyszerű. A farmert azonban ez nem nyugtatta meg. Sokért - úgy van! - sokért nem adta volna, ha Cyprien nem bízta volna könnyelműen a gyémántot az öreg gyémántköszörűsre, vagy ha legalább az öreg már visszajött volna Griqualandba a mesés drágakővel.

De Jacobus Vandergaart egy hónapot kért, és akármilyen türelmetlen volt is Watkins, addig várnia kellett. Mondani sem kell, hogy rendes asztaltársai, Annibale Pantalacci, Friedel és Nathan mostanában el nem mulasztották volna, hogy nap mint nap ne becsméreljék a becsületes gyémántköszörűst. Gyakran szóba hozták Watkins előtt Cyprien távollétében, s mindannyiszor megjegyezték, hogy az idő múlik, és Jacobus Vandergaart nem jelentkezik.

– Miért is jönne vissza Griqualandba - mondotta Friedel -, mikor oly könnyen megtarthatja az óriási értékű drágakövet, amelynek mesterséges eredetéről senki se tud?

– Azért, mert nem találna rá vevőt! - válaszolt Watkins, a fiatal mérnök érvelését idézve, pedig azt most már maga sem érezte valami meggyőzőnek.

– Gyenge okoskodás! - vágott vissza Nathan.

– Úgy van, nagyon gyenge! - tódította Annibale Pantalacci. - És merek fogadni, hogy a vén krokodilus már valahol messze jár. Neki aztán igazán könnyű felismerhetetlenné torzítani a követ. Hiszen még azt se tudjuk, milyen színű az a gyémánt! Ki akadályozza meg, hogy négy- vagy hatfelé hasítsa, és a szétdarabolással még mindig tekintélyes drágaköveket nyerjen?

Ezek a viták teljesen feldúlták Watkins úr lelkivilágát. Kezdett arra gondolni, hogy Jacobus Vandergaart nem tér többé vissza. Cyprien volt az egyetlen, aki szilárdan hitt az öreg gyémántköszörűs becsületességében és fennen hirdette, hogy a megbeszélt napra okvetlenül itt lesz. Neki lett igaza.

Jacobus Vandergaart negyvennyolc órával korábban megérkezett. Oly buzgón és serényen dolgozott, hogy huszonhét nap alatt elkészült a köszörüléssel. Éjjel surrant be a házába, leült az esztergapadhoz, hogy befejezze a csiszolást. A huszonkilencedik nap reggelén beállított Cyprienhez.

– Itt a kavics - szólt egyszerűen és kis fadobozt tett le az asztalra.

Cyprien kinyitotta a dobozt, és káprázó szemmel bámult.

Fehér gyapotvánkoson egy romboid-dodekaedron alakú, óriási fekete kristály szórta sziporkázó prizmatüzét olyan tündökléssel, hogy szinte bevilágította a laboratóriumot. A tusfekete szín páratlan fénytörése, tökéletes gyémántszerű átlátszósága a legcsodálatosabb, legkápráztatóbb hatást váltotta ki. A néző egy valóban egyedülálló tüneménynek, a természet alighanem példátlan színjátékának varázsa alá került. Eltekintve értékétől, a drágakő ragyogása önmagában lenyűgöző volt.

– Ez nemcsak a világ legnagyobb gyémántja, de a leggyönyörűbb is! - mondta nagy komolyan Jacobus Vandergaart, némi apai büszkeséggel. - A súlya négyszázharminckét karát! Hízeleghet magának azzal, hogy remekművet alkotott, kedves fiam, és kísérlete mesterfogás volt!

Cyprien nem válaszolt az öreg gyémántköszörűs bókjaira. Az ő szemében az egész csak egy érdekes fölfedezés volt, semmi több. Kétségtelen, hogy ő győzelmet aratott a szervetlen kémia egy bizonyos területén, ahol sokan mások hasztalan törték magukat. De miféle haszon származhat az emberiségre a mesterséges gyémánt gyártásából? Bizonyos időn belül elkerülhetetlenül tönkre fogja tenni mindazokat, akik a drágakőkereskedésből élnek, és végeredményben senkit nem fog gazdaggá tenni.

Ahogy így elgondolkozott, a fiatal mérnök fölocsúdott a mámorból, melynek a felfedezését követő első órákban átengedte magát. Igen, a gyémántot, amely csodálatba ejtette, mikor Jacobus Vandergaart kezéből kikerült, most már hitvány kőnek látta, hiszen nemsokára még a ritkasági értékét is el fogja veszíteni.

Cyprien magához vette az ékszerdobozt, melyben a páratlan szépségű drágakő szikrázott, kezet szorított az öreggel és elindult Watkins farmja felé.

A farmer a szobájában ült. Nem tartotta valószínűnek Jacobus Vandergaart visszatértét, de azért nyugtalanul, izgatottan várta. Leánya állandóan vele volt, és tőle telhetően igyekezett megnyugtatni.

Cyprien benyitott és egy pillanatra megállt a küszöbön.

– Mi újság? - kérdezte élénken John Watkins, és fölugrott ültéből.

