OTTHON

James Burbank az ajtónál termett. Senkit sem vártak. Talán John Bruce jött el megint? Valami fontos üzenetet hoz Harveytől, Burbank jacksonville-i üzletfelétől?

Ekkor harmadszor is megzörgették az ajtót, s most már türelmetlenül.

– Ki az? - kérdezte James Burbank.

– Én! - hangzott a felelet.

– Gilbert!... - kiáltott fel Alice.

A leány nem tévedett. Gilbert volt. Belépett szerettei közé. Arca sugárzott az örömtől, hogy néhány órát otthonában tölthet. Nyilván mit sem sejtett a Burbank családra szakadt szörnyű csapásokról!

A fiatal hadnagy megölelte apját. Nyomában egy férfi lépett a szobába, egy pillantást vetett hátra, majd gondosan becsukta az ajtót.

Mars volt, Zermah férje, az ifjú Gilbert Burbank hű matróza.

Gilbert most megfordult, és meglátta Alice-t. Gyengéd szeretettel szorította meg a leány kezét.

– Az édesanyám? - kérdezte. - Hol van az édesanyám?... Igaz, hogy beteg?... hogy haldoklik?...

– Tehát tudod, fiam?

– Mindent tudok. A jacksonville-i banditák feldúlták az ültetvényt, megostromolták a Castle-House-t. Az anyám... talán már meghalt!...

Most már érthető volt, hogy miért tért vissza otthonába az ifjú hadnagy, noha ezen a vidéken ezer veszély fenyegette.

Hazatérésének ez a története:

Előző nap Dupont tengernagy hajórajának ágyúnaszádjai behatoltak a Saint John torkolatába. Megindultak a folyón, de Jacksonville-től négy mérföldre, a zátonyok miatt kénytelenek voltak megállni.

Néhány óra múlva egy férfi jelentkezett Stevens naszádján, amelynek Gilbert volt a másodkapitánya. A jövevény a pablói világítótorony őrének mondta magát, és beszámolt a jacksonville-i eseményekről, Camdless-Bay ostromáról, a négerek elkergetéséről, Burbankné aggasztó állapotáról. Nem nehéz elképzelni, hogyan érintette Gilbertet a megrázó események híre.

Úgy érezte, hogy feltétlenül viszont kell látnia anyját. Engedélyt kért hát Stevens kapitánytól, hogy eltávozzék a hajóról.

Az ifjú hadnagy egy könnyű csónakon, úgynevezett „gig”-en indult útnak hűséges társával. Marsszal. A csónak a sötétség leple alatt észrevétlenül siklott a folyón - legalábbis Gilbert ezt hitte. Nem eveztek fel a kikötőhídig, hanem fél mérfölddel Camdless-Bay alatt partra szálltak. Attól tartottak ugyanis, hogy az ültetvény kis kikötőjét állandóan figyelik Texar emberei.

Azt azonban nem tudta Gilbert, nem is tudhatta, hogy csapdába került: Texar csapdájába.

A jacksonville-i bírák bizonyítékot követeltek, s a spanyol mindenképpen bizonyítani akarta, hogy James Burbank összeköttetést tart fenn az ellenséggel. Egyik bizalmi embere, a pablói világítótorony őre, vállalkozott arra, hogy hírül adja Gilbert-nek a camdless-bayi események egy részét, s főként Burbankné betegségét.

Gilbert Burbanket, miközben csónakja Camdless-Bay felé haladt, Texar emberei állandóan szemmel tartották. Az ifjúnak azonban tudtán kívül mégis sikerült tévútra vezetnie a kémeket. Amikor csónakja a parti nádasok mentén siklott, a spanyol megbízottai nem bírták nyomon követni, ennélfogva nem is csaphattak le reá akkor, amikor Camdless-Bay alatt partra szállt. De abban bizakodtak, hogy majd visszatértében fogják el, hiszen a folyónak ezt az egész szakaszát ők ellenőrizték.

– Hol van az édesanyám? - kérdezte ismét Gilbert.

– Itt vagyok, fiam! - hangzott Burbankné hangja.

Ott állt a lépcső fordulójában. A karfára támaszkodva lassan lefelé indult. Odalent kimerülten rogyott le egy pamlagra, Gilbert csókokkal borította el az arcát.

A szendergő beteg odafent a szobájában meghallotta, hogy valaki kopog a Castle-House kapuján. Amikor felismerte Gilbert hangját, maradék erejét összeszedve felkelt, és lement az előcsarnokba, hogy megossza fájdalmát és könnyeit fiával és szeretteivel.

