Az eltünt szigetcsoport.

Deczember 27-dikén, egy pénteki napon korán reggel indult el délnyugati irányt véve a «Halbrane».

A matrózok, mint eddig, úgy most is pontosan teljesítették kötelességüket; az idő kedvező volt, a tenger csendes. Ha ez tovább is így tart, remélhetőleg nem kell a matrózok lázadásától félnünk. Egyébként a kapzsi emberek mindaddig, míg veszélyben nem forognak, csupán a jelennek élnek, a busás jutalom reménye elfeledtet velök mindent: agyuk lassan működik, a jövő eshetőségeivel nem törődnek.

Dirk Péter alapjában véve most is csak a régi maradt, serény a munkában és kevés szavú. A matrózok világért sem rótták fel neki bűnül azokat a szörnyűségeket, a melyeket a «Grampus» zátonyra jutása alkalmával elkövetett, azt sem feledték el, hogy Holt Mártonnak az életét mentette meg. Különös, zárkózott ember maradt továbbra is, de hát ehhez társai már hozzá szoktak.

A tengeráram a goélette haladására kedvező volt, a minthogy Pym Arthur csolnakát is annak idején ez ragadta magával a déli sarktengeren.

Guy Len kapitány egész nap a kabinjában maradt. Gondok szállották meg a lelkét, no de a reménység is felcsillant benne: hátha mégis nyomára bukkan szegény bátyjának, hátha életben találja?... Viszont az út eshetőleges veszélyei aggasztották, a vállalat vakmerősége, melynek végét ellátni nem lehet.

Másnap reggel engem meg West Jemet magához intett a fedélzeten, s így szólott:

– Jeorling úr, higyje el, hogy erős harczot vívtam önmagammal, míg elhatároztam, hogy tovább folytatom az utat. Tudom, hogy a szerencsétlenek érdekében tennünk kell valamit, de éreztem, hogy a legénység egy része ellenszegül, ha Tsalal szigetén túl akarom őket vinni...

– Igaza van, kapitány úr, a legénység nagyobb fele már szemmel láthatóan nyugtalankodott, s valószinű, hogy később öldöklésre is került volna a sor.

– Majd elbántunk volna hamarosan a lázadókkal - veté közbe West Jem hidegen. - Hearnenak ketté hasítottam volna a koponyáját.

– Reá szolgált volna, Jem, - mondá a kapitány de azért jaj annak a hajónak, a melynek fedélzetén nincsen egyetértés.

– Igaz - felelé West Jem, - jobb ha békességben élünk, de Hearnenak azt tanácsolom, hogy huzza meg magát, különben baj lesz.

– Egyelőre hallgatnak, mert az ön nagylelkű igérete, Jeorling úr, betömte a szájukat, s a kapzsiság mindent feledtet ezekkel az emberekkel. Köszönöm önnek, Jeorling úr - mondá a kapitány.

– Nem érdemes a köszönetre, kapitány úr. Már a Falkland-szigeteken ajánlkoztam volt arra, hogy az expediczió költségeihez valamivel hozzá járulok. Most alkalom kinálkozott reá, s én éltem az alkalommal. Ennyi az egész. Nekem is szívemen fekszik a «Jane» szerencsétlen hajótöröttjeinek a sorsa. Nagyon de nagyon szeretném, ha őket élve találnók fel.

Guy Len kapitány forrón megszorította a kezemet.

– A mint eddig is megfigyelhette, Jeorling, úr, - folytatá a kapitány, - a «Halbrane» nem halad egyenesen délnek habár, Dirk Péter szerint, délen pillantottak meg szárazföldet.

– Veszem észre, kapitány úr!

– Annak az az oka, hogy Pym Arthur ezekről a szigetekről nem tesz említést, csupán a matróz mesélt róla, már pedig -

– Úgy látszik, hadnagy úr, ön nem bizik meg teljesen a Dirk Péter szavainak igazságában? Van valami panasza Dirk Péterre?

– A szolgálatban nem adott okot soha panaszra, azt be kell vallanom.

