A BURBANK CSALÁD

A Castle-House főbejárata, a Saint John felőli oldalon, tágas tornácról nyílik. James Burbank és Edward Carrol hét óra után néhány perccel sietve ment fel a tornác lépcsőjén. Nyomukban Zermah lépdelt a kislánnyal, akit kézen fogva vezetett. Valamennyien a nagy, kupolaszerűen kiépített előcsarnokba mentek, ahonnan kétágú lépcső vezetett az emeletekre.

Burbankné és Perry, az ültetvény jószágigazgatója a csarnokban várta az érkezőket.

– Mi hír Jacksonville-ben?

– Semmi újság, kedves barátom.

– Gilberttől sem érkezett semmi?

– De igen... Egy levél!

– Hála istennek!

Ezek voltak az első kérdések, amelyekkel Burbank a feleségéhez fordult, és ezeket a feleleteket kapta tőle.

Megcsókolta feleségét és a kis Dyt, majd felnyitotta a levelet, amelyet felesége időközben átnyújtott neki.

Burbank távollétében ugyanis senki sem bontotta fel a borítékot. Burbankné ragaszkodott ahhoz, hogy a levelet elsőnek férje ismerje meg, tekintettel Floridában élő családjuk és a levélíró helyzetére.

– A levél nyilván nem postán érkezett - szólt James Burbank.

– Persze hogy nem! - felelte Perry. - Gilbert úr sokkal óvatosabb, semhogy ilyet tegyen.

– Ki hozta?

– Egy georgiai. A mi ifjú hadnagy urunk, úgy látszik, megbízott a hűségében.

– Mikor érkezett a levél?

– Tegnap.

– Hol van az ember, aki hozta?...

– Még tegnap este útnak indult.

– Kellő jutalmat kapott?

– Igen, de nem tőlünk, hanem Gilberttől - felelte Burbankné. - Tőlünk semmit sem akart elfogadni.

A csarnokban egy márványasztal állt, mögötte széles kerevet, az asztalon két égő lámpa. James Burbank az asztalhoz ült. Felesége és leánya a közelébe húzódott.

Edward Carrol kezet szorított nővérével, majd az egyik karosszékbe ült. Zermah és Perry a lépcsőfeljáratnál állt. Mindkettőjüket a családhoz tartozónak tekintették, így hát Burbank nyugodtan beszélhetett a jelenlétükben.

James Burbank kivette a levelet a borítékból.

– Február 3-án írta.

– Tehát négy nappal ezelőtt - mondta Edward Carrol. - Négy nap nagy idő ilyen körülmények között.

– Olvasd már, apa, olvasd már! - kiáltott a kislány türelmetlenül, s ez érthető, hiszen gyermek volt.

A levél így hangzott:

A Wabash fedélzetén, Edisto közelében.
1862. február 3.

*Édesapám,
mindenekelőtt csókollak benneteket, téged, anyámat és kishúgomat. Carrol bátyámról sem feledkezem meg, s hogy senki se maradjon ki a levélből, mondjátok meg kedves Zermahunknak, hogy férje, az én derék és hűséges Marsom szeretettel üdvözli. Mindketten jól vagyunk, s bizony nagyon szeretnénk már köztetek lenni! Ez hamarosan be is fog következni, bárhogy prüszköljön is Perry. A derék jószágigazgató, mint a rabszolgatartás csökönyös híve, nyilván éktelenül szitkozódik, amikor az északiak előnyomulásáról értesül!*

– No, ezt jól megkapta, Perry - szólt közbe Edward Carrol.

– Erről a kérdésről mindenkinek megvannak a maga nézetei! - mondta Perry, olyan ember lévén, aki szemernyit sem hajlandó feláldozni az elveiből.