Az ifjú átölelte anyját.

– Anyám!... Édesanyám! - szólt. - Csakhogy megint láthatlak!... Mennyit szenvedhettél!... De élsz!... És mi meggyógyítunk! Nemsokára véget érnek a szomorú napok... Ismét együtt leszünk mindannyian!... Te is visszanyered az egészségedet!... Engem pedig ne félts, anyám!... Senki sem tudja, hogy Mars meg én itt vagyunk!...

Gilbert most észrevette, hogy anyja elgyöngül. Gyengéden simogatta az arcát, így próbált erőt önteni a betegbe.

Mars eközben rájött arra, hogy ő és Gilbert aligha tudnak mindent a Camdless-Bayre szakadt szerencsétlenségről. James Burbank, Carrol és Stannard némán, lehorgasztott fejjel állták körül őket. Alice képtelen volt visszafojtani könnyeit. A kis Dy nincs sehol... És nincs itt Zermah sem, pedig meg kellett volna sejtenie, hogy férje Camdless-Baybe érkezett, itt van, és várja őt...

Mars aggodalmas szemmel nézett körül. Majd Burbankhez fordult:

– Mi történt itt, uram?

Ebben a pillanatban Gilbert is felállt:

– Hol van Dy? - kérdezte. - Talán már lefeküdt?... Hol van a kishúgom?

– Hol van a feleségem? - tudakolta Mars.

Néhány perc múlva az ifjú hadnagy és kísérője mindent megtudott.

Imént, amikor kiszálltak csónakjukból, és a Saint John partján a kastély felé osontak, az éjszakai homályban is látták, hogy Camdless-Bay épületei romokban hevernek. De akkor még azt gondolták, hogy a támadók csupán anyagi károkat okoztak az ültetvényen, s ez is csak a négerek felszabadítása miatt történt...

Most azonban mindent megértettek.

Az egyik hazatérő hiába szólította húgát, a másik hasztalanul kereste feleségét.

És senki sem felelhetett arra a kérdésre, hogy hol rejtegeti Texar egy hét óta foglyait.

Gilbert ismét letérdelt Burbankné mellé, s együtt sírt vele. Mars sem tudta fékezni magát; a vér a fejébe szállt, melle zihált; fel-alá járkált a szobában.

Végül is kirobbant:

– Megölöm Texart! - kiáltotta. - Holnap Jacksonville-be megyek... Nem, még ma éjszaka!... Most rögtön!...

– Igazad van, Mars, induljunk! - felelte Gilbert.

James Burbank elébük állt.

– Ha ezzel segíthetnénk a dolgon, nem vártam volna a megérkezésedig, fiam! A gyalázatos bandita már régen az életével lakolt volna gaztetteiért! De mindenekelőtt meg kell tudnunk valamit, amit csak ő mondhat meg! Hidd el, fiam, azért beszélek így, azért intelek türelemre téged is, Marsot is, mert várni kell!

– Várni fogunk, apám - felelte az ifjú. - De addig is átkutatjuk a vidéket, mindenütt keresni fogjuk...

– Azt hiszed, hogy én nem tettem ugyanezt? - kiáltott fel Burbank. - Mindenhol kerestük őket. Átkutattuk a partot, átkutattunk minden szigetet, ahol Texar rejtekhelyét gyaníthattuk. De mindeddig nem sikerült a nyomukra lelni. Nem is sejtjük, hol lehet a húgod, Gilbert, s a feleséged, Mars! Carrol és Stannard, velem együtt, mindent megpróbáltak!... De a kutatás mindeddig eredménytelen maradt!

– Miért nem tettetek feljelentést Jacksonville-ben? - kérdezte az ifjú hadnagy. - Miért nem emeltetek vádat Texar ellen a camdless-bayi pusztításért és az emberrablásért?...

– Miért? - felelte James Burbank. - Azért, mert Jacksonville-ben most Texar az úr. Mert ő és cimborái rettegésben tartanak minden becsületes embert. Mert a csőcselék mellette áll, sőt a járási nemzetőrség is őt követi.

– Megölöm Texart! - ismételte Mars, szinte megszállottan.

– Megölöd majd, ha eljön az ideje! - felelte James Burbank. - De ezzel most csak súlyosbítanád helyzetünket.

– De hát mikor jön el az ideje? - kérdezte Gilbert.

– Amikor az északiak elfoglalják Floridát, és megszállják Jacksonville-t.

