A MÁSODIK TÉL

Míg április el nem hozta ismét a telet, Libéria lakosainak nyomasztó és egyhangú életét nem zavarta meg semmi jelentősebb esemény.

Ameddig kegyes volt hozzájuk az időjárás, nem is törődtek a holnappal, s a napéjegyenlőséggel járó légköri zavarok teljesen vártalanul érték őket. Nem csoda, hogy az első téli szélrohamok idején Libéria szinte elnéptelenedett. Akárcsak az előző évben, most is mindenki visszahúzódott a maga meleg zugába.

Újtelepen sem folyt mozgalmasabb élet, hiszen lehetetlen volt a szabadban dolgozni, így halászni is. Amióta zordabbra fordult az idő, a halak északra húzódtak, a Magellán-szoros langyosabb vizeibe. A halászok kikötötték haszontalanná vált bárkáikat. Mihez is kezdtek volna velük a szél korbácsolta vizeken?

A viharokat havazás követte. Azután a felsütő nap olvadást hozott, és a hótenger ingovánnyá változott. Majd ismét havazni kezdett.

A főváros és elővárosa között a közlekedés még akkor is nehézkes lett volna, ha a palló a helyén marad, így hát nem kellett attól tartaniuk, hogy Beauval beváltja a fenyegetését. Talán meg is feledkezett róla? Amióta olyan erélyesen kitessékelték a bal partról, még nem váltotta tettre a szavait, de az utóbbi időben annyi súlyos és sürgős gond nyomasztotta, hogy az elszenvedett sértés már biztosan jócskán veszített jelentőségéből a szemében.

Libéria lakossága, amely a függetlenség kikiáltása után majdnem teljesen elapadt, most ismét növekedni kezdett. Azok a telepesek, akik valamilyen okból nem jártak sikerrel a sziget belsejében, a rossz idő közeledtével tömegesen áramlottak vissza a partvidékre. A nyomor és a zűrzavar kopogtatott az ajtón, s ezt Beauval nem látta előre.

Nem mintha személyében fenyegette volna bárki. Helyesen gondolta: az emberek valóban elfogadták a kész tényeket. Senki nem volt meglepve, hogy Beauval időközben kormányzóvá rukkolt elő. Ezek a szegény ördögök születésüktől fogva hozzászoktak, hogy mindenkinek alá vannak rendelve; ők teljesen természetesnek tartották, hogy egy embertársuk önmagának tulajdonítja a kormányzásuk jogát. Ami elkerülhetetlen, az ellen bolondság volna lázadni. Ők kisemberek, mások meg nagyok; amazok parancsolnak, ők pedig engedelmeskednek: ez a dolgok természetes rendje.

Csakhogy nincsen hatalom kötelességek nélkül. Akit mindenki más fölé helyezett a sors, annak mindenkiről gondoskodnia kell. Az emberek alázatosan engedelmeskednek, de csak addig, amíg megkapják a mindennapi betevőt. A vezetőé a hatalom csillogása, de csak azzal a feltétellel, hogy kezébe veszi az irányítást, és vállalja a felelősséget - akkor is, ha a most jóllakott, tehát könnyen kezelhető tömeg egy napon éhségében számon kérné tetteit.

Márpedig minél több lett az éhes száj, annál közelebb került ez a nap.

Április 15-én tért vissza az első ember azok közül, akik feladták a természettel vívott küzdelmet. Napnyugtakor bukkant fel, mellette vánszorgott felesége és négy gyermeke. Micsoda gyászos menet! A beesett arcú, lesoványodott asszony szoknyája cafatokban lógott, négy majdnem pucér gyermeke, két lány és két fiú, a ruhájába csimpaszkodott. A legkisebb még ötéves sem volt.

Előttük egymagában menetelt fáradt és csüggedt apjuk.

Azonnal köréjük sereglettek és kérdésekkel ostromolták meg őket. A férfi, aki egészen felvidult, hogy ismét emberek közé értek, röviden elmondta a történetét. Mivel az utolsók között indult útnak, sokáig kellett gyalogolnia, amíg gazdátlan földre talált. Csak december második felében ért olyan területre, ahol munkához láthatott. Legelőbb a házát építette föl. Alig volt szerszáma, csak önmagára támaszkodhatott, s annál is nehezebb volt véghez vinnie a feladatot, mert járatlan építészként egy csomó hibát ejtett, s ezek mind késleltették a munka befejezést.