James Burbank folytatta a levél olvasását:

Kipróbált ember viszi e sorokat, megbízhattok benne. Bizonyára tudjátok már, hogy Dupont tengernagy hajóraja elfoglalta a Port Royal-öblöt és a szomszédos szigeteket. Az északiak tehát lépésről lépésre visszaszorítják a délieket. Az északi kormány valószínűleg kísérletet fog tenni arra, hogy megszállja Florida nagyobb kikötőit. Azt beszélik, hogy Dupont és Sherman e hó végén megindítja a hadműveleteket. Ebben az esetben elsőnek valószínűleg a Saint Andrews-öblöt foglaljuk el. Akkor pedig már csak egy ugrásra vagyunk Floridától. Alig várom azt az órát, amikor győzelmes hajórajunk eléri a floridai partot, és én ismét közöttetek lehetek, édesapám! Szüntelenül aggódom, hogy mi lesz veletek a rabszolgatartók világában. De közel van már az a pillanat, amikor végre nyíltan hirdethetjük elveinket, amelyeket a camdless-bayi ültetvényen mindig is érvényesítettünk.

Ó! mennyire szeretnék hazalátogatni innen, akárcsak egyetlen napra is! De nem tehetem. Veszedelmes út lenne, és veszedelembe sodorhatnálak benneteket is. Inkább várok, türelmesen. Még néhány hét és mindannyian ismét együtt leszünk a Castle-House-ban!

Befejezésül még egyszer végiggondolom, nem feledkeztem-e meg valakiről. De bizony, megfeledkeztem Stannard úrról és az én bájos Alice-emről, pedig mennyire szeretném már viszontlátni! Apját meleg barátsággal, őt magát annál is melegebben üdvözlöm!...

Tisztelettel és szeretettel ölel fiad

Gilbert Burbank

Amint James Burbank befejezte az olvasást, Burbankné az asztalon fekvő levél után nyúlt, s lassan ajkához emelte a papírt. Majd a kis Dy következett, fogta, és cuppanós csókot nyomott bátyjának aláírására.

– Derék fiú! - mondta Edward Carrol.

– És derék ember a mi Marsunk is! - tette hozzá Burbankné, és Zermah-ra tekintett, aki éppen megölelte a kislányt.

– Értesítenünk kell Alice-t, hogy Gilberttől levél érkezett - folytatta Burbankné.

– Feltétlenül megírom neki - felelte James Burbank. - Egyébként néhány nap múlva Jacksonville-be utazom, és felkeresem Stannard barátomat. Mióta Gilbert megírta ezt a levelet, újabb hírek érkezhettek a tervbe vett hadműveletekről. Csak itt volnának már a barátaink, az északiak, csak visszatérne már Florida az Egyesült Államok zászlaja alá! Hiszen itt hovatovább tarthatatlanná válik a helyzetünk!

Való igaz, mióta a háború Dél felé terjedt, Floridában megváltozott a lakosság véleménye arról a kérdésről, amely két ellenséges táborra osztotta az államokat.

Az egykori spanyol gyarmaton a rabszolgatartás sokkal kevésbé honosodott meg, mint a többi déli államban. Így azután Floridában a szakadár mozgalom sem volt olyan erőteljes, mint Virginiában vagy Karolinában. Hamarosan felbukkantak azonban a zavart keltők, és ezek álltak a rabszolgatartás híveinek élére. Ezek az elemek zendülésre készültek, a zavarosban akartak halászni. A csőcselék mögöttük állt, s ennek segítségével befolyást gyakoroltak Saint-Augustine, és főként Jacksonville város vezető szerveire. James Burbank tehát egyik napról a másikra igen veszélyes helyzetbe kerülhetett, hiszen mindenki tudta, honnan származik és milyen eszmék híve.

James Burbank mintegy húsz évvel ezelőtt hagyta el New Jerseyt, ahol szintén földjei voltak, és feleségével, valamint akkor négyéves fiával Camdless-Baybe költözött.

Burbank hozzáértő, szorgalmas gazdálkodása, és sógorának, Edward Carrolnak segítsége, meghozta a maga eredményét. Az ültetvény, mint tudjuk, virágzott. De Burbank mélységesen ragaszkodott is ehhez az elődeitől örökségbe kapott hatalmas gazdasághoz. Itt született második gyermeke, a kis Dy, tizenöt évvel azután, hogy James Burbank megtelepedett Camdless-Bayben.