– S ha akkor már késő?

– Fiam!... Fiam!... Kérlek..., ne beszélj így! - kiáltott fel Burbankné.

– Nem, ne beszéljen így, Gilbert! - ismételte a kérést Alice.

James Burbank most fiához lépett, s megfogta a kezét.

– Figyelj ide, Gilbert! - mondotta. - Akárcsak te és Mars, mi is készek voltunk arra, hogy felelősségre vonjuk Texart, s megöljük, ha nem vallja be, hová rejtette áldozatait. De a húgod érdeke, Gilbert, és a feleséged érdeke, Mars, óvatosságot parancsol. Uralkodnunk kellett felháborodásunkon. Igen valószínű ugyanis, hogy Dy és Zermah túszok Texar kezében. Ez az elvetemült bandita joggal fél attól, hogy felelősségre vonják, mert elűzte Jacksonville törvényes és becsületes vezetőit, mert rablóbandáját Camdless-Bayre uszította, mert gyújtogatást és fosztogatást szervezett egy északi ültetvényes birtokán! Mit gondolsz, tudnék-e erről ilyen meggyőződéssel beszélni, ha nem lennék biztos a dologban? Tudnék-e így várni?...

– És én, tudnék-e élni? - szólt közbe Burbankné.

A szerencsétlen asszony megértette, hogy fia Jacksonville-ben kiszolgáltatná magát Texarnak. S most, amikor az északiak Florida határán állnak, ki menthetné meg az északi hadsereg tisztjét, ha egyszer a déliek kezére kerül?

De az ifjú hadnagy nem volt képes uralkodni indulatain, azonnal, mindenáron indulni akart Jacksonville-be.

Közben Mars újra és újra egyetlen mondatot ismételt:

– Megölöm Texart!

– Induljunk! - mondta Gilbert.

– Nem mehetsz, fiam!

S Burbankné erejének végső megfeszítésével felállt fekhelyéről, és az ajtóhoz lépett, hogy testével állja el a kijáratot. De legyengült szervezete már nem volt képes elviselni ezt az erőpróbát, s összeesett az ajtó előtt.

– Anyám!... Édesanyám!... - kiáltott fel az ifjú.

– Nem mehet el, Gilbert - mondta Alice.

Burbanknét visszavitték a szobájába, Alice mellette maradt, James Burbank pedig ismét visszatért az előcsarnokba ahol Edward Carrol és Stannard várta. Gilbert a díványon ült, fejét tenyerébe hajtva. Mars szótlanul állt a fal mellett.

– Most pedig, Gilbert - kezdte James Burbank -, ha megnyugodtál, beszélj. Ismernünk kell a helyzetet, hogy határozni tudjunk. Egyetlen reményünk az, hogy az északiak hamarosan megszállják a járást. Vagy talán módosították tervüket, s lemondtak Florida elfoglalásáról?

– Nem, apám.

– Hát, akkor miért késnek?

– A hajóraj egyik része e pillanatban Saint-Augustine felé tart, hogy tengerzár alá vegye a várost.

– Hogyan? A tengernagy nem akar hajókat küldeni a Saint Johnra? - kérdezte izgatottan Edward Carrol.

– A Saint John torkolati szakasza már a miénk - felelte a hadnagy. - Ágyúnaszádaink már a folyón horgonyoznak, Stevens kapitány parancsnoksága alatt.

– A folyón! És mégsem kísérelték meg Jacksonville elfoglalását? - kiáltott fel Stannard.

– Nem, mert kénytelenek voltak megállni a zátonyok előtt, a kikötőtől négymérföldnyire.

– De mi kényszeríthette megállásra az ágyúnaszádokat? - kérdezte James Burbank.

– Az alacsony vízállás - felelte Gilbert. - Ezen a zátonyos szakaszon csak erős dagály segíthet át bennünket, s még akkor sem lesz könnyű dolgunk. Mars kitűnően ismeri a folyót, ő lesz a kalauzunk.

– Várni!... Mindig csak várni! - kiáltott fel James Burbank. - Hány napot még?

– Legfeljebb hármat. De ha a tengeri szél a torkolat felé tereli a hullámokat, akkor csupán huszonnégy órát.

Csakhogy Castle-House lakóinak három nap, sőt huszonnégy óra is hosszú idő volt! S ha közben a déliek ráeszmélnek arra, hogy a várost nem tudják megvédeni, s feladják Jacksonville-t, ahogyan kiürítették Fernandinát, a Clinch-erődöt és Georgia meg Észak-Florida más pontjait? Vajon Texar nem fog-e velük menekülni? Akkor azután hol keressék?