– Az az újság, hogy a derék Jacobus Vandergaart ma reggel megjött.

– A gyémánttal?

– A gyémánttal. Csodálatosan megköszörülte, és a kő most négyszázharminckét karát súlyú.

– Négyszázharminckét karát! - kiáltott fel Watkins. - Elhozta?

– Itt van.

A farmer elvette az ékszertokot, kinyitotta, és két tágra nyílt szeme majdnem ugyanúgy szikrázott, mint a gyémánt, amelyet szinte magánkívül, megdermedve bámult. Mikor aztán ujjai közt tarthatta, ebben a könnyű és kézzelfogható, anyagszerűen csillogó alakban a kolosszális értéket, amit a drágakő képviselt, elragadtatása oly dagályos kitörésekben nyilvánult meg, hogy mosolyogni kellett rajta. Csupa könny lett a szeme, és úgy beszélt a gyémánthoz, mintha élőlény lenne.

– Ó, te szép, te felséges, tündökletes kő! - mondotta. - Viszontlátlak hát, drágaságom!... Hogy csillogsz! Milyen súlyos vagy! Hány jó, csengő aranyat érhetsz vajon?... Mit fognak veled csinálni, gyönyörűm?... Elküldenek Fokvárosba, onnét meg Londonba, hogy lássanak és csodáljanak?... De ki olyan gazdag, hogy téged megvehessen? A királynő sem engedhet meg magának ilyen fényűzést! Rámenne három-négy évi jövedelme... Parlamenti határozatra, nemzeti gyűjtésre lenne szükség!... Meglesz az is, légy nyugodt!... És te is ott pihensz majd a londoni Towerban, a Koh-i-noor szomszédságában, amely nagyon kisfiú lesz melletted!... Mennyit érhetsz, szépségem!

És rövid fejszámolás után így folytatta:

– A cári koronagyémántért II. Katalin egymillió rubelt fizetett készpénzben és kilencvenhatezer frank évjáradékot! Bizonyára nem lesz túlzás ezért a kőért egymillió fontsterling készpénzt és ötszázezer frank életjáradékot kérni!

Hirtelen ötlete támadt:

– Nem gondolja, Méré úr, hogy egy ilyen kő tulajdonosának kijár a peeri méltóság? Mindenfajta érdemnek joga van képviselethez a felsőházban. Egy ilyen szabású gyémánt birtokosának lenni bizonyára nem közönséges érdem... Nézzed csak, lányom, nézd te is... Két szem nem elegendő egy ilyen drágakő csodálatára!

Watkins kisasszony először életében nézett meg egy gyémántot némi érdeklődéssel.

– Csakugyan nagyon szép! Úgy csillog, mint egy darab szén, aminthogy az is, csak éppen izzó széndarab! - mondta, és óvatosan fölemelte a követ a gyapotvánkosról. Azután, egészen ösztönösen, ahogyan az ő helyében minden fiatal lány tette volna, a kandallópárkányon álló tükörhöz lépett, és homlokára, szőke fürtjei közé illesztette a drágakövet.

– Csillag, aranyfoglalatban! - szólt Cyprien, szokása ellenére gáláns bókra ragadtatva magát.

– Eltalálta!... Olyan, mint egy csillag! - kiáltotta Alice és vígan tapsikolt. - Jó, maradjon ez a neve! Kereszteljük el *Dél csillagá*nak!... Helyesli, Cyprien úr? Hát nem éppen olyan fekete, mint az itteni bennszülött szépségek és nem úgy ragyog-e, mint a mi déli égboltunk csillagzatai?

– Bánom is én, legyen Dél csillaga! - hagyta rá John Watkins, aki nem tulajdonított különösebb fontosságot az elnevezésnek. - De vigyázz, el ne ejtsd! - szólt rá ijedten a lányára, mert az egy szeles mozdulatot tett. - Összetörne, mint az üveg!

– Igazán? Annyira törékeny? - válaszolt Alice és fitymálóan helyezte vissza a gyémántot az ékszertokba. - Szegény csillag, nevetséges égitest vagy, közönséges üvegdugó!

– Üvegdugó!... - kiáltott fel elfulladva Watkins. - Ezek a gyerekek semmit sem tisztelnek!

– Alice kisasszony - szólalt meg most a fiatal mérnök -, ön bátorított engem, hogy próbáljak mesterséges gyémántot előállítani. Ez a kő tehát önnek köszönheti a létezését!... Én azonban tudom, hogy ez az ékszer elveszti kereskedelmi értékét, mihelyt eredete ismertté válik!... Édesapja bizonyára megengedi, hogy fölajánljam önnek emlékül, hálából azért, hogy munkásságomat szerencsés irányban befolyásolta.

– Hűha! - füttyentett Watkins úr, nem tudva leplezni, amit erre a váratlan ajánlatra érzett.

– Alice kisasszony - szólt ismét Cyprien -, ez a gyémánt az öné. Kérem, fogadja el!

Válasz helyett Miss Watkins kezet nyújtott neki. A fiatalember két keze közé fogta és melegen megszorította a finom kacsót.