James Burbank negyvenhat éves volt. Erős testalkatú, munkában edzett, fáradhatatlan férfi. Határozott, erélyes embernek ismerték. Elveihez törhetetlenül ragaszkodott, és sohasem félt nyíltan kimondani véleményét. Magas termetével, alig őszülő hajával, kissé talán szigorú, de mindig nyílt tekintetével bizalmat ébresztett az emberekben. Állát, az akkori észak-amerikai divat szerint, kurta szakáll övezte; oldalszakállt és bajuszt nem viselt, megjelenésével valóságos mintapéldánya volt az újangliai yankee-nek.¹

Az ültetvényen szerették jó szívéért, és engedelmeskedtek neki, mert igazságos volt. A birtokán dolgozó négerek őszintén ragaszkodtak hozzá, Burbank pedig türelmetlenül várta a napot, amikor végre a körülmények lehetővé teszik, hogy felszabadítsa rabszolgáit.

Sógora, Edward Carrol, nagyjából egykorú volt vele. Ő vezette Camdless-Bayben a számadásokat; ez volt a legfőbb munkája. Mindenben egyetértett Burbankkel, és a rabszolgaság kérdésében is osztozott véleményében.

Ebben a camdless-bayi kis világban csupán Perry jószágigazgató vallott ellentétes nézeteket. Azt ne gondoljuk azonban, hogy a derék ember bármi módon is bántalmazta a rabszolgákat. Éppen ellenkezőleg: ő maga is arra törekedett, hogy a négerek, már amennyire helyzetük megengedte, boldogan élhessenek.

– Vannak a forró égövi országokban olyan vidékek - magyarázta -, ahol a mezei munkát csak négerek tudják ellátni. Márpedig a néger csak addig néger, amíg rabszolga.

Ez volt a jószágigazgató elmélete, s ezért az elméletért minden lehetséges alkalommal síkraszállt. Camdless-Bayben soha senki sem fogadta el, de mindenki elnézte neki ezt a gondolatmenetet. Most viszont, mióta a hadiszerencse a rabszolgaságellenes erőknek kedvezett, Perry megszakítás nélkül dühöngött, és ezt hajtogatta:

– Mondhatom, szép világ kezdődik majd Camdless-Bayben, ha Burbank úr egyszer felszabadítja a négereit!

De azért Perry kitűnő ember, bátor férfi volt. S ezt be is bizonyította. James Burbank és Edward Carrol annak idején nemzetőrséget szervezett, az úgynevezett „minute-men”-ek - a minden percben indulásra kész férfiak - alakulatát, s Perry önként csatlakozott az utolsó szeminol bandák ellen harcoló rohamcsapathoz.

Burbankné már elmúlt negyvenéves, de kora nem látszott meg rajta. Még mindig nagyon szép asszony volt: alighanem ilyen lesz egyszer a kis Dy is. Mindenkor gyengéd, melegszívű élettársként állt férje mellett. James Burbank nagyrészt neki köszönhette élete boldogságát. Ez a nemes szívű asszony csak a férjének és gyermekeinek élt. Rajongva szerette gyermekeit, s most, hogy a polgárháború Florida küszöbére ért, mélységesen aggódott értük. Diana, helyesebben Dy (mert családi körben csak így nevezték), ez a hatesztendős, eleven, behízelgő modorú, életvidám leányka, ott élt a Castle-House-ban, édesanyja mellett. De Gilbert már messze járt. Burbankné szünet nélkül aggódott érte, s gyakran nem is tudta palástolni nyugtalanságát.

Gilbert ekkor huszonnégy éves volt, testben és lélekben apjára hasonlított, ámbár közlékenyebb természetűnek ismerték, megjelenése pedig kecsesebb, vonzóbb volt. A bátor, edzett fiú minden sportágban otthonosan mozgott: lovaglásban, vitorlakezelésben, vadászatban egyaránt megállta a helyét. Eleget aggódott anyja, amikor a fiú a duvali járás sűrű erdeit és lapos mezőit járta, vagy csónakon hatolt be a Saint John folyó keskeny öbleibe és szorosaiba, le, egészen a Pablo torkolatáig.

