Hát Pym?...

Megvallom, hogy Guy Len kapitány abbéli parancsa, hogy a «Halbrane» felszedje a horgonyt, s visszainduljon északra: gyötört engemet. Sehogysem tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy fáradozásunknak semmi sikere sem volt, hogy a hat szerencsétlen embert sorsukra hagyjuk...

Vajjon nem szent kötelességünk-e akár a lehetetlenséggel is szembeszállanunk, hogy őket felkeressük? A Tsalal sziget mellett még számos szigetecske van, azokat is fel kellene kutatnunk, hátha azok egyikére menekültek, mikor a Tsalal lakhatatlanná vált?...

Hiszen időnk volna reá. A téltől még két teljes hónap választott el, s mindenesetre rá érnénk, hogy még a tél beállta előtt eljussunk a déli sarkkörig. S ime a «Halbrane» már most készülődik haza.

Be kellett azonban vallanom azt is, hogy eddig elé tudatos czéllal és irányban haladtunk. Pym Arthur leirása kalauzolt minket, ezután vaktában kellene tovább törtetnünk dél felé, rá kellene magunkat a véletlen szerencsére biznunk. De hát miért ne kisérlenők meg? Patterson naplójegyzetei tanuskodnak arról, hogy Guy Vilmos kapitány és matrózai hét hónappal ezelőtt még életben voltak Tsalal szigetén; kerestük őket, de nem találtuk meg. Két kérdés áll ellőttünk: vagy elpusztultak a Tsalal sziget katasztrófája alkalmával ők is, s akkor haladéktalanul vissza kell nekünk is térnünk, vagy csodálatos módon megmenekültek, valamely szomszédos szigetre jutottak, s akkor nekünk tovább kell folytatnunk a kutatást.

Az ám, csakhogy azzal is be kell számolnunk: vajjon a «Halbrane» legénysége hajlandó-e a bizonytalan czélú, s nagyon veszélyes útra vállalkozni. Mert az bizonyos, hogy télen e tengert járni valóságos isten-kisértés. Ha a hajó jég közé szorul, hét-nyolcz hónapig nem mozdulhat el; szomorú sors vár a hajón levőkre. Mindezt komolyan és lelkiismeretesen megfontolta a «Halbrane» kapitánya. Tört szívvel, kétségbeesve számolt le a helyzettel: tudta, hogy bátyját nem találhatja meg: azért adta ki a parancsot, hogy:

– Holnap korán reggel indulunk!

Sok erkölcsi erőre volt szüksége, hogy erre a határozatra jusson, a minthogy ritka erélylyel valósította meg abbeli szándékát, hogy Tsalal szigetéig elhatoljon. Mennyi keserűség gyülhetett össze a szívében Guy Len kapitánynak, midőn látta, hogy évek óta ápolt reménye meghiusult!

Hiszen én is, akit a véletlen hozott erre a hajóra, s lett a kapitány sorsának részesévé: mintha egygyé forrottam volna czéljával, most kinosan gondolok közös csalódásunkra. Ha csak rajtam mulna, egy perczig sem gondolkodnám, hanem kiadnám merészen a parancsot, hogy tovább délnek!

Tegyük fel, hogy a «Halbrane» kapitánya szintén így gondolkozik, mint én, s tervének megvalósítására megnyeri West Jemnek, a csolnak-mesternek s a régi matrózoknak a beleegyezését: vajjon a nagyobb számmal levő új matrózok, kiket a Falkland-szigeteken szegődtetett, szintén vállalkoznak-e a merész útra? Alig hinném. Hearne már eddig is izgatja a társait.

Guy Len kapitány tehát okosan cselekszik, ha a visszatérésre gondol.

Ki irhatná le meglepetésünket, midőn a fedélzeten ezeket a szavakat hallottuk nyomban a visszatérésre kiadott parancs után:

– Hát Pym,... a szegény Pym?

Ki mondotta?... A hátam megett állott az az ember.... Nem volt más, mint Hunt.

