ÚTRAKÉSZÜLŐDÉS

Reggel Cyprien Méré értesült, hogy mi történt este vacsorakor és első gondolata az volt, hogy tiltakozik a szolgája ellen emelt súlyos vád ellen. Nem tudta feltételezni Matakitról, hogy ilyen lopást követett el, és Alice ugyanúgy kételkedett a kaffer bűnösségében. Cyprien sokkal inkább Pantalaccit, Friedelt, Nathant vagy akármelyik másikat vette volna gyanúba, mert egyiket sem tartotta megbízható embernek.

De nemigen látszott valószínűnek, hogy európai ember követte el a bűncselekményt. Azok szemében, akik nem ismerték eredetét, a Dél csillaga természetes gyémánt volt, ennélfogva olyan kincs, amelyen nehéz túladni.

– És mégis - mondogatta magában -, lehetetlenség, hogy Matakit a tettes!

Akkor azonban visszaemlékezett azokra az apró tolvajlásokra, amelyekben a kaffer fiú még az ő szolgálatában is egyszer-másszor vétkes volt. Akármennyit korholta a gazdája, nem bírt erőt venni a természetén - amely az enyém-tied kérdésében nagyon is laza volt -, és sohasem szabadult meg teljesen kárhozatos szokásától. Igaz, hogy ez csupán csekély értékű tárgyakra terjedt ki. De ennyi is épp elég volt ahhoz, hogy egy kis bűnügyi priusz¹ legyen Matakit rovásán, mely nem vált becsületére.

Egyébiránt az is valószínűsítette Matakit bűnösségét, hogy a kaffer ott volt a teremben, amikor a gyémántnak szinte varázslatosan nyoma veszett. Továbbá latba esett az a különös körülmény, hogy röviddel az eset után már nem találták a kunyhójában; végül pedig talán nagyon is megmagyarázható szökése - mert most már nem fért hozzá kétség, hogy elhagyta a környéket.

Cyprien ugyan még mindig nem tudott határozottan hinni szolgája bűnösségében, és egész délelőtt várta visszatérését; de hasztalan, Matakit nem jelentkezett. Sőt megállapította azt is, hogy a zacskó, melyben a kaffer megtakarított pénzét tartotta, meg az a néhány holmi és használati tárgy, amit nem nélkülözhet az ember, ha nekivág Dél-Afrika csaknem lakatlan tájainak, ugyancsak eltűnt a kunyhóból. Ezek után most már ő sem kételkedhetett.

Tíz óra felé a fiatal mérnök, akit talán sokkal jobban elszomorított Matakit viselkedése, mint a gyémánt eltűnése, elment a Watkins-házba. Nagy tanácskozásban találta a farmert Pantalaccival, James Hiltonnal és Friedellel. Alice látta, amikor megjött, és ő is belépett a terembe, ahol apja és három udvaronca nagy lármával vitatták, mit kellene csinálni az ellopott gyémánt visszaszerzésére.

– Vegyék üldözőbe azt a Matakitot - dühöngött John Watkins. - Fogják el, és ha a gyémántot nem találják nála, vágják fel a hasát, hátha lenyelte... Ah, leányom, jól tetted, hogy tegnap elmondtad nekünk azt a történetet!... Még a beleit is át kell kutatni annak a gazembernek!

– Ugyan már! - felelte Cyprien tréfás hangon, ami csöppet sem tetszett a farmernek -, ahhoz, hogy Matakit ekkora gyémántot lenyelhessen, struccgyomrának kellene lennie!

– Azt hiszi, Méré úr - vágott vissza John Watkins -, van valami, amit egy kaffer gyomra nem vesz be? Egyébként nagyon csodálkozom, hogy ön helyénvalónak tartja ilyenkor és ilyen dolgon nevetni!

– Nem nevetek, Watkins úr! - mondta nagyon komolyan Cyprien. - De ha valamiért, csak azért sajnálom azt a gyémántot, mert ön megengedte, hogy Alice kisasszonynak ajándékozhassam...

