A KÖVETKEZŐ HAT NAP

Amikor Burbankné és Alice elindult a Marino-öbölhöz vezető föld alatti folyosón, Zermah előttük haladt. A félvér nő kézen fogva vezette a kis Dyt. Másik kezében lámpát tartott, ennek gyér fénye világította meg útjukat.

A folyosó kijárata előtt Zermah intett Burbanknénak, hogy várakozzék. Előrement, hogy megnézze, helyén van-e a csónak, és ott van-e a két néger evezős.

Kinyitotta a titkos ajtót, kilépett, és elindult a folyó felé.

Burbankné és Alice közben Zermah-t várta. Alig telt el egyetlen perc, Alice hirtelen körülnézett, a kis Dyt kereste. Nem volt mellettük.

– Dy!... Dy!... - kiáltotta Burbankné, nem törődve azzal, hogy elárulja rejtekhelyüket.

A gyermek nem felelt. Amikor a félvér nő kilépett az alagútból, és elindult az öböl partján, Dy - aki megszokta, hogy mindig Zermah nyomában járjon - utánament, mielőtt még anyja észrevette volna.

Egyszerre fájdalmas hang ütötte meg az alagútban maradt két nő fülét. Sejtették, hogy valami újabb veszedelemmel kell szembenézniük, de önmagukkal mit sem törődve kirohantak a föld alatti folyosóból, és a part felé futottak. A vízen egy csónakot pillantottak meg, gyorsan távolodott a homályban.

– Segítség!... Segítség!... Texar!... - hallatszott Zermah hangja.

– Texar!... Texar!...- ismételte Alice.

A víz felé mutatott. A spanyol a csónak farában állt. Alakját megvilágította a camdless-bayi tűzvész. A csónak hamarosan eltűnt az éjszakában.

Minden elcsendesült.

A két néger vérbe fagyva hevert a parton.

Burbankné tébolyultan rohant a folyóhoz, kislányát szólongatva. Alice képtelen volt visszatartani. De az anya kiáltozására senki sem felelt.

A csónak nyomtalanul eltűnt. Talán a sűrű sötétség rejtette el, vagy talán már messze járt, a túlsó parton, hogy ott keressen kikötőhelyet.

Teljes egy óra hosszat járták a partot, lesték a folyót, keresték a csónakot: hiába. Ekkor Burbankné kimerülten összerogyott.

Alice megfeszített erővel felemelte, lábra állította és vezette, csaknem vitte a kétségbeesett asszonyt. Messziről, a Castle-House felől, puskaropogást hallottak, s közben az ostromló banda szörnyű üvöltözését.

Mégis vissza kell térniük a házba! Meg kell tenniük az utat az alagútban, visszafelé, s jelt adni, hogy nyissák ki a föld alatti lépcső ajtaját. De hogyan adjanak jelt? Meghallják-e a kiáltásukat?

Ezen töprengett Alice, miközben a félig öntudatlan Burbanknét támogatta. A part mentén haladtak; közben minduntalan meg-megálltak. Bármely pillanatban az ültetvényen garázdálkodó banda kezébe kerülhettek.

Talán jobb volna megvárni a reggelt? De Burbankné ebben a szörnyű állapotban feltétlenül ápolásra szorult. Mit kezdjen vele Alice a parton? A leány elhatározta, hogy mindenképpen visszatér a Castle-House-ba.

A zegzugos parton azonban hosszú volt az út. A leány úgy rövidítette meg, hogy egyenes irányban átvágott a mezőkön. Útját fáklyaként világították meg az égő barakkok, így értek a kastély közelébe.

Burbankné ájultán rogyott össze Alice mellett. A leány is majd összeroppant az erőfeszítéstől.