Most viszont nem vonhatják felelősségre a spanyolt, hiszen Jacksonville mindenható ura, s önkényes tetteiben a csőcselék támogatását élvezi. Nem, erről most szó sem lehet.

Ekkor Stannard megkérdezte Gilbertet, vajon igaz-e, hogy a washingtoni csapatok vereséget szenvedtek az északi hadszíntéren, s milyen következményei lehetnek a bentonville-i vereségnek.

– Curtis északi tábornok csapatai - válaszolta az ifjú hadnagy - azóta győzelmet arattak Pea-Ridge mellett, s ezzel visszafoglalták az átmenetileg kiürített területet. Az északiak helyzete kitűnő, győzelmük biztos. De a győzelem időpontját nehéz lenne előre megmondani. A csapatok először megszállják a floridai hajózás támaszpontjait, elzárják a szorosokat, s ezzel megakadályozzák a fegyver- és lőszercsempészést. A déliek hamarosan érezni fogják a hadianyaghiányt. Hajóhadunk nemsokára helyreállítja a rendet és a biztonságot a félszigeten!... Néhány napon belül... De addig is...

S ismét súlyos veszélyben levő kishúga jutott eszébe, s elakadt a hangja.

Burbank megint a hadműveletekről kezdett kérdezősködni, hogy más irányba terelje az ifjú gondolatait. Sok fontos hír még bizonyára nem jutott el Jacksonville-be, még kevésbé Camdless-Baybe - mondta. - Gilbert most beszámolhatna ezekről az eseményekről.

A hadnagy valóban fontos, különösen a Floridában élő északiak szempontjából nagy jelentőségű eseményekről számolt be.

A donelsoni ütközet után csaknem az egész Tennessee állam az északiak kezébe került. A washingtoni hadvezetőség ekkor elhatározta, hogy a szárazföldi egységek és a folyami flotta felhasználásával egyidejű és egybehangolt támadást indít, s kiszorítja a délieket a Mississippiről. Az északi csapatok tehát egészen a Tizedik-szigetig nyomultak előre, s itt ütköztek meg a folyam védelmével megbízott Beauregard tábornok seregével.

Poppe tábornok dandárai február 24-én partra szálltak Commerce mellett, a Mississippi jobb partján, és visszavonulásra kényszerítették J. Thomson csapatait.

A Tizedik-sziget és a kis Új-Madrid település táján azonban félelmetes erődítményrendszer állította meg Poppe dandárjait.

A védővonalat Beauregard építette ki. Elgondolása ez volt: ha Donelson és Nashville elesik, a Memphistől feljebb eső szakasz is elvész a déliek számára, de az alsó szakasz még védhető. Számítani lehetett tehát arra, hogy ezeknél az erődítményeknél hamarosan nagy és talán döntő csata kezdődik.

Közben azonban igen nevezetes ütközet játszódott le Hampton-Roadnál, a James folyó torkolatában.

Itt bocsátkoztak először harcba azok az újfajta páncélos cirkálók, amelyeknek megjelenése megváltoztatta a tengeri hadviselés egész taktikáját, s gyökeresen átalakította a haditengerészetet mind az Óvilágban, mind az Újvilágban. Ez tette nevezetessé a hampton-roadi ütközetet.

Március 5-én a Monitor páncélos cirkáló, Erickson svéd mérnök találmánya, indulásra készen állt New Yorkban; ugyanekkor Norfolk kikötőjéből új páncélzattal futott ki a tengerre a Virginia, a volt Merrimak gőzös.

Egy északi hajóraj, Marston kapitány parancsnoksága alatt a hampton-roadi révben horgonyzott, Newport News közelében. A Congress, a Saint Laurence és a Cumberland meg két fregatt tartozott e hajórajhoz.

Március 8-án reggel váratlanul feltűnt a Virginia; parancsnoka Buchanan déli kapitány volt. Néhány kisebb hajó segítségével először a Congress*t támadta meg, majd a *Cumberland ellen fordult. Sarkantyúja betörte a hajó oldalát, s a Cumberland, százhúsz főnyi legénységével együtt, elsüllyedt. A Congress eközben zátonyra futott, nem menekülhetett el. A visszakanyarodó déli páncélos hajó ágyútűz alá fogta és felgyújtotta. A másik három északi hajót csak az mentette meg a pusztulástól, hogy közben leszállt az éjszaka.

