MÁRCIUS MÁSODIKÁN ESTE

James Burbank barátaival és a volt rabszolgák többségével készen állt a harcra. Várták a támadókat.

A védők azt az utasítást kapták, hogy kezdetben a park kerítése mögött helyezkedjenek el. Ha az ostromlók elfoglalnák a parkot, húzódjanak az épületbe, és ennek fedezékében folytassák a védekezést.

Öt óra felé már a Castle-House környékén hallatszott a támadók csörtetése. De közeledtüket nemcsak a csatakiáltások jelezték.

Ha zajtalanul nyomultak volna előre, a Castle-House-ban akkor is tudták volna, hogy a birtok északi részét már elfoglalták. Északon, ameddig a szem ellátott, sűrű füstgomolyagok úsztak az erdő fölött. A támadók kirabolták a négerek barakklakásait, és felgyújtották a faházakat meg a fűrésztelepeket. A négereknek már nem volt idejük elrejteni holmijukat, s most a barakkokban elpusztult mindenük, amit egy nap óta, mint szabad emberek, immár magukénak mondhattak.

Kétségbeesett és felháborodott hangok feleltek a banditák győzelmi üvöltéseire. Hiszen a támadóknak az volt az első dolguk, miután Camdless-Bay földjére léptek, hogy megsemmisítsék a volt rabszolgák nyomorúságos kis vagyonát.

A lárma egyre erősbödött. A pusztító bandák már közeledtek a Castle-House-hoz. Az északi látóhatárt vörös fény világította meg fenyegetően; mintha ott nyugodott volna le a nap.

A szél néha forró füstfelhőket sodort a kastély felé. Egy-egy erősebb reccsenés, pattanás is idehangzott: a telepeken halomba rakott száraz fa égett. Majd fülsiketítő dörrenés jelezte, hogy felrobbant az egyik gőzfűrész kazánja. Féktelen dúlás folyt az ültetvényen.

James Burbank a kapu előtt állt, Carrol és Stannard az oldalán. Új helyet jelöltek ki az északi irányból lassan visszavonuló néger osztagoknak.

A támadók bármely pillanatban előbukkanhatnak a fák közül. Ha lőtávolságnyira elérik a kerítést, a puskatűz nyilván erősbödni fog. Az erdő csaknem a kerítésig terjedt; első fái, alig negyvenméternyire, kitűnő fedezéket nyújtottak. A támadók tehát észrevétlenül tűz alá vehetik a kerítést.

Burbank rövid megbeszélést tartott barátaival. Elhatározták, hogy embereiket a kerítés mögött helyezik el. A fegyveres négerek itt védettebb lőállást találnak; a deszkák felső csúcsai közötti hézagokat lőrésként használhatják. Ha a támadók megpróbálnak átkelni a vizesárkon, és megrohamozzák a kerítést, talán sikerül visszaverni őket.

A parancsot végrehajtották. A négerek elfoglalták új állásaikat a kerítés mögött. Éppen be akarták zárni a kaput, amikor James Burbank még egyszer körülnézett a kerítés előtti térségben, s észrevette, hogy egy ember rohan felé, mintha csak a Castle-House védői között keresne menedéket.

Ez az ember valóban menekült. Az erdőből néhány golyót küldtek utána. De sértetlen maradt, felugrott a hídra, s a következő másodpercben már a kerítés mögött volt. A kaput azonnal bezárták, és gondosan elreteszelték.

– Kicsoda ön? - kérdezte James Burbank.

– Harveytől, az ön jacksonville-i üzletfelétől jövök, az ő alkalmazottja vagyok.

– Valamilyen üzenettel küldte önt Harvey Castle-House-ba?

– Igen. De a folyót figyelik, kerülő úton kellett jönnöm.

– És csatlakozni tudott a támadó nemzetőrökhöz anélkül, hogy gyanúba keveredett volna?

– Fosztogató bandák követik őket. Azokhoz csatlakoztam. Amint a Castle-House közelébe értünk, megszöktem. Csupán néhány puskalövés volt a kockázat.

– Köszönöm, barátom! Köszönöm! Valószínűleg levelet is hozott Harveytől?

– Hoztam, Burbank úr. Tessék!

Burbank átvette, és elolvasta a levelet.

Harvey azt közölte, hogy e sorok átadója, John Bruce, megbízható és hűséges ember. Jelentése alapján tegye meg Burbank a szükséges intézkedéseket a maga és társai biztonsága érdekében.