A jacksonville-i nemzetőrök, és nyomukban a rablóbandák, immár messze jártak a félbehagyott ostrom után. Egyetlen hang sem hallatszott a parkban. A ház is csendes volt. Alice azt hitte, hogy a támadók elfoglalták a Castle-House-t, foglyul ejtették a védőket, majd eltávoztak, s magukkal hurcolták a foglyokat. Szörnyű félelem szorította össze szívét. Kétségbeesett kiáltozással szólította apját, majd elcsigázva a földre rogyott.

A kiáltást meghallották a kastélyban. James Burbank és barátai kirohantak, így szereztek tudomást a Marino-öbölben lejátszódott eseményekről. Mit ér már az, hogy a banditák visszavonultak? Mit ért az, hogy ők maguk nem jutottak az ellenség kezére?

Szörnyű szerencsétlenség szakadt rájuk. A kis Dy Texar karmai közé került!

Ezt mondotta el zokogva Alice. Ezt tudta meg, keserves könnyek között Burbankné, amikor visszanyerte eszméletét. Erről értesült James Burbank, Stannard, Carrol, Perry és többi társuk.

A szerencsétlen gyermeket elrabolták! Nem tudni, hová hurcolták, de annyi bizonyos, hogy apja esküdt ellenségének hatalmában van! Vajon mi történhet velük még ezután? Vajon érheti-e még ennél is nagyobb bánat a Burbank családot?

Ez az utolsó csapás megtörte valamennyiüket. Burbanknét a szobájába vitték, ágyba fektették, Alice mellette maradt.

James Burbank és barátai összeültek az előcsarnokban. Hogyan juthatnának Dy nyomára? Hogyan szabadíthatnák ki Zermah-t és a kislányt Texar karmaiból? - ezen töprengtek. A hűséges félvér asszony utolsó csepp véréig védelmezni fogja a gyermeket, ebben bizonyosak voltak!

Csakhogy Zermah annak idején a spanyol ellen tanúskodott. Az elvetemült bandita azóta is gyűlöli ezt a nőt. Nem áll-e most bosszút a tehetetlen foglyon?

James Burbank önmagát vádolta. Hiszen ő kényszerítette feleségét, hogy elhagyja a Castle-House-t, ő készítette elő ezt a szerencsétlenül végződött menekülést.

Vajon csak a véletlen műve volt, hogy Texar ott ólálkodott a Marino-öbölben? Nem, ez nem lehetett véletlen. Texarnak valami módon tudnia kellett az alagútról. Arra számított, hogy Camdless-Bay védői ezen az úton próbálnak menekülni, ha helyzetük válságosra fordul.

Így azután nyilvánvalóvá lett, hogy mi volt a spanyol terve: csapataival átkel a jobb partra, ostrom alá fogja, és áttöri a körkerítést, Burbanket és társait visszavonulásra kényszeríti, és körülzárja a Castle-House-t. Ha mindez megtörtént - és valóban megtörtént -, nincs más tennivalója, mint hogy néhány emberével készenlétben álljon a Marino-öbölben.

Valóban ezt tette Texar.

Cinkosai kíséretében orvul rátört a csónakot őrző négerekre. A két szerencsétlent lemészárolták; segélykiáltásukat elnyomta az ostrom lármája.

Azután ott állt és várakozott.

Egyszerre csak megjelent az alagút kijáratában Zermah és nyomában a kis Dy. Egyedül voltak. A spanyol azt gondolhatta, hogy Burbank, Burbankné és barátai még nem szánták rá magukat a menekülésre. Be kellett tehát érnie ezzel a zsákmánnyal. Megrohanta és csónakba hurcolta a félvér nőt és a gyermeket, s most valamilyen ismeretlen rejtekhely felé viszi áldozatait, ahol aligha találhatni meg őket.

Az elszánt kalandor nem is mérhetett volna ennél szörnyűbb csapást a Burbank családra. Egy apa és egy anya akkor sem élhet át gyötrelmesebb kínt, mint gyermeke elvesztését, ha a szívét tépik ki.