A kis páncélos cirkáló győzelme a nagy északi hadihajók felett az egyik oldalon óriási megdöbbenést, a másik oldalon határtalan lelkesedést keltett. A hír meglepő gyorsasággal terjedt el. Északon megrémültek, hiszen a Virginia behatolhat a Hudson-folyóra is, és elsüllyesztheti a New York-i kikötőben állomásozó hajókat. Délen viszont ujjongva ünnepelték a győzelmet, abban a hitben, hogy végre sikerült megtörni a tengerzárat, és a partvidék egész hosszában ismét helyreáll a szabad kereskedelem.

A déli flottának ezt a győzelmét ünnepelték meg olyan nagy lármával a jacksonville-iek.

A szakadárok úgy vélték, hogy az északi hajók nem veszélyeztethetik többé partjaikat. Azt remélték, hogy Dupont tengernagy hajóraját a hampton-roadi győzelem után azonnal visszarendelik a Potomac torkolatának vagy a Chesapeake-öbölnek a védelmére. Ez esetben viszont Floridát nem fenyegeti többé a partraszállás veszélye, a rabszolgatartás ügye pedig, a legelszántabb déli rétegek segítségével, teljes győzelmet arat. Texar és cinkosai ezzel megszilárdítanák hatalmukat, és azontúl semmi sem fékezné gaztetteiket!

Csakhogy a déliek korán ittak a medve bőrére! Hamarosan kiderült ez Gilbert elbeszéléséből. A flottához éppen akkor érkeztek meg a legújabb hírek, amikor ő távozni készült Stevens ágyúnaszádjáról. Ezekkel most kiegészítette az Észak-Floridában már ismeretes események történetét.

A hampton-roadi tengeri csata másodnapján, március 9-én megfordult a hadiszerencse. Reggel a Virginia a Minnesota, az egyik még sértetlen északi fregatt ellen indult támadásra. A déli páncélos cirkáló azonban váratlan ellenféllel találta szemben magát. A fregatt oldalán különös alakú hajó tűnt fel. Mintha egy „tutajra szerelt kerek sajtosdoboz” úszott volna feléjük - beszélték el utóbb a déliek. Ez a „sajtosdoboz” az északiak első páncélosa, a Monitor volt; a parancsnoki tisztet e különös hadihajón Warden hadnagy látta el.

A Monitornak az volta feladata, hogy elhallgattassa a Potomac bejáratát védelmező parti ütegeket. Éjszaka a cirkáló a James folyó torkolatában horgonyzott. Warden hadnagy itt meghallotta a hampton-roadi ágyúzást. A Monitor elindult a hang irányában, és hamarosan a tengeri csata színhelyére érkezett.

A két óriási tűzerejű úszó hadigép ütközetét négyórás ágyúpárbaj nyitotta meg. A két hajó egyre közeledett egymáshoz, mindazonáltal egyelőre egyik is, másik is sértetlen maradt. De a Virginiát egyszerre találat érte, közvetlenül a merülési vonal fölött. A déli hajót az elsüllyedés veszélye fenyegette, s ezért menekülnie kellett, Norfolk irányában. A Monitor lövése célba talált.

Az új hadihajó - amely egyébként kilenc hónappal utóbb maga is elsüllyedt - most teljes győzelmet aratott.

Ezzel a washingtoni kormány csapatai ismét fölénybe kerültek a hampton-roadi vizeken.

Gilbert az elbeszélés végére ért:

– Nem, hajóhadunkat nem rendelték vissza Északra. Stevens hat ágyúnaszádja a Saint John zátonyai előtt horgonyoz. Három napon belül bevesszük Jacksonville-t, ez bizonyos!

– Ezt a három napot pedig ki kell várnunk - mondta James Burbank. - Te addig is visszatérsz hajódra! De mondd csak, fiam: nem kell attól tartanunk, hogy valaki nyomon követett Camdless-Bayig, és kileste az utadat?

– Nem, apám - felelte az ifjú hadnagy. - Óvatosak voltunk, én is, Mars is. Senki sem látott meg bennünket.

– Említetted, hogy valaki felkeresett a hajón, és elmondta, mi történt az ültetvényen. Tőle hallottál a gyújtogatásról, a fosztogatásról, édesanyád betegségéről... Tudod-e, ki az az ember?