Nemcsak engem lepett meg, hanem mindnyájunkat, a kik a fedélzeten voltunk. Talán ez volt az első eset, hogy a hangját hallottuk, mert Hunt eddig néma volt. A matrózok mind köréje sereglettek, mintha azt várták volna, hogy Hunt beszélni fog, nagyon fontos dolgokat mond.

West Jem intésére rögtön szét oszoltak. Csak a csolnakmester, Holt Márton és Hardie maradtak ott.

– Mit mondottál? - kérdé Hunttól Guy Len kapitány, és közelébe lépett hozzá.

– Azt mondtam: Hát Pym,... a szegény Pym?

– Miért említetted annak az embernek a nevét, a kinek kárhozatos tanácsa tette szerencsétlenné az én bátyámat, döntötte végpusztulásba a «Jane»-t, s mindazokat, a kik a «Jane» fedélzetén voltak. Miért említetted te annak az embernek a nevét?

Hunt nem felelt.

– Beszélj, ha mondom! - riadt fel a kapitány, akit nagy fájdalma egészen elragadott, s önuralmát elveszítette.

Hunt nem azért hallgatott, mert felelni nem akart, vagy mert azt nem tudta, hogy mit feleljen. Nagyon is tudta, csak a beszéd sorja nehézkes, szaggatott volt nála. A sok hallgatás vagy mi lehetett az oka, de összefüggően alig tudta gondolatait kifejezni.

– Hja... ha elmondhatnám... rendesen, a mint dukál... nehezen forog a nyelv... azt mondtam, úgy-e, hogy Pym... a szegény Pym?... Nem igaz, hogy ezt mondottam?

– Azt - vágott közbe a hadnagy, - mi mondani valód van Pymről?

– Csak az, hogy... hát őt nem szabad elhagyni.

– Nem szabad őt elhagyni? - kérdém csodálkozva.

– Nem... sohasem!... gondolják meg... az kegyetlenség... nagy kegyetlenség volna... fel kell keresni szegény Pymet!

– Őt felkeresni? - álmélkodék a kapitány.

– Hát tudja,... az igazat megvallva... azért szegődtem a «Halbrane»-re,... ez a tiszta igazság!... Pymet akartam felkeresni...

– Hiszen Pym otthon van, a temetőben, hova őt halála után eltemették... Amerikában.

– Nincs ott... itt van,... itt, a hol hagyták - felelé Hunt és kezével dél felé mutatott - azóta a nap tizenegyedikszer támadt újra az égen, mióta szegény itt van...

– Hát te azt még nem tudod, hogy Pym Arthur meghalt? - kérdé a kapitány.

– Meghalt?... Nem halt meg?... Rosszul mondják, azt nem tudják úgy, mint én... Másképpen tudom... Pym nem halt meg.

– Hunt, hát arról nem hallott semmit, hogy Poë Edgar a «Pym Gordon Arthur kalandjai» czímű könyvének utolsó fejezetében határozottan azt mondta, hogy Pym Arthur siralmas végre jutott?

– Beszélj világosan, Hunt - biztatá a kapitány - kissé gondolkozzál,... szivesen várunk türelemmel, de beszélj érthetően!

Hunt hatalmas tenyerével végig simogatta homlokát, mintha a gondolatait akarta volna rendbe szedni.

A kapitány felé fordulva megjegyzém:

– Valami különös jelentőségnek kell lennie ez ember váratlan fellépésében, s azt hiszem, ha nem bolond...

Hurliguerly bólintott a fejével, mintegy megerősítve az én véleményemet. Ő ugyanis meg volt arról győződve, hogy Hunt nincs egészen eszénél.

– Nem bolond,... nem! - kiálta Hunt, - a bolondok lent vannak a prärieken... ott őket sajnálják... Én nem vagyok bolond,... nekem hinni kell... nem vagyok az. Mondom, hogy Pym nem halt meg.

– De Poë Edgar azt mondá - viszonzám én.

– Igen, Poë Edgar, a baltimorei... tudom, tudom, de ő... ő nem látta soha Pymet... sohasem látta!

– Micsoda? - kiáltott fel a kapitány nagycsodálkozva, - lehetséges, hogy Poë Edgar és Pym nem ismerték egymást?