Miután hat hétnyi megfeszített munka árán elkészült a kezdetleges kunyhó, nekiláthatott a talaj feltörésének.

Balszerencséje azonban olyan hálátlan, gyökerekkel keresztül-kasul behálózott talajra vezérelte, hogy minduntalan elakadt benne az ásó, sőt a csákány is. Hiába izzadt vért, a tél beálltáig csak jelentéktelen területet tudott előkészíteni a bevetésre.

Mivel a munkája így félbeszakadt, mielőtt még bármilyen termésben reménykedhetett volna, s az élelmiszertartalékok is kimerültek, arra kényszerült, hogy a legtöbb szerszámot és a haszontalan magvakat hátrahagyva elinduljon visszafelé azon a hosszú úton, amelyet négy hónappal korábban oly könnyű szívvel tett meg. Családjával együtt tíz napon át vánszorogtak a sziget úttalan útjain; ha vihar jött, a hótakaró alá húzódtak, ha kegyesebb volt hozzájuk az idő, akkor térdig sárban gázoltak, míg végre kimerülten, kiéhezve és törődötten elérték a partvidéket.

Beauval gondoskodott ezekről a nyomorultakról. Intézkedett, hogy utaljanak ki nekik egy deszkaházat, és ennivalót is adatott nekik, amelyre falánkan vetették rá magukat. Beauval ezzel a maga részéről elintézettnek tekintette a dolgot.

A következő napok rácáfoltak e nézetére. Egy nap sem telt el úgy, hogy a tavasszal elvándoroltak közül föl ne bukkant volna valaki: egyesek egyedül jöttek, mások feleségükkel és gyermekeikkel tértek vissza, de mind egyformán lerongyolódottak és kiéhezettek voltak.

Némelyik család megfogyatkozva került elő. Hová lettek a hiányzók? Nyilván meghaltak. És a túlélők siralmas menete csak vonult tovább a szigeten át, mindig ugyanabba az irányba: Libéria felé, ahol a szakadatlan visszaáramlás már a legszörnyűbb következményekkel fenyegetett.

Június 15-e tájékára már több mint háromszáz telepessel szaporodott a főváros lakossága. Beauval egészen addig úrrá tudott lenni a helyzeten. Tett róla, hogy mindenkinek jusson hely a deszkaházakban - ahol most ismét ugyanúgy szorongtak, mint azelőtt.

Mivel azonban néhány házat időközben áttelepítettek a bal partra - ezek alkották Újtelepet -, másokat meggondolatlanul lebontottak, több házat egybeépítve pedig létrehozták azt az együttest, amelyet Beauval fellengzősen a „Palotájának” nevezett, a telepesek kezdtek szűkösen lenni, és újra föl kellett verniük a sátrakat.

Mindennél előbbrevaló volt azonban az élelmezés kérdése. A rengeteg éhes száj egykettőre leapasztotta a Ribartón érkezett készleteket. Addig úgy számoltak, hogy az ellátás egy évre vagy annál is tovább biztosítva van, a dolgok mostani állása szerint viszont abban sem bízhattak, hogy ki tudják húzni tavaszig. Beauval volt olyan okos, hogy belássa ezt, és - végre igazi vezetőként - szigorú fejadagrendszert rendelt el a növekvő népesség számára.

Intézkedését elsöpörte a népakarat. Senki nem vett tudomást egy olyan rendeletről, amelynek be nem tartását nem büntették. Hogy érvényt szerezzen döntésének, Beauval kénytelen volt húsz önkéntest toborozni leghűségesebb hívei közül, hogy - mint régebben a Jonathan legénysége - őrséget álljanak a készletek mellett. Lépését morogva fogadták, de engedelmeskedtek neki.

Beauval már azt hitte, hogy ezzel megoldotta a bonyolult helyzetet, vagy legalábbis - amennyire emberileg lehetséges - elodázta a rossz napokat, amikor újabb sorcsapások zúdultak Libériára.

A kudarcot vallottak serege lelkileg megtörve, az időjárástól, a nélkülözéstől és az út fáradalmaitól elcsigázva tért vissza a tengerhez. Bekövetkezett az elkerülhetetlen. Súlyos járvány tört ki. A legyöngült lakosság körében tombolt a betegség, aratott a halál.