– A pablói világítótorony őrének mondotta magát. Azt állította, hogy elkergették a helyéről, s azért jött a hajóra, hogy tájékoztassa Stevens kapitányt. Elbeszélte, hogy az északiak hívei milyen nehéz helyzetben vannak a félszigetnek ezen a vidékén.

– Tudta ez az ember, hogy te a hajón vagy?

– Nem tudta! - felelte Gilbert. - Sőt, ugyancsak elcsodálkozott, amikor meghallotta. De miért kérdezed mindezt, apám?

– Mert mindig rettegek Texar cselvetéseitől. Ma már nemcsak gyanítja, hanem tudja is, hogy az északi flottában szolgálsz. Azt is megtudhatta, hogy Stevens kapitány mellé osztottak be. S ha ide akart csalni...

– Ne félj, apám. Észrevétlenül értük el Camdless-Bayt. Senki sem láthatott meg bennünket, s akkor sem fog meglátni senki, amikor visszaevezünk...

– A hajóhoz... És nem máshova!

– Megígértem, apám! Hajnalban a hajón leszünk, Marsszal együtt.

– Hány órakor indultok?

– Az apály kezdetekor, tehát hajnali fél háromkor.

Most Carrol szólalt meg:

– Stevens ágyúnaszádjainak talán nem is kell három napig ott vesztegelniük a Saint John zátonyai előtt...

– Lehet!... Csak a szél fújjon végre erősebben a tenger felől, s akkor a víz elég mély lesz a zátonyos szakaszon - felelte Gilbert. - Fújjon a szél, akár ha orkán vagy vihar lesz is belőle! Csak már kézre keríthetnénk ezeket a banditákat!... Én...

– Akkor megölöm Texart - szólt Mars.

Közben éjfél is elmúlt. De Gilbert és Mars két óra előtt nem hagyhatták el Castle-House-t. Meg kellett várniuk az apályt, hogy visszajuthassanak Stevens kapitány hajórajához. A sötét, holdtalan éjszakában valószínűleg észrevétlenül megtehetik az utat, noha Camdless-Bay alatt állandóan ott cirkálnak a jacksonville-i őrcsónakok.

Gilbert felment édesanyja szobájába. Alice még mindig ott ült a beteg asszony ágya mellett. Az utolsó nagy megerőltetés teljesen kimerítette Burbanknét. Félig kábultan feküdt. Nagyon szenvedhetett, mert testét időről időre zokogás rázta meg.

Gilbert nem akarta megzavarni a beteget ebben az állapotában, mely inkább valami ájulásféle volt, nem pedig egészséges álom. Egyébként, amikor Gilbert a szobába lépett, Alice is intett, hogy hallgasson. Leült hát az ágy közelében. A leány meg a férfi némán virrasztott a szerencsétlen asszony mellett, akinek talán még nem is ért véget minden megpróbáltatása. Szavak nélkül is értették egymást, hiszen közös volt a fájdalmuk, közös a szenvedésük, s a szívük egyformán érzett.

Végre elérkezett az indulás ideje. Gilbert kezet szorított a leánnyal. Mindketten Burbankné fölé hajoltak, de a beteg, félig lehunyt szemével, nem látta őket.

Gilbert megcsókolta anyja homlokát. Majd Alice szorította ajkát az asszony homlokára.

Burbankné megremegett, de nem látta sem útnak induló fiát, sem a búcsúzkodó leányt.

Mindketten lementek az előcsarnokba, ahol James Burbank és barátai várták a fiatalokat.

Mars most tért vissza a házba: indulás előtt körülnézett a parkban és a parton.

– Indulhatunk - mondta.

– Igen, indulnotok kell, Gilbert - szólt James Burbank is. - Legközelebb már Jacksonville-ben találkozunk...

– Jacksonville-ben... talán már holnap, ha a dagály átsegít bennünket a zátonyon. Texart pedig...

– Élve kell elfogni... Ezt ne feledd, fiam!

– Élve!... Úgy lesz!

Az ifjú megcsókolta apját, kezet szorított nagybátyjával és Stannarddel.

– Gyerünk, Mars! - mondta.

S már indultak is. Gyors léptekkel haladtak a folyó jobb partján, az ültetvény mentén. Teremtett lelket sem láttak a félórás úton. Elérték a kiszögellést, ahol csónakjukat, a kis „gig”-et érkezésükkor elrejtették a nádkötegek alatt. Csónakba szálltak, beeveztek a folyó közepére, hogy gyors sodra segítségével mielőbb elérjék a Saint John zátonyos szakaszát.