Camdless-Bay lakóira szörnyű éjszaka várt. Még a támadók visszatérésétől is rettegniük kellett. Hátha megint átkelnek a folyón, s újabb csapatokkal, újabb fegyverekkel megerősítve, ismét megkezdik az ostromot, hogy megadásra kényszerítsék a Castle-House életben maradt védelmezőit.

De szerencsére ez nem következett be. Nem kezdődött újabb támadás, Burbanknek és társainak nem kellett ismét fegyvert ragadniuk.

Megvirradt.

Nem tudódott ki még azonban, hogy miért dördült el ostrom közben a három ágyúlövés, miért vonultak vissza a támadók a győzelem előtt. Hiszen ha csak egy órát kitartanak, elfoglalják a kastélyt!

Talán az északiak kezdtek új hadműveletet a Saint John torkolatában, s ezért hívták vissza a csapatokat? Vagy talán Dupont tengernagy hajói már be is vették Jacksonville-t?

Ez volna a legörvendetesebb esemény. Burbank és barátai így teljes biztonságban Dy és Zermah felkutatására fordíthatnák minden erejüket. Megtámadhatnák Texart, ha útjukba kerül, ha pedig cinkosaival együtt menekülni igyekszik, joggal üldözőbe vehetnék mint a Camdless-Bay elleni támadás szervezőjét, és főként mint a kettős emberrablásnak, a félvér nő és a kislány elragadásának tettesét.

Ezúttal semmiféle alibi sem segíthetne a spanyolon. Nem hozhatna fel védelmére olyan bizonyítékokat, mint annak idején a saint-augustine-i bíróság előtt. Lehet, hogy Texar nem maga vezette a Camdless-Bayben garázdálkodó bandát, hiszen ezt Harvey futára sem állította. De hogy a gyermekrablást ő követte el, ezt Zermah utolsó kiáltása bizonyította. Egyébként Alice is felismerte a spanyolt a csónakon.

Az északiak igazságszolgáltatása előtt be kell majd vallania a banditának, hová rejtette áldozatait. Bűnét nem tagadhatja, el fogja nyerni méltó büntetését.

De sajnos, James Burbank feltevését semmi sem erősítette meg: semmiféle jele sem mutatkozott annak, hogy az északi hajóraj benyomult a Saint Johnra.

Ezen a napon, március 3-án, egyetlen északi hajó sem futott ki a Saint Mary-öbölből, s erről hamarosan tudomást szereztek a Castle-House-ban is. Az egyik felügyelő ugyanis napközben átkelt a folyón, és híreket hozott a túlsó partról. A pablói világítótorony környékén nem mutatkozott északi hajó. Fernandina és a Clinch-erőd elfoglalása óta nem érkezett hír újabb hadműveletről. Dupont tengernagy, úgy látszik, igen óvatosan nyomult előre Florida szíve felé.

Jacksonville-ben még mindig a zendülők tartották kezükben a hatalmat. A camdless-bayi támadás után a spanyol ismét feltűnt a városban. Az ellenállást szervezte, arra az esetre, ha Stevens ágyúnaszádjai megkísérelnék az átkelést a Saint John zátonyain.

A fosztogató bandát az előző napon nyilván csak valami vak hírre rendelték vissza. De Texar bosszúja beteljesedett: az ültetvényt feldúlták, az üzemeket felgyújtották, a szétkergetett négerek az erdőben bolyonganak, s legfeljebb az üszkös barakkokat mondhatják magukénak. Végül pedig sikerült Texarnak a kis Dyt elrabolnia, és nyomtalanul elrejtenie.

Nyomtalanul! James Burbank is meggyőződhetett erről, amikor reggel Walter Stannarddel bejárta a folyó jobb partját. Átkutattak minden kis öblöt, partkanyart, de hiába, semmi sem árulta el, hogy merre haladt a csónak. Ez a keresés természetesen csak félmunka volt, hiszen még a folyam bal partját is végig kellett fürkészniük.