– Én pedig ugyanolyan hálás vagyok érte önnek, Cyprien úr - tette hozzá Miss Watkins -, mintha még a birtokomban volna.

– Ez aztán valódi női észjárás! - kiáltott a farmer. - Ugyanolyan boldog, mintha még a birtokában volna az a gyémánt, amelyhez fogható nincs a világon!...

– Való igaz, hogy egyáltalán nem mindegy - jegyezte meg James Hilton.

– De nem ám! - tódította Friedel.

– Szerintem tökéletesen mindegy - válaszolt nekik Cyprien -, tekintve, hogy ugyanúgy, ahogy azt a gyémántot csináltam, csinálhatok másikat is!

– Ohó, mérnök úr - mondotta Annibale Pantalacci, a fiatal mérnöknek szóló durva fenyegetéssel a hangjában -, azt hiszem, jobban tenné, ha abbahagyná a kísérletezést... Griqualand érdekében... de a saját érdekében is!

– Már megbocsásson, uram, de alig hiszem, hogy öntől fogok erre nézve engedélyt kérni - vágott vissza a fiatal mérnök.

– Ugyan! hát érdemes erről most vitatkozni! - fortyant fel Watkins úr. - Egyáltalán olyan biztos benne Méré úr, hogy újabb kísérlete sikerülni fog? Egy második gyémántnak, amely a készülékéből kikerül, lesz-e olyan a színe, súlya, következésképpen az értéke, mint az elsőé volt? Felel-e érte, hogy akár egy kisebb értékű gyémántot is képes másodízben előállítani? És még ha sikerül is, meri-e állítani, hogy az első kísérlet sikerében nem volt nagy része a véletlennek?

Amit Watkins mondott, sokkal értelmesebb volt, semhogy a fiatal mérnököt meg ne hökkentette volna. Egyébként ezek a kétségek már őbenne is nemegyszer fölvetődtek. Kísérletét kétségkívül megmagyarázták a kémia modern vívmányai. De vajon első sikerében nem volt-e jelentős része a véletlennek? És ha újra belekezd, biztos-e, hogy másodszor is sikerülni fog?

Ily körülmények közt sürgős volt mindenáron előkeríteni a tolvajt, s ami még fontosabb, az ellopott kincset.

– Matakitnak még semmi nyoma? - kérdezte John Watkins.

– Semmi.

– Átkutatták a bányatelep környékét?

– Át, mégpedig alaposan! - válaszolt Friedel. - A bitang valószínűleg még az éjjel kereket oldott, nehéz, sőt majdnem lehetetlen megállapítani, melyik irányban lépett meg.

– A rendőrtiszt tartott házkutatást a kunyhójában? - firtatta tovább a farmer.

– Igen - felelte Cyprien -, de nem talált semmit, ami a szökevény nyomára vezetne.

– Hej! - kiáltott fel Watkins -, adnék ötszáz vagy akár ezer fontot annak, aki lefüleli.

– Megértem, Watkins úr! - szólt Pantalacci. - De attól tartok, sohase kerül már meg a gyémántja, se az, aki ellopta.

– Miért gondolja?

– Mert ha már egyszer megszökött, Matakit nem lesz bolond, hogy félúton megálljon. Át fog kelni a Limpopon, beveszi magát a vadonba, elvergődik Zambéziig, a Tanganyikáig, vagy akár a busmanok földjéig, ha kell!

Vajon a furfangos nápolyi őszintén azt mondta-e, amit gondolt? Nem akarta-e egyszerűen megakadályozni, hogy mások üldözzék Matakitot, nem pedig ő? Ezen tűnődött Cyprien, miközben figyelte Pantalaccit.