– Nem ismerték.

– Pym Arthur nem mesélte el a kalandjait Poë Edgarnak?

– Nem mesélte el, kapitány úr... az a baltimorei nem látott egyebet, csak Pymnek az irásait, miket a «Grampus»-on rejtőzködve firkál... aztán folytatta tovább a maga esze után, értsék meg jól, egészen a legeslegutolsó pillanatig....

A kapitány megragadta Hunt kezét és kérdezte tőle:

– Ki adta át Poë Edgarnak a Pym feljegyzéseit?

– Pymnek a kisérője, a ki őt úgy szerette, mint a fiát... a szegény Pymet... Dirk Péter, a mesztic,... a ki egyedül menekült meg és tért vissza.

– Dirk Péter, a mesztic? - kérdém én csodálkozva.

– Ő.

– Egyedül?...

– Egészen egyedül.

– Eszerint Pym Arthur még...

– Ott van! - kiállta Hunt erőteljes hangon és dél felé mutatott.

A körülállók között alig akadt valaki, a ki Hunt szavait komolyan vette volna. Holt Márton könyökével meglökte a csolnakmestert, s mind a ketten szánakozva néztek Huntra. West Jem egészen közömbös arczczal nézett rá; Guy kapitány pedig intett a kezével, mintegy jelezve, hogy a matróz zavaros beszédére kár tovább hallgatni. Szegény bizonyára megbomlott.

Csak én nem tartottam Huntot őrültnek, volt valami kifejezés az arczában, mely engem megvesztegetett, hogy higyjek a szavának.

Én vettem őt vallatóra.

– Hallgasson reám, barátom; nemde mikor a «Grampus» hajótörést szenvedett, Pym és Dirk Péter a «Jane» fedélzetére kerültek, s azzal Tsalal szigetére mentek?

– Igaz.

– Aztán míg a «Jane» kapitánya Klok-Klok faluba igyekeztek, Pym, Dirk Péter s még egy matróz elszakadtak tőlük.

– Úgy van, a matrózot Allennek hívták, ő itt nemsokára elpusztult a sziklák között.

– A part dombjáról Pym és Dirk Péter látták a «Jane» pusztulását, a bennszülött vadak támadását.

– Látták.

– Aztán egy csolnakot kerítettek a hatalmukba és ott hagyták Tsalal szigetét.

– Szóról szóra úgy történt, a mint mondja.

– Húsz nappal utóbb, midőn a köd-világba érkeztek, mindkettejöket a nagy vízomlás felé sodorta a tenger árja?

Hunt erre nem szólott semmit... tétovázott... érthetetlen szavakat motyogott... mintha emlékei között keresgélt volna. Végre reám vetette a szemét és rázta a fejét.

– Nem,... mindakettő nem... Értsen meg jól engem... erről nekem Dirk Péter sohasem szólott.

– Dirk Péter? - vágott közbe a kapitány élénken. - Te ismerted Dirk Pétert?

– Bizony.

– Hol?

– Vandaliában... Illinois államban.

– Ő mondotta el neked ezeket a dolgokat mind?

– Ő maga.

– Egyedül tért haza onnan, a hova Pym Arthurral és a többiekkel ment?

– Egyedül.

– Beszéljen,... kérem, beszéljen erről!... Mondjon el mindent, a mit tud! - könyörögtem én. Roppant izgatott voltam, mintha a hátamon hangyák mászkáltak volna, minden csep vérem bizsergett.

Hunt ha zavarosan, ha tördelten is, de beszélt. Elmondta, hogy a ködös világban, mikor az örvényes zuhatag felé ragadta az ár a csolnakot, hirtelen egy hatalmas jégtuskóba ütköztek, Dirk Péter a tengerbe zuhant, de sikerült a jégtáblára felkapaszkodnia, s látta, a mint Pymet a csolnak vitte tovább a tengeren... A «szegény, kedves Pym» - így mondá Hunt meghatottságtól remegő hangon - él most is, lenn délen valahol...