Végső elesettségükben a szerencsétlenek gondolatai ismét Kau-dzser felé szálltak. Június közepéig egy csöppet sem aggasztotta őket a távolléte. Az ember könnyen elfelejti mások jóságát, ha úgy véli, hogy már nem lesz rájuk utalva. Nyomorúságuk azonban újra eszükbe juttatta azt, aki már annyiszor segítségükre sietett. Hol marad éppen most, legnagyobb szorultságuk idején? Akármin különböztek is össze a főtábor és az új telep lakói, milyen jelentéktelennek érezték e vitát a saját szenvedéseikhez képest!

Napról napra többen kémleltek Újtelep felé, ahol csak a tetők látszottak ki a hó alól.

Egy nap - július 10-én - Kau-dzsert otthon marasztalta a sűrű köd.

Éppen azzal foglalatoskodott, hogy megvarrja egy guanakóbőr zubbonyát, amikor úgy tűnt, a nevét hallja a távolból. Fülelni kezdett. Egy perc múlva újabb hívás ütötte meg a fülét.

Kau-dzser kiállt házának küszöbére.

Enyhe idő volt aznap, a csapadékot hozó nyugati szellő hatására olvadni kezdett a hó. Kau-dzser előtt sártenger terült el, fölötte ködpamacsokban s még följebb felhőkben gomolygott a gőzölgő pára, majd vízesésként zúdult alá a fölpuhult földre. A szem nem hatolt át a köd fátyolán: száz lépésre már semmit sem lehetett kivenni, azon túl pedig minden a legteljesebb homályba veszett.

Láthatatlan volt a tenger is, pedig lusta hullámai - mintha az általános komorság lankasztotta volna el az öböl vizét is - a közelben csapkodták a partot.

– Kau-dzser!... - hallatszott a ködből.

A folyó felől jött a hang, a távolság miatt gyöngén és panaszosan.

Kau-dzser rögtön lesietett a partra. Siralmas látvány tárult a szeme elé. A sebes vizű folyó túloldalán, ahová a híd lebontása óta lehetetlen volt átkelni, vagy száz ember vonszolta magát. Emberek?

Inkább csak kísértetek, lesoványodott, rongyos lények. Amikor megpillantották reményeik megtestesítőjét, egyszerre egyenesedtek föl, és együtt tárták feléje könyörgő karjukat.

– Kau-dzser!... - hangzott szinte egy torokból. - Kau-dzser!

Az, akihez így könyörögtek segítségért, most egész testében megremegett. Milyen szerencsétlenség sújthatta Libériát, hogy lakóinak ilyen borzalmas nélkülözést kell elszenvedniük?

Kau-dzser bátorítóan átintett a nyomorultaknak, majd segítséget hívott. Egy órába sem telt, és Halg, Hartlepool és Karroli újra fölverték a kis hidat, amelyen immár átkelhetett a jobb partra.

Tüstént szorongó arcok gyűltek köréje. Látásuk a legkeményebb szívet is megindította volna. Hogy csillogott lázas tekintetük! Most azonban beesett szemükben fölragyogott az öröm is.

Megérkezett hát jótevőjük, a megmentő! A szegény ördögök körbevették Kau-dzsert, hozzásimultak, megérintették a ruháját, s elszorult torkukból bizakodó és örömteli nevetés tört fel.

Kau-dzser megindultan tekintett rájuk, és csendben hallgatta panaszaikat.

Volt, aki a saját nyomorúságát ecsetelte, mások azért könyörögtek hozzá, hogy segítsen szeretteiken, asszonyukon, gyermekeiken, akik abban a pillanatban talán már haldokolnak Libériában.

Kau-dzser türelmesen végighallgatta mindenki panaszát, mert tudta, hogy az együttérző jóság a leghatásosabb orvosság, majd közösen válaszolt mindnyájuknak. Menjenek csak haza, mondta nekik. Ő mindegyikőjüket meglátogatja, nem feledkezik meg senkiről.

Készségesen szót fogadtak neki. Mint a kisgyermekek, engedelmesen visszaindultak a táborba vezető úton.

