AZ AMERIKAI POLGÁRHÁBORÚ

Mi is volt az az amerikai polgárháború, amelynek eseményeivel történetünk szorosan egybefonódik?

Mindenekelőtt idéznünk kell egy gondolatot MacClellan tábornok egykori hadsegédének, Párizs grófjának kiváló művéből. A könyv címe: Az amerikai polgárháború története, s szerzője joggal állapítja meg, hogy az ellenségeskedést nem a vámok kérdése robbantotta ki. De nem lehetett a háború oka Észak és Dél lakosságának származásbeli különbsége sem. Hiszen az Egyesült Államok egész területén, mind Északon, mind Délen az angolszászok uralkodtak. A kereskedelem kérdése pedig sohasem játszott szerepet e szörnyű testvérháborúban. „A köztársaság egyik felében virágzott a rabszolgaság, a másik felében már eltörölték. Ez szakította Amerikát két ellenséges társadalomra. A kormányzat látszólag változatlan maradt, de a rabszolgaság, ott, ahol érvényben volt, megváltoztatta az erkölcsöket és a szokásokat. A rabszolgatartás tehát nem holmi ürügy vagy alkalom volt, hanem az ellentétek egyedüli oka. Ezek az ellentétek elkerülhetetlenül polgárháborúban robbantak ki.”

A rabszolgatartó államok társadalma három csoportra bomlott. Az alsó osztályba négymillió néger, tehát a lakosság egyharmada tartozott, a felsőt a földbirtokosok alkották; a valójában műveletlen, gőgös gazdagok, akik nem tűrték, hogy kívülük bárki is beleszóljon a közügyek vezetésébe. A kettő között lebegett a kisemberek csoportja. Dologtalan, máról holnapra tengődő fehérek tartoztak ide; minden valószínűség ellenére a rabszolgatartás buzgó hívei voltak, pusztán azért, mert féltek, hogy a felszabadított négerek velük egy rangsorba kerülhetnek.

Így tehát nemcsak a gazdag földbirtokosok fordultak szembe az északiakkal, hanem a fehér kisemberek is, akik főként a falvakban, a rabszolgák között éltek.

A harc kíméletlen volt.

Családtagok fordultak egymás ellen, s gyakran két testvér közül az egyik az északiak, másik a déliek zászlaja alatt harcolt. De a rabszolgaságot meg kellett semmisíteni, gyökerestül ki kellett irtani, s ennek érdekében a nemzet semmiféle áldozattól sem riadhatott vissza.

A nagy Franklin¹ már a múlt században követelte a rabszolgaság eltörlését. Jefferson pedig 1807-ben javasolta a kongresszusnak, hogy „tiltsa meg a rabszolgakereskedelmet, amelynek eltörlését az erkölcs, a becsület és a haza legszentebb érdekei már régóta szükségessé teszik”. Amikor tehát az északiak harcba indultak, hogy megtörjék Dél ellenállását - az igazság az ő oldalukon volt.

Egyébként, joggal számítottak arra is, hogy győzelmük szorosra kovácsolja a köztársaság államainak egységét, és szertefoszlat egy veszedelmes és ártalmas tévhitet, nevezetesen azt, hogy minden állampolgár először saját államának tartozik engedelmességgel, s csak másodsorban lehet alárendelve az amerikai államszövetségnek, az Egyesült Államok kormányzatának. A harc a rabszolgatartás körül éppen Floridában robbant ki először. A század elején bizonyos Osceola nevű indián törzsfőnök, egy félvér, feleségül vett egy szökött rabszolganőt, aki Everglades környékén, Florida mocsaras vidékén született. Egy napon az asszonyt mint szökött rabszolgát elfogták, és erőszakkal elhurcolták. Osceola ekkor harcba szólította az indiánokat, és hadjáratot szervezett a rabszolgatartók ellen. Az egyik ütközetben fogságba esett, és börtönben halt meg. A háború azonban folytatódott, s mint Thomas Higginson történetíró mondja: „háromszor annyi pénzt emésztett fel, mint amennyit az Egyesült Államok egykor egész Floridáért fizetett a spanyol kormánynak.”

Most pedig lássuk, hogyan is kezdődött a polgárháború, és milyen volt a hadihelyzet 1862 februárjában. James Burbankre és családjára ebben az időszakban szörnyű megpróbáltatás várt. Ennek érdekes történetét beszéljük el ebben a könyvben.