De Watkins nem az az ember volt, aki föladja a sakkjátszmát azon a címen, hogy nehéz mattot adni. Valóban föláldozta volna egész vagyonát, hogy megint birtokába jusson a páratlan gyémántnak, és türelmetlen, haragtól villámló szeme a nyitott ablakon át egész a Vaal zöldellő partjáig elkalandozott, mintha remélhette volna, hogy az erdőszegélyen megláthatja a szökevényt.

– Nem! - tört ki - ez így nem mehet tovább!... Ide a gyémántomat!... Fogják el azt a bitangot!... Hej, csak ne kínozna a köszvény, megkerülne egyhamar, felelek érte!

– Apám!... - próbálta csillapítani Alice.

– Lássuk, ki vállalkozik? - kiáltotta John Watkins, körülpillantva a szobában. - Ki indul el a kaffer üldözésére?... Méltó jutalma lesz, szavamat adom rá!

És mivel nem kapott választ, így folytatta:

– No, uraim, itt vannak önök, négy fiatalember, akik leányom kezére pályáznak! Rajta hát! csípjék el azt az embert a gyémántommal! (Úgy mondta: a gyémántom.) - Becsületszavamra kijelentem, leányom azé, aki visszahozza.

– Vállalkozom! - kiáltotta James Hilton.

– Benne vagyok! - jelentette ki Friedel.

– Ki ne kísérelné meg, hogy elnyerjen ilyen becses díjat? - dörmögte Annibale Pantalacci alamuszi mosollyal.

Alice fülig pirult, mélységesen megalázónak érezte, hogy tétnek vetik oda ilyen játékhoz, méghozzá a fiatal mérnök jelenlétében. Hasztalan próbálta leplezni zavarát.

– Watkins kisasszony - szólt hozzá halkan Cyprien, tisztelettel meghajolva előtte -, én is sorompóba lépnék, de tehetem-e az ön engedelme nélkül?

– Megadom, és szívből kívánok hozzá szerencsét önnek, Cyprien úr! - felelte élénken a lány.

– Akkor hát kész vagyok elmenni akár a világ végére is! - kiáltott Cyprien, John Watkinshoz fordulva.

– Bizisten, talán nem is mond ezzel túlságos nagyot - mondta Pantalacci -, és azt hiszem, Matakit alaposan megsétáltat majd bennünket! Amilyen jó futó, holnap Potchefstromban lesz és eléri a hegyvidéket, mielőtt mi a lábunkat kitennénk a házból.

– És mi akadálya van, hogy már ma induljunk... ebben az órában? - kérdezte Cyprien.

– Ó, énmiattam indulhatunk, ha kedve tartja! - vetette oda a nápolyi. - De én a magam részéről semminek nem vágok neki előkészületlenül! Egy jó utazóbatár tizenkét igásökörrel, hozzá két hátasló, ez a legkevesebb, amivel föl kell hogy szerelje magát egy olyan expedíció, amilyennek én a miénket látom. És mindezt csak Potchefstromban lehet beszerezni!

Megint kérdéses, komolyan beszélt-e Pantalacci, vagy csak egyszerűen el akarta ijeszteni vetélytársait? Bajos lett volna erre határozott igennel válaszolni. De annyi bizonyos, hogy tökéletesen igaza volt. Ilyen közlekedési eszközök, ilyen fölszerelés nélkül őrültség lett volna nekivágni az útnak Griqualand északi része felé.

Igenám, de egy ökörfogat - Cyprien jól tudta - legkevesebb nyolc- vagy tízezer frankba került, neki pedig négyezer frankja is alig volt.

– Van egy ötletem! - szólalt meg egyszerre James Hilton, aki mint skót származású „afrikander”² erősen hajlott a takarékosságra. - Miért ne társulhatnánk négyen az expedícióra? Azért ki-ki egyforma eséllyel indulna, a költségek pedig legalább megoszlanának.

– Nekem tetszik az indítvány - szólt Friedel.

– Elfogadom - mondta habozás nélkül Cyprien.