Ebben a pillanatban puskalövések dördültek el. Most már minden perc drága volt.

– Mit üzen Harvey? - kérdezte James Burbank.

– Mindenekelőtt azt - felelte John Bruce -, hogy mintegy ezernégyszáz-ezerötszáz főből álló fegyveres sereg indult a folyón át Camdless-Bay ostromára.

– Magam is ennyire becsültem a számukat. És mit üzen még? Ki vezeti ezt a csapatot? Texar?

– Ezt Harvey úr nem tudta kipuhatolni - folytatta John Bruce. - Annyi bizonyos, hogy Texar huszonnégy órája nem tartózkodik Jacksonville-ben.

– Nyilván valami újabb fondorlatra készül a gazember - mondta James Burbank.

– Igen - felelte John Bruce -, Harvey úrnak is ez a véleménye. Egyébként a rendelet érvényesítéséhez, a felszabadult rabszolgák kitelepítéséhez nincs is szükség Texar jelenlétére...

– Kitelepítés!... - szólt közbe James Burbank. - Gyújtogatással és rablással!...

– Harvey úr szerint ön helyesen tenné, ha családját biztonságba helyezné. Legjobb volna, ha azonnal útnak indítaná a Castle-House-ból. Most még megteheti.

– A Castle-House védhető - felelte James Burbank. - Csak akkor hagyjuk el, ha a helyzet már tarthatatlan. Egyébként mi újság Jacksonville-ben?

– Semmi nevezetes.

– Megkezdték már az előrenyomulást a félszigeten az északi csapatok?

– Fernandina megszállása és a Saint Mary-öböl elfoglalása óta nem kaptunk hírt újabb hadműveletről.

– Egyszóval, mi az ön jövetelének célja?

– Mindenekelőtt közölnöm kell önnel, hogy a rabszolgák elkergetését Texar csupán ürügynek eszelte ki. Tulajdonképpeni célja az, hogy az ültetvényt feldúlja, s önt kézre kerítse!

James Burbank most visszatért előbbi kérdéséhez:

– Tehát ön sem tudja, hogy Texar vezeti-e a banditákat?

– Nem, Burbank úr. Harvey úr hasztalan igyekezett ezt kinyomozni. Nekem sem sikerült megtudnom, amióta eljöttem Jacksonville-ből.

– Hány nemzetőr csatlakozhatott a rablóbandához?

– Talán száz. Nem több - felelte John Bruce. - De a legsötétebb gonosztevőkből összeverődött csőcselék követi őket. Texar felfegyverezte őket, s félő, hogy semmiféle erőszaktól sem riadnak vissza. Harvey véleménye szerint ön legjobban tenné, ha azonnal elhagyná a Castle-House-t. Családjával együtt a hampton-roadi majorba menekülhet. A major a folyó jobb partján fekszik, innen feljebb tíz mérföldre, s néhány napra teljes biztonságot nyújt...

– Igen... ismerem!...

– Teljes titokban odavezethetem önt és családját. De a Castle-House-t azonnal el kell hagyniuk, mielőtt bezárul a visszavonulás útja.

– Nagyon köszönöm Harvey úrnak is, önnek is, kedves barátom, ezt az ajánlatot. De még nem tartunk a menekülésnél.

– Ahogy gondolja, Burbank úr - felelte John Bruce. - Én mindenesetre itt maradok, és rendelkezésére állok, amennyiben szüksége lenne rám.

A támadás megkezdődött, s James Burbank figyelmét most már teljes egészében a harc kötötte le.

Heves puskaropogás hallatszott az erdő felől.

A támadók megbújtak a fák mögött, onnan tüzeltek.

A kerítésre golyózápor zúdult, de komoly kárt nem okozott.

James Burbank és társai csak gyér lövöldözéssel felelhettek a támadóknak, hiszen alig negyven puskájuk volt. A lőállásokat azonban jobban megválaszthatták, és lövéseik biztosabbak voltak, mint az első vonalban közeledő nemzetőröké. A támadók már az erdő szélén sok embert veszítettek.

A tűzharc fél óráig tarthatott, s inkább Camdless-Bay védőinek kedvezett.

Ekkor a támadók rohamot intéztek a kerítés ellen. A felgyújtott fűrésztelepekről hosszú deszkákat és gerendákat hoztak magukkal, ezeket mintegy húsz helyen pallóként fektették a vizesárok fölé, hogy egyszerre több ponton is elérjék a kerítést. Közben veszteséget szenvedtek; a rögtönzött hidak körül halottak és sebesültek feküdtek.

