VÉR

A menedéket keresők végtelen sorban áramlottak Libéria felé. A tél folyamán mindennap érkeztek vissza újabb telepesek. A Hoste-sziget kimeríthetetlennek tűnt: mintha több nyomorultat küldött volna vissza, mint amennyit magába fogadott. Az áradat július elején tetőzött, majd napról napra alábbszállt, és szeptember 29-én vége szakadt.

Ezen a napon ereszkedett le az utolsó siralmas állapotban levő telepes a hegyekből. A félmeztelen, csontváz soványságú ember kínos-keservesen a táborig vonszolta magát, majd amikor az első házakhoz ért, összerogyott.

Túl gyakran esett már meg ilyesmi, különösebben nem indultak meg rajta. Fölemelték a szerencsétlent, magához térítették, és nem foglalkoztak vele többet.

Az áradat forrása ezzel elapadt. Mire következtessenek ebből? Arra vajon, hogy akiknek a sorsáról nem tudtak, azok nagyobb szerencsével jártak, vagy arra, hogy az életüket vesztették?

Több mint hétszázötven telepes tért vissza a tengerpartra, többségük a testi-lelki leromlás legvégső fokán. Legyöngült szervezetük kiváló táptalajnak bizonyult a betegségek számára, amelyek ellen Kau-dzser emberfeletti küzdelmet folytatott. A tél előrehaladtával a halálesetek megsokasodtak, s a pusztulás tömeges méreteket öltött. A halál egyformán sújtott le férfira, nőre és gyermekekre, fiatalra és öregre.

De hiába fogyatkoztak meg így az éhes szájak, még mindig túl sokan voltak ahhoz, hogy a Ribarto készletei mindenkit jóllakathassanak. Amikor Beauval - meglehetősen későn - rászánta magát, hogy fejadagokat vezessen be, még nem gondolhatta, hogy kormányzottjai ilyen hirtelen megsokasodnak, s amikor erre rádöbbenve intézkedni akart, már késő volt orvosolni a hibát. Szeptember 25-én kiutalták a raktárból az utolsó adag kétszersültet is, és a rettegő tömeg lelki szemei előtt megjelent az éhhalál iszonyú réme: a bensőt görcsbe rántó, beleket facsaró, kínzó, szaggató és maró éhségé, amely kegyetlen lassúsággal fog végezni a Jonathan hajótörötteivel!

Az első áldozat Blaker volt. A harmadik napon halt meg, iszonyú szenvedések között, amelyeken a későn értesített Kau-dzser már nem tudott enyhíteni. Ezúttal nem vádolhatta Pattersont sem, aki maga is éppúgy szenvedett az éhségtől, mint sorstársai.

Miből éltek a telepesek az elkövetkező napokban? Ki tudná megmondani? Akik előrelátóak voltak, és tettek félre élelmet, azok most tartalékaikhoz nyúltak. De a többiek?...

Ebben a gyászos időben Kau-dzser azt sem tudta, mivel törődjön előbb. Nemcsak a betegágyakhoz várták, hanem az éhezőknek is segítségére kellett sietnie. Könyörögtek hozzá, kapaszkodtak a ruhájába, az anyák feléje nyújtották gyermekeiket. Esdeklés, ima és jajszó szörnyű hangjai kísérték lépteit. Senki nem kérlelte hiába. Nagylelkűen szétosztotta a bal parton fölhalmozott tartalékokat, és megfeledkezett róla, vagy maga előtt is el akarta titkolni, hogy a másokra leselkedő végveszély, amelyet így sikerült elodáznia, hamarosan majd őt magát fenyegeti.

Márpedig ennek egyhamar be kellett következnie. A sózott hal, a füstölt vadhús, a szárított zöldség mind gyorsan fogyott. Ha még egy hónap telik el ugyanígy, az éhség hasonlóképp sújtja majd Újtelep lakóit is, mint a libériaiakat.