Edzett szervezete most is könnyen viselte el a katonaélet minden fáradalmát. Amint a polgárháború első puskalövése eldördült, Gilbert megértette, hogy az északi hadseregben a helye. Nem is habozott, hanem arra kérte szüleit, hogy engedjék útjára. Bármilyen fájdalmat okozott is a fiú távozása az anyának, s bármilyen veszélyt zúdíthatott is ez a jelentkezés a családra, James Burbank nem próbálta szándékától eltéríteni fiát. Ő is azon a nézeten volt, hogy fia csak a kötelességét teljesíti, márpedig a kötelességet mindennél előbbre valónak tekintette.

Gilbert tehát a legnagyobb titokban útra kelt Észak felé. Ha Jacksonville-ben megtudták volna, hogy James Burbank fia beállt az északi hadseregbe, valószínűleg azonnal bosszút állnak az egész camdless-bayi ültetvényen.

A fiatalember New Jersey államba utazott, s megfelelő ajánlólevelekkel ellátva, felkereste apjának régi barátait.

A tenger mindig is vonzotta, s jóakarói most könnyen elintézték, hogy beosztást kapjon az északi flottához. Az előléptetés gyorsan ment ebben az időben, Gilbert törekvő katona volt, gyorsan haladt előre a ranglétrán. A washingtoni kormány szemmel kísérte ezt az ifjút, aki - noha családja Délen élt - nem félt felajánlani szolgálatait az északiaknak.

Gilbert már a Sumter-erőd ostromakor kitüntette magát. Ott volt a Richmond fedélzetén, amikor a Manassas a Mississippi torkolatában megtámadta az északi korvettet. Az ifjú Burbanknek is jelentős érdeme volt abban, hogy a Richmond megmenekült, és ismét az északiak kezére került. Az ütközet után zászlóssá léptették elő, noha nem végezte el az annapolisi haditengerészeti iskolát. Igaz, hogy ebben az időben az északi flottában sok volt a kereskedelmi hajókról toborzott „újsütetű” tiszt.

A fiatal zászlóst Dupont tengernagy hajórajához osztották be. Részt vett a Hatteras-erőd ostromában, ebben a ragyogó hadműveletben, majd a Seas-szigetek elfoglalásában. Hamarosan hadnaggyá lépett elő, s most néhány hete Dupont tengernagy egyik ágyúnaszádján teljesített szolgálatot. Dupont hajórajának feladata volt, hogy áttörje a Saint John torkolatának védőzárát.

Az ifjú Burbank is alig várta, hogy a véres háború minél előbb véget érjen! Szerelmes volt, és tudta, hogy viszontszeretik. Amint levetheti az egyenruhát, visszatér Camdless-Baybe, és feleségül veszi apja egyik legbensőbb barátja, Walter Stannard leányát.

Stannard nem tartozott a floridai földbirtokosok közé. Mióta felesége meghalt, szűkös vagyonából élt, s minden idejét leánya nevelésére fordította.

Jacksonville-ben lakott, ahonnan bármikor átrándulhatott Camdless-Baybe, alig három-négy mérföldes utat kellett megtennie, csónakon, a folyón felfelé. Tizenöt év óta minden héten átlátogatott a Burbank családhoz.

Gilbert és Alice Stannard tehát szinte együtt nevelkedett. A két család régen tervezte, nemrégen pedig végleg elhatározta, hogy a fiatalokból egy pár lesz. Tudták, hogy ezzel mindkettőjüket boldoggá teszik.

Floridában is akadtak olyan hazafiak, akik déli származásúak voltak ugyan, mégis a rabszolgaság ellen törtek lándzsát. Walter Stannard is közéjük tartozott.

Csakhogy a rabszolga-felszabadítás e maroknyi floridai híve nem szállhatott szembe az ültetvényesek nagy többségével, vagy akár a jacksonville-i közhangulattal. Jacksonville-ben ugyanis egyre inkább felülkerekedtek a szakadárok.

A nagyhangúak, a járás főkolomposai, rossz szemmel néztek minden becsületesen gondolkodó embert. Márpedig a fehér kisemberek nagy része és a minden szertelenségre hajló csőcselék a nagyhangúakat követte.