Kau-dzser velük tartott, szavával és mozdulataival vigasztalta, bátorította őket, mindenkinél megtalálta a kellő szót. Hamarosan az elszórtan fekvő hajlékok közé értek. Micsoda változáson mentek át e házak a fölállításuk óta! Minden rendetlenségről és gondatlanságról árulkodott. Csak egy év kellett, hogy gyönge szerkezetük roskadozni, faluk mállani kezdjen. Némelyiket talán már nem is lakták. Legtöbbjük mindenesetre zárva volt, és csak a mellettük tornyosuló szeméthegyek árulták el, hogy emberek élnek bennük. Egy-két ház küszöbén mégis feltűnt néhány telepes, komor arcukon megült az unalom és a reménytelenség.

Kau-dzser elhaladt a „kormányzói palota” előtt is. Beauval egy félig nyitott ablakból nézte, más életjelt nem adott. Akármennyire haragudott is Kau-dzserre, nyilván átlátta: nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy elégtételt vegyen. A tömeg nem hagyta volna, hogy ellenségesen lépjen föl azzal az emberrel szemben, akitől a megváltást várták.

Lelke mélyén egyébként Beauval is örült Kau-dzser fellépésének. Ő is segítséget várt tőle, hiszen könnyű addig kormányozni, amíg szebbnél szebb napok követik egymást. Most, hogy a dolgok egészen másképp alakultak, a haldoklók népének vezetője nem vehette zokon, hogy valaki önként a vállára veszi hatalma súlyának egy részét; csupán csak azt tette hozzá magában, hogy mihelyt a sorsa kedvezőre fordul, az egész hatalmat visszaszerzi magának.

Senki sem ellenezte hát, hogy Kau-dzser teljesítse emberbaráti küldetését, és odaadó munkálkodása nem ütközött semmilyen akadályba. De mi minden várt rá ettől a naptól fogva! Ha esett, ha fújt, már korán hajnalban átkelt a folyón Újtelepről Libériába. Napestig házról házra járt: szennyes nyoszolyák fölé hajolt, láztól súlyos levegőt szívott, fáradhatatlanul osztogatta az orvosi tanácsokat, és vigasztaló szavakkal éltette az emberekben a reményt.

Kíméletlenül aratott a halál, de Kau-dzser nyomorult betegeinek hada mégis ugyanolyan népes maradt. Az elhaltak helyébe ugyanis újabb és újabb telepesek jöttek a sziget belsejéből. Szakadatlanul érkeztek a kimerült vándorok, méghozzá egyre legyengültebben, hiszen ők voltak azok, akik a legtovább húzták.

Minden tudása és odaadása ellenére a végzettel Kau-dzser sem vehette fel a versenyt. Hiába küzdött elszántan, a sírgödrök mohón nyeldekelték Libéria fogyatkozó lakosságát.

Kau-dzsert gyász vette körül. Férjeket és feleségeket választott el egymástól örökre a halál, anyák siratták elhalt gyermeküket. Kau-dzser minden napja csupa sírás és nyöszörgés volt, de neki ez nem szeghette kedvét. Amikor orvosként fel kellett adnia a harcot, akkor jött el a vigasztalás ideje.

Néha azonban - és ezek az esetek voltak a legszomorúbbak - nem volt kit vigasztalnia, mert a halálában is magányos elhunytnak nem akadt senkije, aki elsirassa. Ez szinte mindennapos volt a kivándorlók, e kisiklott életű emberek sokaságában.

Egyik reggel, amikor a táborba érkezett, egy hörgő, alaktalan tömeghez hívták. Az aránytalan, elformátlanodott test azé az emberé volt, akit a sors Fritz Gross néven jegyzett fel az evilági átutazók végtelen listájára.

A muzsikus negyedórával korábban esett össze, akkor, amikor ébredés után kilépett a kinti hidegre. Tízen kellettek hozzá, hogy abba a zugba vonszolják, ahol most haldoklott. A beteg lilás arcszínét látva, ziháló, rekedt légzését hallva, Kau-dzser tüdővérzést állapított meg. A rövid vizsgálat meggyőzte róla, hogy ezen a szesz roncsolta testen már semmilyen kezelés nem segíthet.

Jóslata beigazolódott. Amikor visszatért melléje, Fritz Gross már eltávozott ebből az árnyékvilágból. A puszta földön heverő nagy teste máris kihűlt, örök mozdulatlanságba dermedt, s két szeme zárva maradt az evilági dolgok előtt.