Ezt azonban nem kockáztathatták meg a camdless-baybeliek. Várniuk kellett, míg az északiak megérkeznek, s Texart és híveit ártalmatlanná teszik. Még mindig tartani lehetett a kastély újabb ostromától; Burbankné betegen feküdt. Alice nem távozhatott mellőle; néhány napra Edward Carrolt is ágynak döntötte a sebesülése: a többiek nem hagyhatták magukra őket.

De ennél is kétségbeejtőbb volt, hogy James Burbank még csak feljelentést sem tehetett Texar ellen. Nem emelhetett panaszt sem az ültetvény elpusztításáért, sem a kettős emberrablásért, hiszen a jacksonville-i hatóság feje maga a bűn értelmi szerzője volt.

Várnia kellett addig, amíg Jacksonville-ben ismét törvényes bíróság működik.

– James - mondta Stannard -, a kis Dy szörnyű veszélybe került, ez igaz. De Zermah mellette van, és hűségesen fogja védelmezni...

– Utolsó csepp véréig... ez biztos! - felelte James Burbank.

– De mi lesz, ha Zermah-t megölik?

– Figyeljen rám, kedves barátom - vette át a szót Stannard. - Ha alaposan megfontoljuk a dolgot, Texarnak sem érdeke a gyilkosság. Még Jacksonville-ben van, s gondolom amíg ott marad, nem kell félteniük Dy és Zermah életét. A kislányt túszként tartja fogva, hiszen joggal retteghet a megtorlástól. Nemcsak öntől kell félnie. Az északiak bírósága is felelősségre vonja majd a jacksonville-i törvényes szervek erőszakos megdöntéséért és egy északi ültetvényes birtokának kifosztásáért. Ez világos. Texarnak saját érdekében meg kell kímélnie Zermah és Dy életét. Helyesebb tehát, ha megvárjuk, amíg Dupont és Sherman elfoglalják a járást; akkor majd felléphetünk a spanyol ellen!

– De mikor érkeznek már ide?... - tört ki James Burbank.

– Holnap... vagy talán már ma! Higgye el, Dy túsz Texar kezében. Ezért ragadta meg az alkalmat, ezért rabolta el. No meg sejthette, hogy ezzel súlyos csapást mér magukra, kedves James. S valljuk be, az elvetemült gazembernek ez a terve valóban sikerült is!

Így okoskodott Stannard, s érvelése kétségkívül helyes volt. De meggyőzhette-e James Burbanket? Nem valószínű. Reményt támaszthatott-e barátjában? Aligha.

A beszélgetésből azonban James Burbank annyit mindenesetre leszűrt, hogy azzal kell vigasztalnia feleségét, amivel most Walter Stannard őt magát próbálta megnyugtatni.

Hiszen reménység nélkül Burbankné nem élné túl a csapást.

S valóban: utóbb, amikor visszatért a Castle-House-ba, hogy megnyugtassa feleségét, egymás után szedte elő ugyanazokat az érveket, melyekben ő maga sem hitt.

Perry és a felügyelők eközben bejárták az ültetvényt. Szörnyű kép tárult eléjük.

Pygmalion egyre körülöttük őgyelgett; őt is megrendítette a látvány. Amikor Texar bandái szétkergették a felszabadított rabszolgákat, Pyg, a „szabad ember” nem követte őket. Bokor tövében aludni, fázni és éhezni - ebből a szabadságból nem kért Pygmalion. Inkább a Castle-House-ban maradj, készen arra, hogy akár szabadságlevelét is széttépje, mint Zermah tette - csakhogy el ne kelljen mennie az ültetvényről.

– Látod ezt, Pyg? - fordult hozzá Perry. - Az ültetvényt feldúlták, az üzemeket elpusztították. Hát ez az ára a magadfajta színesek felszabadításának!

– De Perry úr! - felelte Pygmalion. - Ez csak nem az én hibám?