Walter Stannard New Orleans-i amerikai családból származott. Fiatalon elhunyt felesége viszont francia volt. Alice az anyjára hasonlított, benne is megvoltak a francia asszony nemes jellemvonásai. Amikor Gilbert útra kelt, a leánynak elegendő lelkiereje volt ahhoz, hogy vigasztalja és erősítse Burbanknét. Egész szívével szerette Gilbertet - éppúgy, ahogy a fiú szerette őt -, mégis újra meg újra elmondta Burbanknének, hogy Gilbert a kötelességét teljesítette, amikor katonának jelentkezett, hiszen egy emberfaj felszabadításáért, végeredményben tehát a szabadságért harcol.

Alice ekkor tizenkilenc esztendős volt, szőke, csaknem fekete szemű, karcsú, finom, arcú leány. Talán túlságosan komoly, de melegszínű, szép, eleven arcát gyorsan átformálta a mosoly.

Hiányos volna azonban képünk a Burbank családról és hű barátairól, ha nem mutatnók be Marsot és Zermah-t is, a család szolgáját és szolgálóját.

Gilbert nem egyedül indult útnak, kitűnik ez leveléből is. Kísérője Mars volt, Zermah férje. Az ifjú Burbank keresve sem találhatott volna önfeláldozóbb útitársat, mint ezt a camdless-bayi rabszolgát, aki szabad emberré vált, mihelyt az északi államok földjére lépett. De Mars továbbra is ifjú gazdájának tekintette Gilbertet, nem is gondolt arra, hogy elváljon tőle, noha beléphetett volna az északi kormány egyik újonnan felállított néger zászlóaljába.

Mars és Zermah, származását tekintve, nem néger, hanem félvér volt. Zermah bátyja, Robert Small, ez a hős rabszolga, négy hónappal a háború kitörése után megkaparintott egy kis kétágyús déli gőzöst, ott helyben, a charlestoni öbölben, és azzal áthajózott az északiakhoz. Zermah-nak is, Marsnak is ő volt a példaképe.

A két félvér boldog házasságban élt, noha évekig fejük felett lebegett a gyűlöletes rabszolgakereskedelem szörnyű fenyegetése: bármely pillanatban erőszakkal elválaszthatják őket egymástól. A camdless-bayi ültetvény személyzetének sorába is egy ilyen válságos órában kerültek, amikor a rabszolgaárverés kiszámíthatatlan véletlene már csaknem elszakította őket egymástól.

Ez pedig így történt:

Zermah és Mars hét évvel ezelőtt kötött házasságot; a nő akkor huszonnégy, a férfi huszonnyolc éves volt, mindkettő egy Tickborn nevű ültetvényes tulajdona. Tickborn birtoka mintegy húszmérföldnyire Camdless-Bay fölött terült el, a Saint John folyó partján. Ez az ültetvényes akkor már több esztendeje szoros kapcsolatban állt Texarral. Texar gyakran vendégeskedett a birtokon, és mindenkor szíves fogadtatásra talált. S ez érthető is, hiszen Tickborn maga is rossz hírű ember volt. A gazdasághoz nem sokat értett, az ültetvény keveset jövedelmezett, s ezért kénytelen volt rabszolgáinak egy részét elárvereztetni.

A Tickborn-ültetvényen kegyetlenül bántak a rabszolgákkal, köztük Zermah-val is. A fiatalasszonyt éppen ez idő tájt vetették börtönbe, olyan bűnért, amelyet soha el nem követett. Gyermeke született; csaknem mindjárt elszakították tőle. A szerencsétlen kis poronty ott pusztult el apja karjai közt. Könnyű elképzelni Zermah fájdalmát és Mars haragját. De hát mit tehettek gazdájukkal szemben? Elevenen vagy holtan: övé volt a testük, hiszen megvásárolta mindkettőjüket.

S a fiatal rabszolga-házaspárt újabb, hasonlóan szörnyű szerencsétlenség fenyegette. A gyermekük halálát követő napon Marsot és Zermah-t árverésre vitték. Árverésen pedig - még ebben sem bizakodhattak - nemigen vette meg ugyanaz a rabszolgatartó a férjet is, a feleséget is. Erőszakosan szétválasztják őket - ez a veszedelem lebegett a fejük felett.

