Elhatározták.

Dirk Péter!... Hunt volt Dirk Péter, a meszticz, Pym Arthurnak hűséges társa, ugyanaz a Dirk Péter, a kit Guy Len kapitány oly sokáig és oly hasztalanul keresett az Egyesült-Államokban; az a Dirk Péter, a kinek jelenléte újabb ok volt arra, hogy utunkat a déli sarktengeren tovább folytassuk.

Éppenséggel nem csodálkoznám azon, ha a nyájas olvasó már régebben kitalálta volna az előzményekből, hogy Hunt tulajdonképpen nem más, mint Dirk Péter. Sőt bizonyára különösnek találhatta azt, hogy sem Guy Len, sem én előbb fel nem ismertük a sajátságos emberben Pym Arthur hires meszticz barátját. Vajjon mi lehetett ennek az oka?

Mindenekelőtt mi a Falkland-szigeteken találkoztunk Hunttal, vagyis igazabban Dirk Péterrel, holott azt tudtuk róla, hogy Amerikában lakik; továbbá a Falkland-szigeteken minden nemzetbeli matrózt, így fél indianus, fél európait is láttunk, nem csoda tehát, ha a napbarnította arczú, izmos ficzkóban nem kerestük Dirk Pétert. A «Halbrane» fedélzetére kerülve nagyon zárkózott volt, jóformán a hangját is csak most, első fellépése alkalmával hallottuk. Gyanusnak elég gyanus volt, s ha most apróra elgondolom mindazt, a mit tett, s a mint viselkedett: még világosabban látom, hogy ő nem lehet más, mint Pym Arthurnak a barátja.

Nemde ő kalauzolt minket a Bennet és Tsalal-szigeteken; már akkor olybá tünt fel, mint a ki járt már ezeken a szigeteken. Nyilvánvaló tehát, hogy vakok voltunk én is, meg Guy Len kapitány is. Mert lám, a Poë Edgar vad külsejű, de csak «látszólag vad külsejű» mesztice nagyon hasonlíthatott a mi hallgatag Huntunkhoz: ez a tömzsi Herkules, ezek az óriási erőt eláruló izmok, a rengeteg, s párját ritkító tenyér, a hatalmas fej és szörnyen szétterpeszkedő száj, a hosszú fogak, melyeket az ajkak hasztalan igyekeztek csak félig is elfedni: nemde mind a Dirk Péter leirásából valók?

Viszont azt sem szabad elfelednünk, hogy a «vad mesztic» a tizenegy év alatt kissé megváltozott. Emberek között forgott, s a czivilizáczióból egy és más reá ragadt. Némileg megtörték a sors csapásai, hozzá simult a környezethez, - megszelidült.

Annak is van magyarázata, hogy miért titkolta oly makacsul előttünk az igazi nevét, holott jól tudta, hogy Guy Len kapitányt minő szándék vezeti délre.

Bizonyára félt, hogy irtózattal fognak tőle elfordulni a matrózok, ha megtudják, hogy ő az a bizonyos Dirk Péter, a ki a «Grampus»-on szörnyűséges dolgot művelt: Parkert megölte, evett a husából, vérével csillapította le a szomját. Legfeljebb akkor árulta volna el, hogy ő ki, ha előre tudta volna a hatást; ha tudta volna azt, hogy a «Halbrane» kapitánya hajlandó lesz tovább keresni Pym Arthurt.

Nehány évig Illinoisban élt, aztán a Falkland-szigetekre ment, s mind várta az alkalmatosságot, hogy a déli tengerre mehessen, a hol az ő szegény barátja: Pym Arthur senved valahol...

Mióta ez a különös ember a végső pillanatban megnyilatkozott, engem folyton nyugtalanított az a gondolat, hogy Dirk Péternek igaza van, hogy Pym Arthur nem halt meg. No meg az is érdekelt: milyen zavarba jönne Poë Edgar, ha a «Halbrane» visszavinné elevenen Pym Arthurt Amerikába, azt a Pym Arthurt, a kit ő regényében oly siralmas halálra juttat.

Mióta a «Halbrane» fedélzetére kerültem, mintha egészen kicseréltek volna, nem voltam többé az a régi, nyugodt, józan Jeorling; kimondhatatlan részvét fogott el a szegény Pym iránt, akár Dirk Pétert. Ha arra gondoltam, hogy Tsalal szigetéről észak felé vitorlázunk, furdalt a lelkiismeret: ime embertársunk nyomora iránt érzéketlenek, szívtelenek vagyunk... ott hagyjuk őt nyomorultul elpusztulni a jégpuszták sivár országában.

A mint Dirk Péter ott a hajó személyzete előtt megtette vallomását, néma csend volt a hajó fedélzetén. Nem kételkedett senki abban, hogy a mesztic igazat mond. Azt mondta: «én Dirk Péter vagyok» - bizonyára az is volt ő.