Akik elérték a kerítést, megkapaszkodtak a cölöpökben, és megpróbáltak felmászni rajtuk. De a falon nem tudtak átjutni.

A négerek elkeseredett dühvel küzdöttek a gyújtogatók ellen, s vitézül állták az ostromot. Mégis nyilvánvaló volt, hogy a védők nem védhetnek meg minden fenyegetett pontot.

Az ostromlottak késő estig szilárdan tartották állásaikat, még csak súlyosabb sebesültjük sem volt. James Burbank is, Walter Stannard is sértetlen maradt, noha egyikük sem bújt el a veszély elől. Edward Carrol vállát azonban golyó érte; a Castle-House előcsarnokába vitték, ott Burbankné, Alice és Zermah bekötözték a sebét.

Az éjszaka viszont a támadóknak kedvezett. A sötétség leple alatt mintegy ötven, mindenre elszánt rabló lopakodott a kerítéshez, és megpróbálta fejszecsapásokkal bedönteni a kaput. Nem sikerült. Nem is tudtak volna bejutni a kerítés mögé, ha egy vakmerő csel utat nem nyit nekik.

A gazdasági épületek egy része váratlanul kigyulladt, száraz faanyaguk gyorsan égett, s a kerítésnek az istállók mellett húzódó szakasza is lángra lobbant.

James Burbank az égő kerítés felé rohant. Nem a tüzet akarta eloltani, hanem az így keletkezett rést akarta védeni...

A lángok fényében ekkor azt látta, hogy a füstölgő falak felől egy ember ugrik elő, és átrohan a gerendákból rögtönzött hídon.

Ennek a banditának ugyanis sikerült a Saint John felől, a parti nádason át bejutnia a parkba. Beosont az egyik istállóba, és ámbár maga is könnyen elpusztulhatott volna a lángok között, felgyújtott néhány szalmaköteget. A tűz átterjedt a kerítésre is.

Ezzel rés nyílt az ostromlók előtt, James Burbank és társai hiába igyekezték elzárni. A támadók csapatostul özönlöttek át a nyíláson. Hamarosan több száz ember nyomult be a parkba.

Közelharc kezdődött. A támadók is, a védők is sok embert veszítettek. Mindenfelől dörögtek a lövések.

A támadók hamarosan bekerítették a Castle-House-t. A négerek tehetetlennek bizonyultak a túlerővel szemben, kiszorultak a parkból, és a camdless-bayi erdők sűrűjébe menekültek. Bátran, önfeláldozóan küzdöttek, de a jobban felfegyverzett és sokkal nagyobb számú ellenséggel nem győzhették a hosszú közelharcot; mindannyiukat lemészárolták volna.

James Burbank, Walter Stannard, Perry, a felügyelők és az ugyancsak vitézül küzdő John Bruce a Castle-House falai mögé húzódtak vissza. Néhány néger is velük tartott.

Este nyolc óra lehetett. Az égbolt nyugati fele már elsötétült. Északon a felgyújtott barakkok és üzemek lángja vörösre festette az eget.

James Burbank és Walter Stannard berohant az előcsarnokba.

– Menekülnötök kell! - mondta James Burbank a családjának. - Azonnal menekülnötök kell! Akár ránk törnek a banditák, akár kivárják a pillanatot, amíg meg kell adnunk magunkat, mindenképpen veszélyes a további ittmaradás. A csónak készen áll. Ideje, hogy induljatok!

Feleségéhez fordult:

– Kérlek, kedvesem, és magát is kérem, Alice, azonnal induljanak a Cédrus-sziklához, Zermah-val és Dy-jal együtt! Ott biztonságban lesznek, s ha menekülnünk kell, mi is oda megyünk.

– Apám - kérte Alice -, gyere velünk!... És ön is jöjjön, Burbank úr!

– Igen, igen!... James... Gyere velünk! - kiáltotta Burbankné.

– Nem engedhetem át a Castle-House-t a banditáknak! - felelte James Burbank. - Amíg reményünk van az ellenállásra, maradok!... Még elég hosszú ideig ellenállhatunk! S ha egyszer tudjuk, hogy ti biztonságban vagytok, elszántabban védekezünk.

– James!...

– Ennek így kell történnie!

Vad üvöltés hallatszott. Az ostromlók a folyam felőli oldalon támadtak, s a főkapu csak úgy dongott a fejszecsapások alatt.