– A te hibád bizony, de még mennyire az! Burbank úrnak sohasem jut eszébe, hogy felszabadítsa rabszolgáit, és Camdless-Bayre sohasem szakad ilyen szerencsétlenség, ha te és szájhős társaid nem lelkendeztek a szabadságért, hanem elfordultok az északiak eszméitől, és fegyvert fogtok az északi csapatok ellen!

– De mit tegyek most? - kérdezte Pyg búbánatosan. - Adjon tanácsot, Perry úr!

– Megmondom, mit kellene tenned, Pyg, ha akár csak csöppnyi igazságérzet lakoznék is a szívedben! Szabad ember vagy. Igaz?

– Azt hiszem.

– Eszerint rendelkezel magaddal, igaz?

– Így van!

– Azt teszed a személyeddel, ami neked tetszik, senki sem gátolhat benne, igaz?

– Igaz, Perry úr.

– Nos hát akkor én nem is haboznék a te helyedben, Pyg! Átmennék a szomszéd ültetvényre, ott eladnám magamat rabszolgának, a vételárat pedig elhoznám régi gazdámnak, így téríteném meg a kárt, amit azzal okoztam, hogy elfogadtam a felszabadítást.

Nehéz volna megmondani, komolyan beszélt-e a jószágigazgató. Az egyébként derék férfiú ugyanis, ha kedvenc vesszőparipájáról volt szó, hetet-havat összehordott, Pygmalion pedig elképedve, dermedten bámult, egyetlen szót sem bírt kinyögni.

Annyi bizonyos, hogy James Burbank nemes tette gyászt és romlást hozott az ültetvényre. Az anyagi kár tagadhatatlanul igen nagy volt. A barakkokat kirabolták és felgyújtották. A fűrésztelepek és az üzemek helyét üszkös roncsok jelzik: a tűzvész nyomai. Fölöttük még mindig szürkés füst gomolyog. A faraktárak és a gyapottisztító üzemek helyén megfeketedett, roskadozó falak merednek az égnek. A víznyomásos gyapotbálázó prések és cukornád-feldolgozó gépek elpusztultak. A magasba szökő kémény helyén csak kiégett téglák hevernek nagy halomban. A kávé- és rizsföldeken, a zöldségeskertekben, az istállók, ólak és karámok környékén mindent feldúltak a támadók. Mintha egy falka vadállat dúlt volna órák hosszat az ültetvényen.

A kétségbeejtő látványra Perry képtelen volt fékezni felháborodását. Dühödten, vadul fenyegető pillantásokat vetett Pygmalionra. A néger fiú cseppet sem érezte magát biztonságban. Végül is elhúzódott Perrytől.

– Alaposan meg akarom gondolni, hogy a jószágigazgató úr tanácsa szerint eladjam-e magamat - mondta, és visszatért a Castle-House-ba. De egy nap nyilván kevésnek bizonyult a nagy horderejű kérdés eldöntésére, mert késő estig sem jutott elhatározásra...

A volt rabszolgák kezdtek titkon visszaszállingózni az ültetvényre. Kétségbeesve látták, hogy a banditák felperzselték a barakkokat.

James Burbank azonnal intézkedett, hogy a lehetőség szerint gondoskodjanak a visszatérőkről. Az uradalmi gazdaság néhány épületét megkímélték a lángok; ezekben helyezték el a négerek egy részét. Első munkájuk a holtak eltemetése volt. Elhantolták a Castle-House védelmében elesett társaikat, s a harcok folyamán megölt ostromlók holttestét; sebesültjeiket magukkal vitték a támadók. Két szerencsétlen négert Texar és cinkosai őrhelyükön, a Marino-öböl partján gyilkoltak meg, ezeket is eltemették visszatért társaik.