Mindenesetre merész vállalkozás lett volna tőlem, ha nyomban előállok s azt mondom: nosza, Pym Arthurt keressük fel, hatoljunk tovább délre, szálljunk szembe a veszélyekkel. Nem hiszem, hogy a hajó népsége nagy lelkesedéssel fogadta volna az ajánlatot avagy hallgatott volna a biztatásra.

Mindazonáltal szükségét láttam annak, hogy egyetmást mondjak.

– Kedves barátaim, - így kezdém a szót - mielőtt valamire ráadnók a fejünket, vizsgáljuk meg higgadt elmével a tényállást. Vajjon nem mardosna-e minket később a lelkiismeret, az önvád kigyója, ha most visszafordulnánk, mikor némi remény csillant fel arra nézve, hogy czélhoz juthatunk? Fontolja meg jól ezt a dolgot kapitány úr, s önök is fontolják meg, kedves barátaim. Alig hét hónappal ezelőtt az önök honfitársa, Patterson, életben hagyta itt szerencsétlen társait. Ha tizenegy évig megmaradhattak Tsalal szigetén, ez elegendő bizonyítéka annak, hogy a sziget lakható volt, hogy a bennszülöttek őket nem bántották; az is valószinű, hogy az elpusztult sziget lakóinak egy része az előttünk ma is megfejthetetlen katasztrófa alkalmával elpusztult, de más része a szomszédos szigetek valamelyikére menekült. Mindez mondom csaknem kétségtelen, hogy ebből minő következtetésre juthatunk, azt önökre bizom.

Mindnyájan hallgattak.

Tovább folytattam, mind tüzesebb lélekkel:

– Hogy a «Jane» kapitányának és matrózainak nyomára nem bukkantunk, annak mindenesetre az lehet oka, hogy ők Tsalal szigetéről a katasztrófa alkalmával elmenekültek, mert a szigeten a földrengés után többé nem élhettek meg. Nyilván való, hogy a bennszülöttek egyik csolnakát kézre kerítve azon vagy a szomszéd szigetek egyikére vagy a déli sarkvidék tengerének valamely, eddig ismeretlen pontján szárazföldre jutottak. Hogy melyikre, azt megmondani nem tudom, de érzem, hogy mi semmit sem tettünk, ha őket tovább nem keressük.

Várakozással néztem hallgatóimra, de azok még mindig hallgattak.

Guy Len kapitány lehajtotta a fejét, szívében ki tudja, minő harcz dúlt. Érezhette, hogy nekem igazam van, s azt is érezhette, hogy a leghelyesebb módot választottam arra nézve, hogy hallgatóimnak a szivéhez férkőzzem.

– Miről lehet most a szó - folytatám rövid hallgatás után - legfeljebb arról, hogy nehány fokkal lejebb haladjunk délre; két teljes hónap áll a rendelkezésünkre, addig a téltől nincs mit tartanunk. Mi okunk volna félni? Nincs-e bőséggel élelmiszer a «Halbrane»-on? Nem vagyunk-e egészségesek mindnyájan? Minő képzelt veszélytől kellene tartanunk?... Avagy hiányzik a bátorság bennünk, hogy oda menjünk?

A déli sark felé mutattam, oda mutatott csaknem büszke, parancsoló mozdulattal Dirk Péter is.

Mindnyájan ránk néztek, hanem felelet még ekkor sem jött a szavaimra.

Kétség sem fért ahhoz, hogy hét-nyolcz, sőt esetleg kilencz hétig is veszély nélkül járhatott volna a hajó a sarktengeren. Hiszen a többi merész utazó: Bellingshausen, Bicoë, Kendal, Weddell mind januárban és februárban tették meg itt az utat, mi pedig deczember 20-dikán jóval lejebb jutottunk, mint bármelyik közülök.

Mindezt részletesen elmondottam, hogy felbátorítsam őket, de hallgattak, mind makacsul hallgattak. A földre szegezték szemöket, s egy árva szó sem hangzék el ajkukról.

Már-már kételkedni kezdettem abban, hogy hatással voltam hallgatóimra, midőn végre valahára megszólalt Guy Len kapitány.

– Dirk Péter, mered-e azt állítani, hogy Pym Arthur és te Tsalal szigetétől lejebb délre szárazföldet láttatok?

– Láttunk... nem egy, hanem sok szigetet... értse meg jól... és ott... bizony ott vár reánk valahol a szegény Pym... a kedves Pym várja a szabadítót.

– És talán Guy Vilmos kapitány és a többi hajótöröttek is ott vannak; - kiálték közbe, hogy a kapitány szivét és hajlandóságát még jobban megnyerjem az ügynek.

Guy Len kapitány rövid ideig gondolkozott, azután megszólalt újra:

– Dirk Péter, láttad te is azt a ködfátyolt, mely elétek borult a vízzuhatag előtt, mely felé az ár a ti csolnakotokat sodorta, a melyről Pym mesélt? Dirk Péter, láttad te is azt?