A veszély olyan nyilvánvaló volt, hogy Kau-dzser környezetében többen is berzenkedni kezdtek, nem akartak megválni tartalék élelmüktől. Kau-dzsernek hosszasan kellett érvelnie, mire ezek - jobb meggyőződésük ellenére és egyre kelletlenebbül - engedtek neki.

Harry Rhodes megpróbált rámutatni barátja áldozatának hiábavalóságára. Miben reménykedik még? Nyilvánvaló, hogy a bal parton őrzött szerény tartalékok nem menthetik meg a sziget egész lakosságát. Mihez kezdenek majd, amikor a tartalékok kimerülnek? Mi értelme elodázni az elkerülhetetlen és közeli katasztrófát, ha ezt csak azok kárára tehetik, akik bátorságról és előrelátásról tettek tanúbizonyságot?

Harry Rhodes nem jutott semmire. Kau-dzser meg sem próbált válaszolni neki. Az általános szerencsétlenségben nem számítottak az érvek, és Kau-dzser megtiltotta magának, hogy eltöprengjen. Hogy hidegvérrel veszni hagyja ezt a sokaságot, azt el sem tudta képzelni. Hogy tekintet nélkül a következményekre, az utolsó falat kenyerét is megossza vele, azt feltétlen kötelességének érezte. Hogy mi lesz azután?...

Majd kiderül. Ha nem marad semmijük, hát elvándorolnak, elmennek messzire, valahol másutt telepednek le, olyan helyen, ahol Újtelephez hasonlóan vadászatból és halászatból élhetnek: magára hagyják a tábort, amelynek akkor már csak pár napja lesz hátra, mielőtt tömegsírrá válik. Így legalább mindent megtennének, ami az embernek hatalmában áll, és nem maguk ítélnék rémítő határozottsággal halálra számtalan embertársukat.

Harry Rhodes javaslatára fontolóra vették, hogy kiosszák a Hartlepool által elrejtett negyvennyolc puskát a telepeseknek. A tűzfegyverek birtokában talán meg tudnának élni vadászatból is. A javaslatot mégis elvetették. Ebben az évszakban ritka a vad, és a tapasztalatlan földművelők kezében a puskák nem sokat használnának a népes lakosság ellátásában, viszont annál nagyobb veszélyt jelentenének. Néhány durva mozdulat és bősz pillantás, a szaporodó veszekedések már hírt adtak róla, hogy a sokaság mélyebb rétegeiben ott fortyog az erőszak. A telepesek már nem is próbálták leplezni egymás iránti gyűlöletüket.

Kölcsönösen egymást okolták a kudarcért, és mindenki a szomszédját vádolta a dolgok állása miatt.

Mégis akadt egyvalaki, akit egyhangúlag kárhoztattak: Ferdinand Beauvalt, aki meggondolatlanul magára vette embertársai kormányzásának félelmetes terhét.

Szembeszökő alkalmatlansága dacára az elégedetlen nép egyelőre még elviselte az uralmát. Az önmagára utalt tömeg, az egymást kioltó akaratok e zavaros örvénye, egymagában képtelen a cselekvésre. Tehetetlenségében végtelen türelemre képes, és bármilyen nagyok is a sérelmei, vezetője színe előtt zavartan torpan meg, mintha az önmagára ruházott tekintély éreztén valami vallásos félelem fogná el. Ezúttal is így történt, és a hoste-szigeti telepesek talán később is csak fejüket összedugva, meddő fenyegetéseket suttogva nyilvánították volna ki haragjukat, ha nem akad köztük egyvalaki, aki cselekvésre buzdítja őket.

Csodálatos dolog, hogy Beauval látszathatalma még ebben a borzasztó helyzetben is felkelthette valakinek az irigységét. Szép kis uralom: egy kiéhezett sokaság névleges vezetőjének lenni!

Pedig volt valaki, aki erre vágyott.