Annyit tehát megtudtunk, hogy Pym és Dirk Péter ama válságos pillanatban elszakadtak egymástól. Ezt kétségbe vonni egyátalában nem volt semmi okunk.

– Mi történt azután Dirk Péterrel? - kérdé Guy Len kapitány.

– Hát... aztán a jég úszott vele, az ár megfordult valahol lejebb és vissza vitte Tsalal szigetére... Halakat fogott, azzal élt... Nyersen ette meg.

– Mikor került vissza a szigetre?

– Nekem azt mondta, hogy három hét mulva azután, hogy onnan elmenekült.

– Nos, valami nyomára nem bukkant a «Jane» embereinek?

– Nem... úgy mondta, hogy senkit sem látott ott... éppen senkit. Sem embert, sem állatot... Mind elpusztultak azok,... Dirk Péter úgy mesélte nekem.

– Hát a fekete arczú bennszülöttek?

– Azokat sem látta, éppenséggel senkit sem látott.

– Azután mit csinált?

– Értse meg jól, a part mentén egy csolnakot talált, volt benne szárasztott hús, több hordó ivóvíz... beleült a csolnakba déli szél fujt éppen, s az vitte heteken át... mind vitte. Elhihetik bátran, mert csak azt mondom, a mit Dirk Péter mesélt el százszor is... Aztán jött egy czethalászhajó, az felvette, Amerikába visszavitte.

Hunt elbeszélése meggyőzött minket arról, hogy Poë Edgar még sem merítette csupán a fantáziájából azt a csodálatos történetet. Az Amerikába visszatért Dirk Péter átadta neki Pym Arthur naplóját, s annak alapján irta. Csak azt nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy mi történt Pymmel és a «Jane» többi hajótöröttjeivel?

Továbbá tény az is, hogy Pym sohasem találkozott Poë Edgarral. Most már azt is tudtam, hogy nem álom volt az, midőn éji órán e keserves panaszszavakat hallottam:

– Hát Pym,... a szegény Pym!... A szegény Pymről nem szabad megfeledkezni.

Bizonyára Hunt sompolygott be a kabinomba, s ő mondotta.

Guy Len kapitány, minek utána Huntot mindenről kikérdeztem, a fedélzeten össze-gyüjtötte a matrózokat, s így szólott Hunthoz:

– Figyelj reám, Hunt, gondold meg jól, hogy igen komolyak a kérdések, melyeket hozzád intézek.

Hunt végig nézett a matrózokon.

– Te azt mondod, hogy mind az, a mit Pym Arthurról beszéltél, igaz?

– Azt mondom, hogy mind igaz.

– Ismerted Dirk Pétert?

– Ismertem.

– Több évig laktál vele Illinoisban?

– Kilencz álló esztendeig.

– Ő mesélte el neked ezeket a dolgokat?

– Ő.

– Te magad is hiszed, hogy minden úgy történhetett?

– Szentül hiszem.

– Dirk Péter meg volt arról győződve, hogy a «Jane» hajótöröttjei Tsalal szigeten mindegy szálig elpusztultak?

– Meg volt győződve, sőt Pym Arthur is meg volt győződve arról a mint Dirk Péter nekem mondta.

– Hol láttad Dirk Pétert utoljára.

– Vandaliában.

– Mikor?

– Ez előtt két évvel.

– Kettőtök közül melyik ment el előbb Vandaliából: te vagy ő?

Hunt egy kissé tétovázott, aztán így felelt:

– Egyszerre jöttünk el.

– Te hova indultál?

– A Falkland-szigetekre.

– Hát ő?

– Ő... - Hunt megállott, s szeme Holt Mártonon akadt meg, azon a matrózon, kinek az életét megmentette volt.

– Nos, megértetted, hogy mit kérdeztem az imént tőled? - sürgeté izgatottan a kapitány.

– Értettem.

– Felelj! Dirk Péter eltávozott Amerikából, mikor együtt eljöttetek Illinoisból?

– El.

– Hova indult?... Felelj!...

– A Falkland-szigetekre.

– És most hol van?

– Itt áll. Én vagyok!