Arra egyelőre még nem gondolhatott James Burbank, hogy ismét megindítsa a munkát az ültetvényen. Előbb el kell dőlnie Észak és Dél harcának a floridai félszigeten. Addig is más, keservesebb gondok foglalkoztatták az ültetvényest. Minden lehetőt megtett, hogy kislányát felkutassa, vagy legalábbis nyomára bukkanjon. Felesége súlyos beteg volt. Alice egyetlen pillanatra sem hagyta magára az asszonyt, gyermeki szeretettel ápolta. Mégis úgy látszott, hogy célszerű lesz orvostól kérni tanácsot.

A Burbank család orvosa, egy feltétlenül megbízható férfi, Jacksonville-ben lakott. Az első hívásra átjött Camdless-Baybe. Megvizsgálta a beteget, orvosságot rendelt.

De mit érnek a gyógyszerek, amíg az anya vissza nem kapja gyermekét!

James Burbank és Walter Stannard minden reggel nyomozó útra indult. Edward Carrol a Castle-House-ban maradt, mert sebe még nem gyógyult be.

A két barát a folyó mindkét partját végigkutatta. Bejárták a Saint John apró szigeteit, kikérdezték az embereket, felkeresték a járás eldugott tanyáit. A legkisebb útbaigazításért is nagy jutalmat ígértek...

Erőfeszítésük eredménytelen maradt. Ki árulhatta volna el nekik, hogy a spanyol a Fekete-öböl egyik eldugott szigetén rejtőzik? Ezt a búvóhelyet senki sem ismerte.

Burbank már azt gyanította, hogy Texar a Saint John felső folyásának vidékére hurcolta áldozatait, ahol sokkal nehezebb a nyomukra bukkanni. Ebben az óriási kiterjedésű sűrű erdőségben, amely a félsziget közepén burjánzott, vagy délen, a járhatatlan mocsárvidéken, vagy akár Everglades áthatolhatatlan, bozótos tájain kitűnő rejtekhelyet találhatott. Ha Texar ide hurcolta el áldozatait, vajon meglelhetik-e őket valaha is?

Az orvos mindennap ellátogatott Camdless-Baybe, és tájékoztatta James Burbanket a jacksonville-i és az észak-duvali eseményekről.

Az északiak még nem indítottak újabb hadműveleteket Florida földjén, ez nyilvánvaló. Talán azt a parancsot kapták Washingtonból, hogy ne lépjék át Florida állam határait? Ez a fordulat végzetes helyzetbe sodorta volna a félszigeten élő északiakat, kiváltképpen James Burbanket, hiszen legutóbbi tetteivel valóban magára vonta a déliek gyűlöletét.

Annyi bizonyos, hogy Dupont tengernagy hajóraja még mindig a Saint Mary torkolatában horgonyzott. Március 2-án este Texar embereit csak azért hívták vissza a három ágyúlövéssel, mert a jacksonville-i hatóságok hitelt adtak egy hamis hírnek. Ez a vaklárma mentette meg a Castle-House-t a pusztulástól.

De vajon nem tervezi-e a spanyol, hogy újra kezdi a részben kudarcot vallott ostromot? Hiszen James Burbank még nem került a jacksonville-iek kezére!

Nem, ezt a feltevést semmi sem igazolta. Texar egyelőre nyilván beérte a Castle-House elleni első támadással, Dy és Zermah elragadásával.

Egyébként a járás becsületes lakossága bátran megbélyegezte a camdless-bayi esetet, és elítélte a jacksonville-i lázadóvezér cselekedetét. Texar azonban nem sokat törődött ezzel, hiszen vad cinkosaival kezében tartotta az egész duvali járást.

A lelkiismeretlen, becstelen kalandorok pedig élték világukat. Mulatozással, vad dőzsöléssel töltötték napjaikat. Duhaj lármájuk az ültetvényig is elhangzott. Kivilágították az utcákat; a fáklyák fénye, mint valami újabb tűzvész, lángvörösre festette az eget. A város józan lakossága nem mert szót emelni, elkeseredetten tűrte a csőcselék által támogatott szakadárok garázdálkodását.