A nyomasztó valósággal szembesülve Lewis Dorick úgy ítélte meg, hogy ez a látszathatalom nem éppen megvetendő, és talán nem is tévedett nagyot. Amikor a népi bölcsesség a politikai hatalomról szól, talán nem a közönséges, de kifejező és láttató „húsosfazék” szót használja? Csakugyan, első embernek lenni a legnincstelenebb társadalomban is viszonylagos előnyökkel jár. Beauval tudta ezt legjobban, hiszen saját szemével láthatta sorstársainak szenvedését. Dorick terve az volt, hogy ezeket az előnyöket magának és barátainak szerzi meg.

Már eddig is türelmetlenül viselte vetélytársának megdicsőülését. Most kedvezőnek találta az alkalmat, hogy az általános szerencsétlenségre alapozva belevágjon kampányába.

Bírálnivalóban nem volt hiány, sőt, a bőség zavarával kellett megküzdenie. Igaz, ha valaki arról kérdezi, hogy ő mit tett volna ellenfele helyében, alighanem roppant zavarba jön. Csakhogy ezt a tapintatlan kérdést nem tette föl senki, így nem is kellett a válaszon törnie a fejét.

Beauvalnak nem kerülte el a figyelmét, miben mesterkedik vetélytársa.

Az általa fellengzősen Kormányzói Palota névvel felruházott hajlék ablakából gyakran figyelte elgondolkodva a járókelőknek a szép tavaszi idő beköszöntével egyre népesebb seregét. A felé lövellt pillantások, az itt-ott felemelkedő öklök megértették vele, hogy Dorick kampánya nem maradt sikertelen, és mivel esze ágában sem volt lemondani a hatalomról, önvédelmi terveket kezdett forgatni a fejében.

Hogy a kolónia lezüllött, azt persze nem tagadhatta, de a körülményeket és elsősorban az éghajlatot okolta érte.

Megingathatatlan önbizalma egy szemernyit sem csökkent. Hogy ő nem tett semmit? Az ördögbe, nem is volt mit tenni, és a helyében más sem cselekedett volna különbül.

Beauval nemcsak nagyzási hóbortból ragaszkodott a tisztségéhez, hiszen a jelen körülmények között már nem is áltathatta magát azzal, hogy állása bármilyen dicsőséggel jár. Elégedetten, de nyugtalanul gondolt rá, hogy milyen bőséges tartalékokat sikerült félreraknia. Vajon meg tudta volna tenni ezt, ha nem ő a főnök? Vajon megtehetné továbbra is, ha nem maradna az? Nemcsak a stallum, hanem élet és halál volt tehát a tétje Beauval elkeseredett harcának. Ügyesen taktikázott, a Dorick felhánytorgatta sérelmek egyikét sem igyekezett megcáfolni. Ezt az ütközetet eleve elvesztette volna. Inkább még tódította is a panaszokat. Egycsapásra ő lett a leghevesebb elégedetlenkedő. Abban a kérdésben bezzeg annál inkább eltért a két ellenfél véleménye, hogyan kell orvosolni a bajt. Míg Dorick kormányváltozásért ágált, addig Beauval az egység mellett érvelt, és másokra hárította a felelősséget a kolóniát sújtó szerencsétlenségekért.

Kik a felelősök? Őszerinte senki más, mint az a néhány telepes, aki nem kényszerült a télen a tengerpartra menekülni. Beauval gondolatmenete egyszerű volt. Akit nem láttak viszont, az nyilván sikerrel járt. Következésképpen rendelkezik élelemmel, az élelmet pedig a köz javára le kell foglalni.

Izgatása visszhangra talált a reményvesztett lakosság körében, és habozás nélkül követték szavát. Először Libéria környékén tették tűvé a vidéket, majd távolabbi portyák reményében bandák alakultak, létszámuk egyre gyarapodott, s október 15-én végül egy valódi hadsereg: kétszáznál is több ember indult meg a Moore fivérek vezetésével a kenyérszerző hadjáratra.