1859. október 16-án John Brown kapitány, egy szökött rabszolgákból összeverődött csapat élén, halálmegvető bátorsággal elfoglalja a virginiai Harpers-Ferry-erődöt. Célja a feketék felszabadítása, s ezt nyíltan hirdeti. A kivezényelt csendőralakulatok legyőzik a felkelőket, Brown kapitányt fogságba vetik, majd 1859. december 2-án Charlestonban, hat társával együtt, felakasztják.

1860. december 20-án Dél-Karolinában országgyűlés ül össze, amely nagy lelkesedéssel kimondja, hogy Dél-Karolina elszakad az Egyesült Államoktól.

1861. március 4-én Abraham Lincolnt megválasztják az Egyesült Államok elnökévé. A déli államok úgy látják, hogy Lincoln megválasztása közvetlenül fenyegeti a rabszolgatartás intézményét.

1861. április 11-én a Beauregard tábornok parancsnoksága alatt álló déli csapatok elfoglalják a Sumter-erődöt, a charlestoni kikötő védelmi övezetének egyik láncszemét. Észak-Karolina, Virginia, Arkansas és Tennessee államok azonnal csatlakoznak Dél-Karolinához, és kimondják az elszakadást.

Az északi kormány megindítja a toborzást: hetvenötezer önkéntes jelentkezik. Mindenekelőtt Washingtont, az Egyesült Államok fővárosát kell biztosítani a déliek támadása ellen. Fegyverre és lőszerre van szükség. Az északi fegyverraktárak ugyanis üresen állnak, míg a déli raktárakat Buchanan elnökségének éveiben színültig megtöltötték. Az északiak rendkívüli erőfeszítéssel megszerzik a szükséges hadianyagot. S ekkor Abraham Lincoln ostromzár alá helyezi a déli kikötőket.

Az első háborús események színtere Virginia. MacClellan nyugat felé szorítja vissza a zendülőket. Július 21-én azonban a MacDowel vezénylete alatt egyesült északi csapatok Bull-Runn-nál vereséget szenvednek, megfutamodnak, és Washingtonig vonulnak vissza. A déliek fővárosát, Richmondot immár nem fenyegeti veszély, de annál válságosabb helyzetbe kerül Washington, a köztársaság fővárosa.

Néhány hónap múlva az északiakat újabb vereség érte, Bell’s Bluffnál. E kudarcokért azonban hamarosan több győzelmes hadművelet kárpótolta az északi tábornokokat: elfoglalták a Hatteras-erődöt, valamint Port Royal kikötőjét. A déliek többé már nem is tudták visszahódítani ezt a két fontos erősséget. 1861 végén Georges MacClellan vezérőrnagy átvette az északi csapatok főparancsnokságát.

Csakhogy még ugyanebben az esztendőben a rabszolgatartók kalózhajói megjelentek az óceánon, az Óvilág és Újvilág tengerein. Franciaország, Anglia, Spanyolország és Portugália kikötői megnyíltak előttük. S ez súlyos hiba volt. Hiszen ezek az országok a délieket hadviselő félként ismerték el; ezzel olajat öntöttek a tűzre, és meghosszabbították a polgárháborút.

A háború átterjedt az óceánra. A tengeri ütközeteknek világszerte óriási visszhangjuk volt. Először a Sumter hadihajónak és parancsnokának, Semmes kapitánynak a nevét ismerte meg a világ. Azután a Manassas cirkáló haditettei következtek, majd az október 12-i tengeri csata a Mississippi torkolatában. November 8-a: az északiak feltartóztatják a Trent angol gőzöst, és Wilkes kapitány foglyul ejti a hajó fedélzetén tartózkodó déli megbízottakat. Ez csaknem háborúra vezet Anglia és az Egyesült Államok között.

A rabszolgaság-ellenes és a rabszolgatartó erők eközben, változó szerencsével, véres harcot vívnak a szárazföldön. A hadszíntér egészen Missouri államig terjed ki. Lyon tábornok, az északiak egyik legfőbb parancsnoka harc közben elesik, csapatai Rolláig vonulnak vissza. A déli csapatok ezt kihasználják, és Price vezényletével előrenyomulnak. Október 24-én Frederictownnál, október 25-én már Springfieldnél folyik a harc. Október 27-én Fremont alakulatai csatát nyernek, és az északiak bevonulnak Springfieldbe. December 19-én a belmonti ütközetben Grant északi tábornok méri össze erejét Polk déli tábornokkal; egyik félnek sem sikerül kierőszakolnia a döntést. Végül is beköszönt az Amerika északi vidékén megszokott zord és kemény tél, s ez véget vet a hadműveleteknek.