Egyszóval, az északi csapatok pillanatnyi megtorpanása mindenképpen kedvezett a járás új urainak. Ki is használták a helyzetet. Azt az álhírt terjesztették, hogy az északiak nem is akarják átlépni Florida határát, csapataik egy újabb parancs értelmében visszavonulnak Georgiába és a két Karolinába, a rabszolga-felszabadítók ezredei nem fogják megszállni a félszigetet, mert Floridát, mint volt spanyol gyarmatot, nem érinti az a kérdés, melyet az Egyesült Államok fegyverekkel akar eldönteni - és így tovább.

Az álhírek nem maradtak hatástalanul; az erőszak híveinek befolyása igen sok járásban erősbödött. A közhangulatnak ez a változása különösen a félsziget északi részén, a georgiai határ közelében volt érezhető. A déli csapatok itt megtámadták az ültetvényeket főként az északiak pártján álló ültetvényesek birtokait -, és mint a jacksonville-i csőcselék Camdless-Bayben: szétkergették a rabszolgákat, felgyújtották a fűrésztelepeket és az üzemeket, feldúlták a gazdaságokat.

Mégis úgy látszott, hogy a camdless-bayi ültetvényest - legalábbis egyelőre - nem fenyegeti újabb támadás, és a CastleHouse-nak sem kell újabb ostromra felkészülnie. James Burbank mégis türelmetlenül várta, hogy az északiak megszállják a vidéket! Hiszen a jelenlegi körülmények között nem léphetett fel Texar ellen; nem vádolhatta meg, még megcáfolhatatlan bizonyítékok alapján sem, és főként nem tudhatta meg, hová hurcolta Dyt és Zermah-t a spanyol.

James Burbank és barátai növekvő aggodalommal töprengtek a késedelem okán. Nem hihették el, hogy az északiak beszüntették a hadműveleteket, és megálltak a floridai határon.

Hiszen Gilbert félreérthetetlenül közölte velük, hogy Dupont tengernagy és Sherman tábornok hadműveleti célja: Florida megszállása.

Talán megváltoztatta szándékát a washingtoni kormány? Utasítást küldött az Edisto-öbölbe, az indulási parancsot váró flottának? Vagy a déli csapatok arattak győzelmet, valahol Virginiában vagy Karolinában, s ez hátráltatja az északi seregek előnyomulását?

Ezek a kérdések nyugtalanították a háború kezdete óta súlyos megpróbáltatásokat átélt Burbank családot, amelynek még további szörnyű csapásoktól is rettegnie kellett.

Egy hét múlt el Camdless-Bay ostroma óta. Semmi hír az északiak hadmozdulatairól. Semmi hír Dyről és Zermah-ról, noha James Burbank mindent elkövetett, hogy nyomukra jusson, s egyetlen nap sem múlt el újabb próbálkozások nélkül!

Március 9-e volt. Edward Carrol sebe begyógyult, s úgy gondolta, hogy most már ő is segíthet barátainak a nyomozásban.

Burbankné azonban még mindig súlyos beteg volt. Lázálmában kétségbeesve szólongatta kislányát, és minduntalan ki akart ugrani az ágyból, hogy keresésére siessen. E rohamokat hosszú ájulás követte, s félő volt, hogy a beteg egy ilyen roham után többé nem is tér magához.

Mennyit reszketett Alice, hogy a szerencsétlen anya ott hal meg a karjai között!

Március 9-én reggel újabb hír érkezett Jacksonville-be a hadműveletekről. Sajnos, ez is inkább a szakadárokba öntött új erőt.

Van Dorn déli tábornok - így szólt a híradás - március 6-án Arkansas államban, Bentonville közelében, megütközött Curtis csapataival, és visszavonulásra kényszerítette az északiakat. Valójában csak jelentéktelen csetepaté volt; egy kisebb északi kötelék utóvédje ütközött meg a déliekkel. Az északiak vereséget szenvedtek, de néhány nap múlva, a Ridge mellett aratott győzelemmel, méltó elégtételt szereztek maguknak.