A csapat öt nap alatt keresztbe-kasul bejárta a szigetet. Hogy mit művelt? Azt nem volt nehéz kitalálni, látva menekülő áldozataikat, akikre váratlanul sújtott le a minden munkájukat haszontalanná tévő csapás. Mindnyájan a kormányzóhoz rohantak, hogy tegyen igazságot. De az csak durván elküldte őket, sőt szemükre hányta szégyenletes önzésüket. Talán bizony képesek lettek volna két pofára falni, amíg testvéreiket az éhhalál fenyegeti? A szerencsétlenek döbbenten visszakoztak; Beauval diadalmaskodott. A panaszok ékesen bizonyították, hogy jó nyomra vezette a többieket. Nem tévedett. Úgy volt, ahogy vaktában állította: akik nem tértek vissza a télen, azok bőségben éltek.

Most azonban ugyanaz a sors várt rájuk, mint mindenki másra. Türelmes munkájuk gyümölcse semmivé lett, ők maguk pedig épp olyan földönfutókká, mint azok, akik a romlást hozták rájuk.

Forgószélként zúdult le, minden ehetőre lecsapott a gyülevész had, s ráadásul olyan erőszakos tettekre ragadtatta magát, amilyeneket a csőcselék akkor is el szokott követni, ha a következményeit önmaga sínyli meg legelőbb. Letiporták a bevetett földeket, kifosztották a baromfiudvarokat, és kitekerték a nyakát az utolsó csirkének is.

A fosztogatók mégis szinte üres kézzel távoztak. A megsarcolt tanyák gazdagsága végül is igen viszonylagos volt. Gazdáik csak annyiban jártak sikerrel, hogy társaiknál kitartóbbak, ügyesebbek vagy csak szerencsésebbek lévén ők mindenáron előteremtették a mindennapi betevőt - de ettől még nem gazdagodtak meg varázsütésre. Nem csoda, hogy ezeken a szegény tanyákon nem találtak semmit.

Nagy kiábrándultság lett úrrá a portyázókon, és csalódásuk gyakran kegyetlenkedésben jutott kifejezésre.

Nem egy telepest megkínoztak, hogy árulja el, hol rejtegeti az ennivalót. Mivel ugyanazok az okok ugyanazzal az okozattal járnak, Franciaország után a Hoste-szigeten is lejátszódott a Jacquerie.

Hadjáratának ötödik napján a fosztogató banda a Riviére-ék és a három szomszéd család birtokát körülvevő palánkba ütközött. Amióta hadba indultak, csak ez a tanya járt az eszükben, és úgy érezték, a kolónia legrégibb és legvirágzóbb gazdaságának kifosztása csodás zsákmánnyal kecsegtet.

Reményükben csalatkozniuk kellett.

Az egymás mellé, egy tágas négyszög egy-egy oldalára épült gazdaságok együtt egyfajta citadellát képeztek, méghozzá bevehetetlent, hiszen az összes telepes közül csak a védőik rendelkeztek fegyverrel. A támadókat puskalövések fogadták, és az első sortűz után hét halottat és sebesültet számolhattak össze. A többieknek több sem kellett: hanyatt-homlok megfutamodtak.

Az összetűzés egyből lehűtötte a fosztogatók harci kedvét.

Tüstént visszaindultak Libériába. Alkonyattájt értek oda.

Dühödt szitkozódásuk már messziről jelezte jöttüket. A többiek felfigyeltek a komor vidéket felverő zajongásra, és elébük siettek.

Mivel kezdetben a távolság miatt nem értették, mit kiabálnak, azt hihették, hogy győzelmi öröméneket hallanak. Amikor azonban már ki tudták venni a szavakat, mindenki döbbenten nézett össze.

– Árulás! Árulás! - kiáltozták a visszavonulók.

Árulás!... A Libériában maradtakon félelem lett úrrá; mindenki közül leginkább Beauval remegett. Szerencsétlenséget sejdített, és azt, hogy akármiről is legyen szó, őt fogják felelőssé tenni érte. Így aztán, bár nem is tudta, miféle veszély fenyeget, sietve bezárkózott „palotájába”.

Alig fordította el a reteszt, a zajongó menet már meg is állt a kapuja előtt.