– Bátor és becsületes - tevé hozzá Guy Len kapitány, - a «Halbrane» meg a «Grampus» fedélzetén való viselkedése egyaránt feljogosít minket arra, hogy Dirk Péterről jó véleménynyel legyünk...

– Meg is érdemli - jegyzém meg.

Magam sem tudom, miért keltem minden alkalommal oly lelkesen a mesztic védelmére. Talán azért, mert sejtettem, hogy a mi merész, sőt vakmerő vállalatunkban reá fontos szerep vár: avagy azért, mert Pym Arthur sorsa érdekelt engem olyan hallatlan módon, s Dirk Péter volt az egyedüli, a ki szentül hitte, hogy Pym él...

Ez alkalommal is ez a tárgy került szőnyegre. Jem rázta a fejét s megjegyzé:

– Tizenegy évig itt a sarktenger sivatagján élni! Merész egy gondolat.

– Megengedem, uram, hogy merész egy gondolat, - mondám - de talán mégsem lehetetlen. Hátha Pym valamely szigetre vergődött, mely hasonló Tsalalhoz; talán Guy Vilmos és társaival is ez történt?... Hátha élnek mind?...

Guy Len kapitány megint visszatért az először szóba hozott tárgyra!

– Említém, hogy nem egyenesen délnek vettük az utat, nos hát ez azért történt, mert előbb a Tsalal szigetével szomszédos szigeteket szeretném átkutatni, ezek pedig nyugatra esnek.

– Nagyon helyes - jegyzém meg - hátha ott nyomos bizonyítékát találjuk annak, hogy Tsalal szigetét a földrengés csak az utóbbi hetekben pusztította el.

– Magam is azt hiszem, hogy nem régen történhetett; legalább a Patterson esete erről tanuskodik. Ő még Tsalal szigetén szakadt el társaitól.

– Pym Arthur leirásában nincsen nyolcz szigetről szó? - kérdé West Jem.

– Nyolczról, Dirk Péter úgy hallotta a benszülöttektől, hogy a Tsalal-szigetcsoport ennyi szigetből áll. Sőt az egyik, valami Nu-Nu nevű azt is mondta, hogy a bennszülötteknek királyuk is van, a kit Tsalemonnak hívnak, s ez a király a legkisebb szigeten lakik.

– Az is lehetséges - mondá a kapitány, - hogy a földrengés a többi szigeteket nem pusztította el, s hogy a «Jane» hajótöröttjei oda menekültek. Nagyon gondosan ki kell kutatnunk e szigeteket. Jem, parancsold meg, hogy az őrszem pontosan teljesítse a kötelességét. Még hét-nyolcz mérföldet haladunk, s okvetetlenül a szigetek valamelyikéhez kell érkeznünk.

– Parancsa szerint, kapitány úr!

– Van valaki az árbocz-kosárban?

– Dirk Péter, ő maga kérezkedett oda.

– Jól van Jem, benne teljesen megbizhatunk...

– Sólyomszemei vannak, - tevém hozzá.

Tiz óráig nyugati irányban haladt a goélette, a szél ereje kezdett csökkenni, s a tengerár mindinkább dél felé ragadta a hajót. Szerencsére délután erősebb szél támadt, s a vitorlák feszültek; megint nyugat felé térült a «Halbrane». Már megtettük a hét mérföldet, de sziget sehol sem mutatkozott.

– Lehetetlenség, hogy a szigetcsoporthoz ne érkeztünk volna - mondá türelmetlenül a kapitány. - Mióta az adott irányban jövünk, legalább ötven mérföldnyire haladtunk Tsalal szigetétől.

– Nos hát, akkor kétségtelen, hogy a Tsalal szigetét felforgató földrengés az apróbb szigeteket egészen elsülyesztette.

– Jobbfelől szárazföld! - kiáltott le Dirk Péter az árboczkosárból.

Mindnyájan abba az irányba néztünk, s egyikünk sem látott semmit. Lehet, hogy onnan felülről jobban láthatta. A milyen gyakorlott matróz és csodálatosan élesszemű ember volt, alig hihettem, hogy tévedett.