A mesztic körülnézett, aztán fejét rázva mondá:

– Ködfátyol?... Arról nem tudok semmit... köd... az volt, de... a ködön túl délen földet láttam... szigetet... Azt láttam én is...

Ekkor vegyült először a beszédbe West Jem, a hajó hadnagya. Csak ezt kérdezte:

– Mit parancsol, kapitány?

Guy Len kapitány a matrózok felé fordult, a régi és az új matrózok körülvették őt, csak Hearne, a mord arczú szigonyos, húzódott félre. Nyilván nem volt jó szándékkal.

A kapitány kérdő pillantást vetett Hurliguerlyra meg az ő hűséges régi embereire, mintha kérdezte volna tőlük, hogy ők hajlandók volnának-e tovább folytatni az utat?

A csolnakmester e szavakat suttogta:

– Hiszen ha csak rajtunk mulna... mi bizony szivesen mennénk.

Ekkor vágott közbe komoran Hearne:

– Kapitány, már két hónapja mult, hogy a Falkland-szigetektől elindultunk. Én és társaim nem szegődtünk arra, hogy Tsalal szigetén túl menjünk.

– Nem úgy van az - felelé Guy Len kapitány izgatott hangon, - én titeket szegődtettelek, s nekem jogom van ahhoz, hogy bármely irányban tovább folytassam az utat.

– Engedelmet kérek, kapitány - vágott közbe még makacsabb ellenkezéssel Hearne, - mi csak addig tartozunk önt követni, míg a hajók járnak; eddig is túl jöttünk a rendes határon. A «Jane» útjára nem vállalkozunk... Nekünk vissza kell térnünk a Falkland-szigetekre. Nincs kedvünk a jég közé szorulni... Tessék a Falkland-szigetektől újra elindulni, de nem velünk, s akár a sarkig mehet.

A matrózok beleegyezőleg morogtak. Ebből is kitetszett, hogy a nagyobb rész úgy gondolkozik, mint Hearne, ő csak a szószólójuk.

E válságos pillanatban megint West Jem vegyült közbe.

Hearne felé közeledve rá mordult:

– Ki engedte meg neked, hogy beszélj?

– A kapitány kérdezett... - felelé arczátlan hangon Hearne - s nekem jussom volt ahhoz, hogy beszéljek.

West Jemet ez a szemtelen viselkedés egészen kihozta a sodrából, már-már kitört, s reá akart rohanni Hearnera, ámde a kapitány közbe lépett:

– Légy ura indulatodnak, Jem!... Ha mindnyájan egyet nem értünk, akkor hiába való minden buzgóság.

Azután a csolnakmesterhez fordult:

– Miként vélekedel e dologban te, Hurliguerly?

– Nekem az a véleményem, hogy a kapitány parancsa szent, a mit ő kiván, azt föltétlenül teljesítem. Nekünk kötelességünk, hogy Guy Vilmost és a többi angolokat megszabadítsuk, nem szabad őket cserbe hagynunk.

A régi matrózok helyeselték Hurliguerly szavait.

A kapitány sorjában vette előbb a régi, azután az újonnan szegődtetett matrózokat, s megkérdezte tőlük, hogy hajlandók-e tovább menni délre? A régiek mind föltétlen engedelmességet igértek, az újak közül azonban csak hárman. A többi húsz Hearneval egy húron pendült. Tudni sem akart arról, hogy a Halbrane dél felé folytassa az utat. Mindenáron visszaakartak térni a Falkland-szigetekre.

A dolog minden esetre kényes volt, mert Hearne pártja húsz matrózból állott, s azokat akaratjuk ellenére további szolgálatra kényszeríteni egyszerűen képtelenség lett volna.

Csak egy módját láttam annak, hogy Hearnet és társait a további útra hajlandóvá tegyem. Azért előléptem és erős, határozott hangon így szólottam:

– «Halbrane» matrózai, hallgassatok reám! Amint ez már a sark-utazásoknál szokásos, ime én is jutalmat tűzök ki önöknek. Minden fokért, melyet a «Halbrane» a nyolczvannegyedik szélességi fokon túl megtesz, két ezer dollárt tűzök ki.

Ebből minden matróznak hetven dollárnál több jut... kecsegtető igéret volt.

Észre is vettem, hogy elevenökre tapintottam.

Ezt az igéretet irásba foglalom, hogy jogérvényes legyen, s átadom Guy Len kapitánynak, s mihelyt Amerikába visszaérkezünk, rögtön ki fogom fizetni.

– Hurrah! - kiáltott fel a csolnakmester, s utána mind kivétel nélkül a matrózok.

Hearnenak sem volt egyelőre semmi szava. Szivesen áldoztam volna még nagyobb összeget is fel, csakhogy czélomat elérjem.

Ekkor a déli sarktól hét fok távolságra voltunk, s hahogy egészen a sarkig hatolnánk, nekem mindössze tizennégyezer dolláromba fog kerülni.