Az 1862. év első hónapjaiban mindkét fél páratlan erőfeszítéseket tesz, hogy erejét növelje. Északon a parlament ötszázezer főnyi önkéntes hadsereg felállítását szavazza meg (a háború végére ez a szám eléri az egymilliót) és a költségek fedezésére ötszázmillió dolláros államkölcsönt bocsát ki.

Erős hadseregeket szerveznek, legnagyobb ezek között a Potomac folyó vidékén állomásozó sereg. Tábornokaik, hogy csak néhányat említsünk: Banks, Butler, Grant,² Sherman,³ MacClellan, Meade, Thomas, Kearney, Halleck. Valamennyi fegyvernem helyet kap az újonnan szervezett hadseregben. A gyalogság, a lovasság, a tüzérség és a műszaki csapatok szervezetét lehetőség szerint egybehangolják, egységesítik.

Megkezdődik a fegyverek és a hadianyagok tömeggyártása. Nagy mennyiségben gyártanak Minié- és Colt-rendszerű puskákat, Parrot- és Rodman-rendszerű vontcsövű ágyúkat, Dhalgren-féle sima csövű ágyúkat, tarackokat, revolverágyúkat, kartácsvetőket és ostromlövegeket. Távíróvonalakat állítanak fel, megszervezik a katonai léghajózást; a frontokon megjelennek a nagy lapok haditudósítói; a szállítást fogatolt alakulatok biztosítják, húszezer szekérrel, nyolcvannégyezer öszvérrel. Az utánpótlás minden fajtáját a gazdasági parancsnokság kezében összpontosítják. Új csatahajók épülnek, az Ellet őrnagy tervezte cirkálók és Foote sorhajóhadnagy ágyúnaszádjai. Mindkét típus először szerepel tengeri ütközetekben.

Lelkesen folyt a készülődés a déli államokban is. A New Orleans-i és a memphisi ágyúöntők és a Richmond közelében épült tredogari öntödék teljes üzemmel gyártották a Parrot-ágyúkat és Rodman-lövegeket. De mindez kevésnek bizonyult.

A déli kormány Európához fordul. A belgiumi Liège és az angol Birmingham nagy gyárai hajószámra indítják útnak a különféle fegyvereket, köztük Armstrong- és Witworth-típusú ágyúkat.

Európai hajók surrannak át a tengerzáron, hogy olcsón felvásárolják a gyapotot a déli kikötőkben. Csakhogy a gyapotot Délen most nem pénzért árulják, hanem hadianyagért.

Megalakul a déliek szervezett hadserege. Tábornokai: Johnston, Lee, Beauregard, Jackson, Critenden, Floyd és Pilow. A szakadár államok parlamentje augusztus 8-án felhatalmazást ad Jefferson Davis elnöknek, hogy négyszázezer főnyi önkéntes hadsereget szervezzen legalább egyéves és legfeljebb hároméves szolgálati idővel. Ehhez járulnak még a szabadcsapatok: a nemzetőrség és a guerilla-egységek.

Még folyt a készülődés, de a harc már újult erővel robbant ki az első háborús tél második felében. Az északi kormány a rabszolgatartó államok területéből csupán Marylandet, Nyugat-Virginiát, Kentucky egyes vidékeit, valamint Missouri nagy részét hódította meg, és néhány tengerparti támaszpontot foglalt el.

Először Kentucky keleti vidékén lobbant fel ismét az ellenségeskedés. Január 7-én Garfield csapatai Middle-Creeknél szétverik az északiakat, majd 20-án újabb győzelmet aratnak valahol Logan-Cross vagy Mill-Spring mellett.

Február 2-án Grant tábornok igénybe veszi a Tennessee folyón közlekedő nagyobb gőzösöket, két hadosztályt behajóz; a hadműveletet Foote páncélos hajóraja támogatja. Február 6-án elfoglalja a Henry-erődöt, ezzel áttöri a védelmi övezetet, mégpedig azon a ponton, amelyre - mint a történetíró mondja - „ellenfelének, Johnstonnak egész védelmi rendszere épült”.