– Ez esetben - jegyezte meg Annibale Pantalacci - meg kell egyeznünk abban, hogy mindegyikünk megtartja a függetlenségét és kiválhat a társaságból, ha célszerűnek tartja, hogy egyedül próbálja elfogni a szökevényt.

– Ez magától értetődik! - válaszolt James Hilton. - Társulunk a kocsi, az ökrök, az élelmiszerek megvásárlására, de mindenki elszakadhat, amikor úgy látja helyesnek. És persze, az jár jól, aki elsőnek ér a célhoz!

– Megegyeztünk! - felelte Cyprien, Pantalacci és Friedel.

– Mikor indulnak? - kérdezte John Watkins, aki úgy látta, hogy ez a társulás megnégyszerezheti a kilátásait gyémántjának visszaszerzésére.

– Holnap, a potchefstromi dilizsánccal - felelte Friedel. - Gyorsabban, mint az, semmiképpen nem érhetünk oda.

– Rendben van!

Közben Alice félrevonta Cyprient és megkérdezte tőle, hiszi-e valóban, hogy Matakit elkövethetett ilyen lopást.

– Miss Watkins - válaszolt neki a fiatal mérnök -, kénytelen vagyok bevallani, hogy minden gyanúok ellene szól, minthogy megszökött! De biztosra veszem, hogy Annibale Pantalacci egészen az a fajta úriember, aki talán mondhatna egyetmást a gyémánt eltűnéséről. Micsoda akasztófavirág!... és nekem egy ilyen jómadárral kell összetársulnom!... De hát a háború nem lakodalom! Még mindig jobb, ha a kezem ügyében van és vigyázhatok a körmére, mintha szabadon tehet-vehet, tetszése szerint!

A négy pályázó csakhamar elbúcsúzott Watkins úrtól és leányától. Amint ily körülmények közt természetes, a búcsú rövid volt és néhány kézszorításra korlátozódott. Mit mondhattak volna egymásnak a vetélytársak, akik együtt készültek utazni és pokolra kívánták egymást?

Hazatérve, Cyprien ott találta Lit és Bardikot. A kaffer fiú, amióta szolgálatába fogadta, mindig nagyon buzgónak mutatkozott. Javában beszélgetett a kínaival a kapu előtt. A fiatal mérnök közölte velük, hogy Friedel, James Hilton és Pantalacci társaságában el fog utazni Matakit üldözésére.

A két hű szolga szeme összevillant. Nem árulták el, amit a szökevényről gondoltak. Odaléptek gazdájukhoz és egyszerre mondták:

– Kisapa, nagyon szépen kérünk, vigyél minket magaddal!

– Vigyelek magammal?... Ugyan minek, ha szabad kérdeznem?

– Hogy reggelit, ebédet és vacsorát készítsek neked - mondta Bardik.

– Hogy kimossam a fehérneműdet - tette hozzá Li.

– És hogy megvédjünk téged a gonosz emberektől! - mondták egyszerre, mintha összebeszéltek volna.

Cyprien hálás tekintettel nézett rájuk.

– Jó! - felelte. - Elviszlek mindkettőtöket, mert olyan nagyon kívánjátok!

Azután elment Jacobus Vandergaarthoz, hogy tőle is elbúcsúzzon. Az öreg se nem helyeselte, se nem ellenezte, hogy Cyprien csatlakozik az expedícióhoz. Szívélyesen kezet rázott vele és szerencsés utat kívánt neki.

Másnap kora reggel a fiatal mérnök, mögötte két hűséges csatlósa elindult a Vandergaart-telep felé, hogy fölszálljon a potchefstromi dilizsáncra. Útközben egy pillantást vetett a Watkins-farmra, amely még hajnali álmát aludta.

Káprázat volt? Úgy tűnt neki, mintha az egyik ablak fehér muszlinfüggönye mögött egy ismerős karcsú nőalak utoljára még búcsúzóul kendőt lengetne felé.