Mintegy negyed óra mulva távcsöveinken át mi is megpillantottunk nehány puszta szigetet. Már mérföldnyire lehettek a hajótól.

A kapitány kiadta a rendeletet, hogy a legközelebb fekvő sziget mellett kell horgonyt vetni.

Nyomoruságos kis sziklatorlatok voltak, mintegy öt-hat, egymástól nem messze.

– Nos Dirk Péter, - reá ismersz a szigetcsoportra? - kérdé Guy Len kapitány.

– Szigetcsoport? - kérdé a mesztic fejét rázva... Ezek nem szigetek... ezek vizből kiálló hegyes kövek... nem szigetek...

Valóban nem is lehetett szó itt szigetről. Minden arra mutatott, hogy a szigetek elsülyedtek. A magasabb pontok még kiemelkedtek a tengerből, de ezeknek a felszine, már t. i. a vizből kiálló felszine nagyon kicsiny területű volt. A kapitány nehány kábelnyire az első szikla-rakástól megmérette a tengermélységet. Húsz fonál volt csupán. Ebből kitetszett, hogy az a talaj, a mit éreztünk húsz fonál mélységben, az alásülyedt sziget talaja volt.

Horgonyt vetettünk.

A kapitány leeresztette a csónakot, abba Guy Len kapitány, Hurliguerly, Dirk Péter, Holt Márton és én beleültünk.

Csak mintegy negyed mérföldnyire volt tőlünk az egyik puszta-sziget. Jobbra-balra tőlünk fehér tajtékot hányt a hullám, a kiálló sziklák körül örvényzett. A csónak hátsó részében állott Dirk Péter és jelezte, hogy hol van egy-egy szikla, hol kell a csónaknak jobbra vagy balra kitérnie.

Mihelyt a sziklaszigethez érkeztünk, az egyik matróz horgonyt dobott ki a partra, az a kiálló sziklában megakadt, annál fogva a partig vontattuk a csónakot s kiszállottunk.

Dirk Péter se kérdett, se hallott, hanem sietett előre. Mi sem tehettünk okosabbat, mint hogy utána mentünk, s nemsokára együtt voltunk mindnyájan a sziget legmagasabban fekvő pontján.

Számos nyomára akadtunk annak, hogy a sziget nem régiben még lakható volt; állat- és növénymaradványok tanuskodtak róla: virágok is nyiltak, melyeknek a szirmait, leveleit a tél fagya nem zsugorgatta össze. Bizonyos tehát, hogy a földrengésnek, mely a sziget-csoportot elsülyesztette, nem régen kellett történnie.

Az a kérdés merült fel, hogyha a «Jane» hajótöröttjei ide menekültek Tsalal szigetéről, hát innen hova jutottak?

Ezen töprengtünk. Én magam sehogy sem akartam arra a következtetésre jutni, hogy a földrengés nemcsak a szigeteket, hanem a rajta élő embereket is mind, tehát azokat is, a kiknek felkeresésében és megszabadításában fáradozunk, eltemette.

A csüggedt Guy Len kapitány reményét, mely ismét tünőfélben volt, kellett mindenáron felélesztenem.

– Én azt hiszem - mondám a meggyőződés hangján, - hogy Guy Vilmos és bajtársai a katasztrófa alkalmával a benszülöttek egyik csónakát kézrekerítve, a sarkkör felé igyekeztek visszatérni, de az ő csolnakjukat is, valamint a Pym és Dirk Péterét a tengeráram dél felé ragadta, s ott vetődtek partra. Ott kell őket keresnünk, s ott fogjuk őket megtalálni. Nehány fokkal délre igyekezzünk, s ha életünkkel játszunk is... oda kell jutnunk...

– Isten legyen a vezérünk, Jeorling úr! - mondá halkan Guy Len kapitány.

Másnap, deczember 29-dikén a «Halbrane» egyenesen a déli sark felé vette az útját.