Az északi csapatok most már közvetlenül fenyegetik Cumberland vidékét és Tennessee állam fővárosát. Johnston sietve összevonja a rendelkezésére álló egységeket a Donelson-erődben, s ott próbálja kiépíteni védelmi rendszerének új, szilárdabb pillérét.

A támadás ezzel egyidejűleg egy másik ponton is megkezdődik. Burnside parancsnoksága alatt egy tizenhatezer főből álló hadosztály indul el, ötven szállítóhajón, huszonnégy páncélozott gőzös kíséretében. A kis flotta leereszkedik a Chesapeakeen, és január 12-én megáll a Delaware-félsziget csúcsán fekvő Hampton-Roadban, üzemanyagot vesz fel. Dühöngő vihar közepette hatol be január 24-én a Pimlico-öbölbe, hogy megostromolja Roanoke-szigetet, és megadásra kényszerítse az észak-karolinai partvidéket.

A szigetet azonban a déliek megerősítették. Nyugat felől elsüllyesztett hajók torlasza zárja el a csatornát. A sáncokkal védett partról ágyútűz fogadja a közeledő hajókat. Öt-hatezer főnyi védősereg és hét ágyúnaszád áll készenlétben, hogy az esetleges partraszállási kísérleteket megakadályozza.

A védősereg keményen küzd, de mégis alulmarad. A február 7-ről 8-ra virradó éjszaka Burnside csapatai elfoglalják a szigetet. Kétezer foglyot ejtenek, és húsz ágyút zsákmányolnak. Másnap az északiak megszállják Elizabeth Cityt és az Albemarle-öböl partjait, tehát ennek a kis beltengernek az északi oldalát.

Végül, a február hatodika előtti események ismertetése során szólni kell még a déliek egyik tábornokáról, Jacksonról, a volt vegytanprofesszorról. Amióta a richmondi kormány Lee-t visszahívta, ez a puritán katona volt a hadsereg főparancsnoka, s ő irányította Virginia védelmét.

Január 1-én indul el Winchesterből tízezer főnyi seregével, átkel az Allegheny-hegységen. Bath városát, az Ohio-vasút egyik csomópontját akarja elfoglalni. Az időjárással azonban nem tud megküzdeni, a hóvihar megállítja, a hadművelet célpontját nem éri el, kénytelen visszavonulni Winchesterbe.

A déli partokon, a Karolinától Floridáig terjedő szakaszon ebben az időszakban a következő volt a hadihelyzet:

Az 1861. év második felében az északiaknak elegendő gyorsjáratú hajójuk volt ahhoz, hogy ezeket a parti szakaszokat ellenőrizzék. A nevezetes Sumter*t azonban nem tudták kézre keríteni. Ez a hajó 1872 januárjában befutott Gibraltár kikötőjébe, hogy felvegyen egy európai szállítmányt. A délieknek egy másik hajója, a *Jefferson Davis, az északi egységek elől a floridai Saint-Augustine kikötőbe akart menekülni, de a szűk csatorna torkában elsüllyedt. Csaknem ezzel egyidejűleg a floridai partokat ellenőrző Anderson cirkáló elfogta a kalózkodó Beauregard naszádot.

Angliában eközben új hajókat szerelnek fel a tengerzár áttörésére.

Ekkor jelenik meg Abraham Lincoln kiáltványa, amely kiterjeszti a tengerzárat Virginia és Észak-Karolina partvidékére. Sőt Lincoln bejelenti a teljes tengerzárat is. Ez már képzeletbeli rendelkezés, papiros blokád, hiszen 4500 kilométer hosszú parti övezetet kellene ellenőrizni. Márpedig az északiaknak mindehhez csupán két hajórajuk van: az egyiknek az atlanti partvidéken, a másiknak a Mexikói-öbölben kell biztosítani a tengerzárat. A déli hajóhad október 12-én tesz először kísérletet a Mississippi torkolatának megtisztítására. A hadműveletben a Manassas csatahajó, a polgárháború első, páncélzattal felszerelt hajója és egy gyújtóhajókból álló raj vett részt.

A vállalkozás végeredményben nem sikerült. A Richmond nevű északi korvett⁴ december 29-én sértetlenül elmenekül az üldözők elől, de a Sea-Bird, a déliek egyik kisebb gőzöse, a Monroe-erőd közelében foglyul ejt egy északi kétárbocost.