– Induljatok! - kiáltotta James Burbank. - Már sötét van!... Nem látnak meg benneteket!... Induljatok!... Ha itt maradtok, mi sem tehetünk semmit!... Az isten szerelmére, induljatok!

Zermah kézen fogta a kis Dyt, és elindult. Burbankné kibontakozott férje ölelő karjából, Alice is az apjáéból. Azután mindketten követték Zermah-t az előcsarnokból a titkos folyosóhoz vezető lépcsőn, hogy azon keresztül a Marino-öböl partjára siessenek.

James Burbank a társaihoz fordult, a jószágigazgatóhoz, a felügyelőhöz s a mellettük maradt négerekhez:

– Most pedig, barátaim, védekezzünk, utolsó csepp vérünkig!

Burbank vezetésével mindnyájan felmentek a főlépcsőn, és tüzelőállást foglaltak el az emeleti ablakokban.

Az ostromlók állandóan lövöldöztek. Több száz puska szórta a golyót a Castle-House-ra. A védők sokkal kevesebb lövést adtak le, de biztosabban céloztak, mert a támadók sűrű csoportban fogták körül az épületet.

A banditáknak tehát minél előbb be kellett jutniuk az épületbe, vagy úgy, hogy fejszével zúzzák be, vagy úgy, hogy felgyújtják a kaput. Ezúttal nem számíthattak arra, hogy valaki belülről nyit utat. A Castle-House kőfalait nem vehetik be azzal a csellel, amely a cölöpkerítés ostrománál sikeresnek bizonyult.

Mintegy húsz főből álló elszánt csoport indult a bejáró felé. A sötétség leple alatt kúszva közelítették meg a tornácot. Fejszecsapások, csákányütések zúdultak a kapura, de a vastag deszkalapokat nem tudták betörni.

A lőrések elhelyezése lehetővé tette, hogy a védők kereszttűz alá fogják a főbejáratot. Az ostromló csoportból sokan elhullottak.

A védők azonban mégis válságos helyzetbe kerültek. Lőszerkészletük fogytán volt. Az ostrom már három órája tartott, s Burbank, barátai, a felügyelők és a felfegyverzett négerek már elhasználták a lőszer nagy részét.

Hamarosan az utolsó töltényekre kerül sor. Hogyan folytassák a védekezést, ha addig nem ér véget az ostrom? Vagy talán kiürítsék a Castle-House-t? De hiszen akkor a megvadult söpredék földig rombolja az épületet!

Pedig ha az ostromlók bezúzzák a kaput, mégsem tehetnek egyebet. A kapu máris fenyegetően recsegett a fejszecsapások alatt.

De James Burbank még várt. Valami váratlan esemény mindig megfordíthatja a helyzetet. Burbanknéért, Dyért és Alice-ért most már nem kellett aggódniuk, a férfiak pedig kötelességüknek érezték, hogy a végsőkig kitartsanak a gyilkos, gyújtogató, fosztogató bandával szemben.

– A lőszerkészlet még egy órára elegendő! - mondta James Burbank. - Tüzeljünk, barátaim, ne adjuk fel a Castle-House-t!...

James Burbank utolsó szavait távoli, tompa dörrenés nyomta el.

– Ágyúlövés! - kiáltott fel Burbank.

Most újabb dörrenés hallatszott, mégpedig nyugati irányból, a folyó túlsó partja felől.

– Még egy lövés! - mondta Stannard.

– Figyeljünk! - szólt Burbank.

Egy szélroham most még tisztábban hozta feléjük a harmadik ágyúlövés hangját.

– Jeladás az ostromlóknak? Talán visszahívják őket a túlsó partra? - találgatta Walter Stannard.

– Lehet, hogy riadókészültségbe helyezik a csapatokat - felelte John Bruce.

– De ha a három ágyúlövést nem Jacksonville-ben adták le... - szólt közbe az egyik felügyelő.

– Akkor itt vannak az északiak! - kiáltott fel Burbank. - A hajóraj behatolt a Saint Johnba, és megindult a folyón felfelé.

Ez a feltevés sem látszott képtelenségnek, hiszen Dupont tengernagy közben megszállhatta a Saint John torkolatát és alsó szakaszát.

De igazában nem ez történt. A három ágyúlövést a jacksonville-i tüzérség adta le. Ez hamarosan kiderült, mert több lövés nem hangzott el. Tehát sem a Saint Johnon, sem a duvali síkságon nem indult meg a harc az északi hajók és a déli csapatok között.