Mit akarnak tőle? Miféle halottakat és sebesülteket fektetnek a háza előtti térre? Milyen drámának estek áldozatul? Miért zúgolódik a tömeg?

Amíg Beauval hasztalan töprengett a rejtély nyitján, egy másik tragédia is zajlott, mely gyászba borította Újtelep lakóit, és mély sebet ütött Kau-dzser szívén.

Kau-dzser jól tudta, milyen indulatok kavarognak Libéria lakóiban. A táborban járván, nem maradhattak előtte rejtve a fejlemények. A fosztogatók bandába verődéséről mégsem tudott, mert azok még azelőtt indultak útnak, hogy ő átjött Libériába, és azután érkeztek vissza, hogy Kau-dzser átkelt a bal partra. Igaz, fölfigyelt a telepesek számának csökkenésére, el is csodálkozott rajta, de az okára nem jött rá.

Mivel mégis valami homályos nyugtalanságot érzett, aznap napnyugta után szokásos kísérőivel, Harry Rhodesszal, Hartlepoollal, Halggal és Karrolival leballagott a folyópartra. A bal part néhány méterrel magasabb volt a jobbnál, így nappal tisztán láthatták volna Libériát. Ebben az órában azonban a táborhelyet elnyelte a sötétség. Csak a távoli moraj és a bizonytalan derengés alapján lehetett sejteni, merre is terül el.

Az öt sétáló letelepedett a parton - Zol kutya a lábukhoz hevert -, és szótlanul néztek maguk elé a sötétben. Hirtelen egy hangot hallottak a folyó túlsó partjáról.

– Kau-dzser!... - kiáltotta egy férfi, olyan elhalóan, mintha hosszú futástól merült volna ki.

– Jelen! - felelt Kau-dzser.

A hídon egy árnyék kelt át, majd hozzájuk lépett. Sirdey-t, a Jonathan volt hajószakácsát ismerték fel benne.

– Szükség van önre odaát - szólt Kau-dzserhez.

– Mi baj? - emelkedett föl a megszólított.

– Halottak és sebesültek vannak ott.

– Sebesültek!... Halottak!... De hát mi történt?

– Csapatban megtámadták Riviére-éket... Azoknak alighanem fegyverük van... Hát így történt!

– Szerencsétlenek!...

– Három halott és négy sebesült a mérleg. A halottaknak nem kell már semmi, de a sebesültek talán...

– Megyek - szakította félbe Kau-dzser, és elindult, míg Halg elszaladt az elsősegélynyújtó táskájáért. Útközben Kau-dzser igyekezett kifaggatni Sirdey-t, de az nem tudott semmit. Ő maga nem tartott a bandával, és csak hallomásból tudott a történtekről.

Máskülönben senki nem küldte; amikor látta, hogy hét mozdulatlan testtel térnek vissza, a saját jószántából indult Kau-dzserért.

– Nagyon jól tette - helyeselt az.

Kau-dzser már átkelt a kis hídon, és Karroli, Hartlepool és Harry Rhodes társaságában vagy száz métert haladhatott a jobb parton, amikor visszafordult, és megpillantotta a táskáját utána hozó Halgot. Az ifjú indián is rálépett a hídra; nyilván hamarosan utoléri barátait. Kau-dzser sietős léptekkel indult tovább.

Három perc telhetett csak el, amikor egy halálhörgés torpantotta meg.

Mintha Halg hangja lett volna!... Kau-dzser szívét vasmarokkal szorította össze a rémület. Azonnal visszasietett. Nagy megdöbbenésében észre sem vette, hogy Sirdey faképnél hagyja, és lábát nyakába szedve Libéria felé inal, sem azt, hogy egy árnyék, miután nagy kerülőt tett a lejtőn fölfelé, ugyanarra iramodik.

De akármilyen gyors volt is Kau-dzser, Zol még gyorsabban rohant. A kutya kettőt ugrott, és eltűnt a sötétben. Pár pillanat múlva fölvakkantott. Panaszos vonítását gyorsan halkuló dühös morgás követte: mintha az állat szagot fogott volna, és a nyomot követné.