Kau-dzser fölfigyelt egy apróságra. Az elhunyt agyán haláltusájának egy világosabb pillanatában nyilván átvillanhatott, hogy vele együtt zsenialitása is eltávozik a világból, s talán az is eszébe ötlött, hogy milyen rosszul sáfárkodott vele életében. Mielőtt kilehelte volna a lelkét, még el akart búcsúzni az egyetlen dologtól, amit szeretett a világon.

Tapogatózva megkereste a hegedűjét, hogy mielőtt a nagy útra indul, még utoljára magához szoríthassa. A csodálatos hangszer most a szíve fölött pihent, bár a kéz, mely oda fektette, már lehanyatlott.

Kau-dzser fölemelte a gazdátlanná vált hegedűt, amelyből annyi csodás dallam fakadt, majd visszament Újtelepre, és a felé a ház felé vette az útját, amelyben Hartlepool és a két inas lakott.

– Sand!... - nyitott be.

A gyermek odafutott hozzá.

– Ígértem neked egy hegedűt, fiam - szólt Kau-dzser. - Tessék, itt van.

Sand egészen elsápadt a váratlan örömtől, s remegő kézzel vette át a hangszert.

– És ez a hegedű ért ám a zenéhez - tette hozzá Kau-dzser -, mert a Fritz Gross hegedűje.

– Szóval - dadogta Sand -, Gross bácsi nekem...

– Gross meghalt - felelte Kau-dzser.

– Egy iszákossal kevesebb - jelentette ki hidegen Hartlepool.

Ennyi volt a gyászbeszéd Fritz Gross fölött.

Egy másik haláleset néhány nap múlva még közelebbről érintette Kau-dzsert: a Lazare Ceronié. Graziella édesapjának halála csak közelebb hozhatta Halg álmainak beteljesülését. Amikor Tullia segítségül hívta Kau-dzsert, már nem lehetett a siker reményében beavatkozni. A tudatlan asszony hagyta szabadon kifejlődni a betegséget, és nem aggódott jobban a férjéért, mint máskor. Valóságos villámcsapásként érte, amikor megértette, hogy az, akiért egész életét föláldozta, már menthetetlen. Kau-dzser segítsége egyébként akkor is hatástalan maradt volna, ha időben érkezik.

Lazare Ceronin nem lehetett segíteni. Féktelen életmódjának megérdemelt következménye, a rohamos tüdővész egy hét alatt elvitte a szerencsétlent.

Amikor minden bevégeztetett, és a halottat visszaadták a földnek, Kau-dzser nem hagyta magára a boldogtalan Tulliát. A tragédia annyira lesújtotta az asszonyt, hogy fél lábbal szinte már ő is a sírban állt. Hosszú éveken át csak azért tűrt el minden szenvedést, mert szerette, mindennek ellenére szerette ezt a férfit, aki most az élet kálváriájának felén magára hagyta. Eddigi cselekedeteinek rugója eltörött, s ő a hiábavaló erőfeszítéstől elcsigázva összeomlott.

Kau-dzser Újtelepre vitte a szegény asszonyt, hogy Graziella mellett legyen. Ha meggyógyulhat még ez a megtört szív, csak a lánya iránti szeretet viheti végbe a csodát.

Tullia szerény javait összecsomagolva engedelmesen elhagyta hajlékát, és tehetetlenül, félig öntudatlanul hagyta, hogy vezessék.

Hogyan is vett volna tudomást e porig sújtott asszony Sirkről, akivel a folyón átívelő hidacskánál találkoztak?

Kau-dzser sem vette észre a fickót. Mindketten csendben haladtak tovább, mit sem tudva e találkozásról.

Sirk azonban megpillantotta őket. Megtorpant, arca elsápadt a hirtelen haragtól. Lazare Ceroni meghalt, Graziella Újtelepre menekült, s most Tullia is odaköltözött. Sirk előtt világossá vált, hogy makacsul kergetett álmai meghiúsultak. Hosszan követte tekintetével az egymás mellett távolodó férfit és asszonyt. Ha Kau-dzser most megfordul és elkapja ezt a pillantást, akkor talán még őt, a bátor férfit is elfogja a félelem.