A három lövést jelzésnek szánták, a nemzetőrség vezetőinek szólt: az alakulatokat visszahívták a túlsó partra. Perry, az egyik oldalsó lőrés mellett, felkiáltott:

– Visszavonulnak!... Visszavonulnak!

James Burbank és társai azonnal a középső ablakhoz rohantak. A kapun már nem döngtek a fejszék. A lövöldözés megszűnt. A ház elől eltűntek a támadók. Lárma, ordítás még hallatszott ugyan, de egyre távolabbról.

A jacksonville-i vezetők tehát valamilyen váratlan esemény miatt az egész csapatot visszarendelték a folyó túlsó partjára. Nyilván előre megállapodtak abban, hogy ha az északi hajóraj a déli állásokat fenyegetné, a Castle-House ostromlóit három ágyúlövés figyelmezteti a veszélyre. Ezért hagyták félbe egyik percről a másikra a támadást. A visszavonulók máris gyors ütemben húzódtak vissza a felperzselt ültetvényen keresztül: útjukat még most is bevilágította a tűzvész fénye. Egy óra alatt elérték a Camdless-Baytől mintegy két mérfölddel lejjebb várakozó bárkáikat.

Az elvonulók zaja egyre távolodott, majd elhalt. A puskaropogást teljes csend váltotta fel. Temetői némaság borult az ültetvényre.

Este fél tíz volt. James Burbank és társai ismét lementek az előcsarnokba. Edward Carrol a pamlagon feküdt; sebe nem volt súlyos, de sok vért vesztett.

Beszámoltak neki a jacksonville-i ágyújelzésről és az azt követő eseményekről. A Castle-House-t, legalábbis e pillanatban, nem fenyegették Texar hordái.

– De azért mégiscsak az erőszak és az önkény győzedelmeskedett - tette hozzá James Burbank. - Ez a bandita szét akarta kergetni a felszabadított rabszolgákat. Sikerült! Szétkergette őket! El akarta pusztítani az ültetvényt! Ez is sikerült! Csak romok maradtak utána!

– Gondoljon arra, James, hogy sokkal nagyobb szerencsétlenség is szakadhatott volna ránk! - szólt közbe Walter Stannard. - Hiszen egyikünk sem esett el a Castle-House védelme közben. Felesége, leánya meg az én leányom könnyen a banditák kezére kerülhettek volna. De nekünk sikerült őket biztonságba helyeznünk.

– Igaza van, Stannard, adjunk hálát Istennek. Ez a támadás Texar parancsára történt, s nem marad megtorlatlanul. A kiontott vérért felelnie kell!...

– Most már sajnálom, hogy a feleséged, Alice, Dy és Zermah elhagyták a Castle-House-t - mondta Edward Carrol. - Persze, amikor útnak indultak, válságos helyzetben voltunk! De most mégis nyugodtabb volnék, ha itt látnám őket!...

– Hajnalban felkeresem és megnyugtatom őket - felelte James Burbank. - Halálos aggodalommal várhatnak bennünket. Még nem döntöttem, hogy visszahozom-e őket Camdless-Bay-be, vagy még néhány napig a Cédrus-sziklánál hagyom mindnyájukat.

– Semmit sem szabad elhamarkodni - felelte Stannard. - Talán még nem is ért véget a veszedelem... Amíg Jacksonville-ben Texar az úr, nem érezhetjük biztonságban magunkat...

– Megfontoltan kell cselekednünk - mondta James Burbank. - Gondoskodjék arról, Perry, hogy pirkadatkor csónak álljon készenlétben. Egy evezős elegendő.

Fájdalmas, kétségbeesett sikoly szakította félbe Burbank szavait. S rögtön utána segélykérő kiáltás hallatszott a parkból:

– Apám!... Édesapám!

– A leányom hangja! - kiáltotta Stannard.

– Valami újabb csapás! - mondta James Burbank.

Az ajtót felrántották, kirohantak.

A bejárattól néhány lépésre Burbankné feküdt a földön. Alice ott állt mellette.

Dy és Zermah nem voltak velük.

– Hol a kislány? - kérdezte riadt hangon James Burbank.

Burbankné, amint férjének hangját meghallotta, felemelkedett. De hiába erőlködött, nem tudott szólni... A folyó felé mutatott.

– Elrabolták? - kiáltotta Burbank. - Elrabolták?...

– Elrabolták!... - felelte Alice. - Texar a tettes!

És ájultán rogyott Burbankné mellé.