Azután hirtelen újabb halálhörgés törte meg a csendet.

Ezt Kau-dzser már nem hallotta. Ekkor ért arra a helyre, ahonnan az első hörgés hangzott, s ekkor pillantotta meg Halgot. A fiú a földön hevert, a hasán feküdt egy vértócsában, és a hátából egy markolatig beledöfött, hosszú kés állt ki.

Karroli a fiára vetette magát. Kau-dzser durván félrelökte. Most nem siránkozni kellett, hanem cselekedni. Fölkapta a fiú mellett heverő orvosi táskát, és egyetlen mozdulattal, hosszában fölmetszette Halg ruháját. Ezután végtelen óvatossággal kihúzta a húsból a gyilkos fegyvert, s eléje tárult a szörnyű seb. A penge a lapockák között hatolt be, és szinte az egész mellkast keresztbedöfte. Ha csodálatos módon nem is sérült volna meg a gerincvelő, a tüdő elkerülhetetlenül roncsolódott. Az ólmos arcú Halg alig lélegzett, szeme csukva volt, ajkára véres hab tolult.

Kau-dzser tépést csinált guanakóbőr zubbonyából, és ideiglenesen bekötözte a sérültet, majd intett Karrolinak, Hartlepoolnak és Harry Rhodesnak, hogy szállítsák el a sebesültet.

Kau-dzser ekkor figyelt fel végre Zol morgására. A kutya valami ellenséggel viaskodhatott. Amíg a szomorú menet fölkerekedett, Kau-dzser a zaj forrása felé indult, amely nem lehetett túl messze.

Száz lépéssel odébb iszonyú látvány fogadta. Egy test hevert a földön: a hold fényénél Sirket ismerte föl benne. A férfi nyakán iszonyatos seb tátongott. A nyílt nyaki verőerekből buzogva szökött elő a vér. Ezt a sebet azonban nem fegyver ütötte: Zol műve volt, aki még most is dühödt igyekezettel próbálta tovább tágítani.

Kau-dzser elparancsolta a kutyát, majd letérdelt a férfi mellé, a vértől iszamós mocsokba. Hasztalan próbált segíteni. Sirk halott volt.

Kau-dzser elgondolkodva nézte a holttestet, amely már üveges szemmel meredt a sötétbe. Könnyű volt rekonstruálni a drámát. Amíg ő Sirdey-vel tartott, aki talán összejátszott Sirkkel, amaz lesből az utánuk futó Halgra ugrott, és hátulról leszúrta. Ezután, amíg mindenki a sebesült körül szorgoskodott, Zol a tettes után vetette magát, és a bűn után néhány perccel gondoskodott a bűnhődésről.

A vérfagyasztó dráma fordulatai alig néhány perc alatt játszódtak le. Két szereplője élettelenül hevert: egyikük meghalt, a másik haldokolt.

Kau-dzser gondolatai Halgra terelődtek. Már alig lehetett látni a sötétben a három férfit, akik a fiatal indián tehetetlen testét vitték. Kau-dzser mélyet sóhajtott. Ez a gyermek jelentette mindazt, amit szeretett e világon. Ha ő nincs többé, azzal életének legfontosabb, szinte egyetlen értelme is megszűnik.

Mielőtt továbbindult volna, még egy pillantást vetett a halottra. A vértócsa nem szélesedett tovább. A föld mohón nyelte magába az egyre lassabban csordogáló vért. Időtlen idők óta szívja magába a föld az emberek vérét, és a vörös zápor kiapadhatatlan áradatában mit sem számít néhány csöppel több vagy kevesebb.

A Hoste-sziget azonban eleddig kivételt jelentett az általános szabály alól. Lakatlan lévén tiszta maradt. Csakhogy az emberek ide is eljöttek, benépesítették kihalt vidékeit, és máris egymás vérét ontották.

Talán most először áztatta a sziget földjét emberi vér.

De nem utoljára...