Az Atlanti-óceánon cirkáló északi hajóknak azonban hadműveleti támaszpontra van szükségük. A washingtoni kormány elhatározza tehát a Hatteras-erőd ostromát.

Ez az erőd a Hatteras-szoros kulcsa, márpedig a tengerzáron áttörő hajók igen gyakran kelnek át ezen a szoroson. Az erőd ostroma, bizony, nehéz feladat. Pillére, a négyszögletű Clark-sánc védelmét ezerfőnyi helyőrség és az észak-karolinai 7. ezred látja el.

Ez sem lehet akadály. Az északi hajóraj augusztus 27-én horgonyt vet a szoros bejáratánál. Az ostromlók ereje: két fregatt,⁵ három korvett, egy jelzőhajó, két nagy gőzös. Stringham tengernagy és Butler tábornok megindítja a támadást. A sáncot elfoglalják. A Hatteras-erőd védői, meglehetősen hosszú ellenállás után, kitűzik a fehér zászlót. A fontos hadműveleti támaszpontot az északiak a háború egész tartamára megszerezték.

Novemberben, a Mexikói-öbölben, Pensacolától keletre, a déliek hiába próbálják megvédeni Santa Rosát, a floridai partvidék egyik szigetét. Ez a támaszpont is az északiak kezébe kerül.

A Hatteras-erőd meghódítása Azonban még nem biztosítja a későbbi hadműveletek sikerét. A dél-karolinai, georgiai és floridai partokon további megerősített pontokat kell elfoglalni. Az északiak tehát Dupont tengernagy parancsnoksága alatt, igen nagy erőket vonnak össze. A Wabash és a Susquehanah gőzerejű fregattokon kívül három vitorlás fregatt, öt korvett, hat ágyúnaszád, több jelzőhajó és huszonöt megrakott szénszállító hajó vesz részt a hadműveletekben. Harminckét gőzös, összesen tizenötezer-hatszáz katonát szállít; ezeknek parancsnoka Sherman tábornok, a hajórajé Dupont tengernagy.

A hajóraj október 25-én szedi fel a horgonyt a Monroe-erőd előtt. A Hatteras-fok közelében, nyílt tengeren, pusztító viharba kerül, de mégis sikerül elérnie a Charleston és Savannah között húzódó Hilton-Head tengerszorost. Innen nyílik a Port Royal-öböl, az Egyesült Államok egyik legfontosabb kikötője.

A kikötőt megszállva tartó déli erők parancsnoka Ripley tábornok. Az öböl bejáratát az egymástól négy kilométerre fekvő Walker- és Beauregard-erődök védik. Nyolc déli gőzös cirkál az öböl előtt; csaknem áttörhetetlen védőgát zárja el a támadó hajóraj útját.

November 5-én az északiak tűz alá veszik az öböl bejáratát. Az ostromlók és a védők ágyúi egyaránt megszólalnak. Dupont flottája behatol az öbölbe, de Sherman csapatainak mégsem sikerül a partraszállás.

November 7-én délelőtt az északiak támadást indítanak előbb a Walker-erőd, majd a Beauregard-erőd ellen. Dupont valóságos záportüzet nyittat, a legnagyobb lövedékekkel rombolja a két erőd falát. A déliek kénytelenek mindkettőt kiüríteni. Az északiak ezután szinte harc nélkül veszik be az erődöket, és Sherman csapatai megszállják a későbbi hadműveleteknek ezt a döntő támaszpontját.

Az északiak e győzelme súlyos csapást mért a rabszolgatartó államokra. A washingtoni kormány csapatai sorra foglalják el a szomszédos szigeteket, még a Tybee-szigetet és a Savannah folyó kulcsát, a Pulaski-erődöt is.

Az év végén Dupont tengernagy hajói korlátlan urai az öt nagy öbölnek - a North Edisto, a Saint Helena, a Port Royal, a Tybee- és a Warsaw-öblöknek -, valamint a karolinai és a georgiai partot füzérként övező kisebb szigeteknek. Végül, 1862. január 1-én, az északiak újabb győzelmet aratnak; megadásra kényszerítik a Coosaw folyó két partján védekező déli erődítményeket.

Ez volt tehát a hadihelyzet 1862 február elején. Eddig jutott el az északi előnyomulás Dél felé, amikor Dupont tengernagy hajói és Sherman tábornok csapatai a floridai partokat veszélyeztették.