A FEKETE-ÖBÖL

Másnap, kora hajnalban, a Fekete-öböl kanyargós lagúnájának mélyén, az egyik rejtett kis sziget partján, egy férfi sétálgatott. Texar volt. Néhány lépésre tőle csónak siklott a parthoz.

Ez a csónak ment érte előző este a Shannon gőzöshöz. Most is Squambo, az indián ült benne.

Texar még egy ideig fel-alá járkált, majd megállt egy magnóliafa előtt, egyik alacsony ágát magához húzta, és szárastul leszakított róla egy levelet. Tárcájából egy piciny papírlapot húzott elő; néhány tintával írott szó állt rajta. A papírlapból apró tekercset csavart, ezt becsúsztatta a levél üreges szárába. Ügyesen végezte a kényes műveletet, a magnólialevél látszólag változatlan maradt.

– Squambo! - szólalt meg Texar.

– Mit parancsol, uram?

– Tudod, hová kell menned, indulj!

Squambo átvette a magnólialevelet, elrejtette a csónak orrába, majd maga is elhelyezkedett a hátsó ülésen, és vízbe merítette kéttollú evezőjét. Megkerülte s sziget csúcsát, és behatolt az egyik keskeny, kanyargós ágba, amely fölé boltozatos sátrat vont a fák sűrű lombozata.

A lagúna valóságos útvesztő volt; kígyózó, egymást keresztező csatornák, keskeny árkok. A víz sötéten, csaknem feketén áramlott, mint Európában az úgynevezett „bolgárkertészetek” csatornahálózatában. Csak olyan ember tájékozódhatott ezen a mély vizű torkolatvidéken, aki alaposan kiismerte magát a Saint John folyó mellékágainak zegzugos világában.

Squambo teljes biztonsággal haladt a lagúnán. Bátran nekivágott csónakjával a sűrű növényzetnek, olyan pontokon is, ahol senki sem sejtett volna átjárót. Időnként kezével tolta félre az alacsony ágakat. Ezek mindjárt visszahajlottak, és ismét összezárultak mögötte. Néhány másodperc múlva már senki sem gondolta volna, hogy csónak haladt át a sűrű bozóton.

Hosszú, kacskaringós árkokon küzdötte magát végig ily módon az indián. Némelyik alig volt szélesebb, mint a szántóföldeken vágott vízleeresztő csatornák.

A csónak közeledtére sűrű rajokban rebbentek fel a vízimadarak. Sikamlós testű kígyók surrantak a víz felett lebegő gyökerek közé. Squambo nem félt a hüllőktől. Még a parti iszapágyukban szundikáló alligátorok sem rémítették meg, pedig az áthaladó csónak könnyen felébreszthette volna őket, ha történetesen beleütközik valamelyikbe. Folytatta útját, s ha a csatorna már annyira elkeskenyedett, hogy evezni sem lehetett benne, lapátját csáklyaként használva tolta előre a csónakot.

Vajon megvirradt-e már? Vajon szétfoszlatták-e a nap első sugarai a sűrű éjjeli párát? A szövevényes lombmennyezeten keresztül ezt képtelenség volt megállapítani. Még a déli nap sem tört át a levelek függönyén. Egyébként a fekete mocsári víz mélyében hemzsegő víziállatoknak, vagy a víz felszínét ellepő ezerféle, vízinövénynek nem is volt fényre szükségük; félhomályban élő fajták tenyésztek itt. Squambo csónakja már vagy fél órája haladt szigetről szigetre. Végül megállt az öböl egyik legtávolabbi zugában.

Itt végződött a lagúna mocsaras része. A parton már ritkábban álltak a fák, lombozatuk is kevésbé buján nőtt, s ágaik között végre áthatolt a napfény. A fák mögött erdővel övezett hatalmas, lapályos rét terült el, a Saint John szintjénél alig magasabban.

A part közelében öt-hat különálló fa meredt az égnek. Körötte süppedő, iszapos talaj. Aki itt járt, úgy érezte, mintha ruganyos derékaljon lépkedne. Ösztövér levelű, lila bogyós szaszafrabokrok húzódtak a réten, szeszélyes, zegzugos vonalban.

Squambo egy tönkhöz kötötte csónakját, és kiugrott a partra. Az éjszaka párái már szétfoszlóban voltak. A kihalt mező fölött lassan felszakadozott a köd. Az öt-hat különálló fa körvonalai homályosan bontakoztak ki belőle. Egy közepes nagyságú magnóliafa is állt közöttük.

Az indián egyenesen ehhez a fához tartott. Nem volt messze, egy-két perc alatt elérte. - Felnyúlt, lehúzta a fa egyik ágát, s az ág végéhez erősítette a falevelet, amelyet Texartól kapott.

Aztán elengedte az ágat; az ismét visszacsapódott, és a magnólialevél eltűnt a többi között.

Squambo ekkor visszasietett csónakjához, és ismét elindult a sziget felé, ahol gazdája várta.

A Fekete-öböl világa öt-hatszáz hold kiterjedésű terület volt. Nevét sötét színéről kapta. Vizét a Saint John folyó táplálta. Valóságos szigettenger volt ez. Csak az hatolhatott át rajta, aki jól ismerte a csatornák számtalan tekervényét.

Vagy száz kis sziget emelkedett ki az öböl vizéből. A szigeteket sem híd, sem töltés nem kötötte össze egymással. Csak hosszú, kötélszerű indák nyúltak át egyik partról a másikra, és itt-ott faágak fonódtak egybe a magasban, a szigeteket elválasztó csatornák felett. Ez volt minden, ez azonban korántsem biztosíthatta a közlekedést a lagúna távol eső partjai között.

Az öböl legnagyobb, legjelentékenyebb szigete nagyjából a szigettenger közepén terült el. Kiterjedése mintegy húsz hold lehetett, s a Saint John vízállásának átlagos szintjénél öt-hat lábbal feküdt magasabban.

Évtizedekkel ezelőtt ezen a szigeten erődítés állt, helyesebben: afféle gerendákból ácsolt őrház. Az épület ma már - legalábbis katonai vonatkozásban - elhagyott volt. Félig korhadt palánkjai még ott húzódtak a magnóliák, ciprusok, örökzöld tölgyek, fekete diófák, ausztráliai fenyők és a többi óriásfa alatt, oszlopaikat átfonták a kobea hosszú lombfüzérei és a végeláthatatlan indák.

A kerítésen belül, a sűrű zöld lombozat mögül végül is előtűnt a mértani arányok szerint összeszerkesztett erődnek, helyesebben: megfigyelőállomásnak szolgáló épület. Kis ház volt, hiszen annak idején legfeljebb húsz főből álló szakasz állomásozott itt. Ácsolt falain lőrések nyíltak. Tetőzetére gyepet ültettek, így hát valóságos földpáncél fedte az őrházat.

Alig néhány szoba volt az épületben, valamennyi helyiség egyetlen folyosóról nyílt, az élelmiszer és lőszer elraktározására egy nagyobb hombár szolgált.

A kerítés keskeny folyosószerű kapuzata az udvarra szolgált, amelyet néhány magányos fa árnyékolt. Majd facölöpökre épített tízfokú lépcső következett. A látogatónak ezen kellett felkapaszkodnia, míg végre eljutott az őrház egyetlen ajtajához, amely, az igazat megvallva, csak afféle ajtóvá alakított nagyobbacska lőrés volt.

Leggyakrabban itt húzódott meg Texar.

Búvóhelyét, néhány bizalmas emberén kívül, senki sem ismerte. Itt élt, elrejtőzve az emberek elől, Squambo társaságában. Ez az indián hűségesen ragaszkodott gazdájához, akinél semmivel sem volt különb. Volt ott még öt vagy hat rabszolga is; ezek viszont semmivel sem voltak jobbak az indiánnál.

Bizony, nagy különbség volt a Fekete-öböl szigete és a folyó két oldalán virágzó gazdag ültetvények között. Az öböl szigetvilága még Texar és néhány társa számára sem biztosította a megélhetést, holott egyik sem volt valami válogatós. Néhány háziállat legelészett a szigeten. A művelt földterület legfeljebb öt-hat hold lehetett. Burgonya, batáta és uborka termett rajta. Állt ott vagy húsz gyümölcsfa is, de csaknem vadontermő állapotban, hiszen senki sem gondozta őket. Ez volt minden. No meg a környező erdők vadállománya és a halak a lagúna sós vizű árterületén. Vad és hal minden évszakban akadt.

A Fekete-öböl lakóinak azonban nyilván egyéb élelmiszerforrásaik is voltak: erről viszont csak Texar és Squambo tudott.

Maga a lakóház teljes biztonságot nyújtott, hiszen már a sziget is áthatolhatatlan rejtekhely közepén feküdt. De különben is, kinek jutott volna eszébe, hogy megtámadja az elhagyott őrházat? Mi oka lehetett volna erre? A sziget lakói mindenesetre két kutyát is tartottak, a Kis-Antillák valamelyik szigetéről származó vérebeket. Ilyen kutyákkal vadásztak valamikor a négerekre a spanyolok. A két kutya minden bizonnyal jó előre ugatással jelezte volna minden idegen közeledését.

Ez volt tehát Texar otthona, és ez az otthon illett is hozzá. És most lássuk, milyen volt maga Texar.

Ebben az időben harmincöt éves lehetett. Középtermetű, izmos férfi, szívós természetét a szabad levegő és a folytonos kalandok edzették meg. Spanyolországban született, s ez a külsején is meglátszott. Dús haja és sűrű szemöldöke egyaránt fekete volt, arcát zöld szem, tompa orr és vadállatiasan tág cimpák tették jellegzetessé; hosszú, keskeny és mindig összeszorított ajkát mintha egyetlen egyenes kardvágás hasította volna az arca közepébe.

Arcvonásai is elárulták, hogy alattomos és erőszakos ember. Régebben körszakállt viselt, de két évvel ezelőtt, nem tudni, milyen körülmények között, fél szakálla leperzselődött. Azóta borotválkozott, s így ezáltal még inkább kiütköztek durva vonásai.

Mintegy tizenkét éve annak, hogy ez a kalandor feltűnt Floridában. Birtokba vette az elhagyott őrházat. Tulajdonjogát senki sem firtatta. Honnan jött? - senki sem tudta, jómaga pedig nem beszélt múltjáról. Egész előéletét homály fedte. Azt suttogták - s ez bizony igaz is volt -, hogy régebben rabszolgakereskedéssel foglalkozott, és hajórakományszámra adta-vette a négereket Georgia és a két Karolina kikötőiben. Vajon meggazdagodott-e ezen a gyalázatos üzleten? Nem úgy festett a dolog.

Annyi biztos, hogy kevés becsülete volt még ezen a vidéken is, ahol pedig az ilyenféle kétes alakok éppenséggel nem mentek ritkaságszámba.

Sokan ismerték, s ámbár rossz híre volt az egész járásban, különösen pedig Jacksonville-ben, jelentős befolyásra tett szert. Igaz, leginkább a járási székhely lakosságának szedett-vedett elemei csoportosultak köré. Gyakran tűnt fel a városban; ilyenkor valamiféle titkos ügyekben járkált, sok barátot szerzett a fehér kisemberek és a dologtalan söpredéknépség soraiból. Emlékezzünk csak arra, hogy Saint-Augustine-ból visszajövet is öt-hat gyanús külsejű alak kísérte.

Befolyása alá került a Saint John vidék néhány ültetvényese is. Gyakran meg is látogatta ültetvényes barátait. Azok sohasem viszonozták a látogatását, hiszen Texar búvóhelyét, a Fekete-öböl szigetét, senki sem ismerte, de ő maga szívesen látott vendég volt a két part számos ültetvényén. Ürügy is akadt: a vadászat, amely könnyen fűzi össze az egyívásúakat, a hasonló ízlésűeket.

Texar befolyása egyébként néhány esztendő óta még növekedett is, különösen azért, mert a spanyol mindenáron azon volt, hogy bizonyos nézetek szenvedélyes védelmezőjének hírébe jusson. Amint a rabszolgaság kérdése két táborra szakította az Egyesült Államokat, a spanyol azonnal a rabszolgatartás elszánt és makacs védelmezőjeként lépett fel. Sokan azt gondolhatták volna, hogy álláspontja csaknem önzetlen, hiszen jómagának legfeljebb hat-nyolc rabszolgája volt. Egyre azt hirdette, hogy elvi okokból pártolja a rabszolgatartás intézményét.

De nézzük csak meg, milyen eszközökkel védelmezte ezt az elvet?

A csőcselék kapzsiságát, a legaljasabb szenvedélyeket igyekezett felszítani, és rablásra, gyújtogatásra, sőt gyilkosságra bujtogatott az északiak pártján álló városok és ültetvényesek ellen.

Most pedig ez a veszedelmes kalandor éppenséggel arra törekedett, hogy megbuktassa a város vezető embereit, és a mérsékelt elveket valló, tisztességes és megbecsült városi tisztviselők helyébe mindenre kapható cinkosait ültesse.

S ha egyszer a lázadás uralomra segíti a járásban, végre szabadon kielégítheti személyes bosszúvágyát.

Érthető hát, hogy James Burbank és több más ültetvényes megpróbált átlátni ennek a veszedelmes embernek az üzelmein. Indokolt volt ez, hiszen gonosz hajlamai amúgy is gyanússá tették Texart.

Így állt szemben két csoport: az egyiket a gyűlölködés, a másikat a bizalmatlanság vezette. S a bekövetkező események csak fokozták ezt az ellentétet.

Hozzájárult a bizalmatlansághoz Texar egész előélete, legalábbis amennyit erről tudni véltek az emberek. Sok gyanús mozzanat merült fel azóta is, hogy a rabszolgakereskedéssel felhagyott. Minden arra vallott, hogy a szeminol indiánok utolsó betörésekor titkos összeköttetésben állt a támadókkal. Talán alattomban értesítette őket, hogy melyik ültetvény védtelen? Sőt talán a fortélyos csapdákhoz és kelepcékhez is segítséget nyújtott?

Bizonyos körülményei mindezt igen valószínűvé tették, és a szeminolok utolsó támadása után az ügyészség kénytelen volt vádat emelni a spanyol ellen. Letartóztatták, és bíróság elé állították.

Csakhogy Texar alibit igazolt, aminthogy később is gyakran mászott ki így a csávából. A vád az volt, hogy részt vett egy rablótámadásban. Ő azonban bebizonyította, hogy a bűncselekmény elkövetésekor nem is lehetett a kérdéses helyen; a támadás idején nem volt Floridában, hanem negyven mérfölddel északabbra, a Georgia államban fekvő Savannah városban tartózkodott, márpedig a megtámadott ültetvény a floridai Duval járásban feküdt.

Az ezt követő években több nagy bűncselekményt követtek el Floridában: az ültetvényeken rablók garázdálkodtak, az országutakon utasokat raboltak ki a banditák. Vajon nem Texar volt a vezetője ezeknek a támadásoknak, vagy legalábbis nem volt-e a tettesek cinkosa? A gyanú mindenesetre felmerült ellene, de bizonyítékok hiányában megint csak felmentették.

Legutóbb azonban úgy látszott, hogy végre rajtakapták a gonosztevőt, s ezúttal nem menekül meg az igazságszolgáltatás elől. Ebben az ügyben idézte be a minap a saint-augustine-i bíróság.

Nyolc nappal az itt leírt események előtt James Burbank, Edward Carrol és Walter Stannard éppen egy szomszédos ültetvényről tért vissza Camdless-Baybe. Napnyugtakor, este hét óra felé, kétségbeesett segélykiáltásokat hallottak. Futva indultak a hang irányába, és hamarosan egy magányos majorság épülettömbje elé érkeztek.

Az épülettömb lángban állt. Az öt-hat tagú támadócsoport kirabolta, és felgyújtotta a majorságot, majd kereket oldott. A bűncselekmény elkövetői nem lehettek messze. Az érkezők még látták, amint két bandita az erdőn át menekül.

James Burbank és barátai bátor emberek voltak. Üldözőbe vették a gonosztevőket, akik egyébként éppen Camdless-Bay irányában menekültek. Az üldözés, eredménytelen maradt. A két gyújtogatónak sikerült az erdőn át egérutat nyernie. Burbank, Carrol és Stannard azonban mégis felismerte az egyik menekülőt: a spanyol volt.

De ennél különb bizonyíték is akadt. A menekülő férfi ugyanis, amikor Camdless-Bay határában eltűnt egy útkanyarodóban az üldözők szeme elől, csaknem beleütközött az éppen arra sétáló Zermah-ba. A félvér nő szintén azt állította, hogy a férfi Texar volt.

Képzelhető, hogy a hír mekkora izgalmat keltett a vidéken. Rablótámadás és gyújtogatás - ettől a bűntettől féltek leginkább a nagy területen egymástól igen messze lakó ültetvényesek és majorosok.

James Burbank habozás nélkül vádat emelt hát Texar ellen. A hatóságok a feljelentés alapján megindították a vizsgálatot.

Az ügyész Saint-Augustine-be idézte a spanyolt, és elrendelte a tanúkkal való szembesítését. James Burbank, Walter Stannard, Edward Carrol és Zermah azt vallotta, hogy a felgyújtott majorságból menekülő férfiban felismerte Texart. Bizonyosak voltak abban, hogy nem tévedtek. Texar részt vett a rablótámadásban.

A spanyol számos tanú megidézését kérte. Ezek meg is jelentek Saint-Augustine-ban. Valamennyien határozottan állították, hogy a merénylet napján, az esti órákban, Texar társaságában egy rossz hírű jacksonville-i lebujban, a Torillo kocsmában tartózkodtak. Texar egész este velük volt. Döntő bizonyítéknak tekintették, hogy a spanyol a rablótámadás órájában összezördült a kocsma egyik vendégével; fenyegetések hangzottak el, dulakodásra is sor került, s bizonyosra vehető, hogy a sértett feljelentést fog tenni a spanyol ellen.

E vallomások igazságát nehéz tett volna kétségbe vonni, hiszen a tanúk Texartól távol álló személyek voltak. A saint-augustine-i ügyész sem tehetett egyebet: elejtette a vádat, és megszüntette a vizsgálatot Texar ellen.

A spanyolnak tehát ezúttal is sikerült teljes alibit igazolnia.

A saint-augustine-i tárgyalásról tért vissza Texar, mentő tanúinak kíséretében, február 7-én este. Tudjuk, hogyan viselkedett a Shannon fedélzetén, miközben a gőzös lefelé haladt a Saint John folyón. Tudjuk, hogy az indián Squambo csónakján tért vissza az elhagyott őrházba, ahová nehezen követhette volna bárki is.

És Squambo? Ez az eszes, ravasz szeminol indián Texar bizalmas embere volt. Az utolsó szeminol támadás alkalmával került a spanyol szolgálatába. Ezzel a támadással kapcsolatban is Texar nevét emlegették, egyébként teljes joggal.

A spanyol elszánt gyűlölettel gondolt Burbankre. Egyre azon töprengett, hogyan állhatna bosszút a camdless-bayi ültetvényesen.

Márpedig a háború eseményei naponta új helyzetet teremthetnek.

Ha Texarnak valahogy sikerül megbuktatnia a jacksonville-i városi vezetőséget, akkor Camdless-Bayt komoly veszedelem fenyegeti.

Annyi bizonyos, hogy James Burbank nem félt ettől az alaktól. Felesége azonban, nem ok nélkül, féltette tőle férjét és családját.

Sőt, ez a becsületes család „állandó rettegésben élt volna, ha megtudja, hogy Texar gyanítja titkukat. Pedig a spanyol megsejtette, hogy Gilbert Burbank az északi seregben harcol. Hogyan szerzett tudomást erről? Hiszen Gilbert teljes titokban kelt útra! Kémek vezethették nyomra, s látni fogjuk: mindenkor akadtak buzgó kémei.

Texar azt is sejtette, hogy James Burbank fia az északiak oldalán álló flotta egyik hajóján teljesít szolgálatot, Dupont tengernagy parancsnoksága alatt. Feltehető volt tehát, hogy kelepcét állít az ifjú hadnagynak. Igen! Mi történik, ha sikerülne Gilbertet floridai területre csalnia, kézre kerítenie? Képzelhető, milyen sors várna rá az északiak hadisikereitől amúgy is felbőszült déliek kezében.

Ez volt tehát a helyzet történetünk kezdetén. Láttuk az északi haderő helyzetét: a washingtoniak hajóhada már elérte a floridai vizeket. Megismertük a Duval járás kellős közepén élő Burbank család körülményeit. Láttuk Texarnak nemcsak Jacksonville-re, hanem a rabszolgatartók kezében levő egész területre kiterjedő befolyását. Ha a spanyolnak sikerül célját megvalósítania, ha hívei megbuktatják a városi hatóságokat, Texar ráuszíthatja majd a camdless-bayi ültetvényre a rabszolga-felszabadítók ellen fellázított csőcseléket.

Squambo körülbelül egy óra hosszat maradt távol. Visszaérve belépett az őrház udvarára, majd felment a lépcsőn.

– Végrehajtottad a megbízást? - kérdezte Texar.

– Végrehajtottam, uram!

– És... semmi?...

– Semmi.