De a bentonville-i csata híre is elegendő volt ahhoz, hogy a déliek egyszerre nyeregben érezzék magukat. A jelentéktelen ütközetet olyan fénnyel ünnepelték Jacksonville-ben, mintha az egész északi hadsereg teljes megsemmisítéséről érkezett volna hír. Dőzsöltek, dáridóztak. A túlsó parton, Camdless-Bayben, keserűen hallgatták a tivornyázás távoli zaját.

James Burbank este hat órakor tudta meg mindezt, amikor visszatért a folyó bal partján tett kutatóútjáról.

A putnami járásból ugyanis jelentkezett valaki, és elmondta, hogy a Saint John egyik kis szigetén, a Fekete-öböltől néhány mérfölddel feljebb, valószínűleg rábukkant az emberrablás nyomaira. Előző éjszaka kétségbeesett segélykiáltást hallott a sziget felől. Eljött tehát, és elmondta tapasztalatait James Burbanknek. Beszámolt arról is, hogy Texar bizalmasát, az indián Squambót, többen látták csónakjával a sziget környékén.

Ezt a részletet megerősítette a Shannon egyik utasa is, aki Saint-Augustine-ból jövet a camdless-bayi hajóállomáson szállt ki.

James Burbanknek ez elegendő volt, máris elindult a nyomon. Azonnal csónakba szállt, Edward Carrol és két néger kísérte. Gyors ütemben eveztek a folyón, fel a megjelölt pontig.

Átkutatták a kis sziget minden zugát és a szigeten álló, elhagyott halászkunyhót, de semmi sem vallott arra, hogy az utóbbi időben bármelyikben is lakott valaki. A sziget belsejét ember nem járta sűrű bozót borította. A parton semmiféle jel sem mutatta, hogy ott csónak kötött ki. Squambót sem látták sehol. Ha az indián nemrégiben a sziget körül keringett is csónakján, valószínű, hogy nem ott szállt partra.

Mint minden eddigi nyomozás, ez az út is eredménytelen maradt. Burbank és társai ismét azzal az érzéssel tértek vissza az ültetvényre, hogy hamis nyomon jártak.

James Burbank, Walter Stannard és Edward Carrol este az előcsarnokban az eredménytelen útról beszélt. Kilenc óra felé Alice is lement hozzájuk. Néhány percre magára hagyta Burbanknét, noha a beteg nem aludt, inkább csak szendergett. A férfiak elmondották a leánynak, hogy kutatásuk ismét eredménytelen maradt.

Az éjszaka sötétnek ígérkezett. A hold első negyedében volt, keskeny sarlója már eltűnt a látóhatár alatt. A Castle-House-ra, az ültetvényre és a folyóra mély csend borult. A gazdasági épületekben néhány néger lakott; ezek is nyugovóra tértek. Csak a jacksonville-i tűzijáték távoli durrogása törte meg a csendet. A túlsó parton mámorosan ünnepelték a déliek hadisikerét. Minden lárma, minden rakétadörrenés újabb gyötrelmet jelentett a Burbank családnak.

– Mégiscsak meg kell tudnunk, hogy mi történt - szólalt meg Edward Carrol. - Megbízható hírt kell szereznünk arról, hogy az északiak valóban lemondtak-e a floridai hadműveletek tervéről.

– Igen, ezt tudnunk kell! - mondta Stannard. - Nem élhetünk állandó bizonytalanságban!...

– Akkor hát holnap reggel megpróbálok átjutni Fernandinába... - felelte James Burbank. - Ott majd megtudom...

E pillanatban halk nesz hallatszott. A főkapun kocogott valaki, a parti fasorra nyíló oldalon.

Alice felsikoltott, és az ajtóhoz rohant. James Burbank hiába igyekezett visszatartani a leányt. Minthogy az első zörgetésre senki sem felelt, az érkező most másodszor, erősebben zörgette meg a kaput.