Akadt is vevő. Zermah-t akarta megvenni, egyedül Zermah-t. Nem volt ültetvényes, puszta szeszélyből vásárolta volna meg a rabszolganőt. Ez a vevő Texar volt. Barátja, Tickborn már-már megkötötte vele az alkut, amikor új vevő jelentkezett, és az utolsó pillanatban magasabb árat ígért.

Az új vevő James Burbank volt.

Végignézte Tickborn rabszolgáinak nyilvános árverését, és hallotta, mint könyörög a szerencsétlen félvér nő, hogy ne válasszák el férjétől. Zermah sorsa, hasztalan esdeklése, mélyen meghatotta az ültetvényest.

James Burbank éppen dajkát keresett kislányának. Megtudta, hogy Tickborn egyik rabszolganője nemrég veszítette el újszülött gyermekét; elhatározta, hogy megvásárolja dajkának. Zermah kétségbeesett könnyei azonban arra indították, hogy a férjet is megvegye. Mindkettőjükért nagyobb árat ajánlott, mint az addigi árverezők.

Texar jól ismerte James Burbanket. Ismerhette is, hiszen a camdless-bayi ültetvényes már nemegyszer kergette ki birtokáról ezt a gyanús hírben álló, jöttment alakot.

Ezért is gyűlölte Texar már hosszú idő óta az egész Burbank családot.

Most is meg akart küzdeni dúsgazdag vetélytársával, de hasztalanul kísérletezett. Csakhogy Texar makacs volt. Már a kétszeresét ígérte a félvér nőért és férjéért annak az árnak, amit Tickborn kért. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy James Burbanknek még nagyobb árat kellett fizetnie a két rabszolgáért. Végül is a házaspárt Burbanknek ítélte oda az árverésvezető.

Így történt, hogy Mars és Zermah együtt maradhatott, sőt mi több: Florida legemberségesebb ültetvényesének szolgálatába állhatott. A sok balszerencse után sorsuk jobbra fordult, és bizakodással tekinthettek a jövő elébe.

Hat év múlt el. A félvér Zermah még mindig virágzó szépségű nő volt, határozott jellemű, hűséges szívű teremtés. Gazdáihoz mélységesen ragaszkodott; ezt már eddig is sokszor bebizonyította, és alighanem a jövőben is gyakran fogja bebizonyítani.

Mars méltó társa volt az asszonynak. Most, hogy James Burbank emberséges szíve megmentette őket, bizonyos, hogy soha semmi el nem szakíthatja feleségétől.

Valóságos mintája volt azoknak a remek afrikai emberpéldányoknak, akiknek vérébe bőséges kreol vér keveredett, magas termetű, rettenthetetlenül bátor férfi. Alkalomadtán sok jó szolgálatot tehetett új gazdájának.

A félvér házaspár egyébként az ültetvény belső személyzetéhez tartozott. Senkinek sem jutott eszébe, hogy rabszolgaként kezelje őket. Jólelkűségüket és józan eszüket hamarosan felismerték és megbecsülték. Mars különösen az ifjú Gilbert Burbanket szolgálta nagy igyekezettel; Zermah a kis Diana dajkája volt. E munkájuk révén, természetesen, bizalmas kapcsolatba kerültek a Burbank családdal.

Zermah meleg anyai szeretettel gondozta a leánykát, korán elpusztult gyermekéért talált kárpótlást benne. Dy is ragaszkodott dajkájához, gyermeki vonzalma éppen olyan mély és őszinte volt, mint a félvér nő anyai gondossága. Burbankné jól tudta ezt, és hálával, barátsággal viszonozta Zermah buzgalmát.

Hasonlóan szeretetteljes kapcsolat alakult ki Gilbert és Mars között is. A ruganyos testű, izmos félvér kitűnő edzőtársnak bizonyult, s a legkülönfélébb sportágakban fejlesztette ifjú gazdájának erejét és ügyességét. James Burbank hamarosan meggyőződhetett arról, hogy jól választott, amikor Marsot rendelte fia szolgálatára.

A félvér házaspár tehát jobb helyzetbe került, mint valaha: Tickborntól is megszabadult, és elkerülte azt a veszélyt is, hogy Zermah Texar karmaiba kerüljön.

Sohasem felejtették el, hogy kinek